Igen valahol azon a területen, a mélyben, kell legyen egy föld alatti városnak. Amiket emlegetsz, azokhoz nem kapcsolódhat, hiszen azok ismert, ókori építmények.
Amit Maiuri 1932-ben feltárt, mint a Szibülla barlangja, az legfeljebb az i.e. 6-4. századi konstrukciók a sziklában. Ezt említhette Ephorosz i.e. 4. századi történetíró is, aki szerintegy új helyen épült fel Szibülla jósdája, de sokkal később hogy az eredetit, amit az atlanti kimmerioszok itt kivájták (hozzá hatalmas járatokat és föld alatti lakásokat) egy nagyon régi király leromboltatta ill. a bejáratokat eltűntette.
Jellemző az idő mulására, hogy az ókor végére elhagyatott, s már akkor idegenforgalmi látványosságként kezelt Szibüulla barlangba vezető folyosó bejáratára a hegy oldalában már 15 m magas föld és törmelékhalom került, amit Maiurinak el kellett távolítani! Ez volt a "új hely" Szibülla barlangjára Ephorosz szerint. Persze, most meg az a kérdés, hol van az az ősrégi és sokkal rejtélyesebb?
Szerinted a valódi barlang illetve föld alatti járatok és termek, tényleg ott vannak Nápoly közelében az Avernus tó partján nyíló, látogatható grottóban? (mely ismerten sok kilométert halad a föld alatt, ebből pár száz métert lehet bejárni, ha jól tudom)... ha bejutnánk beljebb, talán találnánk valami komoly motyót az ősi kabír technológiából..?
Vénusz egykori civilizációjáról, annak történetéről, élőlényeiről, lakóhelyeiről, városairól (ha voltak, s szerintem igen) nem fog már egy szonda sem adatokat küldeni. Legyen az bármilyen csúcstechnológia. Hiszen pld. az ún. Phaethón bolygó (ha létezett), és volt rajta civilizáció, annak története örökre elveszett!
És menthetetlenül, ha nem jutottak el az űrkorszakig, azaz nem jutattak ki az űrbe olyan szondákat, amiket más civilizációk majd képesek begyűjteni. Viszont egy ilyen szonda óvatlan megtalálása, rendkívül nehéz, akár egy fekete homokszemé a fehér sivatagban...
A Vénusz hajdani életéről nem az űrszondák fognak tájékoztatni, hanem azok a bizarr hagyományok, melyek fennmaradtak a bolygóról, mint élő planétáról, istenek és démonok tartózkodási helyéről (és olyanoktól származnak, akik részesei lehettek a vénuszi menekültek itteni életének, míg azok teljesen el nem tűntek). Ezek ezerszeresen többet mondanak el, mint majd a pusztulást rendszeresen konstatáló űrszondák. Hiszen a Vénusz felszíne több ezer évvel ezeleőtt pokoli tűzben, mintegy kemencében üvegesre égett...
"Nolanus is felhívta a figyelmet régebben, hogy több érdekes történet, opera-mese is van amit érdemes megismerni,
pl. a 7232. hsz-ben írt Laurin törpéről, majd figyelembe ajánlotta a Parsifal operát is!"
Az említett posztban, ahol Sibylláról írok, a la Salle lovag történetére nekem is Nolanus kollega hívta fel a figyelmemet.
Wagner másik operája a Tannhäuser, s lásd az első felvonás helyszínét: a Vénusz-hegyet.
De ott van még pld. a szabadkőműves Mozart Varázsfuvolája, ami főként Terrason Sethosa nyomán íródott. De erről az 1731-es munkáról már írtam ITT, de elég régen:
Az "időnek" ez a bizarr és különös ellopása a régi mondákban és mesékben azonban kétféle forrásból ered. Az egyikben rendszerint kalandorok, lovagok, királyfik találnak le egy törpék által lakott föld alatti királyságba, faluba, közösségbe, ahol kis időt töltenek el, ami alatt a felszínen az emberek világában akár több száz év is eltelik. Tehát ők nem "alusznak" az eltűnésük ideje alatt!
A másik forrás vagy csoport, akik egyfajta hibernációs álomba merülnek, rendszerint barlangban. Ezalatt évek vagy évtizedek telnek el. Ők viszont alusznak vagy teszthalotti állapotban vannak, feltámadásukig ill. ébredésükig.
Erről egyébként írtam hosszabban is, a cumaei Szibülla kapcsán. Lásd a poszt végén, "Az ezer évig élt királylány és a kabir-technológia hibernációs barlangja" c. részt!
"Az extrém körülmények egyre érdekesebbnek tűnnek a szakemberek számára. A NASA jó ideje mellőzi a Vénuszt a helyszíni kutatásra kijelölt célpontok listájáról, ez azonban a most elhangzott bejelentés szerint az évtized végére megváltozik, ugyanis csaknem egyszerre indítanak majd el két újabb küldetést, amelyek révén további eszközöket juttatnának el a bolygóra. A részleteket már nagyjából ismerjük, így a fő célkitűzések is nyilvánosak. A hivatalos közleményben arról olvashatunk, hogy gyakorlatilag az évtized végén valósítanák meg a két új küldetést, amelyek többek között a klímaváltozás tanulmányozása miatt tűnnek fontosnak és érdekesnek. Ezek egyike a Davinci+ (Deep Atmosphere of Venus Investigations of Noble Gases, Chemistry and Imaging) névre hallgat, ennek keretében egy szondát eresztenének le a légkörön keresztül, hogy az a süllyedés során tanulmányozza a számunkra igencsak kellemetlen viszonyokat. A nagyjából 50 km-es magasságban jelenlévő kénsav és a légkör 97 százalékát kitevő szén-dioxid mellett további elemek után kutatnának, ez ugyanis választ adhat a jelenlegi körülmények kialakulásával kapcsolatos kérdésekre, de az utolsó, harmadik fázisban a felszín részletes feltérképezésére is sort kerítenének. A második expedíció a VERITAS (Venus Emissivity, Radio science, InSAR, Topography and Spectroscopy) nevet kapta meg, ez utóbbi már jobban hasonlít egy hagyományos planetáris misszióra. A kamerák segítségével a vízgőz esetleges jelenlétét mutatnák ki, a radar révén a felszínt tanulmányoznák, valamint a tektonikus és vulkanikus aktivitás jelei után nyomoznának, többek között azon teória visszaigazolása céljából, miszerint nagyjából 500 millió évvel ezelőtt a teljes felszín megolvadt és újraformálódott. A két küldetéssel egy hosszúra nyúlt szünetet zárnának le, hiszen az ügynökség utoljára 1989-ben, a Magellan-expedíció révén volt a helyszínen, ennek révén állnak rendelkezésünkre alacsony felbontású felvételek. Annak idején a Szovjetunió is célba vette a bolygót, a Venera 7 esetében az ernyő megolvadása miatt zárult a tervezettnél gyorsabban a vizsgálódás, míg az ESA a 2006-os Venus Express révén iratkozott fel a listára. A Vénusz igencsak barátságtalan körülményekkel fogadja majd az érkezőket, a durván 470 Celsius-fokos hőmérséklet, a nagy, a Földön 1 km-es vízalatti mélységnek megfelelő nyomás, valamint a szelek megnehezítik majd a mérnökök dolgát, hiszen olyan eszközöket kell előállítaniuk, amelyek jól viselik majd az ottani viszonyokat."
Jut eszembe: ha találnál ezekkel a különleges „ágyakkal/fekhelyekkel/isteni koporsókkal” is képeket, azt is hozd. Mert hát, mi jöhet a naosz után…
Epimenidész lehet egy ilyen „ágyra” feküdt rá, hogy vagy negyven évig aludt? A kép egy krétai pecsétről van. Az ágy alatt feltűnnek azok a fura lombikok, melyek egy csomó más krétai pecséten vagy középkori alkimista képen is. Mintha az ágy/koporsó/szarkofág része lenne…
Itt adtam ezekről több képet is, a Minószi kapcsolat c. részben:
De hát Hófehérke nem ilyen „álomban” volt, mikor az a hét törpe (kabir?) őrizte az üvegkoporsóban? Vagy ott van Csipkerózsika ősi meséje, amiben száz évet alszik (mire a herceg magáévá teszi, vagyis inkább megerőszakolja, mint a mese eredeti változatában)… Hogy a Hóferhérke régi meséjének köze lehet a prehisztorikus kabirokhoz, azt már megpendítettem itt vagy tíz éve:
Sőt, talán a mese egy változata ismert volta az ősi Krétán is. De mi köze lehetett a kabiroknak/kurészeknek/daktüloszoknak ezekhez a hibernáció-szerű alvásokhoz, ágyakhoz...?
