Keresés

Közöltem Peter Kolosimo: Nem földi (Non è terrestre) c. könyve (1968) második részének 3. fejezetét: Monumenti sulla luna-t: Műemlékek a Holdon.

Lefordítottam azonban az ezelőtti fejezetet, mert érdekesnek találtam, tehát a Nem földi, II. részének 2. fejezetét:

A Küklópsz és az űrhajósok (I Ciclopi e i cosmonauti)

a. Tények a kőzetekből (Fatti di roccia)

b. Hősök a kémcsőben (Eroi in provetta)

A Küklópsz és az űrhajósok

    „Ott voltak a tücskök, csótányok és a pókok… Burl nagyon is ismerte őket. Nagyapja egy kegyetlen tarantula áldozatául esett, amely hihetetlen sebességgel bukkant elő egy közel egy méter átmérőjű függőleges udvari aknából, ami hat méteres mélységig nyúlt. A gödör aljából figyelte a leghalványabb hangokat is, melyek arra figyelmeztették, hogy a préda közeledik a rejtekhelyéhez..

     Burl nagyapja nem volt elég óvatos. Halványan még mindig fel tudta idézni fejében a megmaráskor hallott szörnyű sikolyt. Látta egy másik pókfaj hálóját is: az ujjnyi vastag, piszkos selyemszálakat, és jó messziről figyelte, ahogy a szörnyeteg kiszívta a nedvet, hálójába akadt, három láb vastag szöcskéből, amit a csapdája elkapott. Jól emlékezett a sárga, fekete és ezüst csíkokra, amelyek a hasát átszelték. Lenyűgözte és megrémítette az a vak küzdelem, amelyet a szöcske reménytelenül folytatott a ragacsos háló tekervényeivel; mielőtt a pók elkezdte volna a lakomát...

     […]

     Előző nap egy formátlan növényhalom mögé kopurodva figyelte két hatalmas szarvasbogár párharcát. Testük több lábnyi hosszú volt, s amikor másztak, a páncéljaik Burl derekáig ért. Oldalra nyíló állkapcsaik egymás áthatolhatatlan páncéljaira kattantak. A lábuk összeütközése, mint megannyi cintányér, amint egymásnak csapódtak… a kisebbik páncéljában tátongó lyuk jelent meg, amit hangos sivítás követett, vagy legalábbis annak tűnt. A zajt azonban a héj okozta, ami a győztes állkapcsai nyomán repedt meg…”

       Ilyen jelenetek esnek meg egy „megtermékenyített” bolygón, amit űrutazók gyarmatosítottak, majd egy triviális tévedés miatt szem elől vesztettek^[1].

      De ugyanez megtörténhet a Földön is. Egy amerikai felfedező, John Perkins azt állítja, hogy Amazónia szívében van egy folyó, amelynek vize – egy föld alatti szakasz után – egy hihetetlen csodákkal teli völgybe vezet. Itt a fű olyan magasra nő, mint a ciprusfák, a virágok óriásiak, a bokrok pedig már önmagukban erdőket alkotnak. Perkins azt állította véletlenül találta völgyre és hihetetlen erőfeszítések árán jutott ki onnan. Azt mondta, megfigyelt állati létformákat is, de azok borzasztóak: a foszforeszkáló legyek tyúk nagyságúak és sertésméretű óriáspókok – a radioaktivitás okozhatta mutációk.

      Ez igaz? Nem garantálhatjuk, de meg kell jegyeznünk, hogy a gigantizmus lenyűgöző jelenségeit tapasztalták, melyek a martinique-i Pelée vulkán kitörését követően következtek be, amely nagy mennyiségű radioaktív ásványi anyagot hozott felszínre.

      Bolygónkat intenzíven bombázzák kozmikus sugarak. Saurat és Bellamy szerint ez és a korábbi holdunk gravitációs ereje, mikor az vészjóslóan közelített Földünkhöz, tartós állati és emberi gigantizmust váltott ki.

     Tények a kőzetekből

     1577-ben a Luzern kantonban található Willisauban egy lenyűgöző csontváz került napvilágra. A hatóságok sietve összehívtak egy szakértői bizottságot, amelyet annak idején a leghíresebb svájci anatómus, Felix Platter basileai orvos vezetett. A tudósoknak kétségeik voltak, de fejet kellett hajtaniuk a nagy tekintélyű tudós előtt. Platter szerint kétségtelenül emberi maradványok, de a mérete miatt az állítás nagyon merésznek tűnt. A csontváz hiányos volt, de az anatómus rekonstruálta agyagból. Még azt az embert is lerajzolta, akihez tartoznia kellett. Az eredmény egy 5,80 méter magas titán, akit azonnal elneveztek a „luzerni óriásnak”. A csontokat kiállították a városháza nagytermében.

     A szenzációs felfedezés vonzott a helyszínre egy másik, szintén európai hírű anatómust: J. F. Blumenbach professzort, a göttingeni egyetemről.

     Csak egy pillantást vetett a maradványokra, ami elég volt, hogy nevetésben törjön ki. Ugyanis a csontok nyilvánvalóan egy mamut csontjai voltak. Kelletlenül, de a luzerniek is elfogadták, hogy az „órásuk” csontjai valójában egy mamuté.

     Harminchat évvel később úgy tűnt, hogy Franciaországnak is meg lesz a maga titánja. A Chaumont (St. Antoine) kastélya melletti homokbányában egy síremléket fedeztek fel, amelynek fedelére gótikus betűkkel a Teutobochtus Rex felirat volt vésve. A közelében talált pénzérmék nem hagytak afelől kétséget, hogy a kimberek királya van itt eltemetve, akit legyőzött és megölt Marius. Amikor a fedelet leemelték, az összesereglett emberek a lélegzetüket is visszafojtva nézték a több mint 7,60 méter hosszú csontvázat.

A közelben lakó bizonyos Mazurier doktor rohant, hogy tanulmányozza a maradványokat és lelkes monográfiát írt, ami elkeseredett csatározásokhoz vezetett a tudósok körében. Végül a kastély közelében találtak egy nemrég betemetett gödörben ugyanolyan csontokat, mint a sír csontjai, s ezek leleplezték a csalót. Kiderült, hogy Mazurier doktor építette a „sírt”, hogy dicsőséget és ezzel pénzt is szerezzen. A maradványok jelenleg a párizsi paleontológiai múzeumban vannak – mivel a csontok egy mastodon csontjai voltak!

      Körülbelül ugyanebben az időben más óriás csontok is napvilágra kerültek a nagy-britanniai Gloucesterben. A nagy angol orvos és fiziológus, William Harvey kijelentette, hogy valamilyen „nagy állathoz tartoznak, talán elefánthoz”, de senki sem figyelt oda. Ellenkezőleg, heves viták lángoltak fel arról, hogy „szentelt földbe kell-e temetni ezeket a maradványokat”, míg I. Jakab udvarában csodálkoztak egy fogon, aminek súlya több mint 3,5 kilogramm volt. E körökben az embereknek igen elnagyolt elképzeléseik lehettek a matematikáról: egy ilyen foggal ugyanis a „Küklopsz” teljes tömege nem kevesebb, mint száz tonnát nyomott volna! Később bebizonyosodott, hogy a csontok valójában elefántcsontok voltak.

      Az óriások története tehát a mesék birodalmához tartozik? Az itt idézett esetek nem engedik, hogy higgyünk bennük, de a világ összes népe megőrizte ezek emlékét. Világosan és közérthetően említi őket például a Biblia és a Mahábhárata, Thaiföld és Ceylon szent szövegei, az egyiptomi, az ír és a baszk hagyományok.

     Egy kaukázusi legenda szerint ezek „kőből vannak”, ami valószínűleg a fizikai erejükre utalt. Érdemes megjegyezni, hogy bárhol, bármilyen szélességi fokán a világnak kevés a „jó” titán: többségük könyörtelen háborút folytat az emberek ellen, ami elég világossá válik, ha két faj harcára gondolunk, akik a bolygó tulajdonjogáért küzdenek.

     Hérodotosz a Történelmekben elmesélte egy bizonyos spártai Lichas kalandjait, aki Agamemnon fiának, Oresztésznek a maradványait kereste. Arkadia ősi városában, Tegeában megismerkedett egy kováccsal, aki megmutatta neki a háza mögötti tisztást, majd ezt mondta: „Udvaromban kutat akartam fúrni, s ásás közben egy hétrőfnyi (3,25 méteres) koporsóra akadtam. Minthogy pedig nem hittem, hogy valaha nagyobb emberek lettek volna a mostaniaknál, felnyitottam, és a koporsóval egyenlő nagyságú holttestet találtam benne.”

     Amerikában sincs hiány az óriások hagyományából. Láttuk ezt a Popol Vuh böngészése közben is. Az úgynevezett „mexikói Pedro de los Ríos kézirata” ezt állítja: «Az áradás előtt, melyre a világ teremtése után 4008 évvel került sor, Anahuac földjét, Tzocuillixeco népe, egy óriás faj lakta, akik közül egy a Xelua nevet viselte…»

      És nem egy egyszerű mítosszal állunk szemben: mikor Hernán Cortés spanyoljai partra szálltak Amerikában, a helyi bölcsek közül néhány elmondta Bernal Diaz del Castillo krónikásnak és alamizsnásnak, hogy «régen nagyon magas termetű férfiak és nők éltek ezeken a földeken; lévén nagyon gonoszok, nagy számban ölték meg őket, a többiek pedig természetes halált haltak». És valóban hatalmas csontokat mutogattak nekik: „köztük egy olyan magas combcsontot, mint egy normális magasságú ember”, amit Cortés elküldött a királyának.

     Az óriásokról szóló legendák bővelkednek a Titicaca-tó körül, némelyikük kifejezetten arról beszél, hogy ezek közül a szörnyű lényekből az utolsók, Délre menekültek. Leszármazottaik néhány évszázada népesítették be Patagóniát. Magellán, aki felfedezte ezt a földet, néha… szemtől szembe találkozott velük.

1520 júniusában történt egy találkozás, amikor ennek a nagy portugál tengerésznek a hajói San Julianban horgonyoztak, amiről Pigafetta ezt írta: „Az egyik ember olyan magas volt, hogy a fejünk alig érte el a derekát, és a hangja olyan volt, akár egy bikáé”.

     Magellán a hatalmas bennszülött közül kettőt elfogott. Európába akarta őket küldeni, de mindketten meghaltak, mielőtt a hajó az Egyenlítőig ért volna. Drake 1578-ban San Julianban szintén mintegy két és fél méter magas embereket látott, majd utána más utazókkal, Pedro Sarmientóval, Tome Hernandezzel, Anthony Knyvettel és Sebald de Weert-tel is ez esett meg. A két utóbbi, külön-külön, 3 és 3,60 m közötti magas bennszülöttekkel találkozott. Míg Jakob Le Maire és Wilhelm Schouten nagyon meglepődtek 1615-ben, mikor két hasonlóan nagyméretű csontvázra bukkantak.

     1700 elején az óriások eltűntek a partvidékről, de a chilei Valdivia spanyol hatóságai 1712-ben többször beszéltek egy körülbelül három méter magas törzsről Patagónia belsejében. 1764-ben pedig Byron parancsnok (a híres angol költő nagyapja) még mindig volt szerencséje találkozni velük a Cabo Virgines közelében. „Az egyikük – írta jelentésében, – jött felém. Óriási termetű volt és úgy tűnt, mintha az emberi kinézetű szörnyekről szóló meséket ültette volna át a valóságba… Nem tudtam megmérni, de biztosan nem volt kevesebb, mint két méter tíz...”.” És még mindig egy szerény méretű titán volt, hiszen Byron tisztjei jelentéseikben kitérnek „2,70 méter magas, ha nem magasabb” egyedekre is.

     Vannak-e még óriások Patagónia felderítetlen szívében? Egyesek úgy gondolják, hogy még mindig létezhetnek, ahogy egy másik felfedezést érdemes ennek kapcsán megfontolni. Patagónia nyugati partján, a Consuelo Cove barlangjában egy mylodon maradványait találták 1897-ben, meglehetősen friss bőrrel. A mylodon egy óriási nehézkesen vagy lassan mozgó állat volt, melyről úgy vélték kihalt az őskorban.

Az óriások maradványai (vagy inkább utódaik) mindenhol előfordultak és nem csak tévedésekről és csalásokról van szó, mint ezeknek bizonyultak Willisauban, St. Antoine-ban és Gloucesterben.

     A kaliforniai Lampock Rancho nevű településen néhány katona 1833-ban ásás közben felfedezett egy 3,65 méter magas csontvázat, ami megmunkált kagylókkal, nehéz kőbaltákkal és érthetetlen feliratokkal borított négyzet alakú tömbök vettek körül. Egy másik hasonló csontvázat ástak ki Santa Maria szigetén, szemben Los Angeles-el.

     „1887 júliusában” – idézi fel Ronald Charles Calais – „négy férfi nemesfémeket keresett Spring Valley-ben, a nevadai Eureka közelében, mikor észrevettek egy furcsa tárgyat, ami egy sziklából nyúlt ki. Közeledve felfedezték, hogy eltört emberi láb, közvetlenül a térd felett. Miután kiszabadította a kvarcitból, ami körülvette a végtagot, Eurekába vitték, ahol az orvosok alaposan megvizsgálták.

       A láb kétségtelenül egy férfié volt – de micsoda férfié! A térdtől a sarokig 99 centiméter volt, ami azt jelentette, hogy a férfi magassága 3,65 méter lehetett.”

      „Brayton közelében Tennessee folyó forrása közelében emberi lábnyomok láthatók a sziklában. Ezeknek a lábaknak hat lábujjuk van és 33 cm szélesek, és a közelükben óriási patanyomok is vannak, mintegy 20-26,5 cm szélesek. Ez pedig azt bizonyítja, hogy az óriás és az ismeretlen állat egyszerre létezett.”

A tudományos körökben nagy szenzációt okozott két óriási emberi őrlőfog, mivel háromszor akkorák voltak, mint a maiak, és legalább 30 millió éves geológiai rétegekben találtak rá (ez a felfedezés 1920-ban történt az Eagle 3. számú szénbányában a montanai Bear Creek-ben), de egyesek szerint ugyanilyen régi és nagy csontokat találtak sok amerikai bányában, de a tudomány következetesen figyelmen kívül hagyta ezeket!

      De térjünk vissza a hatalmas hatujjú lábhoz, amelynek nyoma látható a Tennessee forrásánál, és ne feledjük, hogy az arizonai Crittendenben 1891-ben egy munkáscsapat egy épület alapjainak ásása közben felfedezett egy szarkofágot, ami egy hat lábujjú három méter magas ember csontvázát találta.

      Beszéltünk más leletekről is Terra senza tempo-ban. Ezért csak a legfrissebbet említsük még meg: ezek a 2,80-3,12 méteres csontvázak, amelyeket szovjet antropológusok fedeztek fel a Kaukázus térségében.

Hősök a kémcsőben

     Aki elolvassa a Popol Vuh-ot, és űrhajósokra való hivatkozásokat keres, biztosan nem fog csalódni. Már a Teremtés is ismeretlen kozmikus gyarmatosítókhoz látszik kapcsolódni; még ha a kitalált pánspermia elmélete[2] túl merésznek is tűnik ahhoz, hogy elfogadjuk, nem lenne nehéz azt gondolni, hogy a maják a nagy tettet jóval később a Földre érkező, isteni eredetűnek tartott galaktikus felfedezőknek tulajdonították.

     Az „amerikai biblia” valóban azt mondja nekünk, hogy a Teremtésről „gondolkoztak a sötétségben és éjszakában… az Ég Szíve által, aki Hurakán”, és még hozzáteszi: „Kakulha Hurakán, vagyis Egylábú Villanás volt az első, Csipi Kakulha, vagyis Törpe Villanás a második, és Rasa Kakulha, vagyis Zöld Villanás a harmadik.” Ma, az űrkorszak kezdetén bizonyára nem kellene szabadjára engednünk a fantáziánkat ahhoz, hogy az  Univerzumot mérhetetlen sötét mélységként írjuk le, és hogy egy űrhajónak villámok izzását vagy sebességet, mennydörgés robaját, vakító tükröződéseket tulajdonítsunk. Vegyük észre, hogy a szent szöveg pontosan ezt fejezi ki, és semmi mást!

      Szeretnénk-e egy szép kozmikus kompot, amely arra hivatott, hogy a Föld és egy ismeretlen égitest között ingázzon? Itt van a hírvivő Hurakán leírásában: „És Vok, a Sólyom, Egylábú Villanás, Törpe Villanás és Zöld Villanás küldönce odajött, hogy nézze őket. Vok nem volt messze sem a Földtől, sem Sibalbától, az Alvilágtól, és egy pillanat alatt felröpült az égbe Egylábú Villanás [Hurakán] oldalán.”

      Más űrhajókat egyes tudósok a „túlvilági urak” követeinek látnak: „Küldötteik a Baglyok voltak. Késbagoly, Egylábúbagoly, Papagájbagoly és Koponyabagoly, ahogyan az Alvilág küldönceit nevezték. Késbagoly éles volt, akár a kés. Egylábúbagolynak csak egy lába van, de szárnyas. Papagáj bagolynak vörös bőre van és szárnya. Végül Koponyabagolynak feje is van, lába nincsen, de azért száll.”

      Itt már szükség van egy jó adag képzelőerőre, és ugyanez elmondható a démonokról is, akiket némelyek halálos fegyverekkel felszerelt földönkívülieknek tartanak. Egyesek egyszerűen „vért ontottak”, de mások „felpuffasztották az embereket, fekélyeket okoztak a lábakon, és sárgává változtatták az arcukat”, megint mások „csontokat és koponyát törtek... a csontokig, a csupasz koponyáig felfalták az embereket”; és végül voltak olyanok is, akik „valamit tettek az emberekkel, amikor hazafelé tartottak, vagy már a kunyhójuk előtt voltak”, hogy „sebesülten találták őket, felhúzott szájjal feküdtek és meghaltak”, vagy „a vért az emberek szájába juttatták, ami a «gyors halál» nevű dolgot okozta”.

       Ezekben a baljós hírnökökben természetesen csak a különböző betegségek és halálos balesetek megszemélyesítését lehet felfedezni, mint például a „tüzes székekben”, amelyekre a démonok (szinte tréfából) ültetik áldozataikat, de más tudósok ezekben forró lávatömböket látnak. Ez az értelmezés azonban kifinomultabbnak tűnik, és a szakértők bevallják, hogy „megfejthetetlen mitológiai részekkel” szembesülnek, ahol öt „házról” beszélnek, amelyekben a „másik világ” polgárai kemény teszteknek vetik alá a maja bajnokokat; az első teljesen csendes és mély sötétségbe merül, a második jeges, a „fehér falakat söprő fagyos széllel”, a harmadik tele van jaguárokkal, a negyedik denevérekkel és az ötödik éles késekkel, melyek „egymáshoz ütődnek”.

       A „maja biblia” említése nélkül megkérdeztük az egyik űrbiológus szakembert, hogy hol képzelné el a „csend és sötétség házát” és a „szél házát”.

      – „Természetesen a jövőbeli űrhajósok kiképzőközpontjában!” – válaszolta. És amikor tisztáztuk vele a kérdést, hozzátette, hogy egy primitív nép láthatatlan jaguárokról, denevérekről és késekről beszélhet, ha fogalmuk sincs űrszimulátorokról és megkérik őket, hogy próbálják ki azokat.

       A Popol Vuh két másik tényét érdemes megfontolni: csak erős sportolókat hívtak meg a tesztek elvégzésére; és közülük ketten távozásukkor azt mondták rokonaiknak: „Ne bánkódj: megyünk, de még nem haltunk meg.”

       Nekik nem sikerült azonban letenniük azokat a vizsgákat, amelyekre alávetették őket, és a legenda szerint az egyik fejét egy fára helyezték, ahol tovább élt.

       Ekkor történt, hogy egy szűz, Ixquic jövendőmondó növényeket keresett, s a fejből némi nyál esett rá, amitől teherbe esett. Az apja laza erkölcsűnek hitte. Elrendelte, hogy vigyék ki a házából és öljék meg. A bérgyilkosok azonban becsapták, s a lány ikreket szült: Hunahpùt és Ixbalanquét, azokat, akik majd elpusztítják az utolsó két óriást.

      Igaz, hogy a testvérek történetében olyan elemekkel találkozunk, melyek ismerősek a világ más részein elterjedt mítoszokban is (az anya kiűzése, a gyerekek színlelt meggyilkolása, jóval későbbi elhelyezése a hangyák fészkére és a tüskés bokrokra), de az Ixquic csodálatos megtermékenyülése nem mulasztotta el felkelteni a „űrbeli hipotézisek” híveinek fantáziáját.

      Emlékeztetnek arra, hogy az elmúlt években a férfi spermiumok megőrzése terén elért sikerek arra késztették az amerikai hatóságokat, hogy érdeklődjenek a mesterséges megtermékenyítés iránt, és új szempontok alapján vizsgálják meg azt. Lényegében azt a kérdést tették fel, hogy nem kellene-e hatalmas "spermabankokat" létrehozni páncélozott földalatti óvóhelyeken, hogy egy esetleges atomkonfliktus által megtizedelt emberiségnek "lehetőséget adjanak". És szóba került az a terv is, hogy távoli, esetleg lakható bolygókra küldjenek önkénteseket "kis fiolákkal" teli készletekkel; ezt két okból tették: hogy helyet takarítsanak meg az űrhajók fedélzetén, és hogy nagyszámú utódot kapjanak abból a néhány egyedből, akik a kiválasztáskor fizikailag és szellemileg tökéletesek lennének.

       Ha ez még ma nem is megvalósítható, de ezek a tervek rövid távon megvalósíthatók lesznek. Emlékeztetünk arra, hogy 1966 áprilisában a Michigani Szülészeti és Nőgyógyászati Társaság bejelentette, hogy S. J, Behrman, D. Ackerman és Y. Sawada orvosok kísérletei után: különböző mennyiségű férfi sperma, melyet olyat férfiak adományoztak, akiknek a fizikai és szellemi tulajdonságai hasonlóságot mutattak a kísérletre felajánlkozott nők férjeivel. Ezeket speciális tartályokba fagyasztották és jóval fagypont alatti hőmérsékleten tartották két és fél évig is…

      „Tehát a házastársak beleegyezésével és szigorú garanciával az adományozók névtelenségére, 55 nőt mesterségesen megtermékenyítettek. Az első csoportban lévő 11 páciensből 9 teherbe esett és normálisan meg is szült. Az összes ilyen módon született csecsemő kiváló egészségnek örvend, és nem mutat semmilyen rendellenességet.”

       Természetesen csak következetlen hipotéziseket tudunk alkotni a Kolumbusz előtti Amerika lehetséges donorairól és operatorairól. Hunahpu és Ixbalanque teljesítménye meghökkentő: vannak „kapáik” és „baltáik”, melyek egyedül végzik a munkájukat, anélkül, hogy hozzáérnének, és egy „fából készült galamb”, mely figyelmezteti őket, amikor idegenek közelednek. Lehetséges, hogy itt a mezőgazdaság gépesítésével és a zsebradar használatával próbálkoztak?

       Egy modern elme számára a leírások úgy tűnik, hogy megerősítik a hipotézist. Szintén egyedülálló, hogy Hunahpù és Ixbalanqué, mielőtt elmennek a Túlvilágra, „a házukban, a száraz földön két nádat ültetnek”, mondván a nagyanyjuknak: „Ha ezek a nádak kiszáradnak, halottak leszünk. De ha kihajtanak, az azt jelenti, hogy élünk.” Túl fantáziadús itt távolsági kommunikációs eszközökre gondolni? Képzelje el, hogy tudatlan a technikai kérdésekben, teljesen tudatlan, és akkor lát egy csövet, amely szaggatott fényjelekkel mutatja az űrhajós szívének lüktetését vagy valamilyen más létfontosságú funkciót mutat: nem lehet, hogy összehasonlítottuk egy kihajtó nádszállal?

      Az ikrek bizonyára jól ismerték azok trükkjeit, akik egyféle holtak országába hívták őket (de a holtaknak, jegyezzék meg, ott nyoma sincs!): Nem hajlandók elfoglalni helyüket a tüzes székben, leleményes trükkökkel átmennek azon, amit ma "intelligencia-tesztnek" neveznénk, megnyerik a „csend házának” és a többinek tesztjeit.

      Végül azonban „egy égből leszállt éjszakai vámpír” leharapja Hunahpù fejét. De azonnal a helyszínre siet a Huracan, az "Ég Szíve", és ideiglenesen helyettesíti, majd gondoskodik a végleges pótlásról. Majd a két testvér feláldozta magát, hogy aztán újból életre keljenek (és vannak, akik ezekben a jelenetekben egy nagyon előrehaladott műtéti beavatkozást látnak). visszatérnek a győztesen elhagyott odaátra, csodák sorozatát hajtják végre: feltámasztanak egy kutyát, olyan tüzet élesztenek, ami semmit nem éget meg („…és senki – az épületben tartózkodók közül – nem égett el, sőt a ház is olyan lett, mint korábban”; ez egy fényjáték volt?), majd felnyitják valakinek a mellkasát, visszatesznek valamit, s leveszik a végtagjait, mintha ez egy robot lenne, és végül szép számmal ölnek meg „ördögöt” is.

      Fel akarják támasztani apjukat és nagybátyjukat, akik ismeretlen állapotban lebegnek élet és halál közt, de ez nem jár sikerrel. Így aztán otthagyják őket, majd bejelentik: „Legelőször hozzád jönnek és elsőként téged imádnak a Világosság Gyermekei, a Világosság Fiai. Neved nem vész el.”

      Az eposz az ikrek mennybe emelkedésével ér véget. Az egyikből a Nap lesz, a másikból a Hold. Mindez csak legenda? Nem. Agreszt, a jeles szovjet tudós elmondja nekünk: „Kétségtelen realitások állnak előttünk^[3], olyan valóságok, amelyek azt mutatják, hogy az ősi népek olyan események emlékét őrizték meg, amelyek mélyen érintették képzeletüket, és amelyeket aztán a mítoszok halója fátyolozott el.”

---------------------------------

[1] Ezek az idézetek Murray Leinsternek a The Forgotten Planet c. regényéből valók.

[2] Lásd: Ombre sulle stelle ["Árnyak a csillagokon"], a 164. és azt követő oldalak.

