Nemcsak Robert Charroux érdemli meg, hogy itt felemlítsem, hanem Peter Kolosimo olasz író is.
A pszeudo-archeológia és őskori rejtélyek tárgykörében korábban jelentkezett, mint M. M. Agreszt, Raymond Drake, Robert Charroux, Däniken, Sitchin és még sokan mások. Csak Charles Fort, Harold T Wilkins, Desmond Leslie, Kazancev vagy George Hunt Williamson „előzték” be, ha lehet ezt így mondani.
Már 1957-ben jelentkezett az Il pianeta sconosciuto c. könyvével („Az ismeretlen égitest”). Könyvei szórakoztatóak, sokszínűek, nézőpontja rokonszenves. Nem lelkes dilletáns vagy szenzációhajhász, arra törekszik, meglepje olvasóját, hogy az vele együtt fedezze fel az ismeretlen világokat. Nem törekszik az idegesítően merev tudálékosságra, hanem bámulatos könnyedséggel idézi forrásait, melyek sokszor nem is tudományos munkák, hanem fantasztikus regények vagy novellák. 1969-ben megkapta a Non è terrestre c. könyvéért a Bancarella-díjat (az előző évben Isaac Bashevis Singer, míg az utána következő évben Oriana Fallaci kapta meg a díjat).
Magyarul már a Magyarország hetilap egyik 1970-es cikke beszélt az egyik könyvéről:
Vagy húsz éve vettem két angolul is kiadott könyvét:
Jó pár könyvet írt, de a nevezetesebbek:
Terra senza tempo (1964; angolul: Timeless Earth = "Időtlen Föld") Ombre sulle stelle (1966 = "Árnyak a csillagokon") Non è terrestre (1968; angolul: Not of this World = "Nem földi") Astronavi sulla preistoria (1972; angolul: Spaceships in Prehistory = "Űrhajók az őstörténet felett")
Kolosimo szerkesztette a nem hosszú életű, de annál híresebb Pi Kappa c. magazinját, amit leginkább az őstörténet rejtélyeinek szánt.
Az irásaiból először a Galaktika 22. száma (1976) adott kisebb részletet. A magazin főszerkesztője, Kuczka Péter ennyit jegyzett meg a szerzőről: „Kötetünket az olasz Peter Kolosimo könyveinek néhány fejezetével zárjuk. Kolosimót azért tartjuk fontosnak, mert sorai mögött mindig ott lappang az a bölcsesség, megértés és humor, amellyel az egész UFO-históriát szemlélnünk kellene. Úgy beszél mosolyogva, mintha a régi, latin költővel együtt mondaná, hogy «semmi sem idegen tőlem, ami emberi».”
A Kolosimo könyvrészleteket a Galaktikába Lontay László fordította le. Lontay írt azonban a 22. számban egy bemutatót Kolosimóról:
Kappa úr kajánkodásai múltról, jövőről
Az egyszeri gazdag amerikai turista bemegy a bagdadi bazárba, hogy valami régiséget vásároljon. A jó emberismerő és szemfüles kufár pénzdarabokat tesz eléje: időszámításunk előtt kétezerből való érmék, felbecsülhetetlen értékű leletek. A turista aggályoskodik, valóban oly régiek-e ezek a pénzek. „Tessék elolvasni nyugtatja meg a boltos – bele van írva.” És turistánk örömmel betűzi ki a szöveget: Vésetett Krisztus előtt 2000-ben.”
Az anekdota – immáron kozmikus méretekre tágítva – belopakodott az utópisztikus irodalomba. Az amerikai Wilson Tucker Able to Zebra (Z mint zebra) című regényének nagyhírű professzora 1965-ben feltár egy négyszáz éves indián sírt, amelyben jó mélyen a föld alatt, mai – akkori – aprópénzeket talál. Zebra úr a főhős különleges gépecskéjével valamelyik távoli bolygóról lehív egy bűbájos szőke lánykát, és az ő segítségével megállapítja, hogy az egész csak éretlen tréfa: mókás kedvű sihederek és süldő lányok az egyik égitesten, kijátszva szüleik és tanáraik éberségét, megkaparintották a térben és időben való utazásra szolgáló űrhajót, lejöttek Földünkre, és mindenféle marhaságot követtek el. Köztük ezt is.
Kappa úr pedig, azaz Peter Kolosimo olasz fantiíró, tucatnyi tudományos-fantasztikus mű szerzője, Non é tercestre (Nem földi) című, 1971-ben már a tizenharmadik kiadást megért könyvét ezzel az epizóddal kezdi. A milánói Sugar kiadó Ismeretlen világegyetem című sorozatában jelent meg ez a könyv, meg Kolosimo másik két kötete is – Terra senza tempo (Időtlen Föld), 1964-1968 között négy kiadás; Ombre sulle stelle (Árnyak a csillagokon), 1966-1969 között négy kiadás –, ezek alapján érdemes megismerkednünk egy figyelemre méltó műfajjal és annak nemzetközileg is ismert művelőjével, aki is ezt a tulajdonképpen hízelgő gúnynevet a Kappákról kapta, azokról a mesebeli lényekről, akik… De hát ezt tessék elolvasni A mesebeli Mu című fejezetben.
Szóval Kolosimo varázsereje és népszerűségének alapja az, hogy értekező prózában, tehát kalandok leírása, szerelmi bonyodalmak, ujjból szopott űrtámadások és időbeli utazások nélkül is hallatlan izgalmat tud kelteni az olvasóban, és – ami az igazinak mondott irodalomban sem lényegtelen – gondolkodásra késztet, megmozgatja agysejtjeinket, olyannyira, hogy fejtegetéseit olvasva tovább képzeljük, írjuk a mesét. Kolosimo ugyanis – és ez a leghatásosabb fogása – maga nem foglal állást: feltételezéseket, merésznél merészebb kombinációkat tár elénk, aztán a sorok mögül kajánul kisandítva várja, ugyan mit csinál a jámbor olvasó. Vajon még a XX. század második felének technikai vívmányaitól elgőgösült öreg és fiatal is beleőrül-e abba, hogy például történelem előtti korokban épült rakéta-leszállóhelyet fedeztek fel az Antilibanon hegységben, és hogy az indiánok, az egyiptomiak, az indiaiak és a maja utódok hagyományaiban egyaránt megvan a tűzmadár vagy zengő madár, azaz az űrhajó, és hogy igencsak valaha a Szahara volt a földi paradicsom; vagy a lenyűgöző történelmi, földrajzi, néprajzi, csillagászati, szépirodalmi utaláshalmaz hatására az első betűtől az utolsóig minden feltételezést elhisz; vagy kacagva vállat von, mondván: ostobaság az egész. De talán a legtöbben mégis eltűnődnek, maguk is fantáziálni kezdenek, és az is meglehet, hogy kifogásokat tesznek, vagy éppen nagyra értékelnek valamely feltételezést, következtetést.