A hét alvó képe és az állítólagos epheszoszi barlang:
Affenébe: Epheszosz, Celeus-hegy, barlang, befalazva... Ez a kereszténység egyik leghiresebb mártírtörténete! Hát nem látják, hogy a kétszáz évet alvó "hét gyerek" egy sokkal ősibb történet átvétele, hét kabir szerepelt benne eredetileg, épp ezért beszélhet a keresztény legenda "gyerekekről" (már az emberek nem is "látnak"?). Mit beszél a wiki...
De még nem végeztem ezekkel a különös alvókkal, a vénuszi kabirokkal meg pláne nem…
Többen miért halnak meg nem sokkal felébredésük után, mint az epheszosziak a Theodosius előtt? Vagy a talmud Chone Hamagelje? Miért mennek ezek szinte mindig „barlangokba”, mint Epimenidész, az epheszosziak vagy Endümion, akit Szelené látogatott a barlangban, míg az örök álmát aludta…?
Lehet nem is kéne mondanom, de a Nagy Piramis lezárt, föld alatti járataiban is üvegkoporsókat láttak nagyon-nagyon régen bizonyos kincskeresők…
Hogy a földre látogató vagy áttelepülő idegeneknek is aklimatizálódni kellett, ami nem lehetett egy sima folyamat akkor sem. Már ez a fej hasogatás akkor is beáll, ha egy földlakó csak felcseréli a tengerszinthez közeli lakóhelyét mondjuk Tibetre vagy a bolíviai Altiplánóra... És akkor még nem is bolygót cserélt.
Charroux már az 1963-as könyvében arról elmélkedett, hogy a vénuszi menekültek, száműzöttek vagy kalandorok számára előnyösebb volt egy oxigénhiányosabb környezet nálunk, amiért olyan helyeken jelentek meg, mint Tiahuanaco vagy a Kaukázus. Úgy gondolta az élő Vénusz alapvetően egy "óceáni" bolygó volt, s az idegenek bőre is ezek miatt volt kékes árnyalatú.
A titokzatos múlt könyvében (1973) pedig arra figyelmeztet, hogy a karnevál istenei és istennői mindig egy szigetről jönnek elő maszkokban és álruhákban...
Hogy kényelmetlen volt a vénusziak számára a földi atmoszféra, az nagyon nem lehet kérdés. Írtam már, hogy képtelenek voltak itt szaporodni. Az elemzéseim szerint kis szigeteket választottak lakhelynek, ahol vannak hegyek, vízfolyások, barlangok, s lehetőleg vulkanikus a sziget. Terceirán egy kalderába építkeztek, ahogy Sao Miguel szigetén is, ahol az örökifjuság gyógyító helye is volt, ahogy Szamothraké is vulkanikus sziget. A kabirok apja, Héphaisztosz maga is a vulkánok istene, s műhelyét is abban rendezi be.
Mély barlangokat vájtak ezeken a helyeken, föld alatti piramisokat építettek, fémfalú kamrákkal: ez egy elvetélt tervük lehetett a nemzés elősegítésére.
Sao Miguelen megtaláljuk ugyanazt az ősi mesét, amit a piramisban őrzött szűzről hallunk Héliupoliszból, Baalbelből vagy Trójából. És mindenhol előjön a történettel az a titkos ház és kertje, az alkímia, meg az ördögi csillag, ami nem egy "csillag", hanem egy bolygó: a Vénusz!
Igen, a naoszok formájában is mintha öröklődött volna az az isteni szerkezet, amit a szed-kamráknál is mutattunk, csak ezek kisebbek, de amelyet úgy látszik ismertek Babilonban vagy Krétán is.
A papok vagy inkább kiszolgálok (?) ilyenekben látták az isteneket visszavonulni...? De egyes régi hagyományok szerint az istenek testi valójukban az Atlanti-óceán szigetein jelentek meg. A "találkozásoknak" is ott kellett történnie. Homérosz is ezt üzente nekünk.
Talán egy ilyen szerkezetbe feküdt be Epimenidész krétai pásztor, mikor véletlenül megtalálta az ősi Labirintus egy titkos szobáját? Ott persze nem afféle életjavító rekreációs kamra, hanem inkább valamiféle hibernációs szarkofágszerűség. Évekig volt benne, de utána "megvilágosodott", de erről is írtam már:
Akkor a biztonsági öveket bekapcsolni, irány a kozmosz!
Folyamatosan, jelenleg is kutatják az űr és űrutazás hatásait az emberi szervezetre.
Gravitációt modelleznek, ami ezen a bolygón sem egyforma, más bolygókat pedig csak sejtünk. ( Azokon elenyésző)... állítólag.
A Nap és Hold gravitációja befolyásol bennünket, az árapály szintén.
Nem véletlen, hogy csak teliholdkor változunk vérfarkassá.
Az űrutazásnak mélyreható - mondhatjuk, hogy összességében az egész szervezetet érintő - negatív hatásai vannak.
(Már egyetlen hét alatt).
A súlytalanság állapotát nem sikerül teljesen leutánozni, mert az igazi valahogy mindig másképp működik...
A kozmikus sugárzásnak extrém károsító hatása van, az űrhajósok személyisége is megváltozik.
A Föld mágneses tere véd a sugárzástól, a biorezonanciás terápiákról meg mindenki döntse el, hogy hülyeség, vagy idiótaság.
Ki mondja meg, hogy tettek a szkafanderbe mágnest, vagy nem?!... nem is lényeges, csak szerettem volna körültekintő bevezetőt írni...
De mindenhol mást írnak, ontológiai szakadékba hullik minden ismeret és tudás, ugorjon utána aki akar.
Nekem úgy tűnik, hogy nem tudunk mi pontosan semmit!
( Wikipédia: " a pólusváltozásokat előidéző mechanizmus még nem ismert." Pólusváltás következhet be, legkésőbb 2000 éven belül.;
Az állatok vonulásuk során a Föld mágneses pólusaihoz igazodnak.
Német és cseh kutatók szarvasmarha, európai őz és gímszarvas megfigyelésével kimutatták,
hogy az állatok legelés és pihenés közben is a mágneses észak-dél irányhoz igazodnak. Az érzékelés mechanizmusa egyelőre nem ismert. ")
Hát nem csodálatos ez a világ?!
Rám lehet szólni nyugodtan, ha nagyon elkalandoznék a tárgytól!
Tudom én! Egy megoldás van: innen csak az jöjjön tovább velem, aki akar. Utólag nem érdekel a dünnyögés. Én szóltam!
Tehát nem tudunk mi semmit, de azért sejtünk. Elég érdekes faj vagyunk mi, elpusztítjuk a bolygót,
de szeretnénk átruccanni a Marsra is ha lehet, még szerencse, hogy ott előbb ki kellene alakítani többek között egy mágneses mezőt! Na és gravitációt is?
Szerintem mindenfelől jönnek ide Ufók, csodájára járnak a bolygónak,
amelyen egyszerre gyorsítanak részecskét ugyanakkor máshol még a vadászó, gyűjtögető életmód dívik.
Mindez egy időben, egy bolygón.
Ilyen (értelmes? Intelligens?) változatos életforma nem terem ám minden bokorban!
Amikor visszaérkezünk egy hosszadalmas adaptációs időszak következik.
Nem is értjük miért vállalkoztunk erre az útra, inkább vettünk volna egy kertet, hogy építsünk egy pici tavat a pontyoknak.
A szörnyű, hasogató fejfájás sem kínozna állandóan.
Képzeljük el, hogy akkor mi történne, ha egy hosszabb útról jönnénk, vagy más bolygóról származnánk.
Vajon bírná a testünk a gravitáció-Hartmann-sárkány-Lei-vízér-radongáz-mágnesesség-geopatikus zónák-rácsok-kereszteződések kombót?
Igen, tényleg nem bírná. Az érkezőknek szükségük lenne olyan eszközökre,
amelyek kiküszöbölik a káros hatásokat, vagy legalábbis egy keszonkamrára az akklimatizálódáshoz.
Ebben lehetne üldögélni naponta többször/heti pár alkalommal.
A fejen lévő dolgok valószínűleg valamilyen feltöltött stabilizátorok, ha nem viselné a delikvens úgy érezné,
hogy menten szétrobban a feje.