[3] A Nap megjelenésével kapcsolatban például a Popol Vuh ezzel az eléggé tudományosnak ható megfontolással fejezi ki magát: „Ma már csak a tükörképét látjuk, nem az eredeti Napot... amelynek hője elviselhetetlen volt”.

A Kassziteridák kapcsán azzal zárja Kondratov a fejezetet, hogy földpadokat találtak a tengeralatt az említett területen. Az eredeti orosz kiadásban azonban konkrétan még megemlíti az erre vonatkozó kutatásokat is.

A "Discovery 2" óceánkutató eypedíció 1958-ban a spanyol partokat mérte fel Galíciánál, ahol kimutattak a tenger alatt, 400 öl mélységben egy nagyobb, az óceán fenekéből kinyúló, lapos tetejű földtömeget, ami egy kor a szárazföldi part része lehetett.  Csak egy katasztrófális süllyedés következtáben a tenger alá bukott. Gaskell angol tudóst idézi, aki szerint akár történelmi időkben is bekövetkezhetett ez. Viszont a felhozott mintákban nem találtak emberi jelenlétre utaló nyomokat.

S. Houten és Le Danoit francia kutatók a Kasziteridákat Írországtól délre és a Finisterre-foktól nyugatra, valahol az északi szélesség 48-49° és a nyugati hosszúság 8-10° között helyezik el, ahol tenger alatti földpadok húzódnak a felszíntől 20-65 méterre.

Ugyancsak Kondratov könyvéből van ez a fejezet is. Érdemes összehasonlítani Várkonyi Nándor Sziriatjában A bölcső c. alfejezetével (a 2002-es kiadásban: 419-431. old.), hogy mennyire hasonlóan gondolkodtak.

Az egyenlítői faj rejtélyei

    Bár a melanéziai Salamon-szigetek és az afrikai kontinens több ezer kilométerre van egymástól, a két hely lakói annyira hasonlítanak egymásra, hogy még a szakértő antropológusok is nehezen tudják őket megkülönböztetni egymástól.

     Az egész trópusi Afrikát a negroid vagy az ún. egyenlítői faj lakja. E faj tagjait messze az Indiai-óceán másik végén is megtaláljuk – az ausztrál kontinensen, Új-Guineában, a Maláj-félsziget dzsungeleiben. Hogyan különültek el ennyire egymástól? Miért áll közelebb a Madagaszkár-sziget legkorábbi lakossága a melanéziaiakhoz, mint a közeli Afrika keleti partvidékének lakosaihoz? És miért mutat nagyobb rokonságot a madagaszkáriak mai lakosainak nyelve, a malgas a Húsvét-sziget lakóinak nyelvével, mint az afrikai kontinens nyelveivel?

     Miért mutat Madagaszkár állat- és növényvilága inkább indiai, mint afrikai rokonságot? Miért van az egyenlítői faj minden nagyobb alosztályában egy törpe ág? Ott vannak Afrika törpe törzsei, a Maláj-félsziget és a Fülöp-szigetek sötét bőrű törpe népei, az Új-Guinea hegyvidéki területein élő törpe törzsek, és végül az Indiai-óceánban található Andaman-szigetek aprócska lakói, akik még mindig a kőkorszakban élnek. Lehet, hogy ezek egy egykor hatalmas törpe ág maradványai, amely Afrikát, Dél-Ázsiát és Óceániát lakta?

Az afrikai és óceániai négereket az Indiai-óceán kiterjedése választja el egymástól. Az ázsiai kontinens, a hatalmas szárazföldi terület az Afrika és Óceánia között, két másik nagy faj, az európai és a mongoloid tagjai lakják.

     Igaz, itt is vannak egyenlítői zónák. Közép-Indiában vannak a Munda negroid törzsek, amelyek az ország legkorábbi lakói közé tartoznak, Dél-Indiában pedig a sötét bőrű dravidák, akiknek eredete rejtély a tudomány számára.

     A legnagyobb vita azonban a tamilok, a sajátos kultúrával rendelkező dravidák körül folyik. A tudósok különböző országokat, sőt kontinenseket neveztek meg a tamilok eredeti hazájaként. Maguk a tamilok, pontosabban történészeik úgy vélték, hogy a távoli múltban a tamilok hazája Nawalam déli részén feküdt, egy nagy szigeten, amely az Egyenlítő közelében elsőként keletkezett szárazföldi tömegek egyike volt, és hogy Lemúria, a civilizáció bölcsőjének tartott elveszett kontinens ugyanennek a régiónak a része volt.

A tamil tudósok úgy vélték, hogy Lemúria a Gondvana északi vetülete, egy hatalmas kontinens, amely ma az Indiai-óceán fenekén fekszik.

     Más indiai legendák Rútáról és Daitiáról beszélnek, országokról, amelyek szintén az óceánba süllyedtek.

A geológusok azt a hipotézist állították fel, hogy egykor egy nagy szárazföldi híd kötötte össze Indiát és Afrikát. Az Indiát az óceántól elválasztó hegyvonulatok, a Keleti- és Nyugati-Ghát-hegység hosszú, meredek nyúlványai arra utalnak, hogy egykor hatalmas mértékű földsüllyedés zajlott itt.

     A vulkáni láva közel egy kilométer mélyre nyúlik le az óceánba. Lehetséges, hogy a tengerfenék egykor szárazföld volt, és a Ghátok akkor keletkeztek, amikor ez a szárazföld a hegységtől nyugatra az Indiai-óceán fenekére süllyedt. Sok geológus azon a véleményen van, hogy az egész indiai szubkontinens egy hatalmas, lapos földdarab, amely egy olyan szárazföldi tömegből maradt meg, amelynek nyugati része az óceánba süllyedt, Ceylon szigete pedig a maga részéről a szubkontinens része.

Bombay környékén egy elsüllyedt erdő található.

     Továbbá a partvidék megjelenése önmagában is súlyos bizonyíték - mondják a geológusok - annak az elméletnek az alátámasztására, hogy „az ottani szárazföld nem is olyan régen a hullámok alá süllyedt”. Dél-India keleti és nyugati partjainál is megtalálhatók a földsüllyedés nyomai.

Az ókor számos geográfusa, köztük a híres Ptolemaiosz, úgy vélte, hogy az Indiai-óceán egy hatalmas tó, amelyet minden oldalról szárazföld vesz körül. Vajon az ókori térképeken ábrázolt szárazföldi területek ma az Indiai-óceán fenekén fekszenek?

     A népek szétszóródása az egész világon évezredeken, sőt talán több százezer éven át tartott. Természetesen nagy geológiai változások, mint például a földsüllyedés vagy éppen ellenkezőleg, a föld megemelkedése, történhettek ez idő alatt.

     Talán az egyenlítői faj szétszóródásának rejtélyei logikusan megmagyarázhatók, ha feltételezzük, hogy India és Afrika, sőt Afrika és Ausztrália között is volt egykor egy szárazföldi híd. Hiszen a modern geológiai adatok azt mutatják, hogy Délkelet-Ázsia egész partvonala lassan az óceánba süllyed. Talán ez a süllyedési folyamat egykor sokkal gyorsabban és sokkal szélesebb körben zajlott.

Régen egyik kedvenc könyvem volt az orosz Alekszandr Kondratov munkája: Vizek mélyén – idők mélyén, 1984 (Века и воды, 1976). A szerző egy igazi polihisztor volt, oroszul 52 könyvet adott ki, de magyarul csak ez az egy jelent meg.

Több könyvet szentelt az Atlantisz-titoknak, az etruszkok származásának, nyelvének, a tengerek titkainak, az elsüllyedt városoknak, kincseknek, stb. Ahhoz képest, hogy a kommunista szovjet érában írta ezeket, még megdöbbentőbb a hihetetlen tájékozottsága (de azt azért tudnunk kell, hogy már akkoriban is az orosz könyvkiadás ezen a téren sokszorosával meghaladta a magyart). Egyébként a magyarul kiadott könyve sem az orosz eredeti teljes fordítása. Ezen kívül csak pár cikkével találkoztam magyarul:

Volt-e és lesz-e özönvíz (Szputnyik, 1984.4.)

Bevették-e az etruszkok Bastille-t? (Valóság, 1968/1. sz.)

1971-ben az újságok hírt adtak arról, hogy Kondratov elmélete szerint, amit főleg a Csendes-óceán szigeteinek méréseire alapozott, a jégkor elején, úgy 25-30 ezer éve a világtengerek szintje a maitól 300 méterrel volt alacsonyabban, ami úgy 20 ezer évvel ezelőttől kezdett emelkedni.  S a Pacifikumot az emberek nem 18, hanem már 30 ezer évvel ezelőtt elkezdték meghódítani, amikor még az óceánban számos szigetlánc, földhíd a felszínen volt. Ha nem lett volna Kondratov láncdohányos, talán nem hal meg 56 éves korában, 1993-ban (de hát melyik orosz értelmiségi ne dohányzott volna a kommunista korszakban?).

Mostanában az angolul Moszkvában 1974-ben kiadott The Riddles of Three Oceans ("Három óceán rejtelmei") c. könyvét olvasgatom, ami az oroszul 1971-ben kiadott Тайны трех океанов-nak a fordítása (igazából a könyv kétharmadát fordíthatták le csak angolra, sok helyen megrövidítették a fejezeteket).

Kondratovnak vannak eredeti megállapításai, melyek nekem a saját dolgaim miatt is igen kedvesek. Mint amikor arról ír, hogy a portolánókon szereplő az Atlanti-óceán keleti felén lévő kis szigetek, melyeknek ma már nyoma sincs, egykor, úgy 5-6000 évvel ezelőtt történeti valóságok lehettek. Én ezek közt utaztattam Odüsszeuszt.

Itt van egy rövid fejezet az Atlanti-óceánnal foglalkozó részről (ami oroszban jóval hosszabb, de oroszból fordítani nehéz, még a neveket is elég visszafejteni, s nem si sikerül sok fordítónak). A Kassziteridákról szól, amivel futólag már itt is foglalkoztam.

A Kassziteridák vagy „Ón-szigetek”

    A földkéreg süllyedése nem az egyetlen oka annak, hogy az Északi-tenger egyre jobban benyomul a szárazföldre. Az erős árapályok hatása is pusztítja a part menti részeket. Franciaországban, a Seine-Maritime megyében a meredek krétaszirtek évente 20-25 centimétert zsugorodnak. A geológusok becslése szerint a Cornwall-fok, a Cornwall megye délnyugati partvidékén található földnyelv csak az emberi történelem során mintegy 600 köbkilométernyi földet veszített.

     A Cornwall-foknál nagy ónbányák voltak, amelyek most víz alatt vannak. A középkori feljegyzések Dunwichról, egy több mint 1000 éve létező városról szólnak. A XI. századi dokumentumok feljegyzik, hogy a városhoz tartozó földek egy részét nem lehetett megadóztatni, mert elnyelte őket a tenger. Későbbi kéziratok beszámolnak arról, hogy Dunwich kolostorát, a régi kikötőt, templomokat, az utat és a városházát elöntötte a tenger. Úgy tűnik, hogy 400 épületet nyelt el „egy csapásra”. A 16. századra a városnak kevesebb mint egynegyede maradt meg.

     A Dunwich-től két kilométerre fekvő erdő a tenger feneke lett. Néhány évszázad alatt a város egy aprócska faluvá hanyatlott.

     Elsüllyedt erdők, települések és emberi csontvázak maradványai számos más helyen is előkerülnek Anglia délnyugati partvidékén.

    Több ezer évvel ezelőtt számos tengerparti terület vált a tengerfenékké. A kutatók különböző időszakokra, 25 és 50 évszázaddal ezelőtti időszakra teszik az elöntést.

    A kelta legendák Ys és Lyoness szigetekről beszélnek, amelyek elsüllyedtek a tengerben. Lyoness a Cornwall-fok csúcsa és a tőle délnyugatra fekvő Scilly-szigetek között feküdt. A szigeten egy nagy város teljesen víz alá került, és a legendák szerint csak egyetlen ember élte túl a katasztrófát.

    A jövő víz alatti régészeinek feladata lesz a legendák igazságtartalmának ellenőrzése, valamint az ónbányák megtalálása. A híres Kassziteridák, vagyis az ónszigetek valahol ettől a régiótól délre feküdtek. Bár számos régi forrás beszél ezekről a szigetekről, még nem találták meg őket.

Ez nem azt jelenti, hogy a titokzatos Ón-szigetek a tenger fenekén lehetnek a többi ismeretlen szigettel együtt, amelyeket az ókor és a középkor geográfusai említettek?Mind Plinius, mind Ptolemaiosz, az ókor két nagy tudósa szerint a Kassziteridák az Ibériai-félsziget északnyugati végétől mintegy száz kilométerre nyugatra helyezkedtek el, ahol ma már nincsenek szigetek, de ahol az oceanográfusok számos tenger alatti sekély partot találtak.

A Galaktika 22-23-as számokban közölt három Kolosimo könyvrészletet újra közölték az UFO-k és elsüllyedt világok c. gyűjteményben (1988). Ebben a szövegben, v.leg Kuczka pár javítást is tett. Pld. Pauwels könyvére nem a Mágusok reggele, hanem Mágusok hajnala címmel hivatkoznak (ugyanis ezen a címen jelent meg a GBK kiadásában), vagy a Stonehenge kapcsán „a helei kő”-t átírta Sarokkőnek. Nyilván jogosan, bár az eredeti olaszban is a helei kőként szerepel, de így kétségkívül értelmesebb.

Lontay a következő szemelvényt (a harmadikat!) Kolosimónak a Terra senza tempo c. könyvéből vette („Időtlen Föld”, 1964). Megadta forrásként a Galaktika 23 elején a fejezet címét is: La favolosa Mu. Ez a könyv 6. fejezete.

Lontay bizonyosan többet leadott ennél a Galaktikának közlésre, de azok valószínűleg helyhiány miatt nem jelentek meg. Ugyanis három egymásutáni nagyfejezet fordítását jelezte a Galaktika 23 elején a forrásművek sorolásánál: 6. La favolosa Mu, 7. Leggende stellari („Csillag legendák”), 8. Le colonie di Mu („Mu koloniái”). Ezekből is csak az első fejezet fordítását közölték, s abban lévő három alfejezetből kihagyták a középsőt is! Ami elég érdekes lett volna: „A Góbi-tenger vénuszi lakói” címmel. Itt a hajdani Góbi-tenger partjain virágzott, eltemetett kultúrákról és a tenger titokzatos "Fehér-szigetén" lévő idegen bázisról, melyról a teózófusok, ind és kínai legendák, aztán Charroux, Maurice Magre, Adriano Monti és mások könyveiben olvashatunk.

Végül ez ment a Galaktika 23-as számában:

A mesebeli Mu (La favolosa Mu)

a. Amikor lehull egy csillag (Quando cade una stella)

b. (I venusiani del Mar di Gobi)

c. A hihetetlen Kappák (Gli incredibili Kappas)

A könyv képanyagában csak 2 képet találtam, ami e fejezethez köthető, azokat a szöveg végén közlöm.  A szöveghez füzött egyetlen megjegyzés tőlem van.

A mesebeli Mu

   A Góbi-sivatag (kínaiul Sha-mo) mintegy kétezer kilométer hosszúságával és 1.200.000 négyzetkilométernél nagyobb kiterjedésű köves felületével elfoglalja Mongólia nagy részét. És igazi kincsesbánya a tudósok számára: 1928 és 1933 között az amerikai őslénytankutatók itt fedezték fel a Baluchitherium maradványait: ez a kolosszális állat állítólag csak az oligocén kori Ázsiában élt, és itt hoztak napvilágra néhány megkövesedett dinosaurustojást is, amelyek azt bizonyítják, hogy ez tojástojó állat volt.

Tudományos szempontból ezek kétségtelenül szenzációs vállalkozások voltak, mégsem annyira, mint az, amely Koszlov professzor nevéhez fűződik; ez az orosz archeológus ásatásokat végzett a Khara-Khota nevű ősrégi város romjai között, és egy sírban 18.000 évvel ezelőtt készült festményt talált, amely ifjú fejedelmi házaspárt ábrázol: kör alakú címerük négy mezőre oszlik, a közepén egy jel, amely azonos a görög mű betűvel, pontosan a mi M-ünkkel.

     Az iskolákban még ma is azt tanítják, hogy a föníciaiak találták fel az ábécét, amelyből – a göröggel és sok mással együtt – a mienk is származik; ám a modern nyelvészet kimutatta, hogy ez a híres tengerésznép csupán tökéletesítette az egyiptomi betűsort.

     De hát miképpen tarthatjuk a Nílus fiait e pompás felfedezés kimunkálóinak, ha írásjeleik nagyon hasonlítanak a világ szinte minden részén felfedezettekhez? És mit jelent ez a 18.000 éves M? Merő egybeesésnek kell tekintenünk? Talán mégsem, hisz James Churchward angol ezredes, ez a különc tudósfigura (mindenképpen érdekes megalapozottsággal) azt állította, hogy az egyiptomi, valamint a kaldeus, a babiloni, a perzsa, a görög, a hindu és a kínai műveltség mind egyazon tőről fakad, és valamennyit a Mu, a mesebeli csendes-óceáni Atlantisz örökösének kell értelmeznünk.

     Churchward szerint a Koszlov professzor által a Góbi-sivatagban felfedezett romok csupán maradványai Uighurnak, Mu legfontosabb kolóniájának, ahonnan ősidőkben egy felsőbbrendű emberfajta uralkodott állítólag egész Ázsián és Dél-Európán.

     Ismeretes, miképpen kell vélekednünk a mitikus Lemuriáról, amelyet félelmetes rengések tüntettek el a föld színéről. Most ehhez még hozzá kell tennünk, hogy ismereteink szerint nem az egész földrész süllyedt el: tekintélyes felület továbbra is kiemelkedett – bár olyan kataklizmák érték, mint az általunk ismert földrészek közül egyet sem –, és betöltötte a Csendes-óceán jelentős részét.

    Képzeljünk el egy irdatlan nagy szigetet, amelynek középpontja Ausztrália, keleten és délkeleten két végtelen hosszú földnyelv határolja, tehát valami nyersen felvázolt háromszöget, alapja az Antarktisz felé néz, az egyik befogója szemben van Észak-Afrika partjaival, a másik Latin-Amerika nyugati partvidéke előtt – és íme, megközelítőleg kirajzolódik előttünk az, ami Churchward ezredes szerint Mu lehetett.

    A földkerekség számos pontján élnek legendák a Csendes-óceánban volt nagy kontinensről, és minden bizonnyal sokkal régebbi keletűek a brit tiszt jelentéseinél. Ám ő fedezte fel a sok tudós által e témakörben leghitelesebb írásos tanúságtételeket.

Amikor lehull egy csillag

     1868-ban Churchward Indiában tartózkodott, és kivezényelték egy buddhista papnevelde-kolostorba, ahol a szörnyű éhínség által sújtott lakosságnak juttatott angol segélyek szétosztását irányította. Tisztünk, mint szenvedélyes műkedvelő archeológus, érdeklődni kezdett néhány különös dombormű iránt; összebarátkozott egy magas rangú papi személlyel, aki elmondta neki: a domborműveket két Naacal („nagy férfitestvér', egyfajta szent) alkotta, akik ősi időkben érkeztek Muból, az „anyai föld”-ről, hogy meghirdessék bölcs tanításukat, és hozzátette: e bölcsek által az emberiség első nyelvén írott más táblácskák a kolostor föld alatti helyiségeiben vannak elrejtve, és úgy őrzik őket, mint drága relikviákat.

    A tiszt nyomban látni akarta a kincseket, de a magas rangú papi személyiség csak hosszas könyörgés után engedett kérésének, amikor már maga is kíváncsi lett, ugyan mit is árulnak el ezek a dokumentumok a megfejtés után. Kettőjüknek sikerült megszólaltatniuk a szövegeket, és elolvashatták a Föld teremtésének és az ember megjelenésének történetét. Itt félbeszakadt az elbeszélés, de Churchward, akit elbűvölt az a gondolat, hogy talán a világ legősibb dokumentumait tárta fel, nem adta meg magát: templomról templomra haladva bejárta egész Indiát, kereste a hiányzó táblácskákat, de hiába.

    Az ezredes kvietált, holt nyelvek tanulására adta a fejét, hosszú utazások során nekiindult a világnak, és szüntelenül hajszolta utópiáját, vagy legalábbis azt, amit sokan utópiának tartottak. Járt többek között a Csendes-óceán déli vidékén, Szibériában Közép-Ázsiában, Egyiptomban, Ausztráliában, Új-Zélandon és Tibetben: sikerült újabb értékes anyagot összegyűjtenie. Végül Lhaszában meg tudta fejteni az indiai dokumentumokból hiányzó táblácskákat.

     A mozaik a legváratlanabb módon egészült ki: Churchward tudomást szerzett arról, hogy az egyesült államokbeli William Niven geológus Mexikóban táblácskákat fedezett fel, amelyeken az írásjelek meglehetősen hasonlítanak azokhoz, amelyeken az ő, mér – mint Churchward kutatásai alapulnak. Effajta más feliratokat találtak később ősi maja templomokban, a Kolumbusz előtti kor kőnaptárain, a tizeci monoliton és az azcopotzalcói kőtáblákon (néhány évtized múltán azonos írásjelekre bukkantak a Húsvét-szigeteken és az 1925-ben a franciaországi Glozelben feltárt edényeken); ezeknek a dokumentumoknak az alapján az ezredes végre eljutott az imént említett földrajzi rekonstruáláshoz, továbbá bebizonyította, hogy Munak hét nagy városa és számos tengerentúli gyarmata volt, hogy a birodalom több mint 150 ezer éve alakult ki, és 75 ezer év múltán ért el hatalma tetőpontjára.

    Valóban kár, hogy e zseniális kutató később beleveszett olyan következtetésekbe és feltételezésekbe, amelyek nem teszik lehetővé számunkra, hogy megállapítsuk: hol ér véget a valóság, és hol kezdődik a képzelet. Éppen ezért csak néhány pontról teszünk említést: Churchward szerint Mut szubtrópusi éghajlat, végtelen erdőségek és mezőségek jellemezték, állatvilágában megvolt a masztodon és a mi elefántunk őse, 64 millió egyén lakta, a tíz törzset egyetlen kormány fogta össze. Az árja faj éppen a Muban uralkodó törzsből származna, e törzs képviselőit a tiszt úgy írja le, hogy hasonlítanak hozzánk, de magasabbak, arcuk bronzszínű, szemük égkék, hajuk fekete.

     A mesebeli kontinenst, ugyancsak Churchward előadásában, két nagy katasztrófa sújtotta, és a második okozta a végleges elsüllyedést, amely időszámításunk előtt körülbelül 12 ezer évvel következett be. Hallgassuk meg, a lhaszai táblácskák állítólag hogyan számolnak be a végzetes eseményről:

    „Amikor a Bal csillag lehullott oda, ahol ma csak tenger van, a hét város megremegett az aranykapukkal és a templomokkal egyetemben, irtózatos lett a forróság, és az utcák megteltek sűrű füsttel. Az emberek reszkettek a félelemtől, és hatalmas tömeg tolongott a templomokban és a király palotájában. A király kijelentette: »Hát nem megmondtam mindezt előre?« A férfiak és a nők felvették drága ruhájukat, és csodálatos ékszereikkel ékesen kértek-könyörögtek: »Ments meg bennünket, Mu király! «Ám a király megjósolta nekik, hogy valamennyiüknek meg kell halniuk rabszolgáikkal és gyermekeikkel együtt, és hogy hamvaikból majd új emberi faj születik.” Mi lehetett a Bal csillag? Egy hatalmas kisbolygó? Feltételezhetjük. Talán pontosabb jelzések maradnak ránk e tárgyban, ha valami ismeretlen tünemény nem söpri el a föld felszínéről a szigettengert, amely állítólag még évezredekig túlélte Mu eltűnését, hisz – ugyancsak Churchward szerint – éppen ezen a vidéken emelkedett az elveszett kontinens hét nagy metropolisának egyike.

     A következőkben összefoglaljuk mindazt, ami tudomásunkra jutott: egy holland tiszt a Davis angol kapitány parancsnoksága alatt álló The Bachelor's Delight brit vitorlás fedélzetén 1686-87-ban hosszabb tengeri utat tett, és Dél-Amerika nyugati partjainak magasságában felfedezett egy „kiemelkedő földterületet”: szigettengernek látszott, és a Davisland nevet kapta. Ám egy év múlva, amikor más hajók közelítették meg a kérdéses pontot, már nyoma sem maradt a szigetvilágnak. Az egyetlen sziget, amely megmenekült a kataklizmától, a „nagy fejek” szigete lehetett: „Nem tudunk más magyarázatot találni az ősi húsvét-szigeti civilizáció jeleire – írja McMillan-Brown geológus –, mint azt, hogy létezett egy szigetvilág, amely azon a helyen süllyedt el, ahol Davislandet észlelték. Húsvét-sziget lehetett e szigetcsoport szent temetője.”

     De vannak más tényezők, amelyek komolyan megerősítik Churchward elméletének központi magvát: például az európaiak megérkezése előtt Polinézia, Mikronézia és Melanézia igen sok szigetének lakosai soha nem hallottak egymásról, és (tudva, hogy akkoriban mily kezdetleges hajózási eszközökkel rendelkeztek) nem tételezhetjük fel, hogy úgy szóródtak szét, hogy véletlenszerűen vetődtek partra a szomszédos zónában elterülő három szigettenger szinte valamennyi szárazföldjén. Pedig egyazon tőből sarjadt nyelveket beszélnek, közösek a szokásaik, a hagyományaik, az erkölcseik, a vallási hiedelmeik.

Érdekes megfigyelni, hogy Munak Churchward által megrajzolt határai között különböző fajú emberek élnek. És nem hiányoznak a történelem előtti kor által odatelepített árják!

     A tenger című monumentális művében[1] Egisto Roggero elmondja, hogy a Szunda-szigetek (beleértve Szumátra, Jáva és mások), Borneó, Celebesz, a Molukki- és a Fülöp-szigetek népeit egész más vonások jellemzik, mint a körülöttük élő mongolokat és óceániai feketéket, és két csoportra oszlanak: a partvidéki malájokra (mongoloidokra) és a fehérekre, akik elbarbárosodva élnek a belső vidékeken, az erdőségekben, kevésbé megközelíthető helyeken.

