"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
"Szívem mélyén mindig várlak Örülök, ha néha látlak Nagy ajándék vagy nekem Talán meg sem érdemlem Csillag vagy fenn az égen Egyszer talán elérem Fényed majd rám is ragyog Kezem Te is megfogod Érzed, hogy a szerelem Szétárad a szívedben Így lesz, talán, nem tudom Mondd, hogy nem csak álmodom!"
-Szeretsz? -Nem tudom. -Miért nem? -Nem vagyok biztos. -Kételyek? -Azok. -Akkor mit érzel ? -Ez bonyolult. Néha hiányzol, nem bírom, ha nem vagy velem. Szükségem van a jelenlétedre, még ha nem is nézek rád. Néha ellöklek, mert félek. Megijedek tőled, pedig nem bántasz. Néha futnék veled akármeddig, akárhova...csakhogy együtt lehessünk. Néha úgy érzem, nem jó ha itt vagy, vagy nézel, mert elvársz dolgokat. Lehet, hogy nem tudom megtenni. A szívem megszakad, ha mással látlak, de nem szólok egyetlen szót sem. Csak elsétálok...Néha utálom, ahogy kinézel. De ezt se mondom soha. A lényeg kárpótol mindenért. Nem tudok soha haragudni rád úgy igazán. Pedig lehet, olyat tettél, amiért másnak már nem jutna a bocsánatomból. Néha ha rád gondolok sírok, néha nevetek, néha ordítok, aztán megint ott a mosoly az arcomon. Lehetne egyszerű, de nem... ez bonyolult. -Akkor szeretsz? -Azt hiszem...
„Ha valakivel találkozol, gondolj arra, hogy a találkozás mögött ezer és ezeregy ok rejlik. Minden emberi kapcsolat szent egymásra találás. A másik emberben önmagad másik felét ismered fel, minden vonásában saját vonásaidat látod meg. Amit róla gondolsz, magadról gondolod. Amit vele teszel, magaddal teszed. Amit róla képzelsz, azt magadról képzeled. Mindaz, amit neki kívánsz, egy napon veled fog megtörténni.”
"Szeretlek, mint élet a végtelent, Mint Mária imádja a kisdedet, Ahogy a hívok a sugárzó Napot, Szeretlek, mert boldogságom adod.
Te azért születtél, hogy velem legyél, Széppé váltál, hogy nekem tetsszél, Mosolyt tanultál, hogy jó kedvem legyen, Kincs lettél, hogy meglelhesselek.
Hozzám tartozol, mint réthez a virág, Pusztához nyármelegben a délibáb, Éjszaka végéhez hajnali pirkadás, Kezdődő élethez befejező halál.
Mikor rám nézel, csillagfény a szemed, Mikor átölelsz, folyondár lesz kezed, Mikor megcsókolsz, lobogva forr vérem, Mikor enyém vagy, a végtelent remélem.
Tőled kapom télen a tavasz melegét, Fagyos hóviharban Te vagy a menedék, Sötét tengeren világítótorony, Magányban, halálban vigaszt hozó.
Neked adom a hulló hó bársonyát, Surranó pataktól csevegő csobogást, Tavaszi szellő lágy simogatását, S minden tudásom, hogy boldog legyél.
Érted születnek bennem szép szavak, Hozzád száll távolból a féltő gondolat, Veled vagyok akkor is, ha el kell menned, Álmomban követlek messzi idegenbe.
Szeretlek, hogy mást már ne szerethess, Szeretlek, ahogy ember csak szerethet, Szeretlek, hogy álomban érezd magad, Szeretlek, hogy megtarthassalak."
"Minden ember legmélyebb érzelmi szükséglete, hogy szeressen és viszontszeressék. Ha érezzük mások szeretetét, képessé válunk a bennünk rejlő lehetőségek kibontakozására, ennek hiányában azonban csupán a túlélésért küzdünk.