A képeken láthatjuk, hogy csatlakozás van nyaknál ( mint a cipzár a búvár vagy szörf ruháknál. Vagy "valami izé"; v.ö. Mátrix és Csillagkapu (1994) filmekkel.
A térdeknél is van egy aranyszínű valami, a babiloni trón és az egyiptomi is hasonló deréktájt!
Az óriási pezsgősvödör- máskor fogalmam sincs milyen alakú fejfedőhöz is csatlakozik valami.
Ez nem kultikus jelenet, kultikus tárgyakkal, itt az történik, amit látunk.
Néha ül hátul egy asszisztens ő duruzsol a fülbe, nyugtatólag hat és figyeli az időt. Esetleg énekel, vagy mesél.
Ha szükség van a jelenlétére az is jelent valamit!
Vannak ilyen álló szolárium szerű kamrák is, ezekbe beléptek esetleg rövidebb időre álldogálni.
A gramofon tölcsér pedig UH vagy valamilyen egyéb terápia része lehet.
A későbbi fáraók látták ezeket a ténykedéseket, ők is használhatták a kamrákat nekik is jól jött a sejtfiatalítás, miegymás
és ez a valóságtól nem elrugaszkodott feltételezés is erősíti Schenouda elméletét a fiatalító kamrákkal kapcsolatban.
Nem mintha annak bármilyen megerősítése szüksége lenne, mert Ő valószínüleg nagyon alapos, körültekintő, és megfontolt,
már jóval előbb rendelkezhetett a bizonyitékokkal mielőtt az elméleteit kidolgozta volna.
Én meg olyan vagyok mint Däniken: lelkes és szenvedélyes védelmezője a gondolataimnak, az első impresszió! Az mindent visz.
Vajon elvethetünk-e 90 % igazságot, azért mert talán 10 % - ot kicsit túlspilázott a Däniken Úr?
Köztudott, hogy több ezer évre tekint vissza a radiesztézia tudománya. ( Erről már érdekfeszítően írt anno TOBIAS is ehelyt).
Hazánkban is voltak emberek akik mogyoróvesszővel, (villa alakú varázsvessző),
vagy később ingával kutattak gyógyító helyet, kincset, vizet, olajat, et ceterát... Valahol olvastam, hogy Franciaországban, talán egész európában, itthon is a katedrálisok, kolostorok mind a Szent György vonalra épültek.
Ez nem fenomenális, vagy irreális ez bizony mérhető dolog (mérhető=tudományos; mérhető=egzakt).
Lehetséges, hogy más bolygókon egész más nekünk elképzelhetetlen viszonyok, anomáliák, vagy éppenséggel nagyon hosszú
életidőt adó körülmények léteznek.
A telomerekről majd legközelebb.
A naoszok ( nem, nem hívnám őket szekrénynek), között van amelyiknek ferdén lekerekített a teteje, pontosan vésték még az ilyen nem látható dolgokat is.
Számos hsz-emben szerepelt már a prehisztorikus tengeri hajózás.
Egyre gyűlnek az adatok arról, hogy volt egy fejlett tengeri hajózás, ami már vagy 6-7000 évvel ezelőtt kiterjedt a Föld bizonyos részeire: mint az Óvilág atlanti partjai és a Mediterránum bizonyos részei.
Olyan szigetek, mint az Azori vagy a Zöldfoki-szigetek újabb leletei arra mutatnak, hogy egyes prehisztorikus kultúrák már képesek voltak hatalmas vitorláshajók építésére. Ennek közvetlen bizonyítékai ma még nincsenek, de számos közvetett bizonyíték létezik, ami erre utal, kezdve a sziklarajzokról, kőhorgonyokon, kikötői mólokón át a portolano térképek rejtélyeiig.
Gondolok itt a dinasztiák előtt egyiptomiak, az ún. "bübloszi civilizáció" vagy a megalitkirályságok hajósaira.
Régebben volt egy gondolatom, hogy a "Boldog Szigetek" eszménye az Ókeanoszon a krétaiaktól kerülhetett a görögökhöz, hiszen Krétát a 2. évezred közepe táján a görögök megszállták s együtt éltek a minósziakkal. A krétaiak pedig a jelek szerint már az i.e. 3. évezred közepén kihajóztak az Atlanti-óceánra és megfordultak a Kanári-szigeteken is, ami az "ősmintája" lett a Boldog Szigetek mítoszának, hiszen a görögök az őstörténetük során nem jártak a Mediterránum nyugati felén, az ezekre a területekre utaló mitoszaikat át kellett venniük.
Ők sokkal rejtélyesebbek, hiszen a jégkor végén az elődeik Afrika nyugati partjain élhettek. Innen vándoroltak keletnek. Az ő mitoszaik játszódhattak az Atlasz lábainál, ez kétségtelennek látszik.
Mennyire csodálatos, hogy a francia Louis Charpentier nagyon hasonló kérdéseket boncolgatott, s ennyire a saját elképzelésinkhez közel álló következtetésekre jutott....
Kiadott egy könyvet, amiben Európa őslakóinak (akik nem voltak indoeurópaiak, azaz árják) őshagyományait és Atlantisszal való kapcsolatát elemezte: Le Mystère basque (1975), azaz "A baszkok rejtélye", akiket amúgy egy cromagnoni maradványnépnek tart. Ezekre a népekre a 0-ás vércsoport magas aránya volt a jellemző (könyvében erről több térképet is ad).
Charpentier a Mediterránumban a pelaszgoknak tudja be a dolmenek emelését. Még azelőt érték el a Közel-Keletet, hogy ott a dolmenek emelése elkezdődött volna, azaz mélyen a neolitikumban. A görögök már a nevük alapján is egy "tengerről jött népnek" tartották őket. Valójában ők lakták először Athént, vagy 8-10 ezer évvel ezelőttől! Azt a várost, amelyet Platón beszámolója szerint az atlantisziak meg akartak támadni. A Platóni Atlantisz-történeten értetlenkedők számára még ideírom, hogy maga az Athén szó sem görög (sőt még csak nem is indoeurópai) eredetű!
Az ő tengerészeti hagyományuk öröklődött tovább az olyan utódaikban, mint a krétaiak vagy föníciaiak, hiszen ezen ókori népek ki mástól is tudhattak volna a Gibraltári-szororson túli ón lelőhelyekről, Kanári-szigetekről, aranyútvonalakról és sok másról?
A pelaszgok keletre való vándorlásáról írja ebben a könyvében: "Egy dologhoz azonban ragaszkodni kell: minden elmozdulást a tengeren hajtottak végre; nem a part mentén való közlekedésre szolgáló, bőrből és fonott vesszőből készült pirogokkal, mint a kupharok is, amelyekkel egykor az Eufráteszen hajóztak; hanem magas tengeri hajókkal – többé-kevésbé tökéletesítve, de ezt pontosan már nem tudhatjuk –, vagyis olyanokkal, amelyek ellenálltak a szélnek és a viharnak, tehát erős hajógerincekkel és masszív kormányrudakkal. Szükség volt a fémek használatára is.
Ráadásul nem laikusok építették őket, hanem olyan hajóműhelyek, ahol olyan emberek dolgoztak, akik képesek voltak – akár fejben is – kiszámítani egy hajótest felépítését.
És a pelaszgoknak mindez megvolt… És megtanították ezt a krétaiaknak és a föníciaiaknak, az ő származékaiknak.
Ezért egészen elképesztő, hogy ennek a krétai flottának a nyomai megtalálhatók Hierroban és a Kanári-szigeteken, ahogyan ennek a föníciai flottának a nyomai megtalálhatók Cádizban, a kantabriai partvidéken, Bretagne-ban és a Kassziteridák szigetein.
Meglepőnek tűnik, hogy tudták, hol találják az ónt, amelyet a bronzhoz használtak. És hát egyszerűen azért, mert az atlanti partvidékről származó „rokonaik” tanították őket." (1975)
Csak megjegyzem mellesleg, hogy Odüsszeusz az Atlanti-óceánban fekvő és akkor még létező Szkherián egy ilyen prehisztorikus hajóműhelyt látott...
nagyon jok lettek köszi idöközben megtaláltam a képet a frissröl nemtom szerintem nagyon hasonlit rá ezzel fox találkozni majd mert a zenéje-style is ilyen, de ez még uj_
Találtam ma véletlenül "olyan" hajós képet! Már ejteném ezt a témát, de lehetetlen.
A képek rám találnak.
Miközben a naoszok titkait kutattam,
(mindenhol jó, de legjobb a naoszban...).