    Az olasz tudós ezután megjegyzi, hogy tisztán árja fajú embercsoportok találhatók a Lieu-Khien szigeteken, Yeso szigetén és Szahalin szigetének déli részén is, és ez utóbbi helyen Y teszi hozzá – megfigyelhetjük „családcink legismertebb arcvonásait. A nők, különösen a fiatalok, gyönyörűek. A XVIII. század hajósai lelkendezve emlegették »Új Küthéré« nőinek mámorító báját. E lányok arcszíne nem sötétebb a mi szicíliai nőink vagy az andalúziai szépségek bőrénél”. És e témáról szólva befejezésül megállapítja:

    „Ázsia keleti részén él tehát egy faj, amelynek jellegzetes típusa a hasonlóság Nyugat fehér fajaival. Úgy tűnik, eredetileg az ázsiai szigetvilág szigetein lakott, ahol még megtalálhatók legtipikusabb képviselői. Ez a nagy óceáni faj, a nagy ősi nép, amelynek nem ismerjük a történetét! Amelynek talán dicső múltja volt, és amelybe – bizonyos modern feltevések szerint – talán a mi őseink is beletartoznak. Tehát valami széthullott nagy földrészről volna szó?… és csupán ezek a polinéziai szigettengerek maradtak meg belőle? Ez kétségtelenül csak feltételezés. De sok körülmény jogossá teheti. Említsünk csak egyet: e szigetlakó csoportok arctípusa és beszélt nyelvük csupán a fizimiska és a dialektusok árnyalataiban tér el száz és ezernyi mérföld körzetben… gondoljuk csak el, mily végtelen ez a terület: Észak-Amerikától Ázsia partjaiig!”

Azt az állítást aztán, hogy valaha létezett egy kontinens, amely ma már eltűnt a Csendes-óceán hullámaiban, néha igen furcsa archeológiai bizonyítékok támasztják alá: a Lele sziget gigantikus falainak romjai (a sziget elhelyezkedése ma képtelennek tűnik számunkra), a Kingsmill-szigetek kis piramisai, a Mariana-szigeteken a vörösmárvány csonkakúp-oszlopok, Tongatabu-csoport irdatlan kőíve, az egyik Fidzsi-szigeten emelkedő monolit kibetűzhetetlen feliratai, Kuki fenséges rommaradványai, a Hajózó-sziget nagy vöröskő táblasíkja. Ezeket az alkotásokat nem a helyszínen található anyagból készítették; következésképpen csak egyetlen magyarázat képzelhető el: az anyag a most már vízbe süllyedt földekről származik.

    Küklopszi romokat és nagy templomok, tágas teraszok maradványait fedezték fel a Karolina-szigeteken. Eme maradványok mellett aztán Panapéban (amelynek a közelében, ugyancsak Churchward állítása szerint, Mu hét metropolisának egy másika emelkedett) megtalálhatók lenyűgöző föld alatti járatok bejáratai. És ezzel visszatérünk nem csupán a gigászok és leszármazottaik alagútjaihoz, hanem megközelítjük az Ázsiában mindmáig élő számtalan, jelentős legendát.

A hihetetlen Kappák

    A mágusok hajnala című könyvében – elfantaziálva különös jelekről, olyasfélékről, aminőket a sziklát is megfejő köpöly hagy – Louis Pauwels imigyen ír:

„Úgy érzem, ezek a jelek a közlekedést szimbolizálják. De nem a Föld lakói közötti közlekedési eszközöket. Az a benyomásom, hogy valami külső erő szimbólumokat nyomott földgömbünk szikláiba, mégpedig nagyon is régen. Nem hiszem, hogy a köpölyjelek a Föld lakóitól származó üzenetek volnának, mert szerintem nem helytálló az a feltételezés, hogy Kína, Skócia és Amerika lakosai mind ismerték volna ugyanazt a rendszert… néha körbe, néha félkörbe foglalva, de gyakorlatilag mindenhol megtalálhatók: Angliában, Franciaországban, Amerikában, Algériában, a Kaukázusban és Palesztinában; mindenhol, kivéve talán a nagy Északon. Kínában a tengerszirtek tele vannak velük; a Comói-tó közelében az egyik sziklavonulaton egész labirintusban láthatók az effajta jelek. Olaszországban, Spanyolországban és Indiában hihetetlen mennyiségben találkozhatunk velük…

    Tételezzük fel, hogy mondjuk a villamos energiával azonos energia távolból jelet nyomhat a sziklákra… a ki tudja, honnan érkezett felfedezők eltűntek. Valahonnan megpróbálnak kapcsolatot teremteni velük, és tébolyító üzenetmennyiség. záporozik a Földre, abban a reményben, hogy egyik-másik beletalál az eltévedt felfedezőkhöz közeli sziklákba. Vagy az is lehet, hogy a Föld valamelyik részén van egy különleges fajta sziklás felület, felvevőfelület… amelybe századok elmúltával belenyomódnak egy másik világ üzenetéi. Ám ezek az üzenetek néha célt tévesztenek, és a felvevőtől több ezer kilométerre emelkedő sziklafalat jelölnek meg. Előfordulhat, hogy a Föld története mögött rejtőző erők Palesztina, Anglia, Kína és India hegyfalain okmánytárgyakat hagytak – amelyeket valamikor meg fognak fejteni –, vagy rosszul irányított utasításokat az űr titkos rendjeinek, szabadkőműveseinek és jezsuitáinak…”

    Ha a francia író fantazmagóriáinak felhívását követve elidőzünk a Góbi-sivatagtól északra emelkedő hegyek előtt, ahol tömegestül megtalálhatók a titokzatos jelek, szinte hihetetlen képet festhetünk meg, akkora kísértésbe hoznak bennünket a kínálkozó elemek.

    Főleg a sámánok, a Mongóliában még ma is élő ősi animista kultusz papjai nyújtanak ilyen elemeket. Ezek a pap-boszorkánymesterek azt állítják, hogy tébolyító dobpergéstől transzba esve kapcsolatot teremtenek egy túlvilággal, amelyet lidérces szellemek népesítenek be. Nos, eme szellemek között egész furák akadnak: feketék, púposak, hosszú karmúak „le tudják vetni a bőrüket”, hogy emberi formákat tárhassanak fel. Imigyen átalakulva, a felismerés veszélye nélkül járnak-kelnek az emberek között; de „sötét bőrükkel” láthatatlanul keringhetnek a vizekben és az égen a hatalmas repülő kagylókban, és „szólítják a halottakat”.

Ezekre a kagylókra utalnak az úgynevezett Ghal Szudurok (A tűz könyvei) is, amelyeket azért írtak, hogy megőrizzenek ősi hiedelmeket és rítusokat. Ám honnan származik a többi részlet? Talán Japánból!

Itt kapcsolódunk ahhoz a „tudósításhoz”, amelyet évekkel ezelőtt a Mainichi Graphic című japán hetilap közölt, és amely befejezésül felvetette a kérdést, vajon nem kellene-e komolyan megfontolni azt a feltevést, hogy lények érkeztek az űrből Japánba, és körülbelül ezer esztendővel ezelőttig ott is éltek.

     Effajta közlést minden bizonnyal általános kételkedés fogadott volna, ha nem olyan kiadványban jelenik meg, amely közismert mértéktartásáról, és nem támasztja alá az egyik legtöbbre értékelt élő japán tudós, Komatsu Kitamura, a kiváló archeológus és történetíró.

    „Az első gyanút, amely ehhez a feltételezéshez vezetett – írja a professzor –, egy nyomat adta: régi szövegben került napvilágra, és a legendás nádasi emberek történetét illusztrálja, akiknek a létét igen sűrűn emlegették a heiani időkben (időszámításunk IX-XI. századaiban). A Kappák, ahogy ezeket a lényeket nevezték, igen különös teremtések voltak, és a régi szövegek szerint hasonlítottak az emberre, de szörnyű módon eltorzultak…

     Ezekben a leírásokban a nádasi emberek úgy lépnek elénk, mint hártyás lábízületű kétlábú lények, három ujjuk kampós, a középső messzire kinyúlik. Bőrük barna, sima, selymesen fényes, fejük keskeny, fülük nagy, szemük kitágult és háromszögű. A róluk szólók egyhangú véleménye szerint fejükön furcsa, négytűs kalap, ormányhoz hasonló légzőszervüket pedig a válluk mögé csapják, ahol egyesül valami doboz alakú púppal…

Nem is olyan régen még csak a képzelet által átalakított majmok valamiféle osztályába sorolhattuk volna ezeket a lényeket, vagy a legendás teremtmények közé. Valóban nem is vélekedhettünk volna másképpen ezekről a furcsa alakokról, amelyek az antik kor írói szerint gyorsan mozogtak, a szárazon éppen úgy, mint a vízben. Ma azonban tudjuk, hogy a mesebeli sárkányok valóban léteztek, mint gigantikus gyíkfélék éltek a harmadik geológiai korszakban, és hogy a mondabeli óriások is a valóság világába tartoztak…

Elhatároztam hát, hogy kissé közelebbről megvizsgálom a legendás Kappákat, és egyszerre csak szenzációs dedukcióhoz jutottam el: ezek a lények, ahogy a leírásokból látjuk őket, mintha azonosak volnának a mi korunk békaembereivel! Barna és fényes bőrük valami vízhatlan kezeslábas lehetett, úszóhártyás kezük és lábuk a felszereléshez tartózhatott (a karmok alkalmasint valami rutinmozgás céljait szolgálták), és a púpban végződő ormány tulajdonképpen azonos az oxigénpalackokkal táplált légzőberendezéssel, amelyet jól ismerünk! Marad még a négy tű a kalapon: nem merem folytatni a felmerülő gondolatot, de erős a kísértés, hogy kimondjam, és engedem, hogy meggyőzzön az elképzelés: ezek antennák voltak!”

Eleve ki kell zárnunk azt a lehetőséget, hogy a titokzatos Kappák leírásai az első betűtől az utolsóig a képzelet szüleményei: sőt egybehangzó tanúbizonyságok egész sorával állunk szemben, azonos esetekben aligha található ilyesmi. Viszont teljességgel figyelmen kívül hagyandó – tekintettel az ezer esztendő előtti Japán színvonalára – az a lehetőség, hogy a víz alatti kutatás modern bajnokainak elődeiről, egyfajta japán törzsről volna szó,

    Marad az a feltételezés, hogy a nádasi emberek merőben a fantázia termékei: ami azonban kissé nehezen hihető, tekintettel a modern kor békaembereinek felszerelésével meglevő sok érintkezési pontra. Sőt eme feltételezés alátámasztására meg kellene találni a nyomait más korok japán legendáinak és mítoszainak világában, ami lehetetlen.

    Tehát a Kappák az űrből érkeztek égitestünkre? Az ide vonatkozó beszámolók ezt megerősíteni látszanak – mondja Kitamura professzor –, már csak azért is, mert olyan járművekre utalnak, „amelyek terjedelmes kagylókra hasonlítanak, és nagy sebességgel tudnak mozogni a vizeken éppen úgy, mint az égben”.

Ily módon a homályos múlton keresztül Japánból Mongóliába röppenünk, és képzeletben nyomon követjük a rejtélyes Kappákat, akik Mu eltűnése után oda szállnak, ahol társaik bázisai emelkednek, és megszakítás nélkül sugározzák felhívásaikat, abban a reményben, hogy az életben maradottak közül valaki veszi őket.

Persze nagyon is előre merészkedtünk. De Pauwels, a sámánok, Kitamura professzor bűne ez, no meg az ábrázolásoké, amelyek mintha testet adnának a kozmikus délibáboknak. Mint látni fogjuk, ilyen képi ábrázolásokat találunk az egész földkerekségen, és itt is megszámlálhatatlanul sok kerül elénk.

Módfelett érdekes a Honshu japán szigeten feltárt lelet. Meghatározhatatlan korú szobor, mintha szkafandert ábrázolna kozmikus repülések céljára, olyan lények számára, akik emberek… de csak bizonyos fokig emberek: a sisak túlságosan kicsi, a szemrészek túlságosan nagyok, és kétfelől kiugranak; a karok alig a derékig érnek le, a nagyon is lent fekvő csípők túlságosan szétdomborodnak, a tömzsi és kurta lábszárak mintha két kehely volnának.

    Aztán azt is mondhatnók, hogy egész Ázsia tele van szórva űrsisakok ábrázolásaival; még a számos primitív törzs boszorkánymesterei által használt álarcok is mintha ilyen meggondolásból merítenének ihletet.

„Vajon nem szállhattak-e nemzedékről nemzedékre, mágikus hatalmat tulajdonítva nekik, a kozmoszból érkezett medicin-emberek a fejfedőjének képmásai? – tűnődik egy író, Zorowski. – És azoknak a meghatározatlan vonású és annyi antik népnél elterjedt különös gyászálarcoknak az alkotói vajon nem ugyancsak a mítoszok űrhajósaitól merítettek-e ihletet, imigyen vélve biztosítani az elhunyt számára gyors feljutást az égbe, avagy hamaros visszatérést a Földre, avagy esetleg édes álmot az újjászületés előtt, talán utalással a mesterséges hibernációra, amelyet a Földön kívüli vendégeknél figyelhettek meg?” (1964)

[1] Ruggero olasz polihisztor író (1867-1930 említett műve: Il mare: nella scienza, nella vita, nella civiltà, Torino: Unione Tipografico Editrice Torinese, 1928.

Az első kép a mitikus Mu kontinenst mutatná, belefoglalva Ausztráliát. Az alatta lévő térkép viszont a mexikói azték fővárost, Tenochtitlant, ami egy tavon helyezkedett el. Az valószínűleg Kolosimo saját ötlete, hogy a tó körvonalai az ősrégi Mu Földet mintázták volna, ami nyilván csak egy félrement ötlet, hiszen már a Mu Föld térképe is hasraütésszerű (és bizonyosan nem lehetett ott egy ilyen kontzinens, amit az ember belakott volna), s az meg hogy az aztékok emlékeztek volna ennek formájára vagy 11-12 ezer évvel az elsüllyedése után, az nonszensz. A második pedi egy kép a középkori Japánban feltűnt Kappákról.

"... fölizzik mire az Éj tanított:

 ős tudások, titkos varázslatok;

 az örvény fölsodor és visszaránt,

 zuhanok a mélybe toronyiránt. "

/Orfikus töredékek  Keresztury/

Pénisz kő is van ott, de sokkal durvább ennél; ez csak lelkivilág kérdése, hogy a két fejet látod-e egyből egy afféle herma tetején vagy egy nagy f@szt látsz... ;)

Az afrikai négerekkel az európai gyarmatosítók (főleg a németek és belgák) sokszor nagyon kegyetlenül és mocskosul bántak, de pld. a mongolok vagy törökök hódításait, gyilkolászásait nem  haladta meg (csak az nem feketék ellen irányult). Ettől azonban a feketék nem lesznek a kultúra letéteményesei, még ha a nyugati országoknak van is velük szemben erkölcsi adosságuk.

Igazából már azt sem értem, hogy miért nevezik gyakran Afrikát a fekete kontinensnek, hiszen ott már sok ezer év óta világosabb bőrszínű fajták is éltek? Erre a prehisztorikus sziklarajzok is utalnak a Szaharában vagy Dél-Afrikában.

A 350-400 millió fős bantuk minden általuk lakott államban maguknak követelnek mindent, még a történelmet is. Eredetileg csak Közép-Afrikának egy részét lakták, de még az "őshazájuknak" tekintett Niger-vidékéről is tudjuk, hogy egykor világos bőrű ősberberek is éltek ott, akik mára eltűntek!

A bantu törzsek csak a 10. században kezdtek el lassan nyugat és dél felé terjeszkedni (közben eltakarítva magul előtt a kistermetű, más eredetű pigmeusoknak is nevezett apró törzsecskéket). Afrika déli csücskét csak 1750 körül érték el. Amikor a hollandok 1652-ben megalapították a Fokvárosban a telepüket, azon a vidéken nem éltek bantuk, majd vagy egy évszázaddal később bukkantak fel. Hihetetlen, de magyar nyelven is több cikk kering, melynek írói rendszeresen figyelmeztetnek, hogy a dél-afrikai fehérek elnyomták az ottélő "őslakos" feketéket, akiken természetesen a negyven millió bantu értendő (s nem pár tízezres valósi őslakos népesség, a busmanok és herorók).

Tehát a holland-búr telepesek régibb lakosok ott, mint a bantuk, de nem régibbek, mint Afrika déli részét sok ezer éve lakó szan, heroró és busman törzsek, akiket a bantuk és fehérek egyaránt kiszorítottak és írtottak (ebben nem volt különbség köztük).

A feketék nemhogy Egyiptom "alapítói" vagy "őslakosai" nem lehettek, hanem akadtak olyan etnográfusok, antropológusok, akik még az afrikai eredetüket is megkérdőjelezték.

Jean Laude híres francia etnológus (1922-1984), akinek a Fekete-Afrika művészete c. könyve 1972-ben magyarul is megjelent, az 1950-es évek vége felé azzal keltett feltűnést, hogy állítása szerint a négerek (bantuk) nem is voltak Afrika őslakói. Laude néger mondákat idéz, amelyek szerint a négerek bevándorlásakor Afrikát „nagyfejű vörös emberkék” lakták. A makrokefál, vörösesbarna bőrszínű emberkék, a „törpe négerek” kétségkívül a pigmeusokkal azonosíthatók, akik Afrika legarchaikusabb antropológiai típusát jelentik...

The clouds of Venus would be infested with microorganisms

"New research, led by Rakesh Mogul, from the California State Polytechnic University (Pomona), confirms that microorganisms can inhabit the clouds of Venus, in what appears to be a clear indirect indication that life has not been a phenomenon exclusive to Earth.

Venus is the second planet in the solar system in order of distance from the Sun and has the hottest atmosphere in the solar system.

It lacks liquid water and it is believed that it does not meet the conditions for life on its surface, although at the end of last year an investigation discovered phosphine in the middle layer of its atmosphere.

Phosphine is a chemical that, on Earth, is produced mainly by living organisms, which has sparked speculation about the possible presence of life only 40 million kilometers from our planet.

The discovery of phosphine reinforced the theory that in the past Venus could have oceans with as much water as Earth’s seas, and even meet conditions of habitability.

The new research, published in the journal Geophysical Research Letters, delves into the results of the previous one and not only confirms the presence of phosphine in the atmosphere of Venus, but also of other “biologically relevant chemicals” that appear to be in a state of imbalance. , another hallmark of life."

Írtam korábban, hogy a Galaktika annak idején nem adta meg pontosan a Kolosimo könyveiből lefordított részek címét.

Már a magazin borítóképeiből világos, hogy a tematikus két számot (22-23), amit az ufológia, katasztrófa-elméletek és a paleoasztronautika irodalmának bemutatására szántak, eredetileg nem ebben az összeállításban akarták közölni. A két szám borítójt nyilván előbb rendelték meg, mint mielőtt összerakták volna egy-egy szám tartalmát.

A 22-es szám borítóján szerepel: UFO/Stonehenge/Mu, namármost ez csak az első kettőre igaz, míg Mu csak a 23-as számban jön elő. De ki is hagytak ezt-azt, mert a 23-as szám borítóján meg: Gondwana is szerepel, s aról konkrétan nem is szól írás abban a számban (de a 22-esben sem).

Eredetileg bizonyosan a 22-es számba szánták a Mu Földről szóló részt Kolosimo egyik könyvéből. Ezt bizonyítja a két Galaktika elején lévő ún. forrásjegyzék, amit Lontay adott le, s a magazin szerkesztői ehhez nem nyúltak.

22-es szám:

23. szám:

A 22-es szám csak azt adta, ami a forrásjegyzék második sorában szerepelt. Tehát a Non è terrestre (1968) c. könyvéből a II. rész 3. fejezetét (ami 3 alfejezetet tartalmazott):

Műemlékek a Holdon (Monumenti sulla luna)

a. Stonehenge titka (Il mistero di Stonehenge)

b. A pecsétőrök (I guardiani del sigillo)

c. Monolitok a kráterek között? (Monoliti fra i crateri?)

http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=158328442&t=9000303

A 23-as számban valójában két könyvéből szemelvényezett Lontay. De ez látszik is a két különböző témán.

Az első szemelvény az Ombre Sulle Stelle ("Árnyak a csillagokon", 1966) c. könyvéből van:

Ismeretlen dimenziók (Dimensioni sconosciute)

a. Ellenanyag

b. Lehetséges-e az időben utazni?

c. A jövőből érkezett hajótöröttek

Következzen tehát ez a fejezet (a szöveg egyetlen lábjegyzete nem Lontaytól, a fordítóótl, hanem tőlem van):

Ismeretlen dimenziók

    Képzeljünk el olyasvalamit, aminek csak egy kiterjedése van: „csak hosszúságból álló” vonalat például, nincs semmi szélessége; amilyen vékonynak csak meg tudjuk húzni; hiányzik a papit vastagsága is, vagy az egyszerű tintavonalé, amelyet ábrázolásához kellene felhasználnunk.

    És most képzeljük el azt, hogy ennek a vonalnak megvan a gondolkodási képessége. Vajon tudná-e, mi a szélesség, mi a vastagság? Nyilvánvalóan nem, hisz ezek a fogalmak teljességgel idegenek attól a világtól, amelyben létezik.

    De hát „létezik-e” valóban? Nem, mert olyasmiben kell léteznie, ami magában foglalja: sík felületen, amely legalább szélességet enged neki, akármilyen minimálisat is, enélkül semmiképpen nem jöhetne létre, következésképpen nem is létezhetne.

    Hosszúság és szélesség: lám, máris két dimenziónál tartunk. Képzeljünk el egy ebből a kettőből álló értelmes lényt, és eljutunk ahhoz a következtetéshez, hogy mivel nem ismeri a vastagságot, halvány fogalma sem lehet a vastagságról.

    De még ez a feltételezett lény sem létezhetne, mivel így is semmi volna: ahhoz, hogy formát ölthessen, neki is egy harmadik irányban is el kell határolva lennie, azaz vastagsága kell hogy legyen: és ezzel máris a mi világunkban vagyunk, amelyet három kiterjedés jellemez.

    Ám egész bizonyosak lehetünk-e abban, hogy a dolgok itt megállnak? Vajon ezekből a meggondolásokból nem sejlik-e fel a kétség: nem kell-e a mi három dimenziónkhoz még egy negyedik is, amelyben létezhetünk!

     Ez a kétség bizonyossággá változik mindazoknak a tudósoknak az agyában, akik ezekkel az izgalmas problémákkal foglalkoznak; csakhogy ez másfelől olyan bizonyosság, amelyet soha nem lehet konkrétumokkal alátámasztani, mivel a híres negyedik dimenzió (amelyhez, logikusan gondolkodva, számtalan másnak kellene csatlakoznia, ha elfogadjuk a „dimenziótartályok” progresszív funkcióját), szóval ez a negyedik dimenzió most is megfoghatatlan, és mindig is az lesz ábrázolókészségünk számára, aminthogy a mi három kiterjedésű világunkat sem tudnák semmiképpen sem felfogni a vastagság híján levő képzeletbeli lények.

    Miképpen és hol létezhetne ez a négyes kiterjedésű szférai Ha láthatatlan és érzékelhetetlen, létezhetne körülöttünk és „bennünk”, mint ahogy a mi világegyetemünkben benne foglaltatnak az egy- és kétdimenziós alakzatok, jóllehet feltételezett intelligenciájuk ezt képtelen belátni.

    „Annyi világegyetem létezik – képzeli el H. G. Wells –, ahány lapja egy irdatlan kötetnek lehet; és mi ennek a kötetnek csak egyetlen lapját foglaljuk el.”

    Charles H. Fort, ez a különc amerikai tudós, akinek még ma is lelkes követői vannak az egész világon, gyakorlatilag azt hangoztatta, hogy a Föld nem „független” égitest, és álltásait „dokumentumokkal” bizonyítandó többek között furcsa „esőket” emlegetett, amelyek közül azonban igen sokban semmi természetfeletti nincs.

    Ezt mondja: „Fekete esők és havazások, suvikszosképűen fekete hópelyhek, a vasöntödékből kiszikrázó fröccsevetekhez hasonló forgácsok záporoznak a Skót-tengerbe. Annyit találni belőlük, hogy fedezhetnék a világ valamennyi vasöntödéjének globális termelését… állati anyag, kocsonyás anyag esői, a rothadás erős bűze kíséri őket… az az érzésem, hogy fejünkön mozdulatlan táj van, amelyben a földi meteorológia és gravitáció erői meglehetősen renyhék, és ez a táj kívülről a mieinkkel azonos anyagokat kap…

      Louis Pauwels – Fort más megnyilatkozásait idézve – Le matin des magiciens (A mágusok hajnala) című könyvében hozzáteszi még: „1902. november 14-én vörös eső a belgiumi Blankenbergére, sáreső Tasmaniában. Tányérnyi nagyságú hópelyhek Nashville-ben 1891. január 24-én. Rézeső Birminghamben 1892. június 30-án. Meteorkövek. Tűzgömbök. Valami mesebeli állat arra haladásának nyomai Devonshire-ben. Repülő csészealjak. Köpölynyomok a hegyeken. Foltok az égbolton. Bizarr üstökösképek. Különös eltűnések. Megmagyarázhatatlan kataklizmák. Felírások a meteorköveken. Fekete hó. Égkék hold. Zöld naptestek. Véreső…”

     És még tovább: „1853. július 5-én repülő jéghegy hullott darabokban Rouen városára. Égi utasok hajói. 1880. november 30-án szárnyas lények nyolcezer méter magasságban Palermo felett. Fénylő kerekek a tengerben. Kénesők, húsesők. Óriások maradványai Skóciában. Az űrből érkezett apró lények koporsói Edinburgh szikláin…”

     Sokkal ősibb időkbe visszatérve hallgassuk meg Eliphas Lévit: „Kis Pipin uralkodása idején (714-768) Franciaországban meglehetősen különös jelenségek 'játszódtak le. A levegő megtelt emberi lényekkel, az égbolt paloták, kertek, háborgó folyók képét tükrözte, duzzadó vitorlájú hadihajókat és hadrendben felsorakozott seregeket. A légkör olyan volt, mint valami nagy álom: mindenki pontosan megfigyelhette e fantasztikus képek részleteit. Olyan ragály volt ez vajon, amely a látószervekre sújtott le, vagy légköri zavar, amely délibábokat vetített a megsűrűsödött levegőbe? A képzeletet magukkal sodorták ezek a csodálatos fantáziaképek, amikor a felhők között megjelentek az égi délibábok, az emberi alakok. Az álmok összekeveredtek az ébrenléti állapottal, és sokan azt hitték, légi teremtmények felemelik őket. Nem esett szó másról, mint a szilfek országába való utazásról… a téboly úrrá lett a legbölcsebb elméken is, és végül az egyháznak kellett közbelépnie…”

      Nagy Károly uralkodása alatt (742-814) a tünemények megismétlődtek, olyannyira, hogy Zedechia „kabalista” nagy találkozóra hívta össze a „légi lényeket”, akik – úgy tűnik – meg is jelentek. „Méltóságteljesen viselkedtek – foglalja össze a történteket Gabalis grófja –, és csodálatosan megépített hajókon bukkantak elő a felhők közül, kedvükre irányították járműveiket…”

      Jóval fantasztikusabb és megragadóbb az a feltételezés, amelyet Fredric Brown amerikai utópisztikus író tett What Mad Universe (Micsoda megbolondult világegyetem) című regénye alapjává: a hős, Keit Winton olyan földre vetődik ki, amely nem az, „amelyikről távozott, bár sok részletben egyezik vele”.