Engem például nagyon érdekeltek a három könyvnek a menhirekről, dolmenekről szóló fejezetei, mert sokat olvastam ezekről a kelta eredetűnek tudott kőépítményekről, sőt egyet – egy árba oszlopocskát – láttam is Normandiában, s igencsak hallgatnom kellett útitársaimtól, hogy miért vagyok annyira oda ettél a földbe döfött kőbuzogánytól. Persze ha akkor már ismerem Kolosimo következtetésfüzérét, és elmondom, hogy a menhirek és társaik Földön kívüli erők építményei is lehetnek, és hogy az angliai Stonehenge-ben látható rokon kövek világítanak, kígyóvá változnak, akkor talán nagyobb rokonszenv fogadja szavaimat. És gondolatban kalapot emeltem a Kolosimo könyveiben említett szardíniai nuraghék, azaz kúp alakú zárt kőépítmények előtt, hisz jó ismerőseim ők, az olasz költészetben, szépirodalomban sokszor írnak róluk, legutóbb Guido Piovene az Utazás Itáliában című nagyszerű könyvében, legfeljebb e fura alkotások kozmikus eredetéről nem volt sejtelmem. De ez még csak hagyján; ám miért nem szól Kolosimo a Bari környéki trullókról, ezekről az ugyancsak ősi és bizonytalan eredetű gömbkúpos építményekről, és nehezen bocsátom meg neki, hogy nem is említi Stendhalt, az észak-franciaországi menhirmezők lelkes ismertetőjét, mint ahogy Victor Hugót is hiányolom, hisz vajmi kevesen írtak le rejtélyesebb és izgalmasabb és az általunk ismert természeti jelenségeknél inkább Földön kívüli erők játékának értelmezhető dörgéseket, tengermozgásokat, hegyalakzatokat.
Kézből kontrázhatjuk a Holddal kapcsolatos egynémely találgatását, hisz már televízióban láttuk az ember megjelenését égi kísérőnk felszínén; valamicskét, nagyon valamicskét tudunk a Vénuszról, s mire ez a kötet megjelenik, talán az a kérdés is eldől, vajon van-e élet a Marson.
Szóval természettudományos és műszaki műveltségétől vagy járatlanságától függően imigyen cinikuskodik vagy ámul az olvasó Kolosimo világában. Olvas, hisz, meggondolja magát, engedi, hogy az író bombázza különböző ismeretekkel. Elfogadhatjuk például azt a tételt, hogy a gigantizmus minden formája, tehát a növényi, az állati és az emberi is kisugárzások következménye volt; de hát mikor és miért szűnt meg ez a kisugárzás, miért vagyunk ma oly satnyák a titánokhoz képest, akik ráadásul homoszexuálisak is voltak, mert a nőket felfalták, a férfiakkal pedig fajtalankodtak. Elfogadhatjuk például az Atlantiszra, az elsüllyedt földrészre vonatkozó találgatásokat, hisz nem kisebb személy áll a találgatók élén, mint Platón, de azon már eltűnődünk, vajon valóban idegen égitest hullott-e Földünkre, és semmisítette meg e mesebeli kontinenst.
Ebben a világban, amelyben a szerző úgy dobálózik a tízezer és millió évekkel, mint mi a félórákkal vagy hetekkel, az sem meglepő, hogy Földünknek nem a mai az első, talán nem is az utolsó holdja, mert sokan keringtek már körülöttünk holdak, csak hát a kegyetlen kozmikus végzet elragadta őket tőlünk.
Az egyiptomi – és persze a dél-amerikai – piramisok gyerekkortól kezdve foglalkoztatják az ember fantáziáját, és Kolosimo róluk is összeszed egy szép ismeretcsokrot. A múmiák felfedezőinek titokzatos halálát atomrákkal, a papok által a sírrablás megakadályozására használt radioaktív balzsammal magyarázza – magyaráztatja –, okosan eltűnődik a piramisok belső megvilágításán, és ugyancsak nagyon okosan felveti a kérdést – itt is, más kőmonstrumoknál is –, vajon hogyan mozgatták az anyagot. Én ugyan Madách óta beletörődtem abba, hogy „a háttérben rabszolgák egy gúla építésén dolgoznak, korbáccsal rendet tartó felügyelők alatt”, de szerzőnk unszolására elkezdek gondolkodni azon, hátha ismerték a fáraók a magnetizmust, az ultrahangokat, netán ki tudták küszöbölni a nehézségi erőt, mint ahogy Kolosimo egyes forrásai szerint az etruszkok, az egyiptomiak is ismerték és használták az elektromosságot, nem is szólva természetesen Mózesről, hisz a Biblia gazdag tárháza – nem földöntúli, hanem – Földön kívüli eredetű eseményeknek.
Azon már meg sem lepődöm, hogy az Amerika felfedezőinek babéraira pályázó skandinávokat ki akarják szorítani a kínaiak; hogy a hiperboreusok, az egykori Atlantisz megmenekült lakosai, Skandináviából érkezvén elárasztották Göröghont; hogy teljes bizonyossággal megtalálták Noé bárkáját, na meg egy hasonló járművet valahol Dél-Amerikában; hogy ősidőkben ősűrhajók szálltak le Peruban, ahol kék emberek éltek.
A három könyvben, a dolog természeténél fogva, elég sok az ismétlés, ezért a továbbiakban is témakörök szerint próbálom összefogni a szétburjánzó anyagot. Természetesen nem maradhatott ki szerzőnk fejtegetéseiből az űr és az időutazás múltja, jelene, sőt jövője sem. Az űrutazás ismertetése nagy történelmi lélegzetvétellel indul, bőven hallunk von Braun náci, majd amerikai tudós és szovjet kutatók rakétakísérleteiről. De az űrben nem csupán oda lehet utazni, hanem más bolygókról ide, a mi Földünkre is. Ilyen űrbéli vagy űrön túli látogatások során találkozott volna Eisenhower elnök más világok küldötteivel, és ugyanilyen lények ígérték meg Kennedy elnöknek a kubai válság heteiben, hogy „szovjet támadás esetén” tucatnyi nem földi világ siet az Egyesült Államok segítségére. Eme sztorikat, sőt storykat Kolosimo is csak mint idézeteket kockáztatja meg, de hamiskás mosolya mögött olyasmi bújik meg, hogy azért ki tudja, ez a fránya technika meg a kozmoszon túli világ nem babrál-e ki mégis a szegény emberiséggel.
Adva van tehát a reális, a hatvanas évek közepéig kézzelfogható, tévékamerával kísérhető űrutazás, amelynek történeti előzményei között – akárcsak a többi területen, mint régészet, csillagászat, néprajz, hiedelemkutatás, összehasonlító irodalom- és művészettörténet – kellő súllyal ismerteti szerzőnk az orosz és szovjet kutatásokat, Ciolkovszkijtól eljut Gagarinig, Tyereskováig és a nyomukban haladókig, bár az űrsétákig már nem. Ezek a leírások korrektek, itt általában maga Kolosimo beszél, és vajmi kevés, ma dőrének ható megállapítást tesz, inkább dokumentumokat idéz. A probléma ott kezdődik, amikor az űrhajózás történelmünk előtti múltjáról vagy a nyilván a mi történelmünk után elkövetkező jövőjéről beszél. Szinte félek folytatni, mert ki tudja, mit gondol a Galaktika szerkesztőiről és kiadójáról ötezer vagy másfél millió év múlva a 6-os űrhajón a Göncölszekér csillagai között az indiaiak tűzszekeréhez hasonló zsúfolt járművön a munkából hazatérve múltregényt olvasó bérelszámoló, hogy milyen maradiak voltak is egy Föld, avagy Terra nevezetű, azóta szétrobbant, felszívódott, elégett vagy egész egyszerűen eltűnt égitestecske egyes tollforgatói, sőt ilyen írást le is közöltek. (Lám, Kolosimo félelme ragadós!)