Ami összefüggésben lehet, a kamrákkal, ahol fiatalodni vágytak a királyok,
ők akik közvetítettek Istenek és emberek között, bár inkább a papok játszották el ezt a szerepet.
Az Istenek sem úsznak meg mindent.
Erről írnék majd egyszer ha leküzdöm a félszeimet és a lámpalázamat, nem szép, de reménytelen feladat.
Ami még izgalmas, hogy mit láthatunk a "trón" alatt, mert ott bekukucskálhatunk egy ablakon. Például különös alabástrom tárgyakat. Biztos, hogy azok illatszeres edények?
A vizuális percepció hatékonyságát fokozhatjuk ha diót eszünk. Talán a telomerjeink is meghálálják.
"Last week, NASA stunned planetary scientists when it announced that it was going to send not one but two different spacecraft to Venus by the end of the decade. On Thursday, the European Space Agency declared that it was launching its own mission there too: EnVision, an orbiter that would investigate even more of the planet’s mysteries.
Until this month, Venus had been somewhat lonely. NASA’s last mission to the second planet was Magellan, which burned up in its skies in 1994. Europe’s last foray there was the Venus Express spacecraft, which orbited the planet and studied it from 2006 until 2014. Today, Japan’s climate-observing Akatsuki is the only emissary from Earth in orbit.
With Europe’s EnVision spacecraft added to NASA’s decision to revisit Venus with the VERITAS and DAVINCI+ missions, it’s safe to say that the next decade will belong to Venus, and some in the Venusian science community have been rendered speechless.
Upon hearing the news of the EnVision announcement, Martha Gilmore, a planetary geologist at Wesleyan University, who is part of both the DAVINCI+ and VERITAS teams, said: “I don’t even know what to do, my mind can’t,” she paused and finished, “I’m in a weird state.”
“This is the best possible news,” said Paul Byrne, a planetary scientist at North Carolina State University. “You couldn’t have asked for a better situation.”
All three missions have different objectives and scientific instruments. But each will contribute to addressing the same overarching question. “Was Venus like Earth — was it habitable?” said Colin Wilson, a planetary scientist at the University of Oxford and a deputy lead scientist on EnVision.
Today, Venus is a post-apocalyptic wasteland: Its asphyxiating carbon dioxide atmosphere mingles with highly corrosive sulfuric acid clouds; its crushing surface pressures are equivalent to being a mile underwater; and its surface temperatures hit 900 degrees Fahrenheit, enough to melt lead. Curiously though, the presence of a rarer, heavier form of water in its atmosphere indicates that there once was a lot more normal water on Venus."
Az óriások és rejtélyes eredetük c. könyv következő fejezetében Louis Charpentier Platón Atlantisz-történetét elemzi, veszi górcső alá. Alapvető megállapítása, hogy a legenda magva igaz, az nyilvánvalóan egy egyiptomi pap közléséből származhat, még akkor is, ha Platón engedve a csábításnak beleírhatott pár okító/díszítő jellegű szöveget/magyarázatot a Kritiasztól származó jegyzetekbe, melyek Szolón beszámolója alapján íródtak.
Teljesen logikusan említi, hogy Platón egyértelműen kétszer is említi az Atlantiszon túl fekvő kontinenst (Amerikát), ami egyetlen más írásából sem köszön vissza, sőt igazából nem is foglalkozott soha ezzel, s nem is érdekelte.
A fejezetekhez Charpentier írt lábjegyzeteket (de kettő tőlem származik azt jeleztem).
Említi a Sainte-Odile-i kerítést, ami a franciaországi Vogézekben (Elzász), Sainte-Odile hegy alatti erdőben lévő hatalmas „pogány fal”. Errőt adok itt két képet, mert annyira nem is közismert:
Hogy Platón Atlantisz-beszámolójának több részlete, magva, nem jöhetett Platón szárnyaló képzeletéből, hanem olyan feljegyzések alapján írt ill. átvette belőle a történetet, aminek több helyének jelentőségéről mit sem tudott. Én több ilyet találtam a beszámolóban: pld. mikor azt írta, hogy a főváros (Poszeidónisz) lakó a Nap jótékony körén belül éltek. Ez szerintem a főváros tervezésére utalt, a mértékrendszereire, a körgyűrűire s arra, hogy mit sem tudott ezen szakrális tervezés jelentőségéről, ahogy simán leírta, hogy a sziklás, kör alakú kődomb oldalába kikötői dokkokat vájtak a hajók számára, mit sem tudva ezek valódi jelentőségéről.
A fejezetben újból előveszi Charpentier a Tritónisz-tó problémáját, hogy volt egy ilyen tó Tunézián kívül az óceán mellett is. Az általam beadott térképen (15609-es hsz.!) is a Tingisz-tó nála azonos Tritónisz-tóval. Ennek akkor van főleg jelentősége/értelme, bár ő ezt nem említi, aki ismeri Dionüsziosz Szkütobrakhión „Lybiai történetek” c. munkájának töredékeit, melyek egy prehisztorikus észak-afrikai amazon állam történetét mondja el, akik legyőzték a marokkói partokon atlantákat, gorgónokat.
Charpentier következő, 4. fejezete a „Gibraltári-szoros”, amiben igyekszik Héraklész „megnyitását” elhelyezni az időben...
III. Fejezet
ATLANTISZ
Atlantiszról csak Platón két töredékéből tudunk, az egyik a Timaioszban, a másik a Kritiaszban található. Ezek nem mások, mint Kritiasz gyermekkori emlékei, aki a nagyapjára hivatkozik, ő pedig Szolóntól hallotta a történetet, aki viszont a szaiszi templom egyik egyiptomi papjától hallotta.
Elég, ha csak annyit mondunk, hogy Platón nagy körültekintése ellenére Atlantisz létezése nem tűnik abszolút bizonyosságnak. Éppen ezért sokat vitatkoztak róla, és sokan nem akartak a platóni beszámolóban többet látni, mint egy irodalmi eszközt, amelyet a filozófus saját politikai eszméinek allegorikus és újszerű formában történő kifejtésére használt.
Ez egy zseniális magyarázat és talán nem is teljesen hamis a részleteiben, de az a hiba csúfítja, hogy kihagyja azt a tényt, hogy Kritiasz nem az atlantiszi intézményeket akarta leleplezni, hanem azt a háborút akarta elmesélni, amelyet az ókori Athén az atlantisziak ellen hirdetett volna.
Kritiasz beszámolója szerint tehát Platón előtt mintegy kilencezer évvel, azaz kilenc és fél évezreddel a mi időszámításunk előtt létezett volna egy sziget, amely az Atlanti-óceán közepén, a Gibraltári-szoros előtt feküdt, és amelynek lakói, Poszeidón isten «leszármazottai», különösen fejlett civilizációt hoztak létre, hiszen fémművesek, állattenyésztők és földművesek voltak.
Akkor még – magyarázza Kritiasz – be lehetett járni az ottani tengert; mert az előtt a szoros előtt, melyet ti Héraklész oszlopainak hívtok, volt egy sziget, amely nagyobb volt, mint Libüa és Ázsia együttvéve. Innen az akkori utazók átkelhettek a többi szigetre, e szigetekről pedig az egész szemben lévő szárazföldre, mely amaz igazi tenger körül terül el. Mert mindez, ami az említett szoroson belül van, keskeny bejáratú öbölnek tűnik fel; azt ellenben tényleg tengernek lehet nevezni, mint az őt körülvevő földet is teljes joggal igazi szárazföldnek.
Atlantisz szigetén tehát – folytatja Kritiasz a fiatalkorában hallottak szerint – nagy és csodálatra méltó királyi hatalom keletkezett, mely nemcsak az egész szigeten, hanem sok más szigeten, sőt ama szárazföld egyes részein is uralkodott. Ezenkívül az erre befelé eső földek közül Libüán [Észak-Afrika] is uralkodott egész Egyiptomig, s Európán is Türrhéniáig [Etruria]. Nos, ez az egész egy kézbe tömörült hatalom egy rohammal próbálta egykor leigázni a ti és a mi földünket s mindent, ami a szoroson belül fekszik. Tehát, Szolón [mondta a szaiszi templom papja], ekkor tárult fel városotok hatalma minden ember előtt hősiességében és erejében; mert felülmúlva mindenkit lelki- és hadierőben, először a görögök élén, majd a többiek elpártolása folytán kényszerűségből magára maradva, végveszélybe jutott; de legyőzve támadóit, diadalmi jelvényt állított fel, s azokat, akik még nem voltak leigázva, megóvta a szolgaságtól, bennünket, többieket pedig, akik csak Héraklész oszlopain belül laktunk, önzetlenül felszabadított mindnyájunkat. Idővel azonban rendkívüli földrengések és özönvizek támadtak, s eljött egy súlyos nap és éjjel, amikor a ti egész haderőtöket is egyszerre elnyelte a föld, és Atlantisz szigete is a tengerbe merülve eltűnt.[1]
Ezt a Timaioszban szereplő előzetes összefoglalást a Kritiasz részletesebben folytatja, és mivel egy háború elbeszéléséről van szó. Kritiasz tájékoztat a szemben álló polgári és katonai erőkről: az „athéniakról” és az atlantisziakról… Lehetséges, hogy Platón kihasználta ezt arra, hogy bemutassa néhány személyes nézetét a politikáról és a népek ideális szerveződéséről… De a Kritiasznak csak egy része van a birtokunkban, vagy azért, mert a könyv befejezetlen maradt, vagy azért, mert a folytatás elveszett… És ezzel együtt természetesen a háború epizódjai is.
Több ezer könyvet írtak Atlantisz létezésének valódisága mellett vagy ellen. Ez a kérdés végtelen vitákat váltott ki…, ami nem meglepő, hiszen Atlantisz létezése megkérdőjelezi a Mózes első könyvének valódiságát és datálását.
Mózes első könyvének megkérdőjelezése a Szentírás megkérdőjelezését jelentette és a keresztény egyházak számára létfontosságú volt, hogy a kereszténység előtti történelmet Krisztus eljövetele szerint dolgozzák ki. Ezt a héber írásokon és az ezt garantáló dátumokon keresztül a világ teremtése és Ádám óta… Így mindent, ami nem illett bele a Szentírás „keretébe”, mesének és hazugságnak tekintettek.
Következésképpen csak a Közel-Kelet számított a történeti tanulmányok tárgyának, hiszen a «Fény» [Lux] csak onnan jöhetett, (ex Oriente Lux)[2], és amikor a laikusok átvették a klerikusoktól a hatalmat, nem bújtak ki e dogma alól nagyobb mértékben, mint elődeik. Kételkedni abban, hogy a fény és a civilizáció keletről jön, mindig nagyfokú kiátkozást vont maga után…
Ezért Atlantisz csak egy mítosz lehet és azok, akik hisznek benne, megtévesztettek. El kell azonban ismerni, hogy a Platón által leírt sziget létezésének védelmezői között szép számmal akadnak megtévesztett emberek, akiknek fantáziája árt annak az ügynek, amelyet védeni szeretnének.
A valóságban Atlantisz, mint az Atlanti-óceánban lévő sziget létezését lehetetlen dokumentumokkal bizonyítani, de létezésének valószínűségét meglehetősen összefüggő és számos „közvetett bizonyíték” kínálja számunkra.
Először is, Platón precizitásai:
…Innen az akkori utazók átkelhettek a többi szigetre, e szigetekről pedig az egész szemben lévő szárazföldre [kontinensre], mely amaz igazi tenger körül terül el…
El kell ismerni, hogy ha Platón egyfajta utópikus szigetet akart alkotni, akkor annak valóságos vonatkozásokat ad, hiszen pontosan Nyugat-Indiát és Amerikát helyezi el, amely egy valóságos kontinens.
Platón pedig – mert ebben az esetben ezt más írásaiból vehette volna – nem ismerte Amerikát vagy Nyugat-Indiát, és Kritiasz sem, különben Platón is ismerte volna… És Szolón sem tudhatott sokkal többet. Mindössze azt ismétlik, amit Szaisz papja mondott, aki viszont a templomának archívumából vette át. És mivel ezek földrajzilag pontosak, ami Nyugat-Indiát és Amerikát illeti, miért lennének hamisak, ami Atlantiszt illeti?
Másrészt a pap rámutat, hogy az atlantisziak Európában és Amerikában is alapítottak kolóniákat… Nem árulkodóak a nevek? Atlanták és Antaiosz, az Atlasz közelében; a nyugati szigetek még mindig az Antillák; Európában Andalúziát találjuk, az amerikai „kontinenst” pedig az Andok hegyvonulata szeli át…
Az Atlanti az atlanták tengere.
…És más elnevezések, amelyeket meg fogunk találni.
Mindez nem származhatott Platón képzeletéből.
Amikor Platón átírta Kritiasz beszámolóját, nem lehet azt mondani, hogy nem kerülte volna el, hogy egy kis adag saját elképzeléseit is belevigye, különösen a királyok és a polgárok kötelességeiről, a hadiadóról stb.; de a sziget pontos földrajzi leírása nem járulna hozzá többet a téziséhez… És ez nagyon pontos.
A sziget egy amolyan négyszögletes síksága, 2000 sztadion hosszú (370 km) és 1000 széles (185 km), magas hegyek veszik körül… «a természet munkája és sok király gondoskodása folytán… körös-körül árkot ásva kiegyenesítették őket. Az árok mélysége, szélessége, hossza – bizony szinte hihetetlen kimondani is, hogy emberi kéz a többi munkateljesítményen felül ekkorát tudott alkotni, de amit hallottunk, el kell mondanunk –, tehát, mondom, a mélysége, ameddig leástak, egy plethron [30,826 m], a szélessége mindenütt egy sztadion [184,8 m]; minthogy pedig az egész síkságot körülvette, hossza ezer sztadion [1850 km][3] volt. Ez az árok fogta fel a hegyekről leömlő vizeket, és körülvéve a síkságot, és a várost mindkétfelől érintve, beletorkollt a tengerbe. Felső (a hegyek felé eső) oldalából vagy százlábnyi széles [30,48 m], egyenes csatornákat vágtak a síkságon keresztül, melyek ismét az árokba, de a tenger felőli részébe torkolltak, ezek egymástól százsztadionnyira [18,5 km] voltak. Rajtuk keresztül szállították hajón a hegyekből a városba a fát s a többi terményt is, úgy, hogy egyik csatornából a másikba összekötő csatornákat vágtak keresztben, szintúgy a városhoz is. Évenként kétszer arattak, télen Zeusz esőit használták fel, nyáron pedig a földből felbukkanó forrásvizeket vezették a földekre a csatornákból.»
…csatornák és mesterséges öntözés. Nyilvánvalóan nem egy középszerű civilizációval van dolgunk… És meg kell jegyezni, hogy Platón ugyanezen kor «Athénjának» leírásában a természeti erőforrások között megemlíti a fákat és a gyümölcsöket, de átsiklik a «mezőgazdaság» felett, amely egyébként akkoriban még nem létezett Görögországban…
Ami a sziget termékeit illeti, itt vannak: Mert sok minden jött be hozzájuk uralmuk következtében kívülről, de a legtöbb dolgot, ami az élet fenntartásához szükséges, maga a sziget megadta; először is, ami szilárd és olvadékony ércet csak előtár a bányászat, köztük olyat is, aminek ugyan ma csak a neve van meg, de akkor a puszta névnél több volt, tudniillik az oreikhalkoszt[4], melyet a sziget sok helyén bányásztak a földből, s mely az akkori fémek között – az aranyat kivéve – a legbecsesebb volt.
Továbbá, amit csak erdő az ácsok munkájához adhat, gazdagon adott mindent, s bőségesen táplálta az állatokat: a házi- és a vadállatokat. Ezért elefánt is nagy számmal volt a szigeten; mert legelő nemcsak azoknak az állatoknak jutott bőven, melyek a mocsarakban, a tavakban, a folyókban vagy a hegyeken, vagy a síkságokon élnek, hanem ugyanígy ennek is, amely természettől a legnagyobb és legfalánkabb.
Ezenkívül ami jó illatút csak terem ma is a föld, gyökeret, füvet, fát, nedveket, szivárogjanak bár virágokból vagy gyümölcsökből, azt ott is megtermette és dúsan növelte. De hozott gyümölcsöt és száraz gyümölcsöt is, amely táplálásunkra szolgál, és mindazt, amit a kenyér mellett fogyasztunk, s amit közös néven zöldségnek nevezünk; és azt a fán termő gyümölcsöt, mely italt, ételt, olajat ad; és a gyümölcsfáknak azt a nehezen megőrizhető gyümölcsét, amely játékul és gyönyörűségünkre szolgál, és mindazt, amit a tele gyomor serkentésére étkezés után a bágyadtság jóleső ellenszeréül adunk – mindezeket a napfényben fürdő sziget csodaszép példányokban és határtalan tömegben teremte.[5]
Megjegyzendő, hogy Szaisz papja nem említi konkrétan a vasat. Talán még nem ismerték, bár másrészt sokáig „tabu” volt a vas, amely „tartalékolt fém” volt… Ami az orikhalkoszt illeti, úgy tűnik, hogy a réz egyik változata volt. A név görög eredetű, és a Szolón által megadott átírás hibás lehet.