     „A dimenzió – magyarázza Wintonnak egy kivételes képességekkel megáldott rendkívüli teremtmény – csupán egy adott világegyetem sajátossága, csak abban a külön adott világegyetemben érvényes. Bármely más perspektívából nézve az adott világegyetem csupán egy pont, olyan pont, amelynek nincs kiterjedése. A gombostű fején végtelen sok pont van, annyi, mint egy végtelen világegyetemben vagy végtelen világegyetemek végtelenségében. És a végtelen hatalommá emelt végtelen megint csak végtelen…

Következésképpen végtelen sok együtt létező világegyetemünk van, és valamennyi elképzelhető világegyetem létezik. Van például olyan világegyetem, amelyben pillanatnyilag ugyanez a jelenet játszódik le, mindössze az a különbség, hogy neked, vagy aki veled egyenlő értékű, barna cipő van a lábadon, nem pedig fekete. A változó jellegek végtelen számban permutálhatók, ezért más alkalommal karcolás lesz az ujjadon, ismét másik esetben bíborvörös szarvat viselsz, egy harmadik esetben…”

      „Ha végtelen sok világegyetem van – vág vissza Winton –, akkor meg kell hogy legyen minden lehetséges kombináció; következésképpen bizonyos értelemben mindennek igaznak kell lennie. Azaz lehetetlen volna fantasztikus elbeszélést írni, mert hiába látszanak az elbeszélt dolgok a lehető legfurcsábbnak is, valójában máshol valósággá lehetnek. Hát nem így van?”

       „Persze hogy így van – állapítja meg beszélgető társa. – Van egy olyan világegyetem, amelyben Huckleberry Finn valóságos személy, és ugyanazt műveli, amit Mark Twain csináltat vele a könyvében. Valójában végtelen sok olyan világegyetem van, amelyekben egy bizonyos Huckleberry Finn minően lehető változatát megteszi annak, amit Mark Twain neki tulajdoníthatott volna. Bárminők is azok a változatok, amelyeket Mark Twain, könyvét megírva, fel akart volna használni, fontosak vagy kevésbé fontosak, mindenképpen igazak lettek volna… és természetesen végtelen azoknak a világegyetemeknek a száma, amelyekben mi egyáltalán nem létezünk, azaz nem léteznek hozzánk hasonló teremtmények, sőt az olyanoké is, amelyekben az emberi nem elő se fordul. Végtelen számban vannak például világegyetemek, amelyekben a virág a túlsúlyban levő életforma, vagy amelyekben soha nem fejlődött ki, nem is fog kifejlődni az életnek bármilyen formája. És végtelen sok az olyan világegyetem, amelyekben a lét szakaszai olyanok, hogy nincs szavunk, sem gondolatunk leírásukra vagy elképzelésükre.”

       És ha léteznének még más világegyetemek is, kevésbé érzékfölöttiek, de még mindig határosak a fanti legmerészebb fajtájával? Ha mi például egy mérhetetlen nagy, ám láthatatlan „atom-világegyetem” egyszerű polgárai volnánk?

      Tudjuk, hogy minden anyag igen apró részecskékből, atomokból épül fel; ha sikerülne egymás mellé sorakoztatnunk 10 millió atomot, csak nagy nehezen tudnánk egyetlen millimétert is befedni velük. Még nem is olyan régen oszthatatlannak hitték az atomot, de aztán felfedezték a mai magfizika alapvető törvényeit; megállapították, hogy minden ilyen részecske miniatűr naprendszer, van magja, amely körül az elektronok, ezek az irtózatosan kicsi bolygók keringenek.

      Van, aki most újra megkérdezi, vajon a végtelenül kicsi nem ismétlődik-e meg a végtelenül nagyban, és fordítva; vajon az elektronok nem igazi bolygók-e, néhány közülük egyenesen lakott! Ha elfogadjuk ezt az előfeltételezést, eljuthatunk ahhoz a végkövetkeztetéshez, hogy viszont minden naprendszerünk egy másik világegyetem atomja, és túl ezen ahhoz, hogy az egészben a „kisebbedő kínai skatulyák” végtelen játékát láthatjuk.

Ellenanyag

     De ez még nem elég: minden kiterjedésnek meglehetne a maga ellendimenziója, aminthogy az anyaggal szemben állhatna az ellenanyag.

     Paul Dirac Nobel-díjas angol professzor már harminc esztendővel ezelőtt megsejtette, hogy az atommag és az elektronok mellett létezniük kell más részecskéknek, amelyek bizonyos értelemben azokkal pontosan egyenlők, de más szempontból teljesen különböznek tőlük, mivel ellentétes elektromos és magnetikus tulajdonságokkal rendelkeznek.

     A negatív elektronnak ily módon meg kellene hogy legyen a maga megfelelője: a pozitív ellenelektron. Dirac ötlete talán légvárnak tűnhetett, ám valójában jóslat volt: néhány évvel később a fizikusoknak sikerült antielektronokat előállítaniuk, és közzétették első szenzációs megállapításukat: rájöttek, hogy ezek az antielektronok normálisan viselkednek, amikor egyedül vannak az űrben; de ha összeütköznek egy „közönséges elektronnal”, a két részecske elpusztítja egymást: az anyag a szó szoros értelmében eltűnik, csupán energiával töltött kisugárzásokat hagy maga után.

     Ám ezek a kísérletezések csak kiindulási pontnak számítottak az ellenanyag, az antimatéria megteremtéséhez vezető úton; előállításához, a logika szabályainak megfelelően, szükség volt negatív atommagok birtoklására is: ami 1956 szeptemberében sikerült is az olasz Emilio Segré Nobel-díjas tudósnak. Ezzel fantasztikus és rémítő látvány rajzolódott ki a fizikusok előtt: hisz valóban elegendő volna, hogy fél gramm ellenanyag érintkezésbe jusson az anyaggal, és máris olyan robbanás megy végbe, mint amely megsemmisítette Hirosimát!

     De vizsgáljuk meg a problémának azt a vetületét, amely eme értekezés keretében bennünket érdekel. Léteznek-e antimatériából álló világok? A mi Naprendszerünkben és a szomszédosokban aligha, különben eme égitestek valamelyike kétségtelenül felrobbant volna, mint a „közönségesek”, és bármily kis meteor lezuhanása is mérhetetlen katasztrófákat okozott volna.

      A tudósok a szimmetria törvénye alapján azonban úgy vélik, hogy világegyetemünk felerészben anyagból és felerészben ellenanyagból áll. Goldhaber amerikai fizikus professzor szerint ez a két mérhetetlen galaktika-komplexus egymás mellett létezik, barikád választja el őket… az igazi semmi barikádja; más tudósok viszont azon a véleményen vannak, hogy egyenesen két világrendszer létezik egyben: vegyünk egy szivacslabdát, töltsük meg vízzel, és akkor gyakorlatban látjuk a gondolatukat, ha úgy képzeljük el, hogy a szivacs maga az anyag, és a folyadék az ellenanyag.

      És van, aki még tovább megy, és azt állítja, hogy minden létező valaminek meg kell hogy legyen a maga negatív megfelelője. Vajon el tudjuk-e képzelni saját ellenévünket egy ellenemberekkel benépesített Ellenföldön? Jó, mosolyoghatunk ezen, de kívánom mindenkinek, hogy soha ne kerüljön össze a maga szemben állójával, mert ha ez megtörténne, óbban a pillanatban szétrombolnák egymást, még akkor is, ha mindkettőjükben a legjobb szándékok élnének.

       Feltételezik, hogy az ellenanyag világát a bennünket igazgató törvényekkel ellentétes szabályok határozzák meg, csakhogy lehetetlen felfogni, miképpen ellentétesek. Talán túl azon a titokzatos határon a nehézkedés ellennehézkedés, a sötétség fény és a fehér fekete?

Lehetséges-e az időben utazni?

    Kiváló ötlettel lepjük meg önöket a vakációra: töltsék szabadságukat a Jurában.

    Nem a Jurában, azaz a Franciaországot, Svájcot, Nyugat-Németországot érintő nagy hegyrendszer valamelyik helységében, hanem egész pontosan a jurában, abban a geológiai korban, amelynek ez a vidék a nevét adta. Rokonszenves korszak ez, időszámításunk előtt 165 milliótól 130 millióig terjed, életét mozgalmassá tették azok a gigantikus szárazföldi és szárnyas csúszómászók, amelyek csontozatuk kis részét egyik-másik természettudományi múzeumra hagyták.

     Amit önöknek nyújtani kívánunk, pontosan egy kivételes fotószafari. Ha csábítja önöket az a gondolat, hogy diapozitíveket és kisfilmeket gyűjtsenek természetes környezetükben lencsevégre kapott dinoszauruszokról, forduljanak Richard Marsten amerikai íróhoz: ő ötlötte ki ezeket a sportvakációkat. Egyik tudományos-fantasztikus regényében[1] azt mondja, effajta vakáció élvezéséhez elegendő befizetni bizonyos összeget, elhelyezkedni egy tisztás közepén, és hagyni, hogy működésbe lépjenek fura masinák, amelyek valami igen titokzatos eljárással visszavisznek bennünket a távoli múltba.

Ami kétségtelenül jelentős előrehaladás ahhoz a nyerges kávédarálóhoz képest, amelyben Marsten egyik illusztris elődje, az angol H. G. Wells sétáltatta egyik hosszú elbeszélése főszereplőjét a századokon keresztül. Wells napjaitól kezdve aztán az utópikus regények szerzői száz és száz időgéppel ajándékoztak meg bennünket; ki puszta szórakoztatásból, ki meg azért, hogy a sorok között a fülünkbe súgja: az ő műve próféciaként is értékelhető.

      Megvan-e tehát a valószínűsége annak, hogy a tudomány előbb-utóbb meg tudja valósítani ezt a fantasztikus álmot, és lerombolja azokat a korlátokat, amelyeket minden más korlátnál lerombolhatatlanabbnak vélünk?

      Wells és Marsten kitalációihoz hasonló „gépekkel” vagy a bolygónkon akármiképpen felállított szerkezetekkel egész bizonyosan nem. Még ha elmozdítanának is bennünket az időben, elevenen senkit nem juttatnának el sehová. A Föld az űrben mozog, minden pillanatban más helyet foglal el. Ha például feltalálnánk egy effajta gépet, felállítanánk a szalonunkban, és most oly módon hoznánk működésbe, hogy harminc nappal visszavigyen bennünket az időben, akkor már nem a szalonunkban lennénk, hanem a térnek azon a pontján, ahol szalonunk egy hónappal ezelőtt volt. És abban a pillanatban elpusztulnánk a kozmikus űrben.

      Einstein, halála előtt pár héttel, utalt az űrhajózásra, mint olyan vívmányra, amely nem csupán a csillagokhoz vezető utat mutatja meg számunkra, hanem elindít bennünket az idő meghódítása felé is. Elképzelhető, hogy a nagyszere fizikus a „lelassított idő” ismert hatására akart utalni, ám egyesek csodálatos állítást kockáztatnak meg, mondván, hogy Einstein a múltban és a jövőben való hiteles mozgások lehetőségét fürkészte, és már megsejtett olyan eredményeket, amelyek arra kényszerítették volna, hogy lerombolja elméletei egy részét, viszont helyettük elképzelhetetlen távlatokat nyisson meg.

      Hitelt adhatunk, ha kedvünk tartja, ezeknek a „kinyilatkoztatásoknak”; ám ne feledjük, hogy komoly tudósok is úgy beszéltek a századokon és évezredeken keresztül való utazásokról, mint nem utópisztikus távlatról. „Az emberi technika – írta 1962-ben Koszirev professzor, neves szovjet csillagász – hamarosan lehetővé fogja tenni az idő manipulálását.” És Sklovszkij professzor, talán Einstein nyomdokain járva, kijelentette: „A kozmosz felkutatásában elért eredmények módot adnak majd az idő felkutatására is.”

       De hát mi köze a csillagászatnak az időben végzett utazásokhoz? Nagyon is sok, mert ezek az utazások csak az űrben bonyolódhatnának le.

       A Föld nem csupán a Nap körül kering: a Nappal és a Nap más bolygóival egyetemben másodpercenként 20 kilométernél alig nagyobb sebességgel az égi gömb valamelyik pontja, a csillagászok nyelvén az apex felé igyekszik a Lant és a Héraklész között.

       Képzeljük el a Naprendszert, amint úgy változtat helyet, mint a vonat. Mi az egyik kocsiban – a Földön – foglalunk helyet, és szemünk előtt vonul el a táj. Ez a táj az idő: jóllehet nekünk úgy tűnik, hogy az idő „múlik”, valójában mi mozgunk a múltból a jövőbe.

       Ha valamelyik állomáshoz elérkezve repülőre szállnánk és visszatérnénk, ugyanazon az útvonalon haladhatnánk végig, megtalálhatnánk a táj valamennyi pontját, de nyilvánvalóan nem látnánk már a vonatot, amelyben utaztunk.

      Tételezzük fel, hogy a Torino-Milánó útszakaszról van szó. Ha vonatunknak, kilenc órakor indulva Torinóból, két óra kellett ahhoz, hogy Lombardia fővárosába érjen, akkor valamelyik legsebesebb modern közlekedési eszköz néhány perc alatt visszavisz bennünket Piemonte központjába. Ha még sebesebb járművekkel rendelkeznénk, öt, három, kettő, egy perc alatt, néhány másodperc leforgása alatt visszatérhetnénk. Növeljük a sebességet, és máris ugyanabban a pillanatban a Pó partján teremhetünk, mint amikor távozunk Milánóból. Növeljük tovább a sebességet, és még mielőtt elindulunk Milánóból, máris Torinóban leszünk, tehát visszafelé utaztunk az időben!

       Ám ha tizenegykor indulva Milánóból sikerül is két órával hamarabbra, azaz kilencre visszaérnünk Torinóba, akkor sem látjuk a vonatot, amellyel utazásra indultunk. Sőt Torinót sem látjuk, egyáltalán semmit nem fogunk látni.

       Mi ugyanis, az öregedésnek nevezett folyamat során, állandóan, pillanatról pillanatra változunk: már most sem vagyunk azok, akik a másodperc törtrészével ezelőtt voltunk, és már nem percipiálhatjuk azt, amit a másodperc törtrészével ezelőtt percipiáltunk. Hogy példánknál maradjunk: mi, tizenegy órai emberek, nem percipiálhatjuk a kilenc órai világot. Mi és az a világ lényegében különböző hullámhosszokon vagyunk.

A probléma, úgy tűnhet, gyakorlati szempontból vajmi kevéssé fontos, mert elérhetetlenek a múltban való utazáshoz nélkülözhetetlen mesés sebességek. A Földön bizonyosan nem érhetők el, de talán elérhetők az űrben. Sok tudós egybehangzó véleménye szerint ez a lehetőség nem kizárt, és egyikük, Émile Drouet francia mérnök egyenesen úgy véli, hogy képes bebizonyítani is. Sőt mi több: még azt a módot is felfedezte, ahogy a tizenegy órás embert összehangolhatja a kilenc órás világgal, a jelen emberét a múlt világával; mindezt egy frekvenciamoduláló radarral valósítaná meg.

      Az amerikai tudósok és a Párizs melletti Meudon Országos Kutatási Központjának munkatársai egyaránt hangoztatják, hogy elméletileg mindez megvalósítható. A feltaláló elismeri ugyan, hogy a kudarc veszélyei végtelenül nagyok, mégis azt állítja, hogy időűrhajója építéséhez akár azonnal hozzá tehetne látni, és a legnagyobb mértékben hajlandónak mutatkozik a vállalkozás megkezdésére.

     Sőt úgy tűnt, hogy a rendkívüli kalandot valóban meg is kockáztatják, hisz a gyémántkirály, a milliárdos Williamson behatóan érdeklődött a dolog iránt. Ám két körülmény elcsüggesztette: a szükséges költségek volumene (2 milliárd frank) és az a tény, hogy az időhajó nem tudna a jövőbe utazni, és ezért a múltban tett körútról sem tudna visszatérni. És ahhoz a kilátáshoz, hogy egy csomó pénzt adhat ki a tudomány mártírja szépséges glóriájának megvásárlásáért, aztán végül száműzetik a középkorba vagy még messzebb az időben, nem túlságosan fűlik a milliárdos Williamson foga.

     Vannak azonban, akik a legnagyobb mértékben hajlandónak mutatkoznak kísérletet tenni Drouet mérnök találmányával, olyan személyek, akik lemondanának a korunk adta kényelemről, a meleg családi otthonról, a biztos pozícióról, és belevetnék magukat az ismeretlen tényezőkkel megtűzdelt kalandba, amely még a megérkezést sem biztosítaná, és ha egyáltalán megérkeznének, a továbbiak lázálmos odisszeává lehetnének.

     Kikkel találkozunk elsősorban az idő eme vándorjelöltjei között? Békés történészekkel, jámbor könyvmolyokkal, félénk emberkékkel, akik soha nem szállnának repülőgépre, de szívesen pusztulnának a századok örvényében, csak azért a gyönyörűségért, hogy személyesen részesei lehessenek annak a viszontagságsorozatnak vagy annak az egyetlen kimagasló eseménynek, amelynek egész létüket szentelték.

     Tételezzük fel, hogy valamelyik uraságnak, egy elképzelt Depoule professzornak sikerül megvalósítania vágyát. Lássuk el a szükséges instrukciókkal, aztán indítsuk el Drouet gépén, és kövessük képzeletben. Hősünk, a napóleoni korszak szenvedélyes kutatója az időhajót a legnagyobb sebességgel az űr ama pontja felé viszi, amelyben a Föld 1799-ben volt, amikor Bonaparte első konzullá választatta magát. Nincsenek hősünk körül csillagok, nincsenek színek, nincs fény, sem sötétség: a semmiben lebegve, 1966 egy töredékében él. Aztán bekapcsolja a frekvenciamoduláló radart, és a kémlelőnyílások plexiüvegén túl újra megszokott kép tárul elébe: az égbolt ismét ragyog, a Föld megint látható lesz, és ő leszállhat rá.

    Nem tudjuk, Drouet miképpen oldja meg az időhajó szétrombolásának problémáját: a hajónak mindenképpen el kell tűnnie, és a professzornak meg kell szabadulnia mindattól, ami ahhoz a korhoz kapcsolódik, ahonnan érkezett, hisz korunk bármely tárgyának az előző korszakba való bevitele elképzelhetetlen felfordulást okozhat. Nem is kell arra gondolnunk, hogy az 1799-ben élt franciák képesek lemásolni, több ezer példányban előállítani a géppuskát és ezáltal egész más irányba terelni a történelem folyását: egyetlen primitív öngyújtó ki tudja, mire lehetne képes – versengést, harcot okozna, és más találmányok megszületését segítené elő. Hősünknek tehát tökéletesen hasonulnia kell környezetéhez, tevékenységét a megfigyelő szerepére kell korlátoznia, de így is veszélyes zavaró elem lenne, hisz nem lehetne előre látni minden lépése következményeit.

     A professzor talán nem tudna ellenállni annak a kísértésnek, hogy megismerje egyenes ági őseit. És ha valamelyik felmenőjét meglátogatva annak halálát okozná, vagy rávenné, hogy ne hozzon világra gyerekeket, ugyan mi történne Depoule-lal?

Ha nem létezne a dédapja, nem létezhetne nagyapja és apja sem – maga Depoule sem. Tehát mindezek a személyek egyszeriben eltűnnének a valóságból? Mi történne a rokonsággal, a tulajdonukkal, az alkotásaikkal? Ha Depoule nagyapa dolgozott az Eiffel-torony felépítésén, vajon az ő keze munkájával készült darab eltűnne? Hiszen ha nem élt, logikusan következtetve nem is készíthette el. És ha Depoule apó valami jelentéktelen apróságot fedezett fel, mondjuk a karóra szíját vagy a harisnyatartó csatját?

     Ám a legsúlyosabb bajoktól akkor kellene félnünk, ha Depoule professzor fanatikusan csodálná Napóleont, mint ahogy még ma is sokan csodálják. Nem tudván elviselni bálványa bukását, megteszi a legalkalmasabb lépéseket. Tudjuk, hogy Grouchynak, Franciaország marsalljának szembe kellett volna szállnia von Blücher porosz tábornokkal, aki viszont kijátszotta ellenfelét, és lecsapott Waterloora; Grouchy a parancs szerint mozdulatlanságra kényszerült, távolléte döntötte el a híres-nevezetes csatát. Nos, Depoule 1815-ben úgy intézi, hogy von Blüchert eltérítik útjából, Grouchy viszont a csapataival megérkezik az összecsapás színhelyére: Bonaparte győz Waterloonál, és a világ ura lesz.

     Ez természetesen megváltoztatja az egész jövőt. És az effajta változás óhatatlanul valami apokaliptikus káoszban jut kifejezésre, a változás nyilván elsöpri a civilizáció minden nyomát a Föld felszínéről, talán még az emberiséget is.

     Mivel kisebb-nagyobb „időleges” zavarokat az emberi emlékezet soha nem rögzített, következésképpen a jövendő századokban sem valósul meg valamiféle időgép, és a mi jövőnknek számító korból érkező kutatók sem viselkednek (vagy viselkedtek, vagy fognak viselkedni) úgy, hogy kerüljék az események akár legkisebb befolyásolását is, avagy…

     A harmadik feltételezés a legfantasztikusabb, egyben a legvonzóbb is. Eszerint az időben utazó bármennyi változást idéz is elő a múltban, ezek a változások soha nem verődnek vissza a mi jelenünkben, mert egy másik dimenzióban mennek végbe, gyakorlatilag egy másik világban.

Minden pillanatban végtelen sok út nyílik meg előttünk: ha csak egyet választunk, és csak ezen az egyen megyünk is végig, ettől a többi nem szűnik meg létezni: ez a magva a harmadik feltételezésnek, és Murray Leinster amerikai író ezért tárja elénk a következő példát:

     „Képzeljük el, hogy útkereszteződéshez érve nem tudom, merre menjek, ezért feldobom a klasszikus pénzdarabot. Bárhogy dönt is a sors, az ösvényen, amelyen végighaladok, meghatározott topográfiai jellegzetességekbe ütközöm, meghatározott eseményeket élek át. Egyik sem lesz sohasem azonos azokkal, amelyek az általam elkerült utat jellemzik. Nyilvánvaló tehát, hogy a kínálkozó megoldás között való döntésben nem csupán egyik vagy másik topográfiai jellegzetességet választottam, hanem választottam az események, a történések, az epizódok két különböző láncolata között is. Nem csak a Föld felszínén megrajzolt ama útvonalat választottam, hanem azt is és csakis azt, amely, az időben van meghúzva.

És így, mint ahogy két különböző út két különböző városba vezetne, a jövőre nyíló két különböző ösvény is egymástól különböző két jövendőbe vihet el. Az egyik talán olyan helyzetet kínál, amely elvisz a sikerhez, a gazdagsághoz, a másik talán köznapi módon teherautó kerekei alá taszít, és halálra szán.

      A lényeg az, hogy egynél több jövendőbe ütközhetünk: mi kiválasztunk egyet, de a ki nem választottak igaziból léteznek, mint ahogy a végig nem járt ösvények is valóságok.”

      Térjünk vissza Napóleonhoz: az, ami az ő számára jövő volt, nekünk múlt, és ha végtelepül sok lehetséges jövő van, akkor következésképpen ugyancsak meghatározhatatlanul sok a lehetséges múlt is. Amiben mi élünk. az olyan időbeli sorozat (azaz eseményláncolat az időben), amelyben Napóleon vereséget szenved Waterloonál, és száműzetésben hal meg Szent Ilona szigetén. De egy másik lehetőségben diadalmaskodik, egy harmadikban harc közben elesik, egy negyedik szerint 1799-ben lenyakazzák, az ötödikben tízéves korában tüdőgyulladás végez vele, és így tovább a végtelenségig, minden lehető változatra egy sorozat.

      Összefoglalásul és következtetésül: a dimenziók végtelenségében végtelen sok Föld létezik. Depoule professzor tehát valójában nem a mi múltunkban utazott volna, hanem valami X dimenzióban, ahol Napóleon éppen győz Waterloonál.

      Depoule, ha sikerülne visszatérnie a mi világunkba, hiába ringatná magát abban a reményben, hogy megváltozott történelemkönyveket talál, vagy netán abban, hogy a francia világirodalom gránátosainak díszőrsége várja.

      De hát lehetséges volna a visszatérést Eme lenyűgöző feltételezés tanulmányozásával foglalkozó tudósaink véleménye szerint nem; a végtelen sok Föld között a szegény professzor soha nem találná meg a magáét.

A jövőből érkezett hajótöröttek

      2615-öt írunk. A turizmus- és az előadáskultúra-ügyi miniszter mereven nézi az előtte álló sasorrú fiatalembert, felsóhajt, és a fejét csóválja.

