Ott ült a Császár. Dús hajában
hét csillag volt a diadém.
Rabszolganépek térden állva
imádták, barna köldöken
a Göncöl forgott, válla balján
lámpásnak állt a holdkorong:
de a bohác sírt trónja aljan:
"Mit sírsz - rivalt reá - "bolond,
nincs szív, mit kardom át ne járna,
enyém a föld!"...S hogy este lett,
egy csontváz tántorgott eléje,
s elfújta, mint a porszemet...
Gót ablakokban sírt az Orvos:
"Uram, nektárod merre nő,
amely ír minden kinra, s melytől
meggyógyul mind a szenvedő?"
S az ajto nyílt: keszeg magiszter
tancolta végig a szobát,
kezében mély ólomkehelyből
kínálva szintelen borát:
"Igyál, e nedv hűs, mint a - mámor,
s nincs seb, mit heggel nem takar,
igyál, testvér: e mély pohárból
csupán az első korty fanyar!"
A kútkávánál állt a Gyermek,
szakadt gyolcsingeben, s rőt
topánban, s nézte lenn a vízben
képet, mely játszani hívta őt.
..."Ha jössz, a holdleánytól este
a cukrot süvegszám kapod,
s minden pirosló reggelente
békákon ugrálunk bakot."
"Jövök már! - szólt, s a víz lenn nyálas
siklót dagasztott zöld hasán,
míg a Halál vihogva vitte
anyjához a vörös topánt.
Repedt tükrénél állt a Céda:
"Hajamnak árja még veres,
miért, hogy már a régi léha
seregből senki sem keres?
Ölem még izzó csókra éhes,
mellem rozsája még kemény..."
S az ablakon röhögve lépett
be az utolsó vőlegény:
"Hopp, Sára, hopp, gyerünk a táncra,
ma: holt szerelmeid torán
hadd üljön nászlakomát a lárva
ágyékod hervadt biborán!"
Éjjel borult a háztetőkre,
s kuvikhang szólt a berken át,
midőn a Bankar útnak indult,
elásni véres aranyát.
Az útkereszten vasdoronggal
hét ördög várta s a Halál;
s mikor kardot rántott, a csontváz
fülébe súgta: "Mondd, szamár,
szamár, mit véded még a pénzed?
Meghalsz s a kincset elviszem,
s a kincs helyett eláslak téged,
akit nem ás ki senki sem."
Aranypárnáin ült a Dáma,
s üvöltve sírt: "Ne még, ne még,
de ő már átkarolta drága
csípői karcsu, gót ívet,
"engedj csak még egy lanyha csókot,
még egy gyönggyel kivarrt ruhát,
engedj csak még egy buja bókot,
még egy szerelmes éjszakát..." -
de ő, rút foltot festve mellén,
mely, mint a rákseb, egyre nőtt,
fehér testét nyakába vette
és vitte, vitte, vitte őt.
Tüzénél állt az alkimista,
s óráját nézte, mely lejárt.
"Isten vagy ördög: egy napot még,
amig megoldom a talányt,
a végső, nagy talányt, amerre
görebjeimnek ezre vitt,
csak egy napot még, mert megfejtem,
megfejtem holnap alkonyig."
"Nem fejted - szólt a hang - "nem fejted.
S vállára tette jéghideg
kezét, míg felrobbant a lombik:
"Aludni mégy most, mint a többiek.
Pestis-csengőkkel jött a dögvész,
s a reimsi szentegyház előtt
húsvétvasárnapján derékon
kapta a hájas Püspököt:
"Neked szereztem ezt a nótát,
gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög -
légy pápa, vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek,
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn - én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!"
A vén Paraszt már tudta s várta
alkonytájt kinn az udvaron:
"Görnyedt testünknek nincsen ára,
s úgy halunk meg, mint a barom.
Kaszás testvér! Sovány a földünk!
Könyörgöm: egyet tégy nekem:
ha elviszel, szórd szét trágyának
testemet kinn a réteken!"
Ő rábólintott s vitte lassan,
s úgy szórta, szórta, szórta szét,
mint magvető keze a búzat,
vagy pipacsot az őszi szél...
csak kiegészíteném ezt a félig idézett Shakespeare szonett-et:
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
S tavaszi zápor fűszere a földnek;
Lelkem miattad örök harcban él,
Mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
Csupa fény és boldogság büszke elmém,
Majd fél, hogy az idő ellop, eltemet;
Csak az enyém légy, néha azt szeretném,
Majd, hogy a világ lássa kincsemet;
Arcod varázsa csordultig betölt,
S egy pillantásodért is sorvadok;
Nincs más, nem is akarok más gyönyört,
Csak amit tőled kaptam, s még kapok;
Koldus - szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.