Szóval a múltnak és a jövőnek a könyvek alapjain eme egybeolvadó űrutazásai kissé hátborzongatóak Kolosimo tálalásában. Arról, hogy mi meddig juthatunk el az űrben, viszonylag kevesebb szó esik, hisz ebben a riasztó világban magától értetődik, hogy szkafandert öltve ide-oda száguldunk majd az égitestek, sőt kozmoszrendszerek között. A pláne az, hogy Kolosimo végső soron egész mai világunkat Földön kívüli erők játékának tekinti, ezek az erők hoztak létre, semmisítettek meg hegyeket, műalkotásokat, világrészeket, pillanatnyilag (10-15 ezer éve tartóan pillanatnyilag) pihennek ugyan, de aztán (mikor?) megint működésbe lépnek, pusztítanak, új barbárságot bocsátanak Földünkre, s e barbárságból új, nagyszerű kultúrák nőnek majd ki. A történetfilozófiában, a magyarországiban sem ismeretlen ez a hullámelmélet, Kolosimónál csupán annyi az újdonság, hogy megpróbálja ásatási eredményekkel bizonyítani tételét. Elég neki egyetlen kődarab, két hasonló arc Kanadában és a Góbi-sivatag vidékén, azonos népmesei motívum a Gangesz partján és a Húsvét-szigeten, máris dolgozni kezd fantáziája, adatgyűjtőkészsége, téglákat vesz elő idézettárából, s építeni kezdi a (felleg?)várat millió évvel ezelőtt billió kilométerekről ideérkezett és itt munkálkodó személyekről, akik számára a miénknél sokkal fejlettebb technikával kiszabott hétmérföldes csizmájukkal – röpke séta volt Tibetből átrándulni a Déli-sarkvidékre. (Mulatságos lett volna olvasni valami elmélkedést arról is, hogy a hétmérföldes csizma hasonlóképpen nemzetközi motívuma kozmikus eredetű fürge járművekre utal.)
Kolosimónak az e könyvekből kialakuló egész világának végső soron ez az alapja, támköve, kiindulási pontja: a földinél sokszorosan fejlettebb élet található, volna található, túl a kozmoszokon, az általunk még fel nem mért, éppen csak megsejtett világűrhalmazban, egy óriási világegyetemben, ahol a Nap, életünk középpontja csupán mellékes kis égitest. Ismert a játék a vasreszelékkel: a papíron szétszórt szemcséket a papír alsó felén végighúzott mágnes tetszés szerinti alakzatba rendezi. Kolosimo világának mágnese a hit az aktív külső világban, s számára ennek bizonyító erejű vasreszeléke minden, ami természeti körülményeinkben, művészéletünkben, még mindennapi életünkben is előfordul. Élvezetes, adatbeli tájékozottságunkat igencsak növelő játék ez, mozgásra csipkedi a fantáziát, gondolkodásra, következtetések levonására késztet. De nem minden veszélytől mentes. Könnyen hisztériát kelthet – mint ahogy Amerikában nem is oly rég tömegpánikot váltott ki egy képzelt űrbéli támadást megelevenítő rádiójáték, amelynek szirénaüvöltése, a megtámadottak jajveszékelése kiharsogott a nyitott ablakokon –, s aki nem elég fegyelmezetten olvassa a különböző sci-fiket, még az ilyen tudományosakat is, az esetleg félni kezd általában a jövőtől, de főleg a technika fejlődésétől. Valljuk be, a tévé Orion űrhajó sorozatának, egyéb jövőmutató filmeknek, regényeknek közös hibájuk, hogy nem teszik vonzóvá a műszaki haladás világát; a pillanatnyi kíváncsiságon túl vajmi kevés vágyat ébresztenek bennünk arra, hogy robotemberekkel társalogjunk, hogy uniformizált világban együnk kacsasült helyett valami pasztillát, ismeretlen bolygók jégmezőin harcoljunk ismeretlen emberi és természeti erők ellen, s iszonyatos fegyverekkel pusztítsunk embert, állatot, környezetet, növényt. A tudományos-fantasztikus irodalom zöme még nem jutott el odáig, hogy emberközelbe hozza a technika csodálatos fejlődését, s kevés az olyan írás is, mint a Galaktika olvasói által ismert Primo Levi (írói álnevén Damiano Malabaila) számos elbeszélése, akinek – mint napjaink Verne Gyulájának – művei pofon egyszerű módon lépnek előre a ma tudottból valami összetettebb, magasabb rendű felé, de azért az ember megmarad embernek, s a Nap nem nyugaton kel fel, hanem megszokott helyén, valahol keleten.
Kolosimo tisztes, ám hosszú olvasás után kissé unalmas űrmániáját nem is annyira a múlt űrértelmezése teszi számunkra idegenné – mert végeredményben egye fene, hogy az eszkimókat tízezer évvel ezelőtt büntetésből deportálták-e űrhajókon az Északi-sarkra, vagy a tibeti barlangsírban a csillagokból érkezett nagy tudós nyugszik-e, avagy sem –, hanem a jövő, mert nekem például igazán nem keli az az űrvendég, aki elpusztítja Tiziano Flóráját vagy Szentendrét, csak azért, hogy újabb nagyszerű űrkultúrának adjon helyet.
Az már csak természetes, hogy a Nagy Károly idejében is ismert repülő csészealjak is a Földön kívüli világ üzenetei: kémhajók, kémrepülőgépek, felderítők idegen bolygókról. Mindenesetre ennyit érdemes megjegyezni e fejtegetésekből, hogy amerikaiul UFO (Unindentified Flying Object = Nem azonosított Repülő Tárgy) franciául pedig OVNI (Objet Volant Non Identifié = Nem Azonosított Repülő Tárgy), a csészealjak rövidítése, és hogy 1944-ben jelentek meg az elsők, amelyeket érthető módon mindegyik hadviselő fél a másik kémholdféleségének tekintett.
Kolosimo – miután a tér korlátalt alaposan lerombolta, vagy leromboltatta idézett szerzőivel – manipulálja az időt is, újra felveti a mi szegény három dimenziónknál több, végtelen sok dimenzió lehetőségét. Embereit utaztatja a jövőbe, vissza a múltba; gyakorlatilag minden kiváló elme, aki megelőzte korát, valamelyik eljövendő századból érkezett a mi közép- vagy újkorunkba, afféle űrbéli hajótörött, akinek bedöglött a masinája, s kénytelen itt vesztegelni a mi Földünkön, a mi időnkben, meg nem értve botcsinálta kortársaitól. Az e kötetben közölt egyik szemelvény II. Szilveszter pápát és Dantét juttatja erre a sorsra, más fejezetek egyéb többé-kevésbé ismert történelmi személyeket, sőt Newton sem mentes némi effajta gyanútól. Szóval temérdek dimenzió létezik, egyszerre temérdek idő is, talán mi is egyszerre több példányban létezünk s a többi.
A magyar olvasót érthető módon érdekelné, ugyan mit tud Kolosimo a mi ősidőnkről, netán távoli jövőnkről, hisz Jugoszlávia, Csehszlovákia egy-egy barlangja, műemléke szerepel a csodák jegyzékében; osztrák tudósokat és természeti kincseket is idéz, nem is szólva a Szovjetunióról, amelynek kutatói, azerbajdzsáni feneketlen kútja, űrhajósai sokszor említésre kerülnek. Hát vajmi keveset. Sajnáljuk, hogy Vértes László Samuja, a vértesszőlősi félmillió éves koponya nem keltette fel szerzőnk figyelmét, pedig megérdemelné. Szó sem esik Jókairól. Kolosimo egy alkalmasint magyar származású Desiderius Pappnak tulajdonítja ezt a megállapítást: „Az embernek egész bizonyosan vannak rokonai más égitesteken, de egyetlen világban sincsenek hasonmásai vagy ikertestvérei.” És olvashatunk egy signor Almásyról, aki harminc éve sziklarajzokat fedezett fel Afrikában. Almási László Ede ő (1895-1951), a maga idejében ismert autóversenyző és sportrepülő.
Kolosimo-körképvázlatunk végére érve valamiféle mérleget kellene vonnunk. Halandzsa-e ez a három kötet, vagy komoly tudomány? Alkalmasint egyik sem, hanem elsősorban és legfőképpen szórakoztatónak szánt olvasmány, lektűr a szó nemesebb értelmében. Már beszámolónk címében, de több helyen is említettük Kolosimo kajánkodását. Úgy is felfoghatnók ezeket a könyveket, mint az emberi butaság vagy butítás egyfajta történetét. Feltételezhető, hogy maga Kolosimo sem hisz a Baalbekhez fűződő legendákban vagy abban, hogy Helgoland szigete a mesebeli Atlantisz utolsó maradványa, hogy réges-rég űrhajók szálltak le minden tisztességes dzsungelben. De hát ez végeredményben mindegy: ha kérdőjelekkel is, ha túlnyomórészt feltételes módban is, de leírta, idézte – és nem cáfolta ezeket a hiedelmeket, akkor a nyomtatott betű erejével mégis gyanút ébreszt az olvasóban, aki kissé kapkodja, csóválja a fejét, hisz megszokta, hogy az írónak legyen állásfoglalása. Így aztán marad a pezsgő gyanakvás.
És tulajdonképpen ez a termékeny gyanakvás a legtöbb, amit sci-fi író adhat. Na meg az adatoknak a gazdag tárháza.
Csak okosan kell olvasni. Hittel is, cinizmussal is. Főleg nyájas megértéssel. (1976)
"As the sun's activity waxes and wanes, so too does the ionosphere of Venus, a key layer in the upper atmosphere, according to new observations that cinch a decades-old suspicion.
The new observations come from NASA's Parker Solar Probe, a spacecraft that launched in 2018 on a daring path to inch ever closer to the sun. That trajectory relies on a series of seven close approaches of Venus that serve as steering maneuvers — and the spacecraft team decided to gather data during those flybys.
During one such maneuver in July 2020, the probe made observations that support an intriguing and longstanding idea — that Venus' upper ionosphere contains many more charged plasma particles when the sun is more active and fewer when the sun is less active."
Robert Charroux említett könyvéből van ez a rövid fejezet is: TIBERE ET LE VERRE INCASSABLE (1963)
TIBERIUS ÉS TÖRHETETLEN ÜVEG
Arisztotelész egy hasított fémtollat használt az íráshoz: Platón olyan vízórát konstruált, ami ébresztőóra is volt egyben. A Septimius Severus által építtetett bizánci fürdőt egy olyan olajjal fűtötték, amelyet állatokkal szállítottak a Kaszpi-tengerről. Nérónak volt egy lift a palotájában, amely 40 méteres magasságig szolgálta ki az emeleteket.
Plinius, Petronius, Dion Cassius és Sevillai Izidor szerint a törhetetlen üveget (műanyagot?) már ismerték a rómaiak, és annyira népszerű volt, hogy Tiberius elpusztíttatta a gyárat, attól tartva, hogy ez a találmány csökkenti az arany és az ezüst értékét.
D'Israeli úgy vélte, hogy a rómaiak is feltalálták a nyomtatást, de elrejtették a titkot, hogy megőrizzék a tudás monopóliumát. Ezek a találmányok később feledésbe merültek, akárcsak a gall-római aratógép.
A tizenötödik század közepén a római Appia út közelében felfedeztek egy sírt, amelyben egy fiatal lány holtteste feküdt egy ismeretlen folyadékban áztatva. Vonásai olyan tiszták voltak, mintha aludna: szőke haját aranyló fürtök fogták össze, és apró, csodálatosan szép lábainál egy lámpa égett csendesen. Egy felirat elárulta, hogy több mint 1500 éve halott volt, és hogy Tullia, Cicero lánya volt a neve.
Röviddel a sír felnyitása után a lámpa lángja kialudt, és nem értették, hogyan tudott ilyen sokáig világítani.
Ugyanígy nem értjük, hogy Nagy Károly idejében hogyan okozhatta egy hirtelen járvány, amely a mostani csészealj-mániához hasonlítható, hogy az emberek rendkívüli dolgokat kezdtek látni. Nem állít-hatjuk, hogy az összes látomás hallucináció volt, és éppen ellenkezőleg, úgy gondoljuk, legalábbis az első egy megmagyarázhatatlan valóságnak felelt meg, például egy repülő csészealjnak: de ha a tömeg hisz a csodákban, akkor mindenhol látja őket, és mindig vannak mágusok és varázslók, akik fokozzák ennek mértéket.
Gabalis grófja szerint a kabbalista Zedekiah egy nap ösztönzést érzett, hogy „a légkörben élő lényeket” egy nagy bemutatóra hívja össze:
„Pompásan tették. Ezek a lények a levegőben jelentek meg csodálatosan megépített hajókon, amelyek kedvükre manővereztek.”
Ezek kétségtelenül veszélyes kollektív hallucinációk voltak és Nagy Károly bölcsen megtiltotta az ilyen jellegű sátánista dolgokat. (1963)
"A maradványok biológiai eredete erősen vitatott, de azóta a szintén marsi (de sokkal fiatalabb) Nakhla meteoritban is találtak olyan nyomokat, melyek biogén eredetűek lehetnek: olyan mikroszkopikus gödröket, melyeket a Földön a kőzeteket bontó baktériumok vájnak ki."
Tekintve a Föld/naprendszer korát és összevetve a világegyetem korával, hiú ábránd lehet azt gondolni, ogy az élet (scak) a Földön keletkezett/keletkezhetett. Az élet kialakulhatott önmagától is a naprendszerben, a Földön, a Marson vagy a Vénuszon is vagy meteoritok hozták el azt.
A Marssal vagy Vénusszal tehát ugyanez a helyzet: egyáltalán nem biztos, hogy a mikrobák, baktériumok ottani eredetűek. Még az is lehet, hogy a galaxisokban rengeteg bolygó megvan "fertőzve" ezekkel a mikroszkopikus életformákkal. Ilyen értelemben ezek nem túlzottan érdekesek. Egyértelműen csak a felsőbbrendű életformák, értelmes lények civilizációi, amelyek érdekesek.
Robert Charrouxnak a Histoire inconnue des hommes depuis cent mille ans c. könyvében (1963) foglalkozott a modern luciferiánusokkal is.
A dicsőséges Lucifer
LUCIFER A L’HONNEUR
Meg kell azonban jegyezni egy különös, anakronisztikusnak tűnő tényt: a luciferiánus szekták elszaporodását.
Párizsban, Saint-Julien-le-Pauvre kerületben varázslóknak és spiritisztáknak sikerült rávenniük az ügyfeleiket, hogy kössenek paktumot Luciferrel. És mindez a 20. század közepén.
A világsajtó hírei sem szűkölködnek az ilyen jellegű tényekben.
1962. augusztus 20-án egy Ellard nevű afrikai „krokodilember” 63 frankért megölt egy boszorkánysággal gyanúsított lányt.
Mivel a bűncselekmény felbujtója, akit Odricknak hívtak, csak 7 frankot fizetett, Ellard a törzsfőnökökből álló helyi bíróság elé idézte, amely elismerte a panasz megalapozottságát, és Odrickot további 56 frank megfizetésére ítélte. (France-Soir, augusztus 30.)
Az 1960-as chilei földrengés és árvíz idején egy fiatal lányt áldoztak fel, hogy lecsillapítsák az istenek haragját. Az egész sajtó visszhangozta az eseményt.
– Ami biztos – mondta nekünk egy dél-amerikai nagykövetségi attasé –, hogy a kataklizmát nem lehetett megállítani. Amikor a lányt megölték, az magától leállt!
Egy követségi attasé volt az, aki ezt a gondolatot megfogalmazta.
1962 júliusában, ezúttal Franciaországban, a kis Line B., 6 éves, az „Élő Lelkiség” szektához tartozó tanár lánya, súlyosan beteg volt masztoiditiszben. Először a besançoni kórházba szállították, ahonnan az anyja elvitte őt. A beteget a csendőrök visszahozták és megműtötték az utolsó pillanatban.
Az anya szektájának elvei szerint nem akarta, hogy lányát antibiotikumokkal kezeljék, „amelyek megölik a mikrobákat, Isten teremtményeit”.
1962. augusztus: A 2 éves Frédéric J. meghalt leforrázással, mert a szülei nem hívtak orvost.
– Én a gyógyítókban hiszek – ragaszkodik az apja.
– Csak a vegetáriánusokban bízom – mondja az anyja.
A csecsemőt csak agyagtapasszal kezelték.
A szülők az illuminista Raymond Dextreix «Harmóniában élni» nevű szektájához tartoztak.
Majdnem minden nap megcsalt feleségek vagy bosszúálló szeretők mennek boszorkánymestereket felkérni, hogy „kössenek tűket” a hűtlen férjnek vagy szeretőnek. Más naiv emberek az ellenség halálát kérik. Megint mások a „szeretet viszonzását” kérik.
Ezeknek az egyéneknek a hiszékenysége olyan mértékű, hogy beleegyeznek a szektákhoz való csatlakozásba, tudván, hogy egy szektát Lucifernek szentelnek. Luciferrel, sőt gyakran a Sátánnal is kellő kabbalisztikus formában szerződést kötnek: egy vérpecsétet és egy varázsigét. Cserébe az elátkozott személy szerelmi sikert, szerencsejáték- és lottónyereményt, kincsek felfedezését várja…
A sátánista szektákban (rue Popincourt – île Saint-Louis – Auteuil kerület) a kultuszt a rítus szerint gyakorolják, a paráznaság hagyományos kíséretében. A középkor halottnak hitt öreg ördöge visszatért, hogy sarabandét táncoljon. 1962. június 21-én, miközben az amerikaiak az Antar rakétát indították az Egyesült Államokban, a franciák pedig Bretagne-ban az első európai világtelevízió felavatására készültek, a Cercle Magique de Meudon – 5 km-re Párizstól – parancsnoki kövénél álló varázslók átkokat szórtak a Sátán és a pokoli démonok megidézésével. Nyári napforduló volt, ami kedvez a fekete mágiának. (1963)
Ja, az amerikai négerek "értelmisége", néhány agytröszt fekete "professzor" terjeszti főként (s nem az afrikai feketék), hogy az egyiptomi királyok négerek voltak. Teljesen rasszista, fehéreket gyalázó nézeteket vallanak, többek közt, hogy a civilizáció, sőt a magasabbrendű matematika, csillagászat (!) is afrikai négerektől származna. Aki ezt az ostobaságot nem hiszi, azt lerasszistázzák (remélem nem lesz kötelező).
Bész (Biszu) abüdoszi templomát a gyógyulásra várók keresték fel. Bészről azt tartották, hogy a démonokat távol tartja védenceitől (holott maga is démonikus alak). Karthágóban is tisztelték, s a hajók orrát az ő képmásával díszítették. Egyébként az egyiptomi nagy istenek (Ptah, Thot, Amon, Ozirisz, stb.) – a mítoszok szerint – tojásból keltek ki. Az egyiptomi Nagy Istennő talán Toerisz (Apet, Taurt) lehetett, akit törpe terhes vízilóként ábrázolták. A Nagy Medve hét csillagát reprentálta már a predinasztikus időkben. Valójában Taurt gyereke lehetett Szeth, a lázadó herceg.
Az extremofilek csodákra képesek. Lehet, hogy mi még nem láttunk olyan földi extremofilt, ami túlélne a Vénusz magas légkörében, vagy bárhol ott, de ha volt egyszer egy lakható bolygó, amin volt is élet, és az fokozatosan vált egyre lakhatatlanabbá, az ottani extremofilek alkalmazkodhattak is akár a még durvább körülményekhez. Az sem lepne meg, ha a Marson is találnának végül mikrobákat.
Az egyiptomiakat nem a fekete-afrikaiak, hanem általában afroamerikaiak kritizálják, mert nekik van most egy erősödő nacionalizmusuk, amely azt hirdeti, hogy az ősi egyiptomiak feketék voltak.
Amúgy vizsgáltak múmiákat, és nem voltak jellemzőn fekete-afrikai eredetűek. Ahogy a mai egyiptomiak sem feketék, akik a tévhittel ellentétben nem arabok, csak a nyelvet, vallást vették át erős ráhatásra. A koptok sem feketék.
"A new analysis of data from the 1978 Pioneer Venus mission, by researchers at Cal Poly Pomona, finds evidence not only for phosphine, but also possible chemical disequilibrium in Venus’ atmosphere, an additional possible sign of biological activity."
"We re‐examined archived data obtained by the Pioneer Venus Large Probe Neutral Mass Spectrometer (LNMS). Our results reveal the presence of several trace chemical species in Venus' clouds including phosphine, hydrogen sulfide, nitrous acid (nitrite), nitric acid (nitrate), hydrogen cyanide, and possibly ammonia. The presence of these chemicals suggest that Venus' clouds are not at equilibrium; thereby, illuminating the potential for chemistries yet to be discovered. Furthermore, when considering the potential habitability of Venus' clouds, our work reveals a potential signature of anaerobic phosphorus metabolism (phosphine), along with key chemical contributors toward anoxygenic photosynthesis (nitrite) and the terrestrial nitrogen cycle (nitrate, nitrite, possibly ammonia, and N2)."
"Given we recover phosphine, we suggest possible solutions (requiring substantial further testing): a small collisional broadening coefficient could give narrow lines from lower altitude, or a high eddy diffusion coefficient could allow molecules to survive longer at higher altitudes. Alternatively, PH3 could be actively produced by an unknown mechanism in the mesosphere, but this would need to be in addition to cloud-level PH3 detected retrospectively by Pioneer-Venus."
persze fenti kutatások teljesen tévúton járnak, hiszen ahogyan Sch, a híres planetológus publikálta egy neves tudományos szaklapban:
"a Vénuszon manapság lehetetlen bármilyen élet a magas hőmérséklet miatt."
<Another planet where the electric wind may play an important role is Mars. NASA's MAVEN mission is currently orbiting Mars to determine what caused the Red Planet to lose much of its atmosphere and water.
Understanding the role played by planet’s electric winds will help astronomers improve estimates of the size and location of habitable zones around other stars.>
itt egyébként az a csúsztatásod is tisztázásra kerül, mely szerint fogalmuk sincs a miértről:
<We don't really know why it is so much stronger at Venus than Earth," said Collinson, "but, we think it might have something to do with Venus being closer to the sun, and the ultraviolet sunlight being twice as bright.>
"A szén-dioxid jelenléte ugyanis önmagában nem volt elegendő a víz megmaradásához.
A Mars jelene és múltja kapcsán az elmúlt néhány évben számos további részletről számolhattunk be, ahogy a NASA (és az egyéb űrügynökségek) további eszközei helyszíni vizsgálatokkal igazolták, vagy éppen cáfolták a korábbi feltevéseket. A bolygó felszínén egykor jelenlévő tavak és folyók létezését már sikerült visszaigazolni, most pedig arra kaptunk választ, hogy ezt mi tette annak idején lehetővé.
Arról mi is beszámoltunk, hogy meglesz a víz a hosszabb küldetésekhez, a napokban pedig már az oxigén előállítását is sikerült elérni, viszont eközben folyamatosan készülnek el az újabb és újabb tanulmányok, amelyek listáját tovább bővítette egy most közzétett munka. Ebben amerikai egyetemi kutatók arról értekeznek, hogy az általuk elvégzett vizsgálatok és lefuttatott számítógépes modellek alapján a szén-dioxid jelenléte önmagában valóban nem volt elég ahhoz, hogy melegen tartsa a felszínt a folyékony víz megjelenéséhez és megmaradásához, itt egy másik komoly tényezőnek is ki kellett fejtenie hatását, hogy ezen tavak és folyók maradványait ma is szemügyre vehessük. Kiderült, hogy a felhőzet volt felelős a melegedésért, ez ugyanis régebben sokkal sűrűbb volt.
Napjainkban az egyenlítői régióban, magasabban elhelyezkedő felhők, amelyek a felszíntől 10 és 30 km közötti távolságra vannak, napközben elnyelik az onnan érkező infravörös fényt, a légkörben lévő vízjég-felhők azonban mindössze 1 Kelvin-fokkal emelik a hőmérsékletet, vagyis hatásuk elenyésző. Ez a jelenség azonban a korábbi időszakokban sokkal fontosabb volt, a számítógépes modellek alapján ugyanis a globális éves átlaghőmérséklet a felszínen elérhette a 265 Kelvin-fokot, amely nagyjából -8 Celsius-foknak felel meg. Ez már elegendő ahhoz, hogy kisebb-nagyobb tavak bukkanjanak fel az egyenlítőhöz közeli területeken, már amennyiben ez az állapot néhány évszázadon keresztül fennáll.
A tavak létezésével persze az élet megjelenése és megmaradása is fontos kérdésként merül fel, ezzel kapcsolatban a Perseverance marsjáró végez majd el további vizsgálódást, mégpedig a Jezero-kráterben, amely évmilliárdokkal ezelőtt maga is egy tónak adott helyet."
Robert Charrouxnak a Histoire inconnue des hommes depuis cent mille ans c. könyvébőn (1963) adtam az előbb egy alfejezetet. A folytatása pedig ez a fejezet: Les Pierres Noires. Ezt is fefordítottam:
FEKETE KÖVEK
"Például értékes lenne olyan megmagyarázhatatlan eszközök birtoklása, amelyeknek nincs lehetséges felhasználási módja, ismeretlen anyagból készült azonosíthatatlan tárgyak, állatok vagy állati csontvázak, amelyek nem maradhattak fenn a mi légkörünkben.
Ha egy ismeretlen anyagot könnyű megkülönböztetni, a többi esetében sokkal nehezebb döntést hozni, és múzeumainkban vannak olyan tárgyak, amelyeknek a használatára nem lehet magyarázatot találni. Az inka hagyomány arról számol be, amikor Orejona a Titicaca-tó Nap-szigetének szent kövére szállt le, bolygójáról növényeket, állatokat és "egyéb dolgokat" hozott magával.
A mutációk után, amelyeken át kellett menniük, nehéz szokatlan jegyeket találni a növényekben és az állatokban: de egy, a földgolyón nagyon ritka kőzet izgatja a mineralógusokat: a tektitek vagy „fekete kövek”.
A prekolumbián legenda szerint Tvira isten Orejona tiszteletére templomot emeltetett a Szent Szikla helyén, ahol számos fekete követ őriztek.
Ezek a KALA nevű kövek, amelyeket rejtélyes módon a Napistenhez kötnek, eltűntek a Titicaca-szigetéről.
Ez az a számszerint három Kala, amelyet most a mekkai Kaabában tisztelnek, ahol a falba vannak zárva?[1]
A Lucifer-kőhöz és az Andok fekete köveihez hasonlóan az arab kövekről is azt mondják, hogy égi eredetűek: a mennyből származnak, Gábriel angyal ajándéka Ábrahámnak, jutalmul a pátriárkának az ördög felett aratott győzelméért.
Eredetileg - mondják a muszlimok - ezek a kövek fehérek voltak, de mivel az volt a tulajdonságuk, hogy érintésükkel magukba szívtak minden emberi bűnt, a zarándokok évezredeken át csókolgatták őket és rájuk tették a homlokukat, így azok feketévé váltak, mint a bűn.
A tudósok szerint ezek olyan aerolitok, amelyek jóval az iszlám előtti időkben hullottak a földre.
Garcia Beltran úr szerint a Kába fekete köveit emberi kéz dolgozta meg, és következésképpen nem jöhettek közvetlenül az égből. A spanyol biológus úgy véli, hogy a Kala a Titicaca szigetéről, az inkák „világ köldökéből” a Kaabába, a muszlimok „világ köldökébe” került.
«Ha Orejona az Andokban hagyta őket - mondja -, az azért van, mert nem voltak érdekesek, mert nem voltak többek, mint egy elhasznált akkumulátor belső anyagához hasonló hulladékanyag. Ezeket a fekete köveket a vénuszi űrhajók „asztrális meghajtására” használhatták. Nem tartalmaznak sem uránt, sem rádiumot, és egykor antimágnesesek voltak, olyan polaritással, amely képes volt elnyomni a gravitáció hatását...»
Beltran úrnak ez a feltevése azon a tényen alapul, hogy az andoki hagyomány szerint a Titicaca fekete köve a következő nevet viselte Ez a hipotézis azon a tényen alapul, hogy az andoki hagyományban a Titicaca fekete kövét «a kondorral társult, karbunkulus szemű puma kövének» nevezték.
A Napkapura vésett űreszközök értelmezésével szoros összefüggésben találjuk itt a pumát, a hatalom jelképét, a kondort, amely az utazást, repülést jelenti, és a karbunkulust, amely a titokzatos ásványi erőket és azok sugárzását szimbolizálja.
Bármit is gondoljunk, úgy tűnik, hogy az Andok és Arábia fekete kövei egy égi jelenséghez kapcsolódnak.
A többi fekete kő - vagy tektit -, amelyeket a világon találtak, főként Indiában, Ausztráliában, Baalbek és Lessac (Charente) környékén, szintén földönkívüli eszközök üzemanyag-hulladéka lehet.
A geológusok nem tudják megmagyarázni ezeknek a tektiteknek a földi jelenlétét, amelyek szerintük izotópokban gazdag ásványok (alumínium és berillium), amelyek romlása kimutatható.
Kevesebb mint egymillió évvel ezelőtt nagyon magas hőmérsékleten és erős radioaktív bombázásokon mentek keresztül.
M. Labeyrie és a Gif-sur-Yvette-i atomtudósokból álló csapata számára ezek a Földre vetített szilánkok, amelyek a holdfelszínre csapódó meteorok ütközéséből származnak.
Danguy de Lessac régész, aki Charente-ban számos tektitet talált, 400°C-on megolvasztotta őket, és úgy véli, hogy nagyon olvadékony üveges hulladékról van szó, amely nem jöhetett a Holdról anélkül, hogy elpárolgott volna.
A valóságban ezek az egymásnak ellentmondó magyarázatok nem véglegesek.
Személyesen találtunk tektiteket a Charente völgyében egy barlangban, az ősi paleolitikum szintjén, ami legalábbis azt bizonyítja, hogy az őskori emberek ismerték őket, de nem próbálták meg faragni azokat, amit könnyedén és nyereségesen megtehettek volna. Arra kellene következtetnünk, hogy valamiféle tiszteletet, félelmet vagy imádatot tanúsítottak irántuk?
A bolygón kívüli közvetítés egy másik formája: bizonyos meteorit-üzenetek, amelyeket a vénuszi, marsi vagy merkúri emberiség nekünk címez, talán a fény- vagy hertz-jelek megsegítésére. De hogyan lehet azonosítani ezeket az üzeneteket és megérteni jelentésüket?
Érzéketlenek vagyunk vagy érzéketlenek egy olyan fantáziával szemben, amely sérti a polgári gondolkodásunkat és az elavult fogalmainkat?
Ha a földönkívüliek hozzájárulása létezik a mi meglátásunk és megértésünk szerint, meg kell próbálnunk, hogy érzékeljük őket, és ebben a kérdésben szükség van a megértésre, ezért készítettünk egy leltárt minden, ami szokatlan vagy minden olyan dologról, ami szokatlan vagy ami idegen volt a mi földi civilizációnk számára." (1963)
[1] Meg kell jegyezni, hogy a katarok állítólag birtokolták a Grált és a „Fekete Követ” is, amely az égből hullott le, és amelyből Isten földi templomát kellett volna felépíteni.
Ősi idegenek - 4x10 - Az idegenek és a dinoszauruszok
Ha ez a teória igaz, akkor ugyebár, máris vagy 100 millió évvel visszább datálhatjuk értelmes humanoidok jelenlétét a bolygónkon, akik akár vénuszi menekültek is lehettek... ismétlem, teória...
Robert Charrouxnak a Histoire inconnue des hommes depuis cent mille ans c. könyvében (1963) van ez az alfejezet: VENUS, PLANETE ANCESTRALE, amit magyarra fordítottam.
A könyv közel hatvan éve jelent meg. A borítóján egy fazekasmunka látható, ami Glozelben került elő, s amit Charroux összefüggésbe hoz egy idegen létformával. 1963-ban még nem tudta a tudomány, hogy a Vénuszon manapság lehetetlen bármilyen élet a magas hőmérséklet miatt.
Jellemző módon a könyvében épp azok az érvek vesztették érvelésüket, ahol az "új" tudományos eredményekre támaszkodott. A múlt értelmezésében nem támaszkodhatunk csak és kizárólag a mikroszkópokra, vegyelemzésekre, laborvizsgálatokra, hisz az keveset tár fel az emberi gondolatokról és nem ad történelmet sem.
Robert Charroux:
VÉNUSZ, AZ ŐSEINK BOLYGÓJA
Ezt a kapcsolatot alátámasztja egy kohisztáni barlang sziklafalába vésett rajz, amely a Vénuszt és a Földet térbeli útvonalat jelképező vonalakkal összekötve ábrázolja. Nos, az emberek ilyetén eredetét Kelet már kifejezte, része a muszlim kozmológiának is, és különös fényt vet a mi őstörténetünkre, amelyet a héberek Ószövetsége mesél el. A Biblia szó szerint vagy majdnem szó szerint így meséli el a világ teremtését:
«Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.
«Ádám és Éva a Paradicsomban (a Vénusz bolygón) élt.
«A bűn után, amely miatt elvesztették az isteni védelmet, elűzték őket (a Vénusz bolygóról), és száműzetésbe kellett vonulniuk a Földre...»
A Korán kifejezetten azt állítja, hogy Ádám nem a Földön, hanem valahol máshol élt. Talán ez az, amit a szent szövegek világos nyelven mondanak és amit a hagyományok valamint Izajás próféta is alátámaszt (a XIX. fejezetben megvizsgáljuk a bolygón kívüli lények nyilvánvaló beavatkozását a bibliai kalandokba).
A hieroglifa kulcsát – Tiahuanaco és Prométheusz mellett – Lucifer adja, akinek etimológiai jelentése máris árulkodó: lux, fény; fero, hordozom!
Lucifer, akit tévedésből összekeverünk a Sátánnal, valójában egy mennyei angyal, de bukott angyal, mert Prométheuszhoz hasonlóan elhozta az embereknek az isteni tudomány fényét.
Mindig is a Vénusz bolygót szimbolizálta, a luciferiánus bolygót, kivételes fényével.
Sőt, a hagyomány szerint Lucifer az égből jött, és egy „Fekete Kő” volt nála, ami egy olyan szokatlan részlet, amely a földönkívüliek minden megjelenésénél megtalálható!
A keresztény hagyomány szerint Lucifer bukása megelőzte a világ teremtését, míg Izajás próféta kijelenti, hogy ez a bukás a jövőben fog bekövetkezni, ami a teológusokat nagyon zavarba ejti!
Ki mond igazat, az ortodox hagyomány vagy a nem kevésbé ortodox Izajás?
A Vénuszról származó ember már eljött a Földre, vagy hamarosan el fog jönni, amit a repülő csészealjak felvonulása jelent be, amelyet néhány felvilágosult ember már lát?
Ebben az értelemben Lucifer, aki a Vénuszról jött, benépesítette a Földet az „első emberiséggel”, ahogy a hinduk is mondják és ahogy a Biblia alapján értelmezhetjük. És a Vénusz felé – az elkerülhetetlen visszatérés az őshazába – akarják megkísérelni az űrhajósok a nagy űrutazást, annál is inkább, mert tudattalanul vagy tudatosan, Lucifer bolygóján a földi élettel analóg élet valószínűsége nagyobbnak tűnik, mint bárhol másutt.
Íme tehát, a Vénusz felé irányulva, egy csodálatos sugár… a hitelesség láncolata, amelynek láncszemei korszakaink mélyén születtek!
Tiahuanacóból, Glozelből, Indiából, Egyiptomból, Kis-Ázsiából stb. a hagyomány elárult titka több mint megdöbbentő hipotézist hirdet!
A klasszikus tudomány nem hoz bizonyítékot, nem ad támpontot az ember földi eredetére. Másrészt a hagyomány ezeréves vehemenciával támogatja ezt a tézist, amely napról napra újabb és újabb követőket szerez.
Bemutatja továbbá – mint egy távoli expedícióról hazatérő utazó – e kaland nyomát és tanúságait, a Napkapu titokzatos hajtóműveit, Glozel írástömbjeit, Kohisztán sziklavéseteit, Prométheusz, Lucifer és Mohamed rejtélyes és lenyűgöző „fekete köveit”.
Ez mind távoli őseink szokatlan öröksége?
A bolygóközi bevándorlás híveinek, Flammarionnak, Richternek, Kelvinnek, Robert Tocquet-nak aligha jutott eszébe, hogy civilizációnkban, tudományunkban, építészetünkben vagy iparunkban keressék azt, ami a földi géniusz számára idegennek tűnt. Mégis, mindenhol találunk körülöttünk különös nyomokat. (1963)
Ahogy lehetetlen tovább álcázni a mániákus gyűjtőszenvedélyemet sem..
Mivel a képek mellê már nem fért szöveg ezért utólagos lábjegyzet köv.
Itt ragadnám meg az alkalmat, hogy jelezzem, én szeretném vállalni annak az ódiumát -önként és örömmel- ,
hogy a babiloni robotok és vénuszi törpék miatt is egyaránt nevetségessé váljak.
Márpedig a beillesztett hengerpecsétek tálcán kínálják nekünk a vénuszi törpéket (kabírokat)
és, hogy még a jövőbeni fogyatékkal élő, vak szkepókra is gondoltak, azt a briliáns technika bizonyítja, hiszen a lenyomatok Braille-ban is kíválóan olvashatók!