     – Nem tetszik nekem a dolog – határoz végül. – Nem, semmiképpen sem tetszik, jól tudom, Rossi, hogy ön az egyik legragyogóbb diplomásunk az időturisztika tudományában; azt is tudom, hogy egyáltalán nem ismeretlen ön előtt az a történelmi kor, amelyet az előadás-kultúrában kutatási területül választott; azt is tudom, hogy néhány sikerült időbeli kiruccanást tett a XIV. század Firenzéjébe, de a terve még ezek után sem tetszik. Értsen meg: én vagyok az egyetlen személy, aki jogosult dönteni időbeli utazások ügyében, hogy kellenek-e vagy sem. És az én helyzetemben a presztízs…

    – Kegyelmes uram, minden a legjobban fog menni – erősködik a sasorrú fiatalember. Az előző utazások…

    – Ne kegyelmesezzen itt! – szakítja félbe dühösen a miniszter. – Ez a cím el van törölve. Ami pedig az előző utazásokat illeti, nagyon rövid kirándulások voltak, legfeljebb kéthárom naposak. Ön azonban nem kevesebbre kér felhatalmazást, mint arra, hogy évekig maradhasson ama kor Firenzéjében! Mondja, Rossi, arra nem gondol, mekkora bajokat okozhatna akaratlanul is ennyi idő alatt?

     – De hát ez az egyetlen lehetőség ama történelmi kor alapos megismerésére: az ilyesmit nem Lehet két nap vagy két hét alatt elkapkodni. És meglátja, hogy minden a lehető legjobban fog menni. Utazásaim során találkoztam egy nekem való fiatalemberrel, bizonyos Dante Alighierivel, vagy Aldighierivel: nem nagyon ismerik, eléggé hasonlítunk egymásra, és ha a kezébe nyomok egy csinos kis summát, nem lesz nehéz rávennem, hogy bizonyos időre tűnjön el Firenzeből, én addig elfoglalom a helyét.

     – Még mindig bizonytalanságban tapogatózom – jegyzi meg a miniszter.

     – Semmi oka rá, elhiheti nekem. Békésen fogok élni, mélyrehatóan tanulmányozni fogom a kort, és még ma este elhozom a valaha is készített legpontosabb jelentést.

      – Hát jó, ha ennyire ragaszkodik hozzá… – és a miniszter gyorsan lediktálja a felhatalmazást a robottitkárnőnek. – De tartsa magát távol minden bonyodalomtól; értettük?

      Feltételezve, hogy a jövőben sor kerülhet utazásokra az időben (és ha igen, logikusan vajmi szigorú törvények szabályozzák azokat, és csak kivételes esetekben adnak rájuk engedélyt; elképzelve, hogy a dolgok az általunk előadott módon zajlanak le, kis históriánkban akkor is van valami kevéssé elhihető, még túl azon is, hogy a miniszter vonakodik elfogadni a halhatatlan „kegyelmes uram” megszólítást.

     Van egy másik időbeli paradoxon, amely még nyilvánvalóbbá válik, ha a történést áthelyezzük a jelenbe. Képzeljük el, hogy a múltba való kirándulások valósággá lettek; ma, tehát 1966. május 25-én, Rossi doktor útnak indul a XIV. század első felének Firenzéjébe… Megérkezik, átveszi a Dante Alighierinek nevezett ismeretlen fiatalember helyét, és többek között ezen a néven megírja Az isteni színjátékot. Rossi doktor természetesen sokáig „időzhet odalent”, aztán úgy beállíthatja az időgépét, hogy még ma visszatérhessen. Ám tegnap, 1966. május 24-én Az isteni színjáték még ismeretlen volt, mert Rossi még nem indult el, hogy megírja. Dante viszont 1307-1317 között írta meg, tehát a művet szükségképpen ismerték attól a kortól máig!

      Erre a problémára nincs megoldás: amiből az következik, hogy az időbeli utazások, már ahogy közönségesen elképzelik őket, nem lehetségesek, nem is lesznek azok, mivel – túl azon, hogy soha nem észleltük az időutazók által a múltban végzett pusztítások nyomát– kizárt dolog, hogy esetleges alkotásaik kivetülhessenek a jövőbe.

      De ezek a paradoxonok általában mégsem zárják ki az időbeli utazások lehetőségét; továbbra is feltételezhetjük ezt a lehetőséget a fentebb említett elmélet keretei között: azaz visszafelé utazva az időben nem a mi Földünk múltjába csöppennénk bele, hanem úgyszólván egy valamely másik dimenzióban létező másolatának a múltjába. És ott is kellene maradnunk.

     Ezzel az előfeltételezéssel elfogadható lesz az a valamely más tudós által (nem tudni, mekkora meggyőződéssel) hangoztatott elképzelés, amely szerint az időbeli kirándulók Földünk egyik másolatáról eljuthattak múltunk valamely pontjára, és csapdába fogva örökre ott maradtak.

     Léteznek-e vajon jelzések eme bizarr spekulációk alátámasztására? Mondjuk így: léteznek tények, amelyeket úgy foghatnánk fel, mint jelzéseket; és úgy gondoljuk, érdemes idézni közülük néhányat, már csak azén is, mert ezek az oly fura rejtélyek mindenképpen némi figyelemre tarthatnak igényt.

     Nem véletlenül említettük Dante Alighierit: egyesek ugyanis makacsul valami időbeli utazót látnak benne, aki „zátonyra futott” Firenzében a XIII. és a XIV, század vízválasztóján. Szerintük Az isteni színjátékban számos olyan részt találunk, amellyel alátámaszthatnánk ezt a feltételezést. Mindenképpen megmagyarázhatatlan, miért idézi a Dél keresztjét, azt a csillagképet, amely a mi félgömbünkről nem látható, és Dante korának egyetlen utazója sem fedezhette fel.

      Egy különös francia kutató szerint Dante a poéma számos pontján utal az elektromosságra. Nem szándékunk osztani a nézetét, de hangsúlyoznunk kell, hogy az elektromosság megjelenése múlt korszakokban kétségbevonhatatlan tény. És erre nem csupán írásos bizonyítékaink vannak, hanem még archeológiai leleteink is!

     Egy német mérnök, aki Bagdad csatornahálózatát építette ki, a helyi múzeum „bagatell dolgok”-nak minősített anyagában még működő villamos elemeket talált; eme „kultikus tárgy”-ak, ahogy a felirat besorolta őket, a Szasszanidák dinasztiájának korszakából valók (időszámításunk 226-630 éveiből). Ám a bagdadi „villanyszerelők” alkalmasint nem találták fel a spanyolviaszt: az iraki fővárostól néhány kilométerre dél felé, az ősi Babilónia szívében olyan akkumulátorok kerültek napvilágra, amelyeket a feltételezések szerint három-négyezer évvel ezelőtt készítettek.

     Ugorjunk előre az időben, és újabb villanyszerelővel találkozunk, ezúttal ismerttel és nevessel: az illető nem más, mint egy pápa, akit meggyanúsítottak, hogy kiváló kapcsolatot tart fenn az ördöggel; Gerbert d'Aurillac ő, azaz II. Szilveszter pápa, 999-1003 között a pápai trón birtokosa. A nagy tudós szerzetes állítólag még elektromos agyat is használt. „Palotájában volt egy bronzfej, amely igennel vagy nemmel felelt a politikát és a kereszténység általános helyzetét illetően hozzá intézett kérdésekre – írja Louis Pauwels. – II. Szilveszter szerint (Migne: Patrologia Latina, 139. kötet) pofon egyszerű volt az eljárás: a mi bináris-digitális gépeinkhez hasonló szerkezetről lehetett szó.”

      Nyomban Gerbert d'Aurillac halála után a pápai udvar tagjai szétverték a „fej”-et, mert a sátán saját kezű művének tartották. És nem várt jobb sors e meghökkentő bencés szerzetes – egykori reimsi egyetemi tanár és ravennai érsek – egyéb műveire sem.

      Tudjuk, hogy már 970-ben felfedezte a gőzorgonát, az ingaórát és egy gömbökből álló készüléket, amely a bolygók mozgását írja le, és megállapított igen fontos matematikai szabályokat. „De lángelméje magasan felülmúlta kortársai felfogóképességét – jegyzi meg Robert Charroux –, ezért kénytelen volt elállni attól, hogy megtanítsa nekik a mechanika, a matematika és a csillagászat titkait (különösen a Föld gömbölyűségét, aminek bizonyítékait is adta). Kevés igazságot sikerült elterjesztenie, de ezeket is hamarabb elfeledték, mint ahogy megértették. Gerbert d'Aurillac kiválóan ismerte a villámhárítót, ezért mindent megtett elterjesztéséért, de sikertelenül: senkit sem érdekelt a tudomány, senki sem tudta felfogni, hogy a Föld gömb alakú, hogy a villám nem egyetemes istencsapása, és hogy a homokórát végleg letaszítja trónjáról az óra.”

      Haladjunk előre újabb pár századot, és IX. (Szent) Lajos barátai között találunk egy Jechielé nevű zsidót, akiről a krónikák elmondják, hogy „műveltsége párját ritkította”, és elárulják, hogy többek között „olyan lámpát szerkesztett, amely olaj és kanóc nélkül ég”. Jó kapcsolatban állt az uralkodóval, de ez egyáltalán nem segítette elő felebarátai megnyugtatását, ennek ellenére, vélhetjük, eléggé meggyőző módszerei lehettek arra, hogy elvegye a rosszindulatúak kedvét.

     „Jechielé megérintette a laboratórium falába erősített szöget – meséli Eliphas Levi –, és nyomban sistergő, kékes szikra pattant ki a szegből. Jaj volt annak, aki e pillanatban megérintette az ajtó vaskoppantóját: meggörnyedt, ezer ráncba szaladt az arca, és úgy üvöltött, mintha éppen a föld nyelné el.” Egyik nap a város felháborodott lakosai elhatározták, hogy kifejezett büntető hadjáratot indítanak eme sátánfajzat ellen, és a dühöngő tömeg elindult lakása felé. „Kart karba öltve haladtak, hogy jobban el tudják viselni a talaj (feltételezett) rángásait. A legmerészebb férfiú megragadta a koppantót, és többször az ajtóra vert. És ebben a pillanatban a rohamozók egymásnak roskadtak… elmenekültek, mintha tűz perzselné őket… megesküdtek volna arra, hogy a föld megnyílt alattuk, és térdig elnyelte a testüket.”

       A „babiloni villanyszerelők”, II. Szilveszter és Jechielé tehát olyan időbeli utasok volnának, akiket mindörökre száműztek a mi világunkba? Van, aki nyitva hagyja az ajtót eme feltételezés előtt, és hangsúlyozza, hogy az imént említett felfedezéseket egészen más korokban tették, és hogy (legalábbis az utóbbi két esetben) szorosan kapcsolódtak a feltalálók személyéhez, hisz nyoma sincs valamiféle iskolának, amelynek örökösei vagy kezdeményezői lettek volna.

      Nem szeretnénk túlságosan belemerülni a fantaziálásba, de a kis ördög mégiscsak ösztökél bennünket egy kérdés feltevésére: ha megesne velünk, hogy belehuppanunk a múltba, és semmi reményünk arra, hogy visszatérhessünk napjainkba, vajon akkor ellenállnánk-e a kísértésnek, hogy újraalkossunk valamit, amit nagyon jól ismerünk, akár azért, hogy siettessük a haladást, akár azért, hogy – önzőbb módon – megjavítsuk életkörülményeinket ?

     A XVII. század közepe táján valaki, aki „zátonyra futott az időben”, gondolhatott volna arra, hogy kezdetleges töltőtollat fabrikáljon magának, és ezzel megkönnyítse az esetleg reá bízott munkát: néhány moszkvai történész kiderítette, hogy élt abban a korban egy örmény íródeák, aki valamiféle tollszárat használt, és ezzel (mint maga hozza írásban tudomásunkra) telerótt egy nagy ívet anélkül, hogy a tollat „újratöltötte volna”; egy kolostor könyvtárában pedig egyenesen egy olyan toll rajzát találták meg, amely hasonló a mi golyóstollainkhoz I

      1729-ben Tiphaigne de la Roche francia író, akiről vajmi keveset tudunk, Montebourgban kinyomtatott könyvében elmondta közömbös olvasóinak, miképpen sikerült fényképeket készítenie, még színeseket is. A német Ludwig von Hartenstein 1510-ben búvár-szkafanderek modelljeit vázolta fel (netán azért, hogy kihalássza a tengerbe zuhant időgépét?), egy másik német szerző pedig már 1190-ben leírta a Salman und Morolf című poémában a modern tengeralattjárókat.

     Ám a legzajosabb „előtalálmányok” az égben várnak bennünket: The Prehistory of Aviation (A repülés előtörténete) című könyvében az amerikai B. Laufer leírja a Kínában látott metszeteket; a XIV. századból valók, és repülő közlekedési eszközök terveit ábrázolják, de a meghajtás módszerét nem tárják fel.

     A különös repülő gépezetek tervrajzai egyáltalán nem ritkák az elmúlt időkben, de a Boschnak mondott holland Hieronymus Aeken (kb. 1450-1516) egyik nagy festményén valami meghökkentőhöz kapcsolódnak: a művész alkotásai igen furcsák, tele olyan elemekkel, amelyek mintha valami másik világból származnának, és még ma is több száz szakértő hiába próbálkozik értelmezésükkel.

     A Szent Antal megkísértése című festményen (brüsszeli múzeum) különféle repülő alkalmatosságok láthatók, az egyik madár formájú léghajó, „felszerelése” mint egy nyílt tengeri vitorlásé. „Ebben még semmi rendkívüli nincs – jegyzi meg Robert Charroux. – A rendkívüli az; hogy a leghalványabb kétséget is kizáróan, antenna látható, meg egy szögmérő szerkezet, amely csakis a három évszázaddal később, a fizikus Carengeot által feltalált irányszögmérő lehet.” Jules Dulvem pedig, a francia Országos Tudományos Kutatási Központ munkatársa ezt állapítja meg: „A kifeszített drótok az antenna szerepét töltik be, és ez oly nyilvánvaló, hogy annak a feltételezésére késztet bennünket, hogy Hieronymus Bosch 1516 táján megsejtette annak a lehetőségét, hogy elekromágneses hullámokat tudunk fogni és kibocsátani, és hogy a szögek mérésére való műszert ábrázolt, ez a műszer pedig a precíziós irányszögmérők őstípusa.”

Képzeljük el egy pillanatra, mi is történt volna, ha Bosch „találmányai” megvalósulnak, és a XVIII. század közepe táján kapcsolódik hozzájuk az a fajta atombomba, amelyet állítólag XV. Lajosnak kínáltak fel!

Chambers angol krónikás ezt írja: „Egy dauphinéi születésű bizonyos Dupré, aki egész életét kémiai kísérletek végzésének szentelte, kijelentette: feltalált egy oly gyors és pusztító tűzféleséget, amely elől nincs menekvés, leküzdeni se lehet: a víz nem oltotta ki, inkább növelte hatóerejét. Dupré a versailles-i csatornában végzett kísérleteket a király jelentétében és a párizsi fegyvertár udvarán. Amikor világosan bebizonyosodott, hogy e tilók birtokosa felgyújthat egy egész flottát, vagy lerombolhat egy várost, és hiába minden ellenállási kísérlet, akkor XV. Lajos megtiltotta a találmány felhasználását.”

     Képtárunk legfurcsább személyisége azonban Ruggero Boscovitch dalmáciai jezsuita (1711-1787). A mai lexikonok pár sorban „tudják le”, főleg mint a Brera csillagvizsgálójának tulajdonképpen megalapítóját említik, ám a maga korában minden idők legnagyobb tudósának tartották, és nagyon valószínű, hogy a jövőben ismét használnunk kell ezt a meghatározást.

     Boscovitch – akiről a jugoszláv kormány megbízásából most folynak elmélyült kutatások – többek között szólt arról, hogy bolygók keringenek más csillagok körül, javasolta „nemzetközi geofizikai év” rendszeresítését, és hivatkozott a „Planck-állandó”-ra, amely 1958-ban jutott a világ tudomására! Munkáiban megtaláljuk a kvantumelméletet, a hullámmechanikát az atom igazi szerkezetének leírását és hivatkozásokat olyan felfedezésekre, amelyek még nem történtek meg!

     „Csak akkor érthetjük meg Boscovitch munkásságát a maga teljességében – írja L. L. Whyte amerikai tudós –, ha a relativitás és a kvantumfizika összekapcsolása befejezett tény lesz. 1987-ben, halálának kétszázadik évfordulóján talán már jobban értékelhetők munkái.” És a New Scientist hasábjain Allan Lindsay Mackay olyan véleménynek ad hangot, amelyet mintha csak a mi eszmefuttatásunk számára fogalmaztak volna meg: „Boscovitch XX. századi szellem volt, de arra kényszerült, hogy a XVIII-ban éljen és dolgozzon.”

Ám nem csupán a nagy lángelmék hagytak ránk elképesztő üzeneteket. Nem kevésbé meghökkentő egyéb tudósítások jutnak el hozzánk az elbeszélő irodalom közvetítésével. Utaltunk már Swiftnek (1667-1745), a Gulliver utazásai szerzőjének csillagászati előretekintéseire: Laputai utazás című könyvében nem csupán megemlíti a Phobost és a Deimost, a Mars két bolygóját, hanem megadja távolságukat és keringési idejüket is. És elképzelhető Asaph Hall csillagász lelkiállapota, amikor 1877-ben felfedezte a két égitestet, és meg kellett állapítania, hogy Swift „képzeletbeli” adatai megfelelnek a valóságosaknak!

      A tudomány területén kívül is találunk nagyon meglepő dolgokat. Morgan Robertson amerikai szerző 1898-ban regényben megírja egy gigantikus hajó pusztulását; a hajó az első útján egy áprilisi éjszakán jéghegybe ütközik és elsüllyed. E „kitalált” hajó neve Titan.

     És 1912 valamelyik áprilisi éjszakáján egy óriási tengerjáró gőzös – ugyanazokkal az ismertetőjegyekkel, mint aminőket Robertson írt le (tonnatartalom, méretek, utasok száma) – azonos körülmények között elsüllyed. Ez az óceánjáró a Titanic volt.

     M. P. Shiel angol prózaíró 1896-ban elbeszélést tesz közzé, amely szörnyű bűnözők hordájának a gaztetteit adja elő: végigjárják Európát, rombolnak, fosztogatnak, kiirtják a szerintük való haladásra károsnak vélt családokat, a holttesteket elégetik. Az elbeszélés címe: Az SS-ek.

Elképzelhető volna, hogy egyes időbeli hajótöröttek óvni akartak bennünket egy olyan jövő veszélyeitől, amelyről feltételezték, hogy egy úton halad „az ő” Földjükével? Képzeljük magunkat még egyszer a szerencsétlenséget szenvedett időutazók helyébe: ha valóban ez lett volna a szándékunk, vajon hogyan cselekedtünk volna? Semmiképpen sem úgy, hogy kiáltványokat teszünk közzé, vagy figyelmeztető leveleket intézünk 1896 vagy 1898 közéleti személyiségeihez, mert akkor bolondokházába zárnak bennünket.

      Regényt vagy elbeszélést írtunk volna abban a reményben, hogy valaki kellő időben megérti üzenetünket.

      És vajon ha valamelyik közeli századból érkezve „zátonyra futunk az atomkorban”, ugyan miféle elbeszélést választhatnánk figyelmeztetéseink továbbíttatására?

      Egynémely tudományos-fantasztikus regénytől most már végigfut a hideg a hátunkon. (1966)

[1] Marsten később Evan Hunter és Ed McBain néven írt krimiket. A Kolosimo által említett regénye: Danger: Dinosaurs! (1953). [Lontay tévesen Marften-nek nevezi az írót].

Az nem nagyon hasonlít indiánra (talán Jean Valjeanra). Sőt, az is elképzelhető, hogy valami modern alkotás (de akkor sem indiánra vagy inkára hajaz).

A barlang v.leg egy természeti csoda, mint Aggtelek. Ahol "sok zavarbajtő cseppkő van"... (tényleg adtál is egy zavarbaejtőt, főleg hölgyek számára...).

Schen is ezt írta, amúgy nyilvánvaló is; nade hogy kerül oda indián?

Nagyon klassz írások ezek!  1970 és 1976!! 

A szocializmus szoftver fut közben a háttérben, de csak az utolsó bekezdésben vesszük észre,

akkor  lép előre és int, mire mindkét szerző elsápad, kicsit disztingválni kezd, magyarázkodik, sejtet is meg nem is, ad is meg el is vesz. 

Ekkor elkezdem olvasni újra...:) 

A tippem: szkíta  vs  indián

sensus communis

Sajnos azóta is az  afrikai fórum kínoz, de most írok erről, így megtöröm az átkot!

Előrebocsátom, nem vagyok rasszista: színre, fajra, nemre, vallási felekezetre való tekintet nélkül utálok mindenkit!

Természetesen vannak kivételek, akiket jobban, vagy  néha nem. 

Az "erősödő nacionalizmus" nem ártalmas az egészségre, rendre eloltják, vagy a kritikus határérték alá süllyed. 

Ma  már sok elmélet közül választhatunk a két legnépszerűbb: az első ember fekete és a szubszaharából rajzott ki; /fehér és Isten teremtette.

 Egyiptom őslakói?  Elképzelni sem merem. 

Úgy érzem abban egyetérthetünk, hogy az afroamerikaiak is a multkulti-fogyasztói társadalom által előírt kortikálisan alultenyésztett élőlényekké váltak,

ők jelenleg is rabszolgák, de ezt már kezdik látni, mi is látjuk a Black Lives Matter eredményeit,  következményeit. 

Tényleg nem készült fel az emberiség nagy része bármilyen kinyilatkoztatásra. 

Amerika jövője lassan közeledik és erőszakos lesz, amilyen a kezdete volt.

 Kérdés kinek mennyi csalogatásra tör elő az ősi, vadállati énje?! 

A fekete rabszolgák a kényszerített költözés után (bár az óceán lélegzetelállító volt) örökre bosszút esküdtek  a szívükben.

Beletagozódtak az egoista, high-tech szennykultúrába, parodizálják a fehér majmokat , úgy érzik ők a királyok. 

Belül néha nagyon fáj valami, ezt agresszióval, ezzel-azzal elfojtják.

A látszat körül forog az élet, eszeveszett tempóban, de néha üzennek haza: Ti is királyok vagytok!

Ezzel le is van tudva a lelkiismeret-furdalás.

Azt hiszem mindenkire ráfér időnként egy egy kis tolerancia-szerepjáték. 

Voltak fekete fáraók. Vannak korai(bb) csillagászati ismeretek Egyiptom déli részén, Nabta Playa!

 Bűvös, 11000 évről szól a fáma és arról, hogy innen a núbiai sivatagból indultak északra, a Nílus mentén.  

 Előfordulhat, hogy itt is az égből jött a tudás, különben is meg van írva a csillagokban minden és nekik még volt erre idejük kibetűzni.

Most üzennek éppen  a jelenben amit mi most sem hiszünk el a Prokszima Centauri-ból, de még az Alfát sem, a Tau Ceti népe meg már hallani sem akar rólunk.

https://en.m.wikipedia.org/wiki/Nabta_Playa

Benne a kutatások 

https://web.archive.org/web/20140518031254/http://www.colorado.edu/news/releases/1998/03/31/oldest-astronomical-megalith-alignment-discovered-southern-egypt-science

https://web.archive.org/web/20080508014625/http://hej3.as.utexas.edu/~www/wheel/africa/nabta_01.htm

https://hu.wikiqube.net/wiki/Population_history_of_Egypt

https://hu.wikiqube.net/wiki/Genetic_history_of_North_Africa

A genetika számunkra továbbra sem szolgál csak könnyen emészthető információval, ezen a bolygón mindent titkolnak ad infinitum...
 

Már génszerkesztett babák vannak, a tudósok meg csak:

- nem tudjuk még pontosan

- lehetséges, de még nincs elegendő mérés

- feltételezzük

- további anyagok és kutatás szükséges

(- már rég tudunk mindent de az emberiség még nem kékült fel...)


" A mi számunkra minden előre megfejthető, nekünk rendkívüli eszközeink vannak az elemzéshez, de nincs helyzetünk.

Elméletileg a saját eseményeinek túl élünk. Ebből ered a mélységes búskomorság.

Mások számára még mindig van valamicske sors, valamicske, amit megélnek, de ami életre-halálra, mindörökké megfejthetetlen marad.

Mi eltöröltük a másholt.

Más, idegen kultúrák a mélységes megalázkodásban élnek ( a csillagok előtt, a sors előtt),

mi a mélységes megdöbbenésben élünk ( a sors hiánya előtt). 

Minden csakis tőlünk eredhet. És ez valahogyan az abszolút baj. 

Jean Baudrillard írja ezt A rossz transzparenciájának abban a fejezetének, amelynek címe: A kibékíthetetlenség.

 A kibékíthetetlenség - mondja a nagy francia filozófus - örök és radikális, teljességgel feloldhatatlan. 

A másik soha nem költöztethető be semmiféle otthon terébe. A másik az Én visszája, tükre és külvilága.

Ahogy jó és rossz dialektikája öleli-öli egymást, úgy kéri föl keringőre sorsunkat az Én a Másik, a Mi és az Ők dialektikája.

Túlkomplikáltam, bocsánat. A Húsvét szigeteket felejtsük el, csak példának hoztam, hogy oldalnézetből hasonló dél-amerikai bennszülött arc némelyik... szakállra nem is gondoltam... de nem ez a lényeg, hanem az, hogy a jobboldali egy indián fej, inkább inka féle, nem maja, de ez sem lényeg, hanem valami olyasféle bennszülött, ami Afrikában nincs, sem az arab világban, sem Indiában és könyékén; csak dél- és közép-amerikai indiánoknak van ilyesmi arcuk. A szakállas teljesen érdektelen egyébként. Ha modern szobrok ezek, akkor semmi jelentősége az egésznek, de ha valóban bent találták azokat a barlangrendszerben és ókoriak, úgy azért már érdekesebb. Erre utaltam, bár fogalmam sincs a húsvét szigeteki arcok milyen korból származnak, de nem fontos...
Ami lényeges szerintem, hogy azért van szoborpark- és itt-ott kiállított (közte jó néhány "utángyártott") szobor a Jeita barlang mellé kiállítva egy parkba és az út szélére, merthogy összefüggésben vannak a barlanggal. Egy nagy hellén vízisten jellegű szobor van a bejáratnál, de tudjuk hogy mostani gyártmány; ám van ott még bőven sok, amiket nézegetve, némelyiken látható, hogy modern, másokon meg hogy ősi. (talán valakik direkt akarnak zavart kelteni?). Bent a barlangban nincsenek szobrok (bár sok zavarbajtő cseppkő van), hanem egy "normális" gigantikus cseppkő barlang van. Ami előtt van egy ősi alapú zsiliprendszer (már a rómaiak ott találták, úgy tudom), ez  valahogy a barlangban levő vízet és a völgyben folyó folyó vízét emeli-csökkenti. hogy mi célból, nem tudom; de nyilván nem erőmű, sem malom, sem víztisztító... hanem akkor milyen zsilip lehet ez? Talán kabír?

pl egy cseppkő a barlangból:

A Közel-keleten, vagyis Libanonban van egy hely, ami számomra akár még Baalbeknél is rejtélyesebb: Aphaka.