és egy másik:
Ennek gőgje a rang, annak az ész,
Soknak erős teste vagy birtoka,
Vagy cifra köntös, korcs divatmű és
Másoknak agár, sólyom, paripa;
S minden szeszély azt a kéjt hozza, melyben
A lélek legjobban gyönyörködik;
De nem ilyet mér az én mérlegem, nem;
Mindent egyetlen fő-jóvá javít;
Szerelmed jobb nekem, mint ősi vér,
Ruhánál gazdagabb, kincsnél nagyobb,
Solymoknál és lovaknál többet ér;
Veled mindenkinél büszkébb vagyok;
Csak egyben koldus: mindent elvehetsz,
S ezzel a legkoldusabbá tehetsz;
Hát akkor termeljünk népek.
Ime egy amit "A Kárhozott" című könyvben olvastam(Sötét Mersant sor.). Egy francia költő remeke. sajnos a nevére nem emlékszem.
Szomjan halok a forrás vize mellett;
Tűzben égek és mégis vacogok;
Parazsas kályhánál vad láz diderget;
Hazám földjen is szaműzött vagyok;
Csupasz féreg, díszes talárt kapok...
Hitetlen várok, sírva nevetek;
Az bíztat, ami tegnap tönkretett;
Víg dáridó bennem a bosszúság;
Úr vagyok, s nem véd jog, se fegyverek;
Befogad és kitaszít a világ...
Nem biztos, csak a kétes szememnek,
S ami világos, mint a nap: titok;
Hiszek a véletlennek, hirtelennek,
S gyanum az igaz körül sompolyog;
Mindig nyerek és vesztes maradok...
Fektemben is fölbukas fenyeget;
van pénzem, s egy vasat se keresek;
És reggel köszönök jó éjszakat;
Várom, senkitől, örökségemet;
Befogad és kitaszít a világ...
Semmit se bánok, s ami sose kellett,
Kínnal mégis csak olyat hajszolok;
Csalánnal a szeretet szava ver meg,
S ha igaz szólt, azt hiszem, ugratott.
Baratom, aki elhiteti, hogy
Hattyúk csapata a varjú-sereg;
Igazság és hazugság egyre megy,
És elhiszem, hogy segít, aki árt;
Mindent megőrzök, mindent feledek:
Befogad és kitaszít a világ.
Herceg, kegyes jóságod lássa meg:
Nincs eszem, s a tudásom rengeteg.
Lázongva vallok törvenyt és szabályt.
S most mi jön? Várom pályabéremet.
Mert befogad s kitaszít a világ...
Látod, az ott az ernyő alatt,
az vagyok én.
Az a végtelen eső esett nyár elején
és a belépők nem fogytak el,
s aki vett jeyget, az se jött el,
de volt, ihgazán volt, egy szép napunk.
És a zongorán csorgott a víz, máig sem szól
és te mezítláb érkeztél meg -
ez nem látszik jól.
Csukva hoztad a kék esernyőt,
s rajta lógott a körömcipőd,
és volt, igazán volt, egy szép napunk.
Ahogy látod, itt elfogy a film
s arról sincs már kép,
ahogy meztelen tócsákba lépsz,
pedig szép volt, szép.
Erről mindenki csak úgy beszél,
hogy szörnyű volt:
nem járt gázsi a buli után,
és a zenekar nem talált rám,
de volt, igazán volt, egy szép napunk.
Mint kagylóból bontottalak ki, mint
héjból, s nem csak ruháidból: amint
felnéztél rám, a végső pillanat
előtt, mikor megláttad sorsodat,
de még tiltakoztál, igen: amint
felnéztél, akkor már, s lélek szerint
te vetkőztél tovább: hívó szemed
úgy menekült, oly kétségbeesett
álmot tükrözött s oly belső csatát,
hogy a szívem elszorult. De a vágy
győzött lassan: fájdalmas bizalom
mosolya remegett át ajkadon
s a győzelmes, halálos gyönyöré,
karod emelted a nyakam köré,
be szép voltál! Azt a tekintetet,
mellyel vállaltad titkod-szégyened,
s mely jövőd és szíved bontotta ki,
sose tudtam többé felejteni.
