Poszeidóniosz (i.e. 135-51) csillagász, geográfus, történetró sok szempontból jóval lényegesebb „tanú”, mint Arisztotelész! Szíriában született, bejárta Görögországot, Itáliát, Észak-Afrikát, Galliát vagy Hispániát. Arisztotelésszel ellentétben nem tartotta „barbároknak” az olyan népek papjait, mint az egyiptomiak, babiloniak, föníciaiak vagy kelták. Információkat vett át ezektől.
Ő vette át a babiloni Berósszosz pap csillagászati és asztrológiai írásait vagy a még a trójai háború előtt élt föníciai Mokhos atom-elméletét. Értekezett a kelták közt a druidákkal is.
Megmérte Rodoszban a föld kerületét és az ibériai Gades városában egy hónapon át figyelte az óceán árapály jelenségét, Poszeidóniosz volt, aki azt mondta, hogy Homérosz szövegei arra utalnak, hogy a költő (legalábbis a szövege) tisztában volt az Atlanti-óceán árapály jelenségével (ami a Földközi-tengeren elhanyagolható).
Minden munkája elveszett s közel 300 töredék maradt belőlük. Írt egy munkát Az Ókeanoszról címmel, ami számos adatot tartalmazhatott az Atlanti-óceán szigeteiről.Ebben beszél a földségek süllyedéséről és emelkedéséről, több példát bemutatva, majd a végén felidézi Plató Atlantiszát, ami szerinte nem légből kapott történet.
És mivel hihetőnek tartotta Platón történetét, rendkívül fontos lett volna, ha Az Ókeanoszról fennmarad. Talán egyik forrása lehetett Markellosznak, aki az óceán prehisztorikus szigetvilágáról szedett össze információkat később.
Tudjuk, hogy sokat foglalkozott Platón Timaioszával, sőt, állítólag egy értekezést is írt róla. Ott elő kellett kerüljön Atlantisz témája!
De a messzi nyugaton, Gadesben, a turdetánoknál vagy a galliai keltáknál tudható, hogy számos mítosz és történet keringhetett akkoriban az óceán szigeteiről, varázslatos helyeiről, és katasztrófáiról. Ezek később elvesztek. De Poszeidóniosz akkoriban épp ezeknél tájékozódott! Valószínűleg Sztrabón tőle értesült, hogy a turdetánoknak 6000 éves könyveik vannak és „vannak a régi korszakról történeteik”. A turdetánok a tartésszoszi kultúra örökösei voltak, s olyan hagyományaik lehettek, melyek visszanyúltak az atlantiszi időkbe.
Poszeidónisznak az ókor egyik nagy polihisztorának minden oka meg volt, hogy ne kételkedjen Atlantisz hajdani létezésében…
A video amit találtam erről, pont ezt taglalja (nyilván teoretikusan), hogy a szaharai beltenger partján volt... Hírverés nem volt, mert akkor fedezték fel, amikor az első műholdkép elkészült róla... ha arra sétál valaki nem látja a szemet, csak a magasból látszik ill tűnik szem alakúnak... apropó csak magasból látszó ábra... nos ilyenről jó párról tudunk ugyebár a prehisztorikában... ill paleoasztroanautikában...
"...egy ilyen kolónia, nem lehet biztos, hogy felépítette itt az őshaza kicsinyített változatát?"
Igen, ez jó ötletnek tűnik. Karthagó esetén szintén előjött, hogy a tervezése mint egy atlantiszi gyarmatvárosé, ami modellezte valamennyiben Poszeidóniszt, az atlanták székvárosát!
Viszont Karthagó a tenger partján épült, ahogy Poszeidónisz is. Ha csak nem tesszük fel, hogy a sivatag szeme pár ezer évvel ezelőtt valami szaharai beltenger partján feküdt. Erről viszont hirtelenjében nem tudok.
Hogy találtak itt régiségeket, az igazából semmit nem bizonyít, hisz egész Marokkóban találtak prehisztorikus leleteket. Ez az egész ugy szerintem nem is tartozik az atlantológia tárgykörébe. Valószínűleg több benne a hírverés, mint elfogadható magyarázat. Ókori szerzők sem tudtak róla. Hirlapi kacsa kategória, számomra érdektelen.
Nade pl egy ilyen kolónia, nem lehet biztos, hogy felépítette itt az őshaza kicsinyített változatát? (hasonlóan ahogy ugyebár a britek és spanyolok a gyarmati világban számtalan helyen csináltak hasonlót) Ami annyira nem is kicsi hiszen 50 km körüli az átmérő. (majd ez a hely is víz alá került és ennyi maradt utána) Nyilván a legelső tisztázni, hogy természetes vagy mesterséges képződmény. Nem tudom vizsgálják-e, de a közepén vannak emberi kéz alkotta romok...
Nincs róla különösebb véleményem. Szerintem semmi köze Atlantiszhoz. Ha már az ember megtalálta a helyesnek gondolt irányt Atlantisz tekintetében, ez teljesen érdektelennek hat.
Atlantisz az óceánban volt és elsüllyedt. Ez a sivatagban van és nem süllyedt el (és nem is tűnik mesterségesnek).
Atlantisz a hagyomány szerint több szállal kapcsolódott Marokkóhoz és az Atlaszhoz, de legfeljebb kolóniái lehettek itt.
Thorwald C. Franke német programozó és atlantológus egy egész könyvet szentelt a témának: Aristoteles und Atlantis címmel (2010). Franke a forrást arra, hogy Arisztotelész elvetette Atlantisz létezését Sztrabón Geographikáját találta meg. Ennek második könyvében Poszeidóniosz görög tudós Ókeanoszról szóló munkájáról nyilatkozik, aki szóba hozta Platón Atlantiszát, és a sziget elsüllyedését beszéli, majd: „És Poszeidóniosz szerint ez jobb így, mint az lett volna, ha maga a monda kiagyalója tüntette volna el e szigetet, úgy, mint a költő az akhaiok falát.”