Itt született Adonisz, Kinürasz a rejtélyes és kabirikus bübloszi király fia. Kinürasz később meghódította Ciprus szigetét. Prehisztorikus hely, a Vénusz bolygó ősi tiszteletének helye, pogány szertartások központja, ahol az idők hajnalán már nagy és régi templomok, egész templomváros állt. A rómaiak építették újjá, majd Constantinus keresztényei szisztematikusan aláástak a templomoknak, lerombolva azokat, s a köveit kis darabokra törve az arabok hordták el.

Szent mesterséges tava és sziklák közé zárt temploma és a mellette lévő völgy már szerepelt a legrégibb egyiptomi mítoszokban, akár a régi föníciai, babiloni vagy görög mítoszokban is. Csodálatos hely, ahol az Adonisz-folyó ered. Ez az isten itt is halt meg. A templomai ősrégi titkokat őrizhettek, olyan szerkezeteket, melyek egy vízözön előtti civilizáció gépezetei lehettek. Úgy sejtem, papjaik a hívek előtt olyan égi jelenségeket produkáltak, amilyenekkel az istenek égből való ereszkedését utánozták. Hasonló hely lehetett a kisázsiai Gügaiosz-tó és a körülötte lévő hatalmas szakrális építmények. Aphakáról ma már alig hinnék, hogy egykor félelmetes és csodálatos hely volt, de már a romok is csak rómaiak, de a hely még így lerombolva, templomok és gigantikus szobrok nélkül is lélegzetelállító...!

2010-ben itt már írtam róla, onnan idézek, mert felesleges újat költeni:

    Egyébként az egyik legkülönösebb hagyományt egy nagyon ősi szentélyközpont, a pogányság ősi fészke, Aphaka hordozza a területen. Lukianosz meglátogatta ezt is, mert ott Aphrodité (Asztarté = Venus Aphacitis) ősi szentélye állt, amit még Kinürasz bübloszi király alapított. Ez a Kinürasz kétségtelenül beavatott, vénuszi lények bizalmasa, Asztarté papja volt.
    Az ókorban Aphaka egész területe szenthelynek számított, ahová minden év tavaszán, mikor a Vénusz bolygó ünnepeit tartották, zarándokok ezrei érkeztek. De itt el nem mondható Aphaka jelentősége, túl azon, hogy itt őrizték Adonisz fejét Aphaka valódi „szenthely” volt, ahol egykor az istenek testi valójukban mutatkoztak, és nem olyan hely, ahol az isten egy hajtincsét vagy nyilát őrizték. Volt valami kimondatlanul ősrégi és félelmetes ebben a helyben, ami borzadállyal töltötte el a korai keresztény püspököket, akik nem győztek átkokat szórni a városra, amit többször, módszeresen le is romboltak. Templomáról írja Euszebiosz: "Egy undorító női démonnak ajánlották, aki Aphrodité [Venus, Asztarté] néven ismert. A bűn iskolája ez a hely minden erkölcstelen hívének, ám a testületük elpusztult fényűzésük miatt..."
     Ott is volt egy szent tó... Egy "csillag" esett le a helyén, ott alakították ki ezt a mesterséges tavat. Azt mondták ez a tó volt Ízisz menedékhelye, mikor az Föníciába jött.
      De érdekes, hogy mit írtak ezek korai keresztény írók az ottani kultuszról, csak kettőt idézek:
Szozomenosz: "Aphakában azt gondolják, egy bizonyos imádság kimondása nyomán egy adott napon, csillaghoz hasonló tűz ereszkedik le a Libanon tetejéről és belesüllyed a szomszédos folyóba. Ők azt állítják, ez Urania, akit Aphroditénak neveznek.”
      Zoszimosz bizánci hivatalnok (i.sz. 5. sz.) még érdekesebb: "Gyakran lehet látni a templom és a szomszédos helyek közelében egy tüzet a levegőben, mely egy lámpáshoz hasonlít, kerek alakja miatt , mely feltűnik a mi időnkben, olyan gyakran, mikor a nép összegyűlik különleges napokon." Aphaka
     Franz Karl Movers német orientalista igyekezett minden forrást összegyűjteni az ókori hagyatékból, ami kapcsolatos volt a föníciaiakhoz, és azt írja az ötkötetes "Die Phönizier"-ben, hogy az égből hulló tűzről azt tartották Aphakában, magából a Vénusz bolygóról hullt alá. A szertartások idejét úgy rendezték, hogy azok egybeessenek a hajnali Vénusz megjelenésével.
A föníciai hagyomány szerint mikor Astarte elmenekült Tüphontól, Adonis ördögi testvérétől, a sötétség és terméketlenség istenétől, aranyhallá változtatta magát a tóban. Ekkor Tüphon az égiekkel harcolt.
     Amikor annak idején Kinürasszal, az aphakai kultusszal, az ottani romokkal és szent tóval foglalkoztam, összegyűjtve az emlékeket (amiből itt csak szemelgettem), szóval az egészet ezzel zártam: "Aphaka tava egy nagyon távoli korban idegen lények búvóhelye, vagy inkább élettere volt? Olyan teremtményeké, kiknek értelme az emberétől fejlettebb, viszont kétéltű lények? Velük tartott kapcsolatot Kinürasz király, számukra épültek itt templomnak álcázott bizarr építmények, akár a ciprusi Paphoszban? A gigantikus kerítések a templom titkos termeiben zajló alkimista laboratóriumokat védték, akár Baalbekben?"

http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=104623557&t=9000303

http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=91364235&t=9000303

Maga a barlang is a Közel-Keleten van, miért ne ábrázolhatna egy szakállas közel-keletit?

A jobb oldali fej nekem egyáltalán nem hasonlít a húsvét-szigeti fejekhez (csoda hogy neked ilyen ugrik be). Majákhoz is inkább a drabális arcél és a fejtetőn lévő konty miatt mondtam, de még ez is gyenge hasonlóság. Itt van két maja fej:

Bár ezekhez sem annyira. Igaz, ahogy nézegetem a lófejű maja pofákat, sokban az itteni oláh cigányok feje ugrik be (ezek akkor rokonok lennének?).

Igazából a jobb oldali fizimiska valami kivénhedt bokszolóra hajaz, egy figurára Korcsmáros Pál valamelyik Rejtő-képregényéből vagy olyan öregfejű színészre, mint Spencer Tracy vagy Jean Gabin (amint vagy hatvanévesen gályarab és éppen bűntetésben van). Ők szerintem nem is voltak fiatalok, mindig is öregek voltak, de ezt már csak úgy mellékesen jegyzem meg...

Hmm.. fordítva láttad, mint én... pont a jobb oldali indán fej inkább ami a fejekre hasonlít, de nem ez a lényeg. Ha nem modern szobrok hanem ott találták, márpedig szabad szoborpark van a barlangbejáratok körül, okkal feltételezem, hogy restaurált eredeti ott talált domborművek. Hogy kerülhet össze egy indián arc és egy szakállas Közel-keleti..? Szerintem ez a Jeita barlang, rengeteg titkot őríz... mely titkok sajnos az arabokat nem izgatják. A franciák, meg abbahagyták a kutatást ugyebár...

Pár kiegészítés:

Kolosimo a Pecsétőrök c. részben említi Roger Gorsjean korzikai ásatásait. Arról bővebben is lehet olvasni magyarul:

Gorsjean: A korzikai titok, Univerzum, 1959. 1. szám.

Kolosimo a Monolitok a kráterek között c. részben a Holdon lévő "menhírekről" szólva Blair számításait közli, hogy a legmagasabb 213 méter (ez van az eredeti olasz, majd az angol kiadásban is).

Robert Charroux is röviden megemlíti ezeket "Az elfelejtett világok könyvé"-ben (1971), s ott nem beszél ilyen fantasztikus magasságról a menhirek kapcsán:

Menhirek a Holdon

    Az «Interavia» magazin szerint a Lunar Orbiter 2 által 37 km távolságból készített fotók arra utalnak, hogy értelmes lények egy ismeretlen időpontban menhireket emeltek a Holdon.

    A fotókon nyolc ilyen megalit árnyéka látható, amelyek magassága 12 és 23 méter között van, átmérőjük pedig körülbelül 15 méter.

    A szovjet Luna 9 által készített fényképeken hasonló, 46 m magas megalitok láthatók.

    Világszerte régészeti felfedezések bizonyítják, hogy jóval a történelem előtti őskőkor, sőt az atlantisziak civilizációja előtt is léteztek olyan elődök, akik olyan technikai tudással rendelkeztek, amely semmivé silányítja a klasszikus felfogás állításait.

A szovjet Tehnyika Molodezsi nevű csodálatos havi magazin 1967 körül szintén foglalkozott ezzel a témával egy cikkében, ha jól emlékszem, mert láttam az egyik könyvtárban, csak nem tudom már, hova írtam fel.

Persze eltűnödhetünk azon, hogy mi a fenének állítanának távoli űrhajósok egy élettelen égitesten kőmonolitokat bizonyos geometriai alakzatba? Minek szórakoznának ilyesmivel? Egy szkepó rögtön azt kérdezné, miért "kőből", sokkal meggyőzőbb lenne műanyagból vagy titániumból?

Egyrészt anyag híján, az űrhajójukat csak nem hagynák ott vagy öntenék monolit formájúvá.

Mások gondolhatnak arra, hogy lám-lám ez egy "gyakorlat" lehetett, s a Földön is alkalmazhatták ezt!

Megint mások arra a feltevésre jutottak, ha akkoriban az emberi fejlődés csak gyerekcipőben járt, kozmikus látogatóink gondolhattak arra is, hogy az ember romboló természete elől legkézenfekvőbb, ha a legközelebbi égitesten, a Holdon hagynak "üzenetet", amit majd csak akkor ért meg igazán, ha maga is eljut az űrutazások korába...

És persze az is lehet, hogy ezek a holdi alakzatok termeszetes eredetűek...

A kabirok Atlantiszról vándoroltak keletnek, É-Afrikán és a Földközi-tengeri szigeteken át jutottak el Szamothrakéig, Rodoszig, Krétáig és a Közel-Keletig.

Az egyiptomi törpe Bész istenről is van ilyetén információ.

Valószínűleg a nyugati eredetet erősíti, hogy i.e. 1500 körül a föníciaiak megjelentek a ma Spanyolországhoz tartozó Baleari-szigeteknél és kikötőt létesítettek Ibizán, azt elnevezték Ibossimnak (ami a sziget legkorábbi ismert neve). Majd az i.e. 7. században a karthagóiak is letelepedtek itt. A filológusok szerint azért ez a neve, mert a szigetet Bész egyiptomi istennek ajánlották (Ibosszim-Iboszhim= "Bésznek ajánlott").

Azt meg senki sem próbálta megmagyarázni, hogy egyáltalán miért ajánlották a szigetet egy egyiptomi törpe istennek? Nem lehet, hogy a föníciai hajósok kabirok nyomait találták a szigeten, s éppen ezért ajánlották a helyet Bésznek? Vagy már a prehisztorkus egyiptomi hajósok is 5-6000 éve a szigetet Bész tiszteletének helyeként ismerték...?

"Az egyik klasszikus mezopotámiai orca, ez még oké is... ám a másik, szerintem kisértetiesen hasonlít a húsvét szigeti óriás fejekre... nem?"

Első látásra modernnek tűnnek, ókori stílusban...

Hirtelenjében nem tudom, melyiket azonosítod "mezopotámiaiként"? De gyanithatóan a jobb oldalit. Ha nagyon vicces kedvemben lennék, akkor inkább egy maja indián profiljának tűnne.

A bal oldali szakállas-bajszos pofának van egy süvegszerű fejfedője, ami párhuzamba hozható ilyen téren a húsvét-szigeti szobrokkal, mert nekik is van fejfedőjük vagy kontyuk (pokao). Viszont a moaiknak nincs se szakálluk, se bajszuk...

Az a fejfedő egyébként sok közel-keleti szobron feltűnik. Mint pld. DK-Anatóliában, közel Szíriához, a Nemrut-hegyen van I. Antiokhosznak (i.e. 69-36) az óriási mauzóleuma és egy szabadtéri szentélye. A király görög és perzsa származású volt, ami meglátszik e szakrális hely kinézetén. Ott is látsz ilyen fejfedős, szakállas-bajszos pofákat, akik nézegetnek vagy kétezer éve (azaz régebbiek a húsvét-szigetekieknél) a csodálkozó emberekre:

Eredeti állapotában nagyon monumentális lehetett:

Megtisztelő válaszod jelzi is számomra, hogy van elképzelésed, hogy miért érdekes...
A méltán híres, gigantikus és őskor óta használatban levő Jeita barlangban, ami ugyebár Bejrút mellett található, találták ezeket a fejszobrokat.Az egyik klasszikus mezopotámiai orca, ez még oké is... ám a másik, szerintem kisértetiesen hasonlít a húsvét szigeti óriás fejekre... nem?

Kolosimo idéz Donald Wandrei amerikai sci-fi író The Web of Easter Island c. regényéből (1948), vagyis annak francia fordításából, a Cimetière de l’effroi-ból (1954). A regény központi témája a húsvét-szigeti óriásszobrok. Néhány könyvborító a kiadásokból:

A Galaktika 22-23. szám annó Peter Kolosimo három könyvéből közölt részleteket, de nem igazán ügyelt a források pontos megadására.

A Galaktika 22. számának végén Kolosimo: Nem földi (Non è terrestre) c. könyve (1968) második részének 3. fejezetét: Monumenti sulla luna-t fordította le Lontay László. Az eredeti olasz kiadás a fejezethez még adott három képet is, amit a Galaktika elhagyott. Azt itt a szöveg közé helyezem. A megjegyzések rovatban pár apróbb kiegészítést-pótlást tettem az eredeti munka lapján:

Műemlékek a Holdon

   Az óriások, amikor a Földön uralkodtak, azt követelték, hogy az emberkék méltó emlékműveket állítsanak nekik. És távoli őseink fogcsikorgatva munkához láttak. Imigyen jöttek létre azok az irdatlan nagy megmunkálatlan oszlopok, amelyeket menhireknek nevezünk (e breton szó hosszú követ jelent).

Ám az ősi íreknek kedvezett a szerencse: földjükön laktak jóindulatú titánok is. Ezekből hiányzott társaik zsarnoki jelleme, ráadásul megszerették az embereket, ezért ostobaságnak tartották ezt a kultuszt, és megsúgták védenceiknek azt a módszert, amellyel egyszer s mindenkorra véget vethetnek a gigászok úrhatnámkodásának. „Építsetek hatalmas asztalokat – sugallták nekik –, és hitessétek el atyafiainkkal: ezek az asztalok arra valók, hogy lakomákat lehessen rendezni a tiszteletükre. Valójában pedig ezek az építmények az éjszaka népét fogják odavonzani, amely megvéd majd benneteket, és féken tartja a gonoszokat.”

Így is tettek az emberek, és ekképpen jöttek létre azok a kezdetleges megalitikus műemlékek, amelyeket dolmeneknek mondunk (ez is breton szó, annyi mint kőasztal), és amelyek valóban úgy is készültek, hogy függőlegesen a talajba vert két sziklatömbre sima sziklalapot fektettek.

Ez a história nem hiteles szövegből származik: egész egyszerűen írországi legenda. A „zöld sziget” lakói alkalmasint megőrizték az eset halovány emlékét, hisz földjükön bőven találhatók effajta és más bizarr építmények: 1898-ban W. C. Borlase 780 dolment vett katalógusba, 50 sírkamrát (megemlítendő közülük a Newgrange-ben épült mükénéi típusú, amelyet a híres galaktikai spirálok ékesítenek), 68 bizonytalan típusú műemléket, számtalan menhirt, mindenféle sírfülkét és kőköröket, amelyek igencsak emlékeztetnek azokra, amelyek Stonehenge-ben és Aveburyben láthatók.

    Ha e legendának volna igazságalapja, részben el kellene fogadnunk Saurat francia kozmológus véleményét, aki szerint a menhirek az óriások ábrázolásai, a dolmenek pedig az asztalaik.

     Azt mondjuk, hogy részben, mivel amint láttuk, a kőasztalok csak látszólag készültek volna a titánok lakomáinak céljaira. Kétségtelenül nem fogadhatjuk el szó szerint az írországi hagyományt, de valami másféle igazság azért kitetszhet belőle.

    A menhireket és a dolmeneket még ma is rejtély övezi, és ha az utóbbiak alatt találtak is emberi maradványokat, ettől a sírok még sokkal későbbiek is lehetnek az építményeknél: azaz az építményeket talán más célból hozták létre, és azok használták síremléknek, akik megtalálták őket.

    Csakhogy ez esetben is ugyan mi dolga lehetett az éjszaka népének a megalitokkal? A legmerészebb kutatók nyomdokain haladva eljuthatnánk odáig, hogy ezeket a lényeket bolygóközi felfedezők valamiféle fajtájával azonosítjuk; de ha meggondoljuk, hogy egyes vélemények szerint a menhirek földre szállási övezeteket jelölnek meg, akkor rögtön le kell szögeznünk, hogy ez a tudományos fantasztikum aprópénzre való váltása: hisz e kolosszális alkotások elhelyezkedése semmiképpen nem bátoríthat fel bennünket effajta feltételezések megkockáztatására.

      A megalitokat azonban, amelyek a földgömb minden részén megtalálhatók, nem találomra emelték, hanem – számunkra sajnos ismeretlen – asztronómiai ismérvek alapján. Megalkotóik nyilván kiválóan ismerték az égitestek helyzetét és útját, ami egynémely kőre vésett jelből is kiderül.

„A Hi-zpgée elnevezésű dolmenen (Castellet, Fontvieille mellett, Bouches-du-Rhône megye) – tárja elénk a példát Serge Hutin – megtalálható a szekérbe fogott nap-ló szimbólum, a szekér jelképezte a csillagot. Kígyó alakú piktogrammák figyelhetők meg különböző megalitokon és a gravrinisi síremlék föld alatti kamrájában (Gravrinis sziget a Morbihau-öbölben), a síremlék felidézi előttünk Lovecraft bizonyos elbeszéléseinek iszonyatos kriptáit. Ellentétben az elnevezéssel és a közhiedelemmel, nem sírról van szó, hanem kis templomról: ábrázoltak itt spirál alakú kígyókat, szarvakat, emberi lábfejeket és egy istennőt is. Falba karcolt kígyók láthatók még Angliában, Észak-Amerikában (Bush Creek, Ohio), Brazíliában (a Pedra pintada) és máshol.”

                   Stonehenge titka

   Talán ugyanilyen magyarázat vonatkoztatható számos egyéb, történelem előtti műemlékre is, amelyeknek a jelentése mindmáig rejtély, és érdekes megjegyezni, amit ezzel kapcsolatban egy lelkes kutató, Douglas Chaundy úr mond: „Amikor elolvastam Brinsley Le Poer Trench Man among Mankind című könyvét, nagyon érdekeltek és szórakoztattak a Sommerset Állatövéről szóló adatok, az Állatövet Maltwood asszony fedezte fel. Kíváncsi lettem, van-e még valami megfejtenivaló, ezért beszereztem a salisburyi síkság részletes térképét, amely más, történelmileg fontos helyek között feltünteti az úgynevezett hosszú sírdombokat is.

Jóllehet a régészethez igazán vajmi keveset konyítok, annyit megértettem, hogy olyan alkotásokról van szó, amelyek a történelem előtti korhoz kapcsolódnak, és ezekre összpontosítottam a figyelmemet, és kereszttel jelöltem meg mindazokat, amelyeket sikerült felkutatnom. A kereszteket összekötve meghökkenve fedeztem fel, hogy egybeesnek az égi Északi-sarkhoz igen közeli néhány csillagképpel, a Kismedvével, a Nagymedvével, a Sárkánnyal, a Háromszöggel és az Andromedával. Azt is észrevettem, hogy ahol hosszú sírdombok nem egészítik ki a csillagképeket, ott sok esetben városokat építettek.

     Elméletem a következő: a hosszú sírdombok jelképezik a csillagokat, ahogy a sírdombok építése idején észlelhetők voltak. Meg aztán, ki tudja, vajon a kerek sírdombok nem jelképeztek-e valamely csillag körül keringő bolygókat? Azt is állítom, hogy mindkét alakzat abból az időből való, amikor »A csillagok temploma« (avagy Sommerset Állatöve) és Stonehenge keletkezett.”

     Stonehenge: íme, a földgolyó leghíresebb bűvös köre, amely a jelenlegi Salisburytől pár kilométerrel északra látható. A Nature című, világszerte ismert angol folyóirat 1966. decemberi számában nem kevesebb, mint három cikket szentelt ennek a kőfejtörőnek, és az egyik cikket éppen Hoyle professzor szignálta, a csillagászati kérdések vitathatatlan tekintélyű szakértője.

     Mi ez a Stonehenge?

    „Szabadtéri szentély; vélné az ember első nekibuzdulásában – összegezi Giuseppe Tagliaferri –, avagy csillagászati megfigyelőállomás, ahogy jeles csillagászok állítják?

Talán mindkettő, de e helyütt feltétlenül meg kell említenünk azokat a kutatásokat, amelyek megerősíteni látszanak egy olyan elgondolást, hogy ante litteram csillagászati megfigyelőállomás volt, vagy éppen kezdetleges digitális számítógép különleges nap- és holdesemények előrejelzésére,

     A műemléket sok szakaszban építették meg, és elképzelhető, hogy nem mindig ugyanaz az elv vezérelte a terv megvalósítóit. Pillanatnyilag a… mondjuk így: építészeti… konstrukció leginkább kiugró struktúrái a következők:

     a) – Az aubreyi kör (átmérője körülbelül 90 méter), a sáncon belül koncentrikus, 56 üreg jellemzi;

     b) – a Szaracén-kör (átmérője körülbelül 30 méter), koncentrikus az előzővel, és 30 kő jellemzi, amelyekből jelenleg néhány hiányzik;

     c) – a helei kő [a Sarokkő], a sáncon kívül foglal helyet a bejárati úton;

     d) – néhány üreg, ugyancsak a bejárati úton, a menetirányra függőleges hat sorban helyezkednek el;

     e) – néhány utalás (két kő és két üreg) az aubreyi körre.

     A tudósok elsősorban az imént leirt struktúrákon dolgoztak. Lockyer kezdte a munkát 1901-ben, igyekezvén megállapítani a műemlék felépítésének időpontját. Asztronómiai értékelésekkel próbálták hitelessé tenni azt a népi hagyományt, hogy a bejárati út főtengelye a nyárközépi felkelő Nap felé mutat.

    Csillagászatilag érdekes egyéb komoly kísérlet nem történt egész 1963-ig, amikor Hawkins elhatározta, hogy egy IBM 7090 elektromos számítógépre bízza azt a problémát, mi a jelentősége bizonyos elrendezéseknek. Más szóval: Hawkins kiválasztott Stonehenge térképén bizonyos kő- és üregpárosokat, kiszámította irányszögüket és elhajlásukat, végül ezeket az elrendezéseket egybevetette néhány égi tárgy helyzetével. A »téves« számítás teljes eredményét a gép rövid egy perc leforgása alatt vágta, és semmi jelentős összefüggést nem mutatott fel a csillagok és a bolygók helyzetével kapcsolatban, viszont annál meglepőbb lett az eredmény a Napot és a Holdat illetően. Kiderült: a Nap és a Hold felkelését és lenyugvását az év egyes időszakaiban világosan jelzik bizonyos elrendezések. Ezt követően maga Hawkins javasolt más produkciókat – például napfogyatkozások előrejelzését –, amelyek a stonehenge-i struktúrák felhasználásával végezhetők.

     Hawkins munkásságát újabban megbírálták, majd közbeavatkozott Hoyle és Newham. Hoyle professzor mindenekelőtt az aubryi körre figyel, és egész elméletet dolgoz ki, amely szerint a kör eszköz a hold- és napfogyatkozások előrejelzésére, még a Stonehenge-ben nem láthatókéra is. Newham elsősorban a hele-i követ és a bejáratnál levő hat sor üreget veszi tekintetbe a Hold felkelésével kapcsolatban.

A Stonehenge-re vonatkozó eme kutatások nem mehetnek bele a részletekbe, de azért megmagyarázzák: az aubryi kör 56 ürege miképpen használható fel a holdcsomópontok regressziós idejének meghatározására és ezzel a fogyatkozások előrejelzésére; megmagyarázzák, hogy a Szaracén-kör 30 köve (egész pontosan 29 kő és 1 kisebb kő) a holdhónap 29 és fél napját jelenti és a többi. Meg egy sor összefüggést és egybeesést a hold-nap események és Stonehenge szerkezeti elemei között, amelyekről vajmi kevéssé hihető el, hogy a véletlen művei, még akkor sem, ha az i. e. 1500-ban élt angolok még nem találtak fel állandó lakóhelyeket, még a Royal Societyt sem – jegyzi meg humorosan a Nature vezércikkírója.”

     De hát valóban angolok építették meg Stonehenge-et? Egyesek szerint krétaiak dolgoztak itt, és a műemlék felépítésénél egyiptomi technikai eljárásokat alkalmaztak: e feltételezést alátámaszthatnák azok a bronz kard- és bárdnyomok és bevágások, amelyeket 1953-ban fedeztek fel a nagy kövek lábánál.

Mindenesetre azok, akik még tanulmányozzák és hiszik a kelta hagyományokat, elismerik ugyan, hogy Stonehenge sokkal régebbi a druida vallásnál (a Nature adata is meglehetősen kétes), de azt állítják, hogy e vallás papjai örökségbe kapták egy elveszett réges-régi tudomány töredékeit, amely tudományt az űrből érkezett lények hoztak el. Íme tehát egy kötelék az írországi hagyomány titokzatos „éjszaka népé”-vel!

Kétségtelenül sok mindent kell még feltárni Stonehenge-ben: komoly kutatóktól hallottunk olyan sziklatömbökről, amelyek a nap meghatározott óráiban különös alakot öltenek, és ezek az alakok az idő rongálása ellenére is mindmáig azonosíthatók; hallottunk hihetetlen fényeffektusokról, amelyek csak hónapok és évek intervallumaiban jelentkeznek; hallottunk a hőmérséklet ingadozásai által előidézett meghökkentő hangrezgésekről, amelyeket egyesek szerint mesterségesen idéznek elő a műemlék ismeretlen alkotói. És arra is megkértek bennünket, hogy neveket ne említsünk; ami nagyon is érthető kívánság, ha figyelembe vesszük: a titkos spekulációk mekkora halmaza fedi a szentélyt.

    Igazán kár, hogy a helyzet ekképpen alakult; és ugyancsak sajnálatos, hogy más esetekben az önszuggesztió és a tudományos fantasztikum tanai egybeolvadnak, és olyan öntetté válnak, amelynek nem tudjuk különválasztani az alkotóelemeit. Szerintünk például ilyen mesélőnek tekinthető M. E. Carey asszony angol dilettáns kutató, akiről Jimmy Goddard mondja el benyomásait Enigmas of the Plain (A síkság rejtélyei) című kéziratos munkájában.

     „Egy szeptemberi estén – meséli Carey asszony – Marilyn lányomnál két vendég volt… Stonehenge-ről beszéltünk, és én elmeséltem egynémely ottani élményemet. Pár nappal később barátaink ismét megjelentek, és kijelentették, hogy el akarnak menni Stonehenge-be, szívesen megnéznék, valóban van-e ott egy hal belevésve azokba a kövekbe. Találtunk egy elefántfej-szimbólumot, és felfedeztünk még valamit, ami nem kevés meglepetést okozott. Bikának tűnt ez a valami: lefényképeztük, előhívás után viszont egy olyan férfiú képét kaptuk, aki éppen egy lovat tör be. Megtaláltuk az én halamat, azt is lefényképeztük, és halászokkal telezsúfolt kenu jött ki, meg egy medvefej és egy vadász!…

    …Egyik éjszaka – mondja később Carey asszony egy újabb látogatást említve – egy kő ragyogni kezdett, kígyó alakú lett, a hüllő két szeme lángolt. Mintha vonaglott volna, és egy férfi jött ki a szájából. Teste eltűnt, de a fej megmaradt… és láthattam, ahogy nagy máglyák égnek az árkon túl, érezhettem az égett fák szagát. Emberek vettek körül: nem primitív britannusok, hanem egy igen civilizált faj képviselői… A templomot megtöltötte a fények ragyogása… Mindezek a benyomások egyetlen pillanatig tartottak, de belevésődtek emlékezetembe…”

     Bármily furcsának tűnik is, az effajta jelenségek nem tartoznak a kivételes ritkaságok közé, és megemlítik őket kétségbevonhatatlanul komoly és méltán hírneves tudósok is: a legismertebb és mély benyomást keltő az, amelyet Marcel Homet professzor élt át az Amazon vidékén a Pedra pintadá-nál. Carey asszony azonban meghökkentő részleteket tesz még hozzá; elmeséli, hogy (a stonehenge-i kősziklákból érkező, ki tudja, miféle titokzatos kisugárzásokon keresztül) megtudta, hogy igen távoli korban szörnyűséges katasztrófa zúdult az emberiségre, és egy nagy civilizációnak mindössze néhány képviselője menekült meg az elsüllyedt kontinensről oly módon, hogy Angliában, Írországban és Amerikában húzódtak meg, és egy nemeslelkű, „a csillagokból alászállt nép” segítette őket.

    „Három olyan ábrázolást találtunk, amelyek az égi népre vonatkoztathatók – teszi hozzá Carey asszony. – Az egyik személy kis sisakot visel… tunikát, trikónadrágot és csizmát: netán egy űrcsapat tagja? A második alakon… szőrmezubbony, kesztyű, fénylő tunika, öv és csizmába tűrt nadrág… Sok a kőbe vésett kép Stonehenge-ben: vajon kik voltak azok a férfiak, akik ceruzavékony bajuszkát hordtak, sokféle fejfedőjük volt, köztük marhaszarvval ékesek is?”

    Ha a kíváncsiság okán közelebb akarunk jutni a dologhoz, visszanyúlhatunk egész Rahotep egyiptomi fejedelemig (körülbelül i. e. 2500), akit szépséges hitvesével, Nofretetével együtt furcsán „modern” stílusban ábrázoltak; Rahotep egyike az antik idők ama kevés személyiségének, akire jellemző a pontosan ceruzavékony bajuszocska. De ismételjük, ez a megjegyzés lényegtelen. Sokkal érdekesebb lehet Carey asszony elbeszélésének folytatása:

    „Amikor Aveburybe értünk, szinte sokkot kaptunk… Emberi fejeket, csoportokat, állatokat ábrázoló gigantikus szobrok között jártunk; megálltunk az egyik emlékműnél, amely trónon ülő királyt ábrázol. Számomra lehetetlennek tűnt, hogy tapasztalt archeológusok nem figyeltek volna fel ezekre a szobrokra. Az aveburyi kövek még csodálatosabbak a stonehenge-ieknél: nyilvánvaló, hogy e művet ruhát és cipőt viselő, művelt nép alkotta meg. Nem tudom, éltek-e itt valaha azok az emberek, akiket a hagyomány szerint szőr borított, de annyi bizonyos, hogy nem ők építhették sem a stonehenge-i, sem az aveburyi műemlékeket. A bolíviai Tiahuanaco kapcsolódik ezekhez a helyekhez…”

    Vajon lehetséges lesz-e valaha is rádöbbenni az igazságra, túl a hagyományos tudomány merev állásfoglalásain és az űrelméletek lelkes híveinek vakmerő következtetésein? Vajon eljutunk-e egy napon odáig, hogy legalább részben fényt deríthetünk a druida legendák zavarba ejtő világára?

Van, aki szerint például az elvágott kutatásokból az szűrhető le, hogy a druidák holdkultusza, eredetét tekintve, vajmi kevéssé kapcsolódik fantasztikus hiedelmekhez; vagy hogy az állítólagos kozmikus gyarmatosítók a Hold lakói lettek volna, vagy esetleg támaszponttal rendelkeztek bolygónkon!

Mindenesetre feltűnést keltő, amit Flammarion ír: „Furcsa részlet maradt ránk a britanniai vallási szokásokat illetően Hékateiosztól (e görög történész és földrajztudós i. e. 500 körül élt). Azt mondja, hogy e szigetről nézve a Hold sokkal nagyobbnak látszik, mint máshol, és hogy a felszínén még hegyeket is meg lehet különböztetni, akár a Földön.

     Miképpen voltak képesek a druidák effajta megfigyeléseket tenni? Plutarkhosz aztán A Holdban látható arcról szóló művében elmondja, hogy a gallusok szerint és a tudományban sokáig elfogadott nézeteknek megfelelően a holdfelszínen nagy számban volnának földközi-tengerek, amelyeket a görög filozófus a Kaspi-tóhoz és a Vörös-tengerhez hasonlít. A gallusok szintén mérhetetlen szakadékokat véltek látni a Holdon…”

    A pecsétőrök

    Korzika szigetén különös menhirek találhatók: nem a földbe rögzített faragatlan kősziklák, hanem emberi arcvonásokká kimunkált kövek. E szobrokat 1964 júliusában fedezte fel Roger Grosjean régész, a Korzikai Előtörténeti Központ munkatársa, aki a Francia Országos Kutatóközpont megbízásából tanulmányozta a sziget régmúltjának nyomait. A sziget déli csücskén, a cauriai fennsíkon, ő kezdte el feltárni ezeket a különleges műemlékeket; az eddig napvilágra kerültek közül a két legszebb körülbelül három méter magas, domborzatuk fura sisakok koronázta szigorú arcokat ábrázol, az alakok övéből hosszú kard lóg alá.

    Grosjeant meghökkentette egy részlet: a sisakba mintha két szimmetrikus lyukat fúrtak volna azoknak a szarvaknak a beillesztésére, amelyek sok ókori harcos ékességéül szolgáltak. Régészünk Párizsba sietett, tanulmányozta a szarvas sisakokat megemlítő valamennyi írást, végül megtalálta, amit keresett: a shardanák (vagy shardanék) harci fejfedőit; ez a hajósnép a Földközi-tenger keleti részéből származott, és i. e. 1400-1200 között harcban állt az egyiptomiakkal; Grosjeannak a továbbiak során sikerült megbizonyosodnia afelől, hogy a shardanák 35 évszázaddal ezelőtt elözönlötték és meghódították Korzikát, lakosságát pedig megsemmisítették.

     A megölt korzikaiak nem ismerték a fémet, ami annyit jelent, hogy nem népüket ábrázolták, hanem a beözönlőket, akik éppen ilyen bronzfegyvereket viseltek. „A kulcs – gondolja Grosjean – esetleg Arisztotelész egyik írásában lelhető meg, aki szerint az ibérek annyi obeliszket emeltek sírjaik körül, ahány ellenséget megöltek. A görög filozófus talán egyetlen hibát követett el: az ibérek körében az archeológia tanúbizonysága szerint soha nem élt ez a szokás; a tudós a korzikaiakra akart utalni.”

     Marc-Ambroise Rendu író a világon egyedülállóknak minősíti ezeket a menhireket, csakhogy egyébként kiváló összefoglalója ezen a ponton téved. Kifaragott menhirek egyformán találhatók a világ minden részén: figyelmet érdemel Írországban a cardonachi és a babák, ezek a különös szibériai síremlékek, talán több tekintetben egyeznek a korzikai megalitokkal.

    Érdekes megjegyezni, hogy ezek a szoborművek az esetek többségében hosszú kőtömbökből készültek, amelyeknek a felső vége kigömbölyödik: ennek alapján alakult ki bizonyos régészkörökben az a nézet, hogy a férfiasság jelképeiről lehetne szó; ez a nézet több okból tarthatatlan, mindenekelőtt azért, mert ha így volna, akkor az ábrázolt személyek nemi jegyei kőbe lennének vésve, ami pedig soha nem fordul elő.

Másfelől megalapozott párhuzamot lehetne vonni a maja síroszlopokkal, amelyek Schmidt szerint a menhir logikus továbbfejlődései lehetnének, azaz tökéletesített menhirek.

    Tény az, hegy a főbb személyeket nem teljes alakban ábrázolják, hanem jelképekben szerepelnek a monolit elülső részén. Ha így volna, elfogadhatnók az űrfeltételezés híveinek magyarázási kísérletét, amelyet talán alátámasztanak olyan lények ábrázolásai, amely lények vajmi kevéssé mondhatók földieknek. „Aki ilyen műveket hozott létre – jegyzik meg egyes tudósok –, az kétségtelenül ma nem is sejthető befolyások hatása alatt alkotott; különben mivel is magyarázható, hogy korunk egyetlen primitív népe sem készít ilyesfélét?        

    További megerősítést kaphatnánk talán Görögországból: hisz a görög földdel foglalkozó nem kevés archeológus álltja, hogy a jól ismert romok eredetileg sokkal ősibb civilizációk maradványain épültek, e civilizációk visszanyúlnak a pelaszgokig, e bizonytalan eredetű népig, amely éppen az általunk történelem előttinek nevezett korban telepedett meg Göröghonban, a kisázsiai Karfában, Közép- és Dél-Itáliában; ez a nép többek szerint atlantiszi eredetű.

     Hutin a pelaszgoknak tulajdonítja Elba szigete vasbányáinak a régmúltban történt kitermelését és mérhetetlen föld alatti csatornák kiásását, például a Livadiát Korünthosszal összekötőét; e csatornákat ismerték a régi görögök, és már sok ezer évvel időszámításunk előtt el lettek zárva úgy, hogy használhatatlanná váltak.

     Úgy tűnik, a baljós Húsvét-szigeten is a tengerrel közlekedő néhány alagút valójában csatorna volt. Ez megmagyarázná a vízzel való ellátottságát egy olyan földszegély lakosságának, amely földterület, sokak véleménye szerint, tulajdonképpen egy ma már eltűnt szigettenger temetőjének céljait szolgálta.

    Ám hogyan bonyolódhatott le ez a vízellátás? Talán ugyanolyan módszerrel, mint amely a föníciaiak keze munkájával háromezer évvel ezelőtt a szükséges vizet biztosította Türosz városának? Azaz tenger alatti csatorna vitte volna a vizet a szigetre – hisz valaha sziget volt?

    De még más is van a Húsvét-szigeten. „A sziget déli csúcsán – írja M. J. Thompson 80-100 kőház látható, szabályos soruk nekitámaszkodik egy szikla- vagy földterasznak, amely bizonyos esetekben egyben az épületek alapfala is. Az épületek közfalai 1,52 méter vastagok és 1,20 méter szélesek, szabálytalan kődarabokból állnak össze, pirosra, fehérre és feketére vannak festve, rajtuk madarak, emberi arcok és különféle tárgyak ábrázolásai. E házak mellett a különös módon kifaragott sziklák teknőst, halat, mitológiai állatokat ábrázolnak, de legfőképpen madarakat.”

    Idézzük fel, mit ír Alfred Métraux a csodálatos Húsvét-szigetről szóló könyvében:

„A sziget legnagyobb vallási ünnepe, az egyetlen, amelynek pontos részleteit ismerjük, az embermadáré volt, és szorosan kapcsolódott Makemake isten kultuszához. Az évente az Orongo sziklasorain előadott hosszú misztériumdrámának nem csupán mélységes vallási jelentése volt, hanem igencsak befolyásolta a sziget társadalmi életét…

    A Motu-nui szigetecskén elhelyezett első manutara-tojás felfedezése és birtoklása volt az évente ismétlődő rítusok központi témája, és a leghevesebb szenvedélyeket váltotta ki. A cél talán aránytalannak tűnhet a megvalósítása érdekében kifejtett erőfeszítésekhez és e sovány zsákmányra áhítozókat fenyegető veszedelmekhez képest. De csak az mosolyoghatja meg az effajta vállalkozásokat, aki nem ismeri a szimbólumok erejét. A tojás Makemake isten megtestesülése és nagy hatóerejű vallási és társadalmi erők kézzelfogható kifejezése volt. A tojás birtoklásáért folytatott harc tétje nem más volt, mint az istenek kedvezése és a politikai hatalom jóváhagyása.”

     Métraux kétségtelenül nem takarékoskodik a hivatalos tudomány által körvonalazott feltételezésektől eltérő megállapításokkal[1]; aki figyeli a világ minden részében a misztikus szárnyashoz kapcsolódó hagyományokat, aki bár csak kíváncsiságból, de gunyoros mosoly nélkül elidőzik annak a számtalan legendának, szertartásnak, rítusnak a szemlélésénél, amelyeknek középpontja a tűzmadár, a dörgő madár, a lángoló fészkű főnix, annak számára a húsvét-szigeti ünnep sokkal szuggesztívebb jelentést nyer. Birtokba venni a tojást annyit jelentelt, mint embermadárrá válni, hasonlóvá a csillagokból leszállt istenekhez megszerezni azt az illúziót, hogy az ember egy évre szomszédja lehet azoknak a fantasztikus teremtményeknek, amelyeknek az emléke még rögzítődik kor nélküli hagyományok ihlette dokumentumokon: íme, jönnek a repülő emberek… a kalapos emberek repülnek…

    Mint ismeretes, a Húsvét-sziget jelenlegi lakosai polinéziai eredetűek. Ám Polinéziában nem létezik, soha nem is létezett olyasfajta szertartás, amely akár egyetlen ponton is érintkezne a madárember ünnepségével. Viszont azonos megemlékezések még ma is előfordulnak egész Amerikában, jóllehet az esetek többségében köpenyek és tolldiadémok, szimbolikus szárnyak és farkak ábrázolják a mesebeli szárnyast!

     Visszatérve a megmunkált menhirekhez, emlékeztetnünk kell arra, hogy ezeket, bizonyos nézetek szerint, szoros rokonság fűzi a lázálmos húsvét-szigeti szobrokhoz. És mások szerint ez utóbbi alkotások egynémelyikének elhelyezése egyáltalán nem idegen bizonyos csillagoknak a Húsvét-szigetről megfigyelhető fekvésével. Ezzel kapcsolatban néhány dél-amerikai legenda úgy fogalmaz, hogy a baljós sziget gigászai a mágia segítségével egy napon új életre kelhetnek. Jó, ismerjük el, hogy ez csak legenda. Ám jó volna tudni, vajon Donald Wandrei író innen merített-e anyagot Cimetière de l’effroi című[2] regényéhez; ebben elrévedezik egy titokzatos vonalról, amely a mi jövőnkben összekötné majd Stonehenge-et és a Húsvét-szigetet, és egyetemes katasztrófa berobbanását lenne hivatott jelezni.[3]

     „Amikor a csillagok a megjósolt helyzetben lesznek, akkor felébrednek és visszatérnek a titánok. A Föld meghasad, és a felhők magasságánál mélyebb sírokból a Pecsétőr is akkorára nő, mintha titán volna, és felmegy a Crltul Thr-re. A vizek forrani kezdenek, a föld megnyílik, és a csillagok lángoló égbolton kelnek fel. Az égitesteken túl levő világegyetemükből alászállanak a titánok. Maguknak követelik majd mindazt, ami él; ők, akik porból és emésztő tűzből megalkottak bennünket. Mindez akkor megy majd végbe, amikor a csillagok a kellő helyen lesznek, hacsak nem jő el az, aki szembeszállt a Pecsétőrrel, és vereséget mér rá. Ekkor az Őr visszaváltozik kővé, és a titánok mindaddig várakoznak a nagy szférában, amíg a csillagok megint vissza nem térnek a jóslat által megkívánt helyzetbe…”

Monolitok a kráterek között

     Egy másik utópisztikus elbeszélés, amelyet futólag talán már idéztünk, de elfelejtettük a címét, említi kozmikus felfedezőink Holdra szállását, elmeséli, mily elképzelhetetlen nehézségek közepette igyekeznek egy furcsa sziklaalakzat felé. Aztán elámulva megállnak egy fenséges küllemű, szakállas férfiú emlékművének talapzata előtt, a talapzaton jól kivehető a felírás: „Atlantisz királyának az első űrhajósok” vagy valami hasonló.

     Természetesen vannak, akik évszázadok vagy évtizedek óta azt hangoztatják, hogy a Holdat már felkutatták, vagy hogy lakott terület: ezek az urak kiváló társaságban vannak, hisz már a szamoszata Lukianosz – más, nem kevésbé illusztris antik gondolkodókkal együtt – „látott” bolygónkon rendkívüli lényeket, fura állatokat és egyéb, meglehetősen érdekes dolgokat.

     És van, aki még ma is azt hiszi, hogy a szovjet és az egyesült államokbeli szondák által elkattintott fényképek bizonyos részleteiben ismeretlen űrhajósok alakját fedezik fel, sőt az „űrfauna” példányait. Nyilvánvaló, hogy eme elbűvölő képek fényeinek és árnyékainak játékában többé-kevésbé mindent lehet „látni”, csak egy csipetnyi fantázia kell hozzá. Ha aztán valóban lett volna olyasmi, ami idegen jelenlétet bizonyíthatott volna Szelepé istenség égitestén, a Holdon, a tudósok minden bizonnyal elsőnek jegyzik fel és hangsúlyozzák, hisz az összegyűjtött anyagot a legaggályoskodóbb vizsgálatoknak vetették alá.

Pontosan ezekből a vizsgálatokból bukkantak elő váratlan megállapítások, persze nem olyan szenzációsak, mint azok az elméletek, amelyek szerint az életnek bizonyos formái megvannak bolygónkon, de azért eléggé hajmeresztők.

     Erről szól William Blair professzor, aki kétségtelenül nem dilettáns megfigyelő, hanem a fizikai antropológia és az archeológia jeles szakértője, és kiemelkedő helyet foglal el a Boeing Biotechnológiai Intézetében.

    Blair professzor érdeklődését a Lunar Orbiter-2 által a Nyugalom tengerének nyugati peremén elkattintott kép keltette fel, amelyet a NASA 1966. november 2-án sugárzott ki a világba. A képet nyomban elkeresztelték „a csúcsok fotójá”-nak, mert pontosan különválasztható árnyak észlelhetők rajta, és alakjuk világosan megkülönbözteti őket a holdtáj megszokott jellegzetességeitől.

    A legnagyobb árnyék ahhoz hasonlít, amelyet Washington szobra vet kora reggel vagy késő délután; a legmagasabb csúcs körülbelül 213 méterre emelkedik, a legalacsonyabbak pedig tisztes szálfenyőkkel egyenlő méretűek.

    Ezek az alakzatok meghökkentettek jó néhány tudóst, akik azonban nem merészeltek megkockáztatni magyarázási kísérleteket: a feltételezett holdépítményekről szóló híradások (később kiderült róluk, hogy természeti formációk) valóban meggyőző módon intenek bennünket elővigyázatosságra; és éppen eme figyelmeztetés nyomán beszélt Richard W. Shorthill doktor, e terület egyik legnagyobb szakértője a csúcsokról úgy, mint valamely geofizikai esemény eredményéről. A bizonytalan meghatározás sokakat kielégített, Blairt azonban nem: szerinte a tétel igen egyszerű vonatkoztatási meghatározással megdönthető, mégpedig utalással a mi égitestünk történelem előtti műtárgyaira, ahogy a légi felvételek mutatják őket.

    „Ha a csúcsok valóban valamely geofizikai esemény eredményei volnának – jegyzi meg e tudós –, logikusan azt várhatnánk, hogy véletlenszerűen szóródnának szerteszét. Következésképpen a háromszögelés egyenlőtlen oldalú, vagy más módon szabálytalan háromszögeket adna. Az viszont, amely a holdbéli tárgyakra vonatkozik, x, y, z koordinátás derékszögű alaprendszerhez vezet, hat egyenlő szárú háromszöghöz és két tengelyhez, amelyeknek mindegyike három pontból áll.”

     Az, amit Blair gyanítható koordinált összefüggések szűkre korlátozott és a legnagyobb mértékben spekuláción alapuló elemzésének nevez, magában foglal egy úgynevezett „árkot”, pontosabban széles derékszögű depressziót a legmagasabb csúcstól nyugatra. „Az e depresszió vetette árnyék – hangsúlyozza a tudós – mintha négy 90 fokos szöget jelezne, és a szerkezet olyan mélyedésre emlékeztet, amelynek a falait eróziós folyamat döntötte romba, vagy beomlottak.”

    Eme megfontolások alapján egyes tudósok némi iróniával megkérdezik: netán Blair azt az elképzelést kívánja-e sugallni, hogy a csúcsok átmeneti értelem művei, a megfigyelés vagy az égi hajózás, sőt a közlekedés eszközei?

    „Azt akarják, hogy igent mondjak, és ezzel eljátsszam minden hitelemet? – válaszol minden teketória nélkül a professzor. – Nos, kijelentem: ha a Földön fényképeznének le ilyen együttest, az archeológusok első gondja az lenne, hogy megszemléljék a helyszint, és próbaásatásokat végezzenek, és ily módon igyekezzenek megbizonyosodni a felfedezés horderejéről.”

     A szkeptikus megfigyelők csupán úgy vághatnak vissza, hogy előhozakodnak a véletlennel, amelynek furcsa szeszélyei következtében a természeti jelenségek néha szimmetrikus alakzatokat hoznak létre.

„Ám ha ezt az axiómát alkalmazták volna azonos földi alakzatokra – replikázik Blair –, akkor a ma ismert azték és maja építészetnek több mint a fele még mindig fákkal és bozóttal borított dombok és depressziók alatt feküdne eltemetve… mint valamely geofizikai esemény eredménye; a régészet soha nem fejlődött volna ki, és az emberi fejlődésre vonatkozó legtöbb adat beleveszne a titokzatosságba.”

    A Hold még mindig számtalan talányt rejt a szikrázó csúcsoktól a többé-kevésbé mindenhol elszórt kupolákig, a kereszt alakú furcsa alakzattól – amelyet Robert E. Curtis alamagordói csillagász fényképezett le, és a Harvard Egyetem folyóirata ábrázolt – ama nagyon különös blokkig, amelyet a Sond–3 rögzített 1965 júliusában, és a Pravda közölt lenyűgöző nagyításban.

     „Blair csúcsai” jelentik azonban a leginkább elgondolkoztató rejtélyt. Tekintsük őket egyszerűen természeti alakzatoknak: de akkor el kell ismernünk, hogy az elsők ebben a fajtában, amelyre valaha is rátekinthettünk. Mert ha a véletlen művei volnának, olyan jelenséggel állnánk szemben, amely még hajmeresztőbb Pitagorasz-tételének grafikai ábrázolásánál, amelyet merő véletlenségből végzett el egy majom, amikor krétát kapott a kezébe. [1968]

[1] La meravigliosa isola di Pasqua, Sugar Editore, Milano.

[2] Wandrei angol eredeti regénye: The Web of Easter Island, 1948. Kolosimo valamiért a regény francia kiadására (1954) hivatkozik, pedig lábjegyzetben megemlíti a könyv olasz kiadását is: I giganti di pietra (1956), s valószínűleg azért mert az olasz fordító, Andreina Negretti nem angolból, hanem franciából fordította olaszra.

[3] Közbevetőleg megjegyezzük, hogy a húsvét-szigeti szobrok nagyon súlyosak, és elképzelhetetlen, hogy fagörgők felhasználásával állították fel őket. A Topaze neve hadihajó tisztjeinek az egyik, csupán 2,5 méter magas szobor felemeléséhez is a legmodernebb eszközöket és több mint ötszáz személyt kellett igénybe venniük

Elég keveset árulsz el a  képről!

Hogy pontosabban hol készült vagy új vagy régi tárgyakat mutat?