Ami a főváros, Poszeidón leírását illeti, úgy tűnik, hogy a Földközi-tenger keleti részén egyetlen hely sem sugallhatta ezt Platónnak, és ha az egész nyugati Keltika területén találunk is ilyen tervet, Platón kétségtelenül nem tudott róla. El kell tehát ismerni, hogy a szaiszi pap leírása igaz. Maga az isten volt az, aki megrajzolta a tervét, amikor egyesült Kleithóval, az emberek leányával:
Azt a dombot, melyen a leány lakott, jól körülkerítette és körös-körül megerősítette. Felváltva kisebb-nagyobb tenger- és földgyűrűket vont ugyanis egymás körül: kettőt földből, hármat tengerből – mintha körzővel csinálta volna –, a sziget közepétől kiindulva, mindenfelé egyenlő távolságban.
Ez a kelta vagy pre-kelta dunn[6] terve… Végül – és ez a részlet megegyezik azzal, amit az Atlanti-óceán víz alatti fenekének vulkanikus természetéről tudunk – „két forrást fakasztott, az egyik forró, a másik hideg vízzel…”.
Tíz király uralkodott a szigeten, akiket Poszeidón és Kleithó elsőszülöttjének leszármazottja, Atlasz vezetett. Minden évben összegyűltek, hogy megünnepeljék a vallási szertartást, amely magában foglalta, mint Egyiptomban, a bika „megkötését” és feláldozását az isteneknek; de az áldozat után a királyok gyűlésének rituáléja nem egyezik meg a keleti mediterrán térségével… Viszont nagyon hasonlónak tűnik a kelta „kerekasztalok” rendszeréhez…
Mikor pedig besötétedett, és az áldozati tűz kialudt, mindnyájan gyönyörű szép sötétkék ruhát öltve leültek a földre az esküáldozat hamujára, s minden tüzet kioltva a templom körül, éjszaka ítéltek és ítéltettek, ha közülük egyik a másikat törvényszegéssel vádolta. Az ítéleteket, amikor kivilágosodott, aranytáblára írták, s díszköntösükkel együtt elhelyezték a templomban.
Ráírták… Akkor vajon mi az írás keleti eredete?
Ez nem azt jelenti, hogy ezt az atlantiszi népet, kilenc évezreddel Jézus Krisztus előtt, nagyon fejlett civilizációnak ismerjük el, amikor minden őstörténet-szakértő egyetért abban, hogy az emberiség abban az időben csak azt tudta, hogyan kell követ pattintani vagy legfeljebb csiszolni, hogy az őstulokból húsokat vágjon ki, amikor az utolsó jégkorszak éppen lejárt…?
Lehetséges… És mégis, még az elmaradottnak tekintett Nyugaton is látni fogunk egy bizonyos tudományt a földről, a természetről, az állatokról és kétségtelenül az emberekről, ami kevésbé tűnik elfogadhatatlannak…
És aztán jött az a kataklizma… Bár nem sok kell ahhoz, hogy egy civilizáció minden eszköze elpusztuljon, mert az újrateremtésre képes túlélők nem rendelkeznének „munkásokkal”, és az elszigetelt munkások aligha tudnának túllépni a feladatukon…
Természetesen abszolút bizonyítékok hiányában nem lehet bizonyítani, hogy Atlantisz szigete létezett, de az atlanták valóban léteztek és az is biztos – ahogyan azt megpróbálom bemutatni –, hogy elsősorban nekik köszönhetjük, hogy megőriztük nyugati hagyományainkat, állattenyésztésünket, földművelésünket és kézművességünket… És valószínű, hogy a keletiek is nekik köszönhetően tartották meg a sajátjukat.
Kétségtelenül sok mindent örököltünk Atlantisztól vagy legalábbis az atlantáktól, még ha csak azt a háromszoros burkolatot is, amelyre utaltam, vagy a gall művészetben azokat a szörnyű állatokat, félig lovakat, félig kígyókat, amelyek arra emlékeztetnek, hogy Poszeidón isten háromágú szigonnyal felfegyverkezve szekéren járta a tengereket, amelyet ezek a szörnyek húztak…
A mi ciklopszi építményeink – mint például a Sainte-Odile-i kerítés – talán nem idegenek Poszeidón „küklopszaitól” – nem összetévesztendők az uránoszi küklopszokkal –, akik bizonyára kerek szemű és arcú emberek voltak, egy eltűnt civilizációnak az építőmesterei…
Várakozás…
Mielőtt azonban ezzel a világra nyomot hagyó kataklizmával foglalkoznék, szeretnék kitérni egy kis földrajzi-nyelvészeti problémára, amelynek, úgy vélem, volt némi jelentősége a „kataklizma utáni” időszakban.
A Tanger-hasadék, az Atlanti-óceánba vezető keskeny szurdok, egy tóban végződött, amelynek egyik partja ma a Tanger-öblöt és annak strandját alkotja.
Az a tó az Espartel-fok és Cádiz között a jelenlegi tengerszoros legszélesebb részét, a teljes nyugati részt elfoglalhatta. A tavat az óceán felőli oldalon egy kősziklákból álló sáv zárta le, amelynek vastagsága körülbelül tizenöt kilométerre tehető.
A hagyomány azonban többször utal a „Tritón-tóra”, amelyet csak egy keskeny földnyelv választott el a tengertől, és amelynek partján egy Poszeidón-templom hármas kerítése emelkedett.
Másrészt a szicíliai Diodórosz azt állítja, hogy Észak-Afrikában egykor egy nagyon nagy tó volt, amelyet a régiek Triton-tónak neveztek és amely az óceán felőli gátakat megtörő földmozgások következtében eltűnt. Az „óceán” kifejezés az Atlanti-óceánra fenntartott kifejezésből származhat…
Karst és mások a Tritón-tavat a Gades-i mélyedésbe, egy tunéziai oázisba helyezik. Eltűnt volna a föld felforgatása és az ebből következő kiszáradás következtében.
De akkor már nem törött gátakról van szó, hanem egy tóról, amely kiürül, és nem a tengerről, amely elárasztja… És egy tenger, amely nem az Óceán.
Maga Karst – ami zavaró – a Tritónisz nevet a Terin, Terim vagy Tengiz hellenizálásának tekinti.
Nem lehet, hogy a Tingisz-tó volt a Tritónisz-tó, amelynek partján, egy hármas kerítésben állt Poszeidón temploma, az a templom, amelyben Antaiosz felakasztotta a birodalmába bejutni kívánó idegenek fejét (ez a szokás Galliában is megtalálható volt)?
Emlékeznünk kell tehát arra, hogy Neith-et, az egyiptomit, akinek a szaiszi templomot szentelték, a görögök a személyes istennőjükhöz, Pallasz Athénéhoz hasonlították?
És hogy egy legenda szerint Athéné a Tritónisz-tó partján született…
Vajon Neith-Athéné lett volna az atlantisziak első, kelet felé irányuló inváziójának névadója, akik a Tritonisz-tó partjairól indultak volna, majd később egy újabb invázióval léptek fel?
De meg kell oldanunk a kataklizmákat. (1969)
[1] A Platón idézetek Kövendi Dénes fordításai. (Schen.)
[2] Latin kifejezés, jelentése: „kelet felől jön a fény”.
[3] Természetesen a csatorna (teljes) hossza 6000 stadion lehetett. Úgy tűnik, hogy Platón, aki tudott számolni, csak átírta a szöveget. A csatorna a sziget „belsejében” van.
Ráadásul az a "Ancient Symbols"-nak csak az első része volt, amit adtam, s az egész 3 részes volt (és minden kis kép rákattintva nagyítható volt!). Még itt egy részlet a 3. részből:
Nolanust kétségtelenül jobban érdekelték az ilyen szimbólumok, jelek, mint engem vagy az alkimisták ténykedései is. Én ezekkel csak a nagyobb teóriáim megerősítéseként foglalkoztam.