A „költő” (tehát Homérosz) kitalációjának tartották ugyanis Ilion állítólagos védőfalát is. Sztrabón a 13. könyvében megint említi „a költő, aki kitalálta, el is tüntette, mint Arisztotelész mondja” (13.1.36). Azaz ugyanazt a szlogent, amit korábban, mint Poszeidónioszé lett volna, most meg Arisztotelésznek tulajdonította.
Franke rámutat, hogy valószínűleg Poszedónioszon keresztül hivatkozott Sztrabón Arisztotelészre. Isaac Casaubon híres 1587-es Sztrabón kiadásában ennél a résznél (2.3.6.) megjegyezte, hogy Arisztotelész kételkedett az akhaiok fala létezésében, ami az Íliászban szerepel. Jean Baptiste Joseph Delambre francia csillagász és matematikus 1816-ban csúnyán félreértelmezte ezt a kommentárt. Arisztotelésznek a kritikai megjegyzését Homérosznak az Iliászban szereplő akháj faláról úgy értelmezte, hogy az inkább Platón Atlantiszára való utalás volt. Tehát Atlantiszt, „aki kitalálta, el is tüntette”.
Delambre könyve pedig elég közkedvelt volt a 19. század első felében. Ezáltal Arisztotelész állítólagos Atlantisz-kritikája egyfajta „közkeletű bölcsességgé” volt, s elfogadták igazságként majd két évszázadon át!
Franke könyve teljesen a feje tetejére állította ezt a téves elképzelést, egyértelműen bizonyítva, hogy vannak implicit bizonyítékok arra, hogy Arisztotelész „inkább hajlott Atlantisz létezésére”.
Több mint húsz utalást szedett össze Arisztotelésztől, melyek Atlantisz létezéséhez kapcsolódtak. Arisztotelész nem kételkedett ezen részletekben. Mint hogy feltételezte, Gibraltár és India közt földségeknek kell lenni, mert mindkét helyen élnek elefántok. Platón szerint Atlantisz elsüllyedése után sártenger keletkezett az óceánon. Arisztotelész szintén tud iszapos vízről az Ókeanosz bejáratánál, stb.
Franke azt is kimutatta, hogy nem csak Arisztotelésznek nem volt kifogása Atlantisz létezésével kapcsolatban, de nem volt Poszeidóniosznak vagy Sztrabónnak sem!
Amennyiben ebből meg lehet élni, világoknyomizásos szolgálattételre ezúton jelentkezem.
Tarsolyomban a következő főtitkok már általam leleplezett rugóit tartogatom a Világ és az Űr tudomására hozni: - Rejtett összefüggések Kína és a szárazjég között. - Az elfeledett barnakő titka. - Tételes felsorolások! - A skizofrénia sikere és fejlesztése. - Üldözöttségeim verses vetületei és azok üldözésének konkrét dokumentumai. - Meglepő eredmény: Mit ábrázol egy fokföldi, egy üzbég, egy grönlandi és egy maláj élelmiszerbolt számláinak összeragasztott képe? - Az eltussolás művészete. - Hogyan írjunk sz@r verseket? (kecskerím-gyűjtemény beépített ritmuszavarral.) - Hülyeség régen és most. - Hogyan üldözzük önmagunkat? (Haladóknak.) - Az Aranyhorda aranya a titkos spájzban. (Kinél van a lakat kulcsa?) - Mit vettem észre? - Mit csinált a kicsoda a micsodával a micsodának a micsodájára?
Platón azonban nem várhatta el az ”iskolája eszétől”, Arisztotelésztől, hogy minden teóriáját és felismerését ünnepelje, elfogadja. Diogenész Laertiosz szerint Arisztotelész még Platón életében filozófiai kérdésekben nem értett egyet tanítójával, ami Platónt arra késztette, hogy megjegyezze: „Arisztotelész megrúgott engem, mint a csikók az anyjukat, amikor megszületnek”.
Számomra Platón volt a régi, beavatott, papi tudomány és az új, megismerésen és kutatáson alapuló új tudomány közt az átmenet. Arisztotelész már teljesen ez utóbbi híve volt. A mai tudósok gyakorlatilag szinte minden következtetését ünneplik Arisztotelésznek, még a téveseket is! Ugyanis a kor szintjén ez volt a maximum, amit a részletekből, tudományos megfigyelésekből le lehetett vonni.
Arisztotelész szinte mindent tagadott, amit az ősi hagyomány tanított. Ezeket afféle népi babonaként kezelte. Minden nem görögre nagyfokú megvetéssel tekintett, s ez nem volt más az egyiptomiak, föníciai vagy babiloniak esetében sem. Platón az egyiptomi Héliupoliszban tanult 3 évig, s elfogadta a szaiszi papok információit Atlantiszról, amit Szolónnak magyaráztak. Arisztotelész feltehetőleg az egyiptomi papokat semmi esetre sem tarthatta megbízható információ forrásnak. Több ókori szerző említi, hogy Szolón járt Egyiptomban és az egyiptomi papoktól kapta az értesülést Atlantiszról: Proklosz, Krantor, Hérodotosz vagy Plutarkhosz. Ami azt is jelzi, hogy nem Platón „költötte” azt!
Mivel Arisztotelész a görög utazók beszámolóit rostálta és saját megfigyeléseiből indult ki, így azt tartotta, hogy a világegyetem földközpontú (emiatt a keresztény egyház is nagyra értékelte később). A földrajzi ismereteiