AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Legalább három éve megvan ez az alábbi írásom. Akkoriban valamiért úgy gondoltam, a számomra fontos, és nem annyira közismert lemezekről előre megírom az ismertetőt, szépen átgondoltan, rászánva az időt, nem afféle hebehurgya kapkodással összecsapva aznap, amikor kipörögnek. Aztán a nagy nekibuzdulásból természetesen az lett, hogy ennél a lemeznél nem is jutottam tovább, mert persze hamar rájöttem, hogy így előre dolgozni egy faszság. Mivel a tegnapi pörgetés úgy látom, nem sokakat izgatott fel, doomsti kollégától elnézést kérve engedjétek meg, hogy ahelyett ezt az albumot ajánljam - és ezzel végre az írást kitakaríthatom a folderemből, kurvára unom kerülgetni - , mert lehet, hogy csak tíz év múlva keríti sorra a gép, akkor meg már lehet, hogy topik se lesz, és akkor elveszne ez a remek szösszenet. :) Ha esetleg holnap ez pörögne ki - mármint tényleg a gép által és nem úgy, hogy Horzi tréfából belepiszkál - akkor azért nagyot röhögnék. :D Mondom, nincs másik hasonló irományom, ez az egy volt talonban, úgyhogy nem fogok ebből a jövőben rendszert csinálni.
Magyarázkodás OFF
John Norum - Face The Truth
Akadhat olyan, akár ebben a díszes társaságban is, aki ezt a lemezt lefikázza, hát annak márpedig az apja faszát, de persze mindenkinek joga van ehhez, mindenesetre álljon itt egy roppantul elfogult védőbeszéd.
Az 1992-es listámon második volt, az első helyezett Dirt és a harmadik Images And Words között. Erős szavak ezek, de nem véletlenül került ám oda! Első volt a Hangpróbán, rámozdultam, erre rögtön elkapott a grabancomnál fogva, és azóta is fogva tart. Ami elsőként eszembe jut erről a lemezről, az a csipetnyi északi hűvösséggel átitatott mérhetetlen elegancia, ami ebben a formában csak egy hardrock-mániás skandináv gitáros keze alól tud kikerülni. Tessék csak tüzetesen megfigyelni a gitármunkára koncentrálva, milyen ötletesen, ízlésesen, alázatosan, ELEGÁNSAN használja a főhős a hangszerét az első perctől az utolsóig, akár a szólózásról , akár az aláfestő ritmusozásról van szó (tényleg marha jól kitalált riffekkel), gitármaszturbálásnak nyoma sincs, még az instrumentális nótában sem. Még ha valaki netalán hadilábon is áll a legtöbb dalban a mikrofonnál álló Glenn Hughes énekstílusával (akad ilyen?), csak a hangszeres részre figyelve a nyálcsorgatásig lenyűgöződhet. És mellesleg a többi zenész sem fakezű, basszuson például Peter Baltes nyomja az Accept-ből.
Aki a laza, beleszarós “szex-drog-rakkenroll” faktort keresi a hardrock zenében, az itt rossz helyen keresgél, mert bár drog áttételesen akad a(z ekkor még) kokós Hughes okán, itt mindent kristálytisztán a zenére hegyezett ki Norum. Méghozzá nulla töltelék dallal, mindegyik egy brutális NFR faktorral bíró, külön gyöngyszem. A libabőr már az elszabadult kamionként berobbanó és a hallgatón kíméletlenül végiggázoló címadó nyitónótánál előjön (milyen változatos témát nyom Norum még a verzék alatt is!), aztán több ízben megismétlődik, mondjuk a Time Will Find The Answer becsapós bevezetőjénél (már első hallásra is roppant megkapó volt, hogy éppen belenyugodna az ember, hogy na, ebből ilyen nyünnyögős ballada lesz, erre a semmiből jön az a felpörgetős dob-break), vagy a Distant Voices ellenállhatatlanul húzó-sodró témájánál, Mikkey Dee-vel a dob mögött, vagy a Counting On Your Love szólójánál, ahogy az átfolyik a verzébe, vagy ha Europe-os vagy, a We Will Be Strong refrénjénél, Tempesttel a mikrofonnál, vagy akár az Opium Trail-nél, ami bizony jobb, mint az eredeti! Kérem szépen, így kell Thin Lizzyt feldolgozni, ez a kóver pl. a Metallicától a Whisky In The Jar-t röhögve hugyozza ketté. Ebben a feldolgozásban (illetve a Night Buzz-ban is) Norum viszi az éneket, jól hozza Lynott stílusát. Az egyetlen, talán hangyafasznyit gyengébb momentum a Hughes által hozott, az ő korábbi Hughes-Thrall projectjéből ide átmentett Still The Night, de fasza kis nóta az is, csak hát a többi némileg elhomályosítja.
De hadd ne soroljam fel az összes dalt, szégyentelenül nagy lemez, akkor is, ha a maga idejében gyakorlatilag nyom nélkül eltűnt a süllyesztőben, tulajdonképpen pont a már fent említett kokain miatt, mert Hughes rendkívül rossz hírneve miatt nem tudtak időben épkézláb lemezszerződést kötni (haha, talán nem a Rossz Hírnév c. Lizzy lemezről kellett volna feldolgozást választani! :D). Amúgy kábszi ide vagy oda, Hughes is abszolút csúcsteljesítményt nyújt. És a mű abba az igen szűkkörű album-klubba tartozik, aminek a tagjait ennyi év után is képtelen vagyok megunni, simán el tudom indítani egymás után ötször vagy akárhányszor, hirtelen csak a Master jut eszembe, mint hasonló kvalitással bíró lemez. Számomra pont olyan baszom nagy alapvetés, mint az írás elején említett két másik album, még ha ez nonszensznek is tűnhet. Még a hossza is ideális, 9 énekes dal, 1 instru, 1 feldolgi, mindössze kicsit több mint 43 percben. És nem utolsósorban: mai füllelis úgy szól, mint az ágyú (na persze nem a fossá kompresszált youtube verzió, mindenképp tömörítetlent javaslok, megérdemli), épp ezért nem is lehet más, mint egy dörgedelmes 10/10!
Én sem emlékszem. De most utánanéztem, és állítólag nagyon korán, a meghirdetettnél jóval korábban kezdtek, ami azt jelenti, lehet, hogy nem is láttuk őket, úgy meg érthető, ha nem emlékszünk rájuk.
Igen, a Cultra én sem igazán emlékszem azon a napon, a Megadeth-re igen, de ők meg nem voltak valami pengék aznap. A Cult-ot 2007-ben a Pecsában is láttam, de abból meg leginkább csak annyi maradt meg, hogy Astbury egy iszonyat ronda lila mackóban feszített a színpadon.
Nekem a Culttól a Wild Hearted Son volt a nagy kedvenc dalom az eggyel későbbi Ceremony-ról. Az is lehet, hogy csak azt a lemezt hallottam egész életemben, de ahogy elindult, tökéletesen elhittem volna, hogy ezen van, annyira felismerhető a hangzás és a hangulat. Nagyon élvezhető, igazi rockzene markáns énekhanggal, bombasztikus hangzással a hőskorból, bár talán túl hosszú, ahogy Horzi is megjegyezte, a végére elnyúlik, de így is kellemes volt. Ja, a Metallica előtt is láttam őket élőben '93-ban, de arra őszintén szólva nem nagyon emlékszem, a Megadeth-re vártam nagyon. Ma már lehet, hogy fordítva lenne.
Ian Astbury a másik fickó John Philip Forsythe mellett, aki sápadtarcúként sikeresen eladta a nagy indián figurát. Az ezt megelőző albumukról meg azt írja a Wikipédia, hogy a producer a gitárhangzást a Back in Black-ről, a dobhangzást a Highway to Hell-ről, az énekhangzást meg a Led Zeppelinről vette (30 éve nem AI csinálta, hanem ember). Szóval túl sok eredetiség nincs, de nagyszerű dalok igen.
Szerintem a megrendelők nem a kreativitást várják el az esetek döntő többségében, hanem spórolni szeretnének. Tudtommal régebben csinálták azt, hogy feldolgozásokat tettek be a sorozatba, mert olcsóbb volt, mint mondjuk a Rolling Stones-tól megvenni az eredetit, azért az a 40 másodperces részletet a helyi kocsma állandó zenekara játszotta fel.
De például nekem az idei Dickinson pont azért tetszik, mert kicsit atipikus. A hétvégén söröztem egy cimbivel, neki pont emiatt nem tetszik. Az biztos, hogy az Accident és a többi alapján ezt nem tudta volna létrehozni az AI.
Ez valójában egyrészt jó, hiszen a Priest, Maiden olyan bandák, aminek vannak sajátos jellegzetességei, ami felismerhető és megfogható. Másrészt viszont az AI is meg tudja tanulni és folytatni a sorlemezeket.
Az új Priestet simán le lehet modellezni az elmúlt 30 évi lemezeikből. Mondom ezt úgy, hogy alapvetően nincs bajom vele, sőt. De az Audi által készített indexmetálos metáldal alapján pl. el tudnék képzelni egy jó Fear Factory-verziót is az AI-tól.
Amit Varsi linkelt be, az viszont nekem is egy kicsit riasztó. Bár hallatszik, hogy műanyag, de nem jobban, mint egy tetszőleges mai singer-songwriter popdal. Túl jól sikerült.
Szerintetek melyik az a banda, ahol hihető volna az AI bevetése? Most hallgatom pl a Dickinson lemezt, ami annyira Maiden-es, mintha egy Maiden generátor csinálta volna, de úgy, hogy kicsit tekertek a paramétereken ide-oda. Pont az a picike, hangyafasznyi szikra hiányzik belőle, ami a Maiden-t azzá teszi, ami.
Én akkor ijedtem meg egy kicsit, amikor a jólvanezígy youtube csatornás srácok által készített "Csokinak van igaza" c. AI poéndal refrénje jobban a fülembe ült, mint bármi más popdal az elmúlt 10-15 évből.
Kreativnak kéne lennie a kreativ iparnak, és akkor túlélhetnék az AI-t. Az AI ugyanis a korábbi adatokból merit, definició szerint nem nagyon tud kreativ lenni, vagyis kitalálni valami forradalmian újat.
A kreatív iparban hihetetlen ellenállás van az AI-al kapcsolatban, amit persze valahol megértek. A múltkor néztem a Late night with the Devil című horrort, ami egy tök jó, szerintem egészen ötletes kis horrorfilm volt, nyilván nem világmegváltás, de a műfajában nagyon is oké. Ezt most egy csomó film geek, köztük az általam amúgy kedvelt, óriási horror rajongó Wostry Feri is kifejezetten visszautasítja hogy megnézze. Azért mert van benne három kép (!), olyan falon lévő poszterek a film színhelyén (különösebb funkció nélkül) amiket AI generált. Értem, hogy e mögött valami kiállás van a grafikusok, díszletesek munkája mellett, de akkor sem látom igazán értelmét. A világ, a szórakoztatóipar nem úgy működik, hogy ha valamit már kitaláltak és pénzt hoz, vagy lehet vele pénzt spórolni, akkor most empátiából csak azért sem fogjuk használni, hogy valakinek jobb legyen. Persze jobb lenne, ha így működne. De nyilvánvaló, hogy az "alkalmazott művészet" nagyobb veszélyben van, mint egy Billie Eilish (még ha pár év múlva legenerálható lesz egy Eilish lemez a wc-n ülve is akár).