Azoknak a kamráknak biztosan volt a fiatalító eljárásokon kívül is más funkciója, csak ez irányban nem végeztem kutatásokat. Minthogy eredetében valamiféle vízözönelőtti alkimista gépezettel van dolgunk, így adja magát a többfunkcióság. Ahogy a Frigyláda kapcsán is beszélnek valamiféle óriási kondenzátorról és mannát előállító gépezetről, sőt, másról is, s ezek valójában nem is „ütik” egymást. A Grállal vagy az athanorral kapcsolatban is előjön az élelemgyártás, varázsital készítés: istenek eledele/itala, amit mindig a beavatott papság végzett. Még emlékeiről is tudunk: gondolok itt arra a két palackra, amit Morgan talált Aubrié-Hór fáraó dahsuri aknasírjában, mikor 1894-ben behatolt oda, vagy Baalbekhez közeli, Kerakban – ahol Noé apánkat eltemették –, egy sírboltban talált hermetikus palackra. És főként Epimenidész krétai papra, aki egy hasonlót talált a titokzatos és már régen lerombolódott krétai Labirintus egyik föld alatti termében, s ami megnyújtotta életét. De róla kicsit bővebben is írtam itt: http://titkostortenelem.org/kultikus-epitmenyek/46-kutatas-a-kretai-labirintus-utan
Lehet, hogy a maorik fedezték fel Antarktiszt "A történettudomány mai állása szerint egy orosz felfedezőhajó kapitánya, Fabian Gottlieb von Bellingshausen fedezte föl az Antarktiszt, vagyis látta meg először a déli kontinens partvidékét 1820-ban. Egy nemrég megjelent tanulmány szerint viszont maori és polinéz felfedezők már 1000 évvel korábban eljuthattak az Antarktiszra.
Az új-zélandi University of Otago kutatói maori törzsek szájhagyomány útján továbbadott és a 18. század végén lejegyzett történeteit elemezték. Ezeknek pedig visszatérő figura egy bizonyos Hui Te Rangiora, aki Te Ivi o Atea nevű hajóján jeges déli tengerekre hajózott. A kutatók szerint a történet valamikor az időszámításunk szerinti 7. századra tehető, azóta adják tovább a törzsek tagjai.
A maori és más polinéz népek történetei olyan dolgokat írnak le, amelyek a kutatók szerint kísértetiesen emlékeztetnek jéghegyekre, a Déli-sarkvidéket körülvevő tengerekre, azok állat- és növényvilágára. Hui Te Rangiora hajósai ezek szerint átkeltek a ködös és hideg tengeren, ahol a tenger mélyére lebukó állatokat (fókákat? pingvineket?) és hófehér, csupasz hegyeket láttak. (Guardian)"
Annak idején Nolanust is nagyon érdekelték az ilyen és hasonló dolgok. Mikor 2011-ben elindult a mythmagichistory.com nevű angol nyelvű oldalunk, ott két részletben írt az ősi szimbolumokról ("Ancient Symbols"). Az oldal már nem „üzemel” (ne keressétek). A két részes ősszeállításból az első rész ilyen volt (pár fotó róla):
A görögök szerint az egyiptomiak, etruszkok, föníciaiak és más népek is ismerték Héraklészt, akinek 12 nagy munkát tulajdonítottak. De már az ókori tudósok is tisztában voltak vele, ennyi tett véghezvitele még egy félistennek is sok. Úgyhogy 2-3 vagy még több különböző Héraklésszel számoltak. Louis Charpetier nyomán persze minket az izgat, aki a távoli Nyugatra utazott. Ő egy újkőkori hadvezért látott benne. Ha az érvelése helyes vagy csak részben helyes is, akkor is nagyon régi időkről beszélünk. Semmi esetre sem gondoljuk, hogy arról a Héraklészről lenne szó, aki görög kronográfusok szerint az i.e. 1300 körül élt (nem sokkal Trójai Háború előtt). A Nyugat kalandora Charpentier szerint valamikor 8-10.000 évvel ezelőtt élhetet, de Braghine is 6000 évesnek mondja, de Koutrouvelis számítása is az i.e. 32. századba teszi, és még mindig Odüsszeusz utazása elé…
Micsoda idők lehettek ezek, mikor egy hadsereg indult Keletről a szárazföldeken csak azért, hogy megszerezze a Heszperidák Kertjének aranyalmáit…!
Charpentier barátunk már elmesélte könyve, Az óriások és rejtélyes eredetük első fejezetében a világtörténelem első csatáját, amit Héraklész vezette sereg vívott a marokkói Tangernél. A könyv második fejezete: „Heszperidák”, s magával a rablással foglalkozik (a könyv harmadik fejezete: Atlantisz).
Charpentier tehát a mitikus Herakles 10. és 11. munkájával foglalkozik: vagyi a Gérüón marháinak ellopásával és a Heszperidák Kertjének aranyalmáinak megszerzésével. Erról szól a francia szerző könyvének következő fejezete, aminek itt adom magyar fordítását:
II. Fejezet
HESZPERIDÁK
A legenda szerint Herkules – vagy ha úgy tetszik, a közel-keleti hadsereg – két hadjáratot hajtott végre a távoli Nyugat ellen, amelyek valódi portyázások voltak. A cél nem volt más, mint hogy olyan „termékekhez” jussanak, amelyek keleten hiányoztak. Az első alkalommal szarvasmarhák, a második alkalommal pedig mezőgazdasági termékek.
A legenda szerint Spanyolországgal szemben az Atlanti-óceánban volt egy sziget: Heszperia szigete, ahol az óriás Gérüón uralkodott (ismét egy óriásról van szó). És bíborszínű teheneket tenyésztett, amelyekből egy másik óriás által őrzött híres csordája volt.
A Herkulesre bízott egyik feladat az volt, hogy lopja el a teheneket Heszperia szigetéről.
Úgy tűnik, hogy Herkules, hogy elérje a szigetet, egy kis hágón ment volna át, amely párhuzamos a Valcarlos-szal... És ebben a hágóban van egy ősi torony, úgy tűnik, a neolitikus időkből, amely az „Fort Urucles” nevet viseli és amelyben Jacques Coupry joggal ismerte fel egy Herkules-erődöt.
Innen az Ibériai-félsziget atlanti-óceáni partvidékére, valószínűleg dél felé, Cádiz térségébe jutott, arra a helyre, ahol később a föníciai Tartesszosz kolónia virágzott.
Mivel Herkules nem volt hajós és nem rendelkezett hajóval, megfélemlítette a Napot – folytatja a legenda –, hogy adja neki a hajót, amely éjszaka az óceánon át nyugatra szállította. Mivel a Nap ezt megtagadta, a hős kifeszítette az íját és azzal fenyegette, hogy egy nyíllal lelövi, mire a Nap megadta magát. Herkules ekkor szállhatott fel a naphajóra.
Anélkül, hogy túlságosan erőltetnénk a legendát, hihető, hogy a hajót – a szükséges felszereléssel együtt – valamelyik partvidéki törzstől kölcsönözte volna, amelyik többé-kevésbé imádta a Napot, és megszokta, hogy annak iránya szerint, azaz nyugat felé hajózzon… Egy kölcsönkapott hajó, természetesen fenyegetés hatására?
Akárhogy is legyen – és ez teljes mértékben bizonyítja, hogy nem a Nap valódi hajójáról van szó –, a hősünket nyilvánvalóan felkavarták az Atlanti-óceán hullámai. Feltehetően tengeribeteg volt – ami normális egy ember vagy egy hadsereg számára, de nagyon meglepő egy félistentől.
A szigetre érve Herkules megölte az őrző óriásokat és visszafordult a bíborszínű ökreivel, amelyeket Szkítiába hajtott.
A jószágok után a mezőgazdasági termények, amelyek miatt a Heszperidák kertjébe tett expedíciót vállalták.
Ez a „kert” – mind a görög legenda, mind a helyi hagyomány szerint – Larache városka közelében vagy valamivel azon túl helyezkedett el.
Ha Tanger felől érkezünk, ez a hely az ősi Lixussal szemben van, bár a Lukos folyó torkolata választja el tőle, amely egy torkolatot képez, amely ma már elég kicsi, de nagyon kiterjedt lehetett, és amely gyakorlatilag a nyugati part egy teljes részét elszigetelte. A mai Alcazarquivirig érhetett.
Ahhoz, hogy a part nyugati részéhez eljussanak, át kellett kelni a mocsáron vagy hajóra kellett szállni; de Herkulesnek nem volt kikötője és a mocsár akkoriban különösen veszélyes vízi gyíkok és őshüllőkkel lehetett tele… És ahogy az természetes, meg kellett küzdenie velük…
A legenda azonban nem erről szól, hanem arról, hogy a „kert” eléréséhez Herkulesnek meg kellett küzdenie a Ládón nevű sárkánnyal, Ekhidna fiával, a többfejű sárkánnyal, aki a Heszperidák bejáratát őrizte.