Ám örülhetünk, hogy eme lények kihaltak, mert cáfolhatatlanul nagy hatalommal bírtak, ez nyilvànvaló.
" Egyiptomi Bes ábrázolás "- mint gyakran szereplő cím az egyiptomi tárgyaknál - ezt én mint nevetséges dilettáns is cáfolhatom,
ha volt Bes Istenük akkor annak mackó (oroszlán) füle volt minden esetben és oroszlán farka!
A vénuszi törpéknek mindig oldalt van füle, a derekuknál lógó kötél pedig az ókorban csak a részükre engedélyezett önvédelmi fegyver volt: szerintem egy sokkoló!
A görbe lábakra is lesz theory.
Azért megemlítem, hogy a tegnapi képek között megbújt ismét egyetlen Asimov-pecsét is, respect a névadónak Tevének!
(c)NevemTeve all right reserved
100 - 500 év múlva majd posztumusz felismerik az igazságot, de az akkor az már halottnak a csók.
Az ókori Skandináv mitológia szintén tud törpe kovácsokról, műhelyekről, ott készültek a mágikus gyűrűk, kardok, lándzsák.
A törpék varázsoltak és fémeket dolgoztak fel.
Ők készítették el a Brising nyakéket, melynek Freyja nem tudott ellenállni, igy kénytelen volt 1 vagy 3 éjszakát a törpéknél tölteni.
Ők ugyanis nem akartak más fizetséget.
Got Steiusland norvég vallástörténész szerint ez képtelenség, hiszen ők nem tudnak szaporodni.
Ezúton üzenjük a tudós Ùrnak, hogy éppenséggel kártyázhattak, vagy bùjócskázhattak is.
Esetleg a szuperhúrelmélet is szóba került, de ekkor Freya tüntetőlegesen takaritàsba kezdett...
"Tudta az 1882 április 30-án reggel látott déli felhők alakját, és emlékezetében képes volt összehasonlítani egy csupán egyszer látott bőrkötéses könyv erezetével és egy tajték körvonalaival, melyet egy evező kavart fel a Rio Negrón, közvetlenül a Quebracho-forradalom előtt."
"...és megkönnyebbülve, megalázva, elborzadva megértette: ő maga is csak jelenés, őt is álmodja valaki."
Van némi forrás erre nézve, ha nem is ilyen pont ilyen természetű. A román Viktor Kernbach az Enigmele miturilor astrale („Az asztrális mítoszok rejtélyei”, 1970). c. könyvében Humbaba „orkán torkú“, „tűzláng szájú“ szörnye valójában egy lángszóró! Dániel próféta látomása, a „társiskő testű", „égő szövétnek szemű“ lénye: egy android.
Írt az ókori robotokról:
John Cohen: Human Robots in Myth and Science, 1966.
John Cohen: Robotok az ókorban, Galaktika, 20. (1976).
A mítoszok és ókori források nyomán ide veszik Héphaisztosz vagy Daidalosz automata embereit-szobrait, a krétai Talósz óriást, Gólemet, a Biblia teráfjait, Egyiptom bizonyos templomi szobrait vagy a kínai mítosz vasembereit. A leírások szerint voltak beszélő, mozgó fémszobrok is. Ezek készítését Héliupoliszba vagy Ur városába helyezték. Nem tudni milyen módszerrel oldották meg működésüket. Gyakorlatilag ezek, anyaguknál fogva is, a tudatlanság évezredei alatt elpusztultak.
"Drogheda | A University College Dublinhoz tartozó régészek egy csapata egy eddig ismeretlen, rendkívül kis méretű humanoid faj három csontvázát tárták fel Kelet-Írország egyik erdős területén.
A 47 és 61 centiméter közötti méretű példányok feltehetően egy teljesen új, a modern embertől eltérő humanoid fajtól származnak, amely a Kr. u. 12. vagy 13. századig élhetett.
A csontokat, amelyeket feltehetően részben egy nemrégiben lezúdult esőzés tárt fel, három helyi gyerek találta meg, akik a környéken játszottak.
A fiatal fiúk azonnal értesítették a rendőrséget, mivel úgy vélték, hogy meggyilkolt gyermekek maradványait találták meg. A helyszínre kihívott orvosszakértő hamar megértette, hogy ez nem egy modernkori bűnügyi helyszín, hanem inkább egy szokatlan régészeti lelőhelynek tűnik.
Segítséget kért a dublini University College-tól, az intézmény pedig Edward James McInnes professzort küldte a lelet elemzésére.
Két nő és egy férfi holttestére bukkantak néhány lelet társaságában egy kisebb településnek tűnő helyen, a Boyne folyó partjának közelében.
A McInnes professzor által vezetett régészcsoport a Homo minusculus nevet adta a fajnak, ami vagy azt jelenti, hogy "Apró ember", vagy azt, hogy "hozzá képest kicsi".
A holttestek közelében különböző kisebb kőeszközök és fegyverek kerültek elő, köztük egy balta, két kés, egy lándzsahegy és még két miniatűr varrótű is.
Ezek a tárgyak arra utalnak, hogy a Homo Minisculus csak a paleolitikumban élt vadászó-gyűjtögető emberekhez hasonló technológiai szintet ért el, mivel a lelőhelyen nem találtak kerámiát vagy fémtárgyakat.
A település közelében számos különböző kisállat, köztük mókusok, nyulak, vakondok és sünök csontjait találták meg, amelyek közül sok főzés nyomait viselte magán.
A csontokon és leleteken megvalósított különböző kormeghatározó elemzések azt mutatták, hogy azok valahol Kr. u. 1145 és 1230 között keletkeztek, ami azt jelenti, hogy a faj több mint 45000 éve élhetett együtt a modern emberrel.
Ez az elképesztő felfedezés azt sugallja, hogy a történészek által fantasztikusnak tartott középkori mesék és történetek nagy része valóban valós tényeken alapulhat.
A Homo minusculus inspirálhatta az európai folklórban elterjedt koboldokról, manókról és tündérkékről szóló történeteket."
A cikk vége már nem is érdekel…
A World News Daily Report weboldalt arra hozták létre, hogy szatirikus hangvételben történeti, régészeti és más ál-hírekeket adjon közre. (Egy időben ellepték a netet a fotoshoppolt óriáscsonvázak fotói, ami hasonló kategória)
(hogy értsd: „…A WNDR azonban minden felelősséget vállal cikkeinek szatirikus jellegéért és tartalmuk fikciós jellegéért.”)
Az oldal olyasmikről is adott hírt, hogy Törökországban felfedezték a trójai faló maradványait, megtalálták Dzsingisz kán sírját és Indonéziában lelőttek egy humanoidszerű lényt.
Írország – törpe emberkék: nagyon is hihető (lenne), tekintve a hagyományokat. De az egész hír egy HOAX! Magyarán, kitaláció!
A Homo minusculus kifejezés már közel két évszázada előfordul bizonyos könyvekben, tehát nem újkeletű. A cikk képei az internetről származnak, még csak nem is az oldal gyártotta.
Az első képet egy mzpresto nevű felhasználó küldte be a „Régészeti Anomáliák” c. fotóversenyre, ami egy összerakott kép. Onnan szedték le a cikkhez.
McInnes professzort mutató fotó egy Brent Woodfill nevű amerikai régészt mutatja egy 2013-as sajtótájékoztatón!
A képszerkesztővel készült "ál-lelet", és az ál-McInnes professzor.