A legtöbb embernek téves és homályos elképzelései vannak a szeretetről. A nyugati társadalmakban a szerelem bálványozásának tanúi lehetünk. Ha kételyeink lennének, hallgassunk bele a slágerekbe vagy nézzünk bele néhány filmbe. Gondolkodás nélkül elfogadjuk azt a közkeletű felfogást, hogy a szerelem olyasvalami, ami varázsütésre megtörténik velünk. Jön, mint a villámcsapás, vagy éppen elkerül bennünket. - Mindenesetre nem rajtunk múlik. Ez a megállapítás igaz ugyan a "szerelembe esés" mindent elsöprő és felvillanyozó érzésére, a folytatásra nézve azonban már nem.
Ha a szerelem nem alakul át elkötelezett szeretetté, nincs jövője a kapcsolatnak.
Ne várjunk arra, hogy szeressenek minket, hanem kezdjünk el szeretni, így válunk szeretetre méltóvá.
A szeretet nem érzés, hanem egy bizonyos viselkedésmód.
Hát nem éppen az a szeretet lényege, hogy olyasmit teszünk, ami mások javát szolgálja? Ha csak azt tesszük, ami nem esik nehezünkre, soha nem leszünk sikeresek. Abból tudhatjuk, hogy jó úton vagyunk a sikeres élet felé, ha az út, amelyen járunk meredeken felfelé halad."
„Tudod, hogy szavadat félreérthetik. Olykor tetteidet is. A félreértés éppúgy hozzátartozik az emberhez, mint a fához a levél, tengerhez a víz, törzshöz a kar, fejhez a gondolat. A félreértés oly természetesen jár-kel a világban, mintha együtt született volna a megértéssel. Ne magyarázkodjunk, ne szépítsük a történetet. Az igazság aranyból van és kiállja az idő próbáját.”
Azokra gondolok, akik meghasonlottak, mert becsapták, megsértették, hátba támadták őket; és azokra, akik csaltak, sértegettek, rágalmaztak - és ettől meghasonlottak.Ember vagy, így bármi megtörténhet veled, amit ember elkövetni, vagy eltűrni képes. Amint a tisztaságnak van tudománya, úgy a romlásnak is van. A bölcs, higgadtan fogadja az élet dolgait, az emberi szív kegyetlenségét, a lélek hamisságát is.De mit jelent a szívnek ez a szó: hamisság? - Feltételezi a csalást, az álságot, a képmutatást. Legkézenfekvőbb kelléke: a hazugság, mely az ártatlannak tűnő nagyotmondástól, szándékos félrevezetésig töméntelen formát ismer.Ilyen kegyetlenül hat a sértés, a rágalom is: a kéretlen szókimondástól a becsület sárba tiprásáig. A szókimondásnak is vannak fokozatai. Bár tudjuk, nem minden szó mondható ki, legalábbis nem ott, nem azonnal és nem úgy. A kimondott szó, mérgezett nyílként hatol a másik szívébe, mikor célba talál. De miként a nyíl, úgy a szó is szélt téveszthet, a sértés pedig visszaszáll a sértőre, mert aki kapta, nem dédelgeti keblén, mint egy gyémánt nyakéket, hanem rögvest visszahajítja. Tudj bánni a hazugsággal, akkor majd tudsz bánni az emberekkel is.Tudd a sértést, a rágalmat a maga helyén látni: a nagy lélek nem háborog, nem gáncsol, a nyugalom szelíd derűje hatja át minden napjait.Ha lelked nyugalmat áhít, add meg neki: a dolgokat, melyek kívül vannak, hagyd kívül, hogy szép életet élhess.A dolgok mozdulatlanok, belsődbe engedve te adsz életet nekik. Te döntesz arról: befogadod, vagy kizárod őket. Dönts szíved szerint: aki szeretettel közelít a világ dolgaihoz, mindig jól dönt.