Vagy egyáltalán miért érdekes?

"<nem azért akarják megmérni a Mars elektromos mezejét>

Szóval veled megosztotta valaki, hogy miért akarja ezt megmérni?"

kérdezte szenyor Lopez annak idején, és nagyon úgy tűnik, hogy még a kínai elvtársak is azon munkálkodnak, hogy kielégítsék a topiktárs planetológiai kíváncsiságának tárgyát:

"Nem szerepel a hivatalos felsorolásban viszont a talán legizgalmasabb kutatási rész. A marsjáró, illetve a keringő egység is fel van ugyanis szerelve egy-egy magnetométerrel – ez az űrkutatás egyik, a mágneses tér mérésére alkalmas alapműszere.

Az ezzel végzett vizsgálatok kifejezetten fontosak lesznek, hiszen a Csu-zsungra szerelt magnetométer az első ilyen eszköz, amit a Mars felszínére küldött az emberiség. A kutatók nem kevesebbet remélnek, mint hogy választ kapunk, pontosan mitől tűnt el a rengeteg víz a Mars felszínéről. Azt tudni, hogy a bolygó felszínén mágneses tér hiányában a Napból eredő ionizáló sugárzás a vizet hidrogénre és oxigénre bontja, a viszonylag alacsony gravitáció miatt a könnyebb hidrogén el tudott szökni a világűrbe, ám azt nem tudni, hogy mitől alakult így ez több milliárd évvel ezelőtt."

persze a kínai elvtársak is tévúton járnak, hiszen a Sch, a híres planetológus bebizonyította, hogy a Mars jelenlegi állapota annak köszönhető, hogy a marsiak leatombombázták magukat, de nem több milliárd, hanem csupán néhány ezer évvel ezelőtt.

Libanon

Nemcsak Robert Charroux érdemli meg, hogy itt felemlítsem, hanem Peter Kolosimo olasz író is.

A pszeudo-archeológia és őskori rejtélyek tárgykörében korábban jelentkezett, mint M. M. Agreszt, Raymond Drake, Robert Charroux, Däniken, Sitchin és még sokan mások. Csak Charles Fort, Harold T Wilkins, Desmond Leslie, Kazancev vagy George Hunt Williamson „előzték” be, ha lehet ezt így mondani.

Már 1957-ben jelentkezett az Il pianeta sconosciuto c. könyvével („Az ismeretlen égitest”). Könyvei szórakoztatóak, sokszínűek, nézőpontja rokonszenves. Nem lelkes dilletáns vagy szenzációhajhász, arra törekszik, meglepje olvasóját, hogy az vele együtt fedezze fel az ismeretlen világokat. Nem törekszik az idegesítően merev tudálékosságra, hanem bámulatos könnyedséggel idézi forrásait, melyek sokszor nem is tudományos munkák, hanem fantasztikus regények vagy novellák. 1969-ben megkapta a Non è terrestre c. könyvéért a Bancarella-díjat (az előző évben Isaac Bashevis Singer, míg az utána következő évben Oriana Fallaci kapta meg a díjat).

Magyarul már a Magyarország hetilap egyik 1970-es cikke beszélt az egyik könyvéről:

Vagy húsz éve vettem két angolul is kiadott könyvét:

Jó pár könyvet írt, de a nevezetesebbek:

Terra senza tempo (1964; angolul: Timeless Earth = "Időtlen Föld")
Ombre sulle stelle (1966 = "Árnyak a csillagokon")
Non è terrestre (1968; angolul: Not of this World = "Nem földi")
Astronavi sulla preistoria (1972; angolul: Spaceships in Prehistory = "Űrhajók az őstörténet felett")

Kolosimo szerkesztette a nem hosszú életű, de annál híresebb Pi Kappa c. magazinját, amit leginkább az őstörténet rejtélyeinek szánt.

Az irásaiból először a Galaktika 22. száma (1976) adott kisebb részletet. A magazin főszerkesztője, Kuczka Péter ennyit jegyzett meg a szerzőről: „Kötetünket az olasz Peter Kolosimo könyveinek néhány fejezetével zárjuk. Kolosimót azért tartjuk fontosnak, mert sorai mögött mindig ott lappang az a bölcsesség, megértés és humor, amellyel az egész UFO-históriát szemlélnünk kellene. Úgy beszél mosolyogva, mintha a régi, latin költővel együtt mondaná, hogy «semmi sem idegen tőlem, ami emberi».”

A Kolosimo könyvrészleteket a Galaktikába Lontay László fordította le. Lontay írt azonban a 22. számban egy bemutatót Kolosimóról:

Kappa úr kajánkodásai múltról, jövőről

     Az egyszeri gazdag amerikai turista bemegy a bagdadi bazárba, hogy valami régiséget vásároljon. A jó emberismerő és szemfüles kufár pénzdarabokat tesz eléje: időszámításunk előtt kétezerből való érmék, felbecsülhetetlen értékű leletek. A turista aggályoskodik, valóban oly régiek-e ezek a pénzek. „Tessék elolvasni nyugtatja meg a boltos – bele van írva.” És turistánk örömmel betűzi ki a szöveget: Vésetett Krisztus előtt 2000-ben.”

     Az anekdota – immáron kozmikus méretekre tágítva – belopakodott az utópisztikus irodalomba. Az amerikai Wilson Tucker Able to Zebra (Z mint zebra) című regényének nagyhírű professzora 1965-ben feltár egy négyszáz éves indián sírt, amelyben jó mélyen a föld alatt, mai – akkori – aprópénzeket talál. Zebra úr a főhős különleges gépecskéjével valamelyik távoli bolygóról lehív egy bűbájos szőke lánykát, és az ő segítségével megállapítja, hogy az egész csak éretlen tréfa: mókás kedvű sihederek és süldő lányok az egyik égitesten, kijátszva szüleik és tanáraik éberségét, megkaparintották a térben és időben való utazásra szolgáló űrhajót, lejöttek Földünkre, és mindenféle marhaságot követtek el. Köztük ezt is.

Kappa úr pedig, azaz Peter Kolosimo olasz fantiíró, tucatnyi tudományos-fantasztikus mű szerzője, Non é tercestre (Nem földi) című, 1971-ben már a tizenharmadik kiadást megért könyvét ezzel az epizóddal kezdi. A milánói Sugar kiadó Ismeretlen világegyetem című sorozatában jelent meg ez a könyv, meg Kolosimo másik két kötete is – Terra senza tempo (Időtlen Föld), 1964-1968 között négy kiadás; Ombre sulle stelle (Árnyak a csillagokon), 1966-1969 között négy kiadás –, ezek alapján érdemes megismerkednünk egy figyelemre méltó műfajjal és annak nemzetközileg is ismert művelőjével, aki is ezt a tulajdonképpen hízelgő gúnynevet a Kappákról kapta, azokról a mesebeli lényekről, akik… De hát ezt tessék elolvasni A mesebeli Mu című fejezetben.

     Szóval Kolosimo varázsereje és népszerűségének alapja az, hogy értekező prózában, tehát kalandok leírása, szerelmi bonyodalmak, ujjból szopott űrtámadások és időbeli utazások nélkül is hallatlan izgalmat tud kelteni az olvasóban, és – ami az igazinak mondott irodalomban sem lényegtelen – gondolkodásra késztet, megmozgatja agysejtjeinket, olyannyira, hogy fejtegetéseit olvasva tovább képzeljük, írjuk a mesét. Kolosimo ugyanis – és ez a leghatásosabb fogása – maga nem foglal állást: feltételezéseket, merésznél merészebb kombinációkat tár elénk, aztán a sorok mögül kajánul kisandítva várja, ugyan mit csinál a jámbor olvasó. Vajon még a XX. század második felének technikai vívmányaitól elgőgösült öreg és fiatal is beleőrül-e abba, hogy például történelem előtti korokban épült rakéta-leszállóhelyet fedeztek fel az Antilibanon hegységben, és hogy az indiánok, az egyiptomiak, az indiaiak és a maja utódok hagyományaiban egyaránt megvan a tűzmadár vagy zengő madár, azaz az űrhajó, és hogy igencsak valaha a Szahara volt a földi paradicsom; vagy a lenyűgöző történelmi, földrajzi, néprajzi, csillagászati, szépirodalmi utaláshalmaz hatására az első betűtől az utolsóig minden feltételezést elhisz; vagy kacagva vállat von, mondván: ostobaság az egész. De talán a legtöbben mégis eltűnődnek, maguk is fantáziálni kezdenek, és az is meglehet, hogy kifogásokat tesznek, vagy éppen nagyra értékelnek valamely feltételezést, következtetést.

      Engem például nagyon érdekeltek a három könyvnek a menhirekről, dolmenekről szóló fejezetei, mert sokat olvastam ezekről a kelta eredetűnek tudott kőépítményekről, sőt egyet – egy árba oszlopocskát – láttam is Normandiában, s igencsak hallgatnom kellett útitársaimtól, hogy miért vagyok annyira oda ettél a földbe döfött kőbuzogánytól. Persze ha akkor már ismerem Kolosimo következtetésfüzérét, és elmondom, hogy a menhirek és társaik Földön kívüli erők építményei is lehetnek, és hogy az angliai Stonehenge-ben látható rokon kövek világítanak, kígyóvá változnak, akkor talán nagyobb rokonszenv fogadja szavaimat. És gondolatban kalapot emeltem a Kolosimo könyveiben említett szardíniai nuraghék, azaz kúp alakú zárt kőépítmények előtt, hisz jó ismerőseim ők, az olasz költészetben, szépirodalomban sokszor írnak róluk, legutóbb Guido Piovene az Utazás Itáliában című nagyszerű könyvében, legfeljebb e fura alkotások kozmikus eredetéről nem volt sejtelmem. De ez még csak hagyján; ám miért nem szól Kolosimo a Bari környéki trullókról, ezekről az ugyancsak ősi és bizonytalan eredetű gömbkúpos építményekről, és nehezen bocsátom meg neki, hogy nem is említi Stendhalt, az észak-franciaországi menhirmezők lelkes ismertetőjét, mint ahogy Victor Hugót is hiányolom, hisz vajmi kevesen írtak le rejtélyesebb és izgalmasabb és az általunk ismert természeti jelenségeknél inkább Földön kívüli erők játékának értelmezhető dörgéseket, tengermozgásokat, hegyalakzatokat.

     Kézből kontrázhatjuk a Holddal kapcsolatos egynémely találgatását, hisz már televízióban láttuk az ember megjelenését égi kísérőnk felszínén; valamicskét, nagyon valamicskét tudunk a Vénuszról, s mire ez a kötet megjelenik, talán az a kérdés is eldől, vajon van-e élet a Marson.

Szóval természettudományos és műszaki műveltségétől vagy járatlanságától függően imigyen cinikuskodik vagy ámul az olvasó Kolosimo világában. Olvas, hisz, meggondolja magát, engedi, hogy az író bombázza különböző ismeretekkel. Elfogadhatjuk például azt a tételt, hogy a gigantizmus minden formája, tehát a növényi, az állati és az emberi is kisugárzások következménye volt; de hát mikor és miért szűnt meg ez a kisugárzás, miért vagyunk ma oly satnyák a titánokhoz képest, akik ráadásul homoszexuálisak is voltak, mert a nőket felfalták, a férfiakkal pedig fajtalankodtak. Elfogadhatjuk például az Atlantiszra, az elsüllyedt földrészre vonatkozó találgatásokat, hisz nem kisebb személy áll a találgatók élén, mint Platón, de azon már eltűnődünk, vajon valóban idegen égitest hullott-e Földünkre, és semmisítette meg e mesebeli kontinenst.     

      Ebben a világban, amelyben a szerző úgy dobálózik a tízezer és millió évekkel, mint mi a félórákkal vagy hetekkel, az sem meglepő, hogy Földünknek nem a mai az első, talán nem is az utolsó holdja, mert sokan keringtek már körülöttünk holdak, csak hát a kegyetlen kozmikus végzet elragadta őket tőlünk.

      Az egyiptomi – és persze a dél-amerikai – piramisok gyerekkortól kezdve foglalkoztatják az ember fantáziáját, és Kolosimo róluk is összeszed egy szép ismeretcsokrot. A múmiák felfedezőinek titokzatos halálát atomrákkal, a papok által a sírrablás megakadályozására használt radioaktív balzsammal magyarázza – magyaráztatja –, okosan eltűnődik a piramisok belső megvilágításán, és ugyancsak nagyon okosan felveti a kérdést – itt is, más kőmonstrumoknál is –, vajon hogyan mozgatták az anyagot. Én ugyan Madách óta beletörődtem abba, hogy „a háttérben rabszolgák egy gúla építésén dolgoznak, korbáccsal rendet tartó felügyelők alatt”, de szerzőnk unszolására elkezdek gondolkodni azon, hátha ismerték a fáraók a magnetizmust, az ultrahangokat, netán ki tudták küszöbölni a nehézségi erőt, mint ahogy Kolosimo egyes forrásai szerint az etruszkok, az egyiptomiak is ismerték és használták az elektromosságot, nem is szólva természetesen Mózesről, hisz a Biblia gazdag tárháza – nem földöntúli, hanem – Földön kívüli eredetű eseményeknek.

      Azon már meg sem lepődöm, hogy az Amerika felfedezőinek babéraira pályázó skandinávokat ki akarják szorítani a kínaiak; hogy a hiperboreusok, az egykori Atlantisz megmenekült lakosai, Skandináviából érkezvén elárasztották Göröghont; hogy teljes bizonyossággal megtalálták Noé bárkáját, na meg egy hasonló járművet valahol Dél-Amerikában; hogy ősidőkben ősűrhajók szálltak le Peruban, ahol kék emberek éltek.

     A három könyvben, a dolog természeténél fogva, elég sok az ismétlés, ezért a továbbiakban is témakörök szerint próbálom összefogni a szétburjánzó anyagot. Természetesen nem maradhatott ki szerzőnk fejtegetéseiből az űr és az időutazás múltja, jelene, sőt jövője sem. Az űrutazás ismertetése nagy történelmi lélegzetvétellel indul, bőven hallunk von Braun náci, majd amerikai tudós és szovjet kutatók rakétakísérleteiről. De az űrben nem csupán oda lehet utazni, hanem más bolygókról ide, a mi Földünkre is. Ilyen űrbéli vagy űrön túli látogatások során találkozott volna Eisenhower elnök más világok küldötteivel, és ugyanilyen lények ígérték meg Kennedy elnöknek a kubai válság heteiben, hogy „szovjet támadás esetén” tucatnyi nem földi világ siet az Egyesült Államok segítségére. Eme sztorikat, sőt storykat Kolosimo is csak mint idézeteket kockáztatja meg, de hamiskás mosolya mögött olyasmi bújik meg, hogy azért ki tudja, ez a fránya technika meg a kozmoszon túli világ nem babrál-e ki mégis a szegény emberiséggel.

     Adva van tehát a reális, a hatvanas évek közepéig kézzelfogható, tévékamerával kísérhető űrutazás, amelynek történeti előzményei között – akárcsak a többi területen, mint régészet, csillagászat, néprajz, hiedelemkutatás, összehasonlító irodalom- és művészettörténet – kellő súllyal ismerteti szerzőnk az orosz és szovjet kutatásokat, Ciolkovszkijtól eljut Gagarinig, Tyereskováig és a nyomukban haladókig, bár az űrsétákig már nem. Ezek a leírások korrektek, itt általában maga Kolosimo beszél, és vajmi kevés, ma dőrének ható megállapítást tesz, inkább dokumentumokat idéz. A probléma ott kezdődik, amikor az űrhajózás történelmünk előtti múltjáról vagy a nyilván a mi történelmünk után elkövetkező jövőjéről beszél. Szinte félek folytatni, mert ki tudja, mit gondol a Galaktika szerkesztőiről és kiadójáról ötezer vagy másfél millió év múlva a 6-os űrhajón a Göncölszekér csillagai között az indiaiak tűzszekeréhez hasonló zsúfolt járművön a munkából hazatérve múltregényt olvasó bérelszámoló, hogy milyen maradiak voltak is egy Föld, avagy Terra nevezetű, azóta szétrobbant, felszívódott, elégett vagy egész egyszerűen eltűnt égitestecske egyes tollforgatói, sőt ilyen írást le is közöltek. (Lám, Kolosimo félelme ragadós!)

     Szóval a múltnak és a jövőnek a könyvek alapjain eme egybeolvadó űrutazásai kissé hátborzongatóak Kolosimo tálalásában. Arról, hogy mi meddig juthatunk el az űrben, viszonylag kevesebb szó esik, hisz ebben a riasztó világban magától értetődik, hogy szkafandert öltve ide-oda száguldunk majd az égitestek, sőt kozmoszrendszerek között. A pláne az, hogy Kolosimo végső soron egész mai világunkat Földön kívüli erők játékának tekinti, ezek az erők hoztak létre, semmisítettek meg hegyeket, műalkotásokat, világrészeket, pillanatnyilag (10-15 ezer éve tartóan pillanatnyilag) pihennek ugyan, de aztán (mikor?) megint működésbe lépnek, pusztítanak, új barbárságot bocsátanak Földünkre, s e barbárságból új, nagyszerű kultúrák nőnek majd ki. A történetfilozófiában, a magyarországiban sem ismeretlen ez a hullámelmélet, Kolosimónál csupán annyi az újdonság, hogy megpróbálja ásatási eredményekkel bizonyítani tételét. Elég neki egyetlen kődarab, két hasonló arc Kanadában és a Góbi-sivatag vidékén, azonos népmesei motívum a Gangesz partján és a Húsvét-szigeten, máris dolgozni kezd fantáziája, adatgyűjtőkészsége, téglákat vesz elő idézettárából, s építeni kezdi a (felleg?)várat millió évvel ezelőtt billió kilométerekről ideérkezett és itt munkálkodó személyekről, akik számára a miénknél sokkal fejlettebb technikával kiszabott hétmérföldes csizmájukkal – röpke séta volt Tibetből átrándulni a Déli-sarkvidékre. (Mulatságos lett volna olvasni valami elmélkedést arról is, hogy a hétmérföldes csizma hasonlóképpen nemzetközi motívuma kozmikus eredetű fürge járművekre utal.)

      Kolosimónak az e könyvekből kialakuló egész világának végső soron ez az alapja, támköve, kiindulási pontja: a földinél sokszorosan fejlettebb élet található, volna található, túl a kozmoszokon, az általunk még fel nem mért, éppen csak megsejtett világűrhalmazban, egy óriási világegyetemben, ahol a Nap, életünk középpontja csupán mellékes kis égitest. Ismert a játék a vasreszelékkel: a papíron szétszórt szemcséket a papír alsó felén végighúzott mágnes tetszés szerinti alakzatba rendezi. Kolosimo világának mágnese a hit az aktív külső világban, s számára ennek bizonyító erejű vasreszeléke minden, ami természeti körülményeinkben, művészéletünkben, még mindennapi életünkben is előfordul. Élvezetes, adatbeli tájékozottságunkat igencsak növelő játék ez, mozgásra csipkedi a fantáziát, gondolkodásra, következtetések levonására késztet. De nem minden veszélytől mentes. Könnyen hisztériát kelthet – mint ahogy Amerikában nem is oly rég tömegpánikot váltott ki egy képzelt űrbéli támadást megelevenítő rádiójáték, amelynek szirénaüvöltése, a megtámadottak jajveszékelése kiharsogott a nyitott ablakokon –, s aki nem elég fegyelmezetten olvassa a különböző sci-fiket, még az ilyen tudományosakat is, az esetleg félni kezd általában a jövőtől, de főleg a technika fejlődésétől. Valljuk be, a tévé Orion űrhajó sorozatának, egyéb jövőmutató filmeknek, regényeknek közös hibájuk, hogy nem teszik vonzóvá a műszaki haladás világát; a pillanatnyi kíváncsiságon túl vajmi kevés vágyat ébresztenek bennünk arra, hogy robotemberekkel társalogjunk, hogy uniformizált világban együnk kacsasült helyett valami pasztillát, ismeretlen bolygók jégmezőin harcoljunk ismeretlen emberi és természeti erők ellen, s iszonyatos fegyverekkel pusztítsunk embert, állatot, környezetet, növényt. A tudományos-fantasztikus irodalom zöme még nem jutott el odáig, hogy emberközelbe hozza a technika csodálatos fejlődését, s kevés az olyan írás is, mint a Galaktika olvasói által ismert Primo Levi (írói álnevén Damiano Malabaila) számos elbeszélése, akinek – mint napjaink Verne Gyulájának – művei pofon egyszerű módon lépnek előre a ma tudottból valami összetettebb, magasabb rendű felé, de azért az ember megmarad embernek, s a Nap nem nyugaton kel fel, hanem megszokott helyén, valahol keleten.

     Kolosimo tisztes, ám hosszú olvasás után kissé unalmas űrmániáját nem is annyira a múlt űrértelmezése teszi számunkra idegenné – mert végeredményben egye fene, hogy az eszkimókat tízezer évvel ezelőtt büntetésből deportálták-e űrhajókon az Északi-sarkra, vagy a tibeti barlangsírban a csillagokból érkezett nagy tudós nyugszik-e, avagy sem –, hanem a jövő, mert nekem például igazán nem keli az az űrvendég, aki elpusztítja Tiziano Flóráját vagy Szentendrét, csak azért, hogy újabb nagyszerű űrkultúrának adjon helyet.

Az már csak természetes, hogy a Nagy Károly idejében is ismert repülő csészealjak is a Földön kívüli világ üzenetei: kémhajók, kémrepülőgépek, felderítők idegen bolygókról. Mindenesetre ennyit érdemes megjegyezni e fejtegetésekből, hogy amerikaiul UFO (Unindentified Flying Object = Nem azonosított Repülő Tárgy) franciául pedig OVNI (Objet Volant Non Identifié = Nem Azonosított Repülő Tárgy), a csészealjak rövidítése, és hogy 1944-ben jelentek meg az elsők, amelyeket érthető módon mindegyik hadviselő fél a másik kémholdféleségének tekintett.

     Kolosimo – miután a tér korlátalt alaposan lerombolta, vagy leromboltatta idézett szerzőivel – manipulálja az időt is, újra felveti a mi szegény három dimenziónknál több, végtelen sok dimenzió lehetőségét. Embereit utaztatja a jövőbe, vissza a múltba; gyakorlatilag minden kiváló elme, aki megelőzte korát, valamelyik eljövendő századból érkezett a mi közép- vagy újkorunkba, afféle űrbéli hajótörött, akinek bedöglött a masinája, s kénytelen itt vesztegelni a mi Földünkön, a mi időnkben, meg nem értve botcsinálta kortársaitól. Az e kötetben közölt egyik szemelvény II. Szilveszter pápát és Dantét juttatja erre a sorsra, más fejezetek egyéb többé-kevésbé ismert történelmi személyeket, sőt Newton sem mentes némi effajta gyanútól. Szóval temérdek dimenzió létezik, egyszerre temérdek idő is, talán mi is egyszerre több példányban létezünk s a többi.

     A magyar olvasót érthető módon érdekelné, ugyan mit tud Kolosimo a mi ősidőnkről, netán távoli jövőnkről, hisz Jugoszlávia, Csehszlovákia egy-egy barlangja, műemléke szerepel a csodák jegyzékében; osztrák tudósokat és természeti kincseket is idéz, nem is szólva a Szovjetunióról, amelynek kutatói, azerbajdzsáni feneketlen kútja, űrhajósai sokszor említésre kerülnek. Hát vajmi keveset. Sajnáljuk, hogy Vértes László Samuja, a vértesszőlősi félmillió éves koponya nem keltette fel szerzőnk figyelmét, pedig megérdemelné. Szó sem esik Jókairól. Kolosimo egy alkalmasint magyar származású Desiderius Pappnak tulajdonítja ezt a megállapítást: „Az embernek egész bizonyosan vannak rokonai más égitesteken, de egyetlen világban sincsenek hasonmásai vagy ikertestvérei.” És olvashatunk egy signor Almásyról, aki harminc éve sziklarajzokat fedezett fel Afrikában. Almási László Ede ő (1895-1951), a maga idejében ismert autóversenyző és sportrepülő.

     Kolosimo-körképvázlatunk végére érve valamiféle mérleget kellene vonnunk. Halandzsa-e ez a három kötet, vagy komoly tudomány? Alkalmasint egyik sem, hanem elsősorban és legfőképpen szórakoztatónak szánt olvasmány, lektűr a szó nemesebb értelmében. Már beszámolónk címében, de több helyen is említettük Kolosimo kajánkodását. Úgy is felfoghatnók ezeket a könyveket, mint az emberi butaság vagy butítás egyfajta történetét. Feltételezhető, hogy maga Kolosimo sem hisz a Baalbekhez fűződő legendákban vagy abban, hogy Helgoland szigete a mesebeli Atlantisz utolsó maradványa, hogy réges-rég űrhajók szálltak le minden tisztességes dzsungelben. De hát ez végeredményben mindegy: ha kérdőjelekkel is, ha túlnyomórészt feltételes módban is, de leírta, idézte – és nem cáfolta ezeket a hiedelmeket, akkor a nyomtatott betű erejével mégis gyanút ébreszt az olvasóban, aki kissé kapkodja, csóválja a fejét, hisz megszokta, hogy az írónak legyen állásfoglalása. Így aztán marad a pezsgő gyanakvás.

      És tulajdonképpen ez a termékeny gyanakvás a legtöbb, amit sci-fi író adhat. Na meg az adatoknak a  gazdag tárháza.

       Csak okosan kell olvasni. Hittel is, cinizmussal is. Főleg nyájas megértéssel. (1976)

egy újabb vénuszi rejtélyről lebbent fel a fátyol:

A longstanding Venus mystery has been cracked by a NASA sun probe

"As the sun's activity waxes and wanes, so too does the ionosphere of Venus, a key layer in the upper atmosphere, according to new observations that cinch a decades-old suspicion.

The new observations come from NASA's Parker Solar Probe, a spacecraft that launched in 2018 on a daring path to inch ever closer to the sun. That trajectory relies on a series of seven close approaches of Venus that serve as steering maneuvers — and the spacecraft team decided to gather data during those flybys. 

During one such maneuver in July 2020, the probe made observations that support an intriguing and longstanding idea — that Venus' upper ionosphere contains many more charged plasma particles when the sun is more active and fewer when the sun is less active."