A legenda itt továbbra is megegyezik a helyi nevekkel.
A Heszperidák, ahogyan a nevük is mutatja: a „Nyugat leányai”, a legvégső Nyugat gyermekei. Ők Atlasz lányai, aki egyszerre hegy és atlanti király. Nem lenne túlzás a legendát úgy elképzelni, hogy ők a névadó atlanti törzsek. Végül is a berbereket még mindig „Atlasz fiainak” tekintik. Nincs itt tehát semmi olyan, ami meglepne minket.
Hárman vannak: a Fekete, a Vörös és a Fehér. Logikusan azt gondolhatnánk, hogy bőrszínükről van szó, és hogy a titokzatos – és valódi – kert őrzését egyformán az általuk megszemélyesített három fajra bízták.
Ez a tény annál kevésbé zárható ki, mivel a három fent említett bőrszínt, valamint a három fajt egyaránt megtaláljuk ezen a vidéken.
A Heszperidák kertjének különlegessége volt, hogy a fák sajátos gyümölcsöt termettek: aranyalmákat. A Pszeudo-Szkülax szerint három volt ezekből és a régiek úgy tekintettek rájuk, mint olyan talizmánra, amely képes megnyitni az Olümposzt. Bár ha nem is teszi az embert az istenekhez hasonlóvá, de legalább lehetővé teszi, hogy megközelítse őket.
Ezek tehát a beavatás gyümölcsei voltak.
Nem zárható ki e három alma szimbolikája, ami a fekete matéria három alkímiai állapotát teszi belőlük, amelyből a két darab kő a Fehérrel és egy a Vörössel vált ki.
Ez összefügg az alma sajátos szimbolikájával is, amely a hagyomány szerint a Teremtés könyvében a jó és a rossz tudásának fájának gyümölcse, Apollón gyümölcse, a Parisz pásztor által a három istennőnek felajánlott szépségdíj, valamint a szerencsés Avalon szigetének gyümölcse, a kelta szigeté, ahová a bölcsek lelke a halál után kerül.
Meglepő tehát az almának tulajdonított „tudás” állandó jelentése, amelyet az ókori szobrászok szívesen adtak a beavatottak kezébe.
Szükséges, hogy ez a tartós kapcsolat e gyümölcs és a „tudás” eszméje között távoli forrásból származzon… És nem szabad elfelejtenünk, hogy valahányszor az ősök az ARANY szót annak anyagi, fémes jelentésén kívül használták, mindig a beavatás tárgyát, vagy a tökéletességet létrehozó eszmét vagy annak megfeleltetését akarták megjelölni. Így például az Aranyszám, az Aranygyapjú, az Aranyszáj, az Aranyláb, az Aranytérd, az Aranyversek és így tovább.
Következésképpen a „Heszperidák kertjének” két jelentése van: a „művelt kert” és a „tudás helye”.
…És az igazi szimbólumok mindig materiálisan rögzültek.
Kérdések merültek fel ezen almák azonosításával kapcsolatban. Az arrogáns racionalisták még azt is felvetették, hogy ezek egyszerűen citromok vagy narancsok. Ez kissé gyerekes, de aki kertet mond, az művelést mond, és az a görögök előtti Herkules, aki nem tudott mindent a földművelésről, nagyon is gondolhatta, hogy a kert kifosztásával ellopja a titkot, ahogyan Gérüón teheneivel szert tett marhákra… És végül is csak azért maradtunk életben, mert voltak beavatott művelői, akik továbbadták ennek a mesterségnek a hagyományát…
Akárhogy is legyen, Herkules és barbár társai számára tehát az volt a kérdés, hogy a tudás egy valódi vagy allegorikus eszközét, vagyis a civilizáció művét sajátítsák el.
Ez megmagyarázná az expedíciót és az elszántságot, hogy megragadják ezeket a gyümölcsöket, és – a távolságokat megtartva – nagyon hasonlóak lehetnének a modern nemzetek elszántságához, hogy megszerezzék azokat a tudományos titkokat, amelyek meghatározhatják a népek jövőjét.
El kell tehát ismernünk, hogy a keleti „neolitikus emberek” hittek abban, hogy Európa és Afrika legnyugatibb részén – és különösen az egyesülési ponton – egy, a sajátjuknál magasabb rendű civilizáció létezik, ami ellentmond az általánosan elismert adatoknak; egy olyan civilizáció, amely már ismerte a földművelést és az állattenyésztést, valamint a hajózást, mindazt, amit Herkules és a Közel-Kelet nem ismert.
Legalábbis meglepő lenne, ha csupán görög mese lenne, hogy a bennszülöttek – ebben az esetben a tingitaniai berberek – megőrizték és átadták a római hódítóknak annak a helynek az emlékét, ahol Herkules tábort vert, ahol Antaiosz elesett és eltemették, és ahol a Heszperidák kertje található. És az sem kevésbé meglepő, hogy ilyen pontosan egybeesik egy olyan mese részleteivel, amelyet teljes egészében olyan emberek találtak ki, akik semmit sem tudtak erről a régióról.
Másrészt a népek között ősidők óta él az a meggyőződés, hogy ez a hely Marokkóban egyedülállóan szent. Még a rómaiak sem tudtak szabadulni ettől az érzéstől, mert a tengerszorost Fretumnak nevezték, és szent helynek tekintették. Az arabok Afrikának ezt a részét „Moghreb el-Aksa”-nak, a boldog Moghrebnek nevezték…
De ez a Marokkó, amelynek magas hegyvidéki része a mitikus Atlantisz egyik királyának nevét viseli és amelynek egyik fiának, Antaiosznak a neve éppúgy megtalálható a közeli Andalúziában, mint Nyugat-Indiában és az Andokban, valamint másutt is; ez a Marokkó, amelynek lakóit öt évszázaddal Jézus Krisztus előtt atlantáknak nevezték, nem lehetett volna-e ez egy «hátsó hely» vagy az utolsó kolóniája ezeknek az atlantiszi lakosoknak, akiknek még Herkules idejében is volt egy szigete?
Gérüón, Heszperia szigetének óriása és a nyájat őrző óriások, nem az óriás Antaiosz testvérei voltak-e, akik a „Nyugat lányai” kertjének szurdokát őrizték?
És az a kataklizma, amelyet Herkules idézett elő, amikor megnyitotta a Gibraltári-szorost, nem felel meg Atlantisz szigetének eltűnésének, amelynek lakói – az Atlasz atlantáihoz hasonlóan – földművesek, állattenyésztők, tengerészek és építészek voltak?
Ebben a tekintetben talán érdekes, ha „euhémerikusan” felidézzük a keleti és nyugati népek történetét, ahogyan azt a görög mitológia elmeséli.
Amikor Kronosz istennek, az ősatyának gyermekei születtek, felfalta őket.
Amikor társa, Gaia, az ősföld, úgy látta jónak, hogy újszülött gyermekeit kövekkel helyettesítse, Kronosz felfalta a köveket és életben hagyta Zeuszt, Poszeidónt és Kharónt.
Nem lehet költőibben kifejezni, mint hogy az idő felemésztette az első emberek emlékét, de azok számára, akik később születtek, az emlék megmaradt, csak a kövek – vagyis a művek – szívódtak fel…
Így maradt meg az emberek emlékezetében Zeusz, aki a Föld uralmát, Poszeidón, aki a tengerek uralmát és Kharón, a poklok uralmát kapta, vagyis egy kontinentális nemzet, egy tengeri nemzet és egy harmadik, földalatti nemzet.
Hagyjuk el a földalatti népet, hiába a trogloditák és a legendás gnómok…
Zeusznak voltak leszármazottai, ugyanúgy, mint Poszeidónnak…
Héraklész Zeusz fia volt, Antaiosz pedig Poszeidón fia…
Zeusz és fiai birodalma az Atlanti-óceán körül helyezkedett el; Poszeidón birodalma egy sziget volt az Atlanti-óceán közepén.
Zeusz fiainak háborúját Poszeidón fiai ellen Platón a szaiszi papnak a bölcs Szolónhoz intézett beszámolója alapján mesélte el, amelynek csak egy részét őriztük meg, de ez elég ahhoz, hogy halvány fényt vessen a történelem egyik legkülönlegesebb rejtélyére: Atlantiszra. (1969)