„Bizonyára hallottál már arról, hogy a szívek összetartoznak. Ha nem így volna, nem kutatnál szakadatlanul a másik szív után. Folyvást keresed, miként ő is téged. Tudod, hogy létezik, földre érkezésed pillanatában, sőt annál előbb is tudomásod volt róla. Ugyanolyan ártatlan, mint te, s nélküled ugyanolyan védtelen, amilyen te vagy nélküle. Amikor megszülettél, az Ajándékozótól kaptál egy érzékeny szívet. Font hozzá egy ezüstszálat is. Innenső végét a te szívedhez, túlsó felét ahhoz a másik szívhez kapcsolta, végül összekötötte őket. A két kicsi szívből egy nagy szív lett. Bármilyen távol vagytok egymástól, ez az ezüstszál nem szakadhat el soha. A Szeretet Palotájában az emberi szívek azonban gyakran összetörnek. Ám miután a nagy szív ismét két kicsi szívre hullik szét, akkor is összetartoznak, mert találkozásuk szent találkozás. A kicsi magányos szívek olyanok, mint a születő csillagok: pislákoló fényükkel még nem tudnak ragyogni. Te tündökölni jöttél. A szeretet tudása mellett magaddal hoztad a csillagidőt. Te akartad úgy, hogy a Szeretet Palotájában is a csillagidő törvényei szerint élj. Ragyogni jöttél, bár tudtad, a csillagszikrák sugárzása csupán egyetlen pillanatig tart: az egyik fény átadja helyét a másik fénynek.”
Tünedező alkonyvilágnál Olvasgatom a levelet... Tatjána sír, sirat egy titkot, Egy vágyat, amely elveszett. Úgy fáj nekem az, amit ő ír, Könnye az én szivemre hull... ...És mégis, mégis levelének Ujjongok mondhatatlanul...
Kis levelét kibontom százszor... Tatjána sír, gúnytól remeg... Oh, kinyílott szűz leány-álom, Mennyivel tartozom neked!... Tatjána sír... Van még Tatjána, Rajongó lelkű, hófehér, Aki szeret félőn, titokban, Ki szeret - a szerelemért...
Tatjána sír. Siratja titkát, Egy álmot, amely elveszett, Egy titkot, melyet most vallott be S melyet már régen érezek!... Közel voltam a kárhozathoz, Mely felé asszony-kéz dobott - Az ő aggódó lelke volt tán, Amely a szirten átfogott...
Én nem tudom, rózsás az arca, Vagy halvány, sápadt, vértelen. Csak azt tudom, hogy lelke tiszta, Szivében dal van s szerelem... Én Tatjánám, ne félj a gúnytól, Ne sirasd azt a levelet: Megmentetted az én hitetlen, Veszendő, bűnös lelkemet!...
Ady Endre: TATJÁNA ÍRT...
Fehér felhőcsapat vonul nyugatra, a nedves égre utca, tér nevet fel, a nap jóságosan tekint az ember művére, szép győzelmet így aratva. Tornyait rózsatündöklésbe tartja a dóm s ezer aranyszobrot emel fel - hozsannát fénylik, míg madársereg ver tanyát tülekedőn s csivogva rajta. S mert gondjaim felhőit messze-messze űzi szerelmem édes mosolyával, a lelkem napra szárnyal, szinte menybe, hiszen az élet szent eszménye rávall: Itt minden gondolat úgy csendül egybe, hogy minden érzés egyetlen csodás dal.
Most elmondom, mid vagyok, mid nem neked. Vártál ha magadról szép éneket, dicsérő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék: csak csönd neked.
E szó jó: csönd vagyok, csönded vagyok. Ha rám így kedved van maradhatok, ülhetsz csak tűrve, hogy dal nem dicsér, se jel, se láng csak csönd, mely égig ér.
S folytatom mid vagyok, mid nem neked, ha vártál lángot, az nem lehetek, fölébem hajolj, lásd hamu vagyok, belőlem csak jövőd jósolhatod.
Most elmondtam mid vagyok, mid nem neked. Vártál ha magadról szép éneket, dicsérő éneked én nem leszek, mi más is lehetnék: csak csönd neked.
Volt benned valami Ami nekem kellett volna De rossz hangon szólalt meg Szívednek húrja Eljátszotta nekem hamis dallamát Reményvesztett éjszakáknak Elfeledett hajnalán Leveszed rólam gyönyörű szép szemed Elfelejtesz engem Mert nem hallod a szíved
„És akkor megmutattad, van mennyország itt is, És belém hatolt a vágy. Ez a szerelem hozott is, vitt is. Megint kivágtunk egy fát… És akkor ott ültél azon a padon, Lassan mindened kigomboltam, Vágyaink sikoltottak szabadon. Megint kivágtunk egy fát, gondoltam.
És akkor azt írtad ennyi még nem elég, Engem akarsz. Ne lássam a felhőt! És felhívsz, hogy mit kellene még. De közben kiirtunk egy erdőt”…
Ki teste, ki lelke egészségét köszönheti e csodának, ki teljes emberségét. Orvosság a szeretet minden gondolat ellen, amely lelkedet megzavarja. Változtasd örömmé mások bánatát, s hitté a reményvesztettséget. A csend nem csupán a természet hangja, hanem az ember legbelső szükséglete. A világ körüli utazás is egyetlen lépéssel kezdődik. A tudásnak nem tudás a kezdete. A szeretetnek nincs kezdete, így vége sem lehet. A szeretet örök. Légy, amivé legszebb hajlamaid által válhatsz - de elsősorban maradj ember.
A világ tele van születő csillagokkal. Az egyik szikrázó csillag te magad vagy. Téged is, akár a többi csillagot, egy hatalmas, szép fény ölel körül. Ő a te utad, melynek különböző lépcsőit járod. Hol magad felé billensz, mert feladataid odakötnek, máskor a világ szólít, s te kilépsz a fénylő csillagok közé , hogy egy napon magad is fénycsillag lehess. A csillagok útját járod, melyek célja egy: aki megszületett, a fény felé törekszik.
A teremtés sötét barázdái fájnak énbennem s TE mélyükben percenkint megfogansz. Merengéseim mély kútjából fellebegsz lengő arany veder kristályosan és kék illatokkal, s neved szomjas ajkamhoz ér. A lombos idő gallyai homlokomba verődnek,lehajlanak az ágak, és minden napnak Te vagy a gyümölcse. És én Terólad beszélek mindig mindenkinek a lázas esteken, komoly délutánokon-és csak Rólad beszélek, Mert nem tudom kimondani neved.
Én mindig másként gondolom, amit elém kínál a lét. Ha rád nézek is - álmodom egy velünk történő mesét. Ha azt mondanám: - Jó, igen. Ne vedd komolyan, el ne hidd: - másodpercenként a szívem igen biccent és nemet int.
Mert én magam is szüntelen más vagyok, mint aki vagyok, - sem az, akinek képzelem sem az, ami én akarok maradni, lenni: egyre más, és mire elfognám, megint új arc, szédület, kusza láz, arcom rám soha nem tekint. Bármely tükörben nézzem is: - Megvagy! Idenézz! - sír, nevet, de már is más, ahogy a víz ragyogtat minden új eget.
Míg alszom tán ébren vagyok, s ébren meg mélyen álmodom. Hiszed - ölelsz, mint hű rabod, s szíved tán épp elárulom, és ha ellened vétkezem, akkor hű sírásom keres, s míg téged simít két kezem, talán haragtól kék eres.
Mikor hozzád szegez a kín, talán máshol feltámadok, s ha hívnak csavargásaim, mindig feléd vándorolok. Rád nézek: - s hol vagy, nem tudom. S bármit nézzek, az mind te vagy. Elhagylak százezer úton, hogy megleljem kapuidat.
És mindig másra vágyom, mint amit szívből akarok. Szomorún érzem fájón, azt, ha boldog vagyok, mikor a legforróbban élek, legjobban gyilkolom magam, s a legéltetőbb szenvedélyek átölelnek halálosan. Mert nincs határa semminek, a van, nincs fojtva ölelik egymást; ha dobban a szíved, mindig meg is hal egy kicsit. A van, a nincs két végű hinta, és lengő hinta minden itt: - ez mélybe dönt, szállni tanítva, az zuhantat, míg felröpít. Ha öröm hív - már vár a kín, - a hinta egyre fel le száll, ha égben vagy, lenn pokol int, s ha mélyben - fentről fénysugár. Ne kérj válaszokat, szívem. Az igazságból is csak azt tudom csupán, hogy elhiszem, de nem azt tudom, hogy igaz. Már másképp hiszem a világot s régóta másképpen tudom. De nem igaz, jó egy se - látod, hát hagyd - majd újra álmodom.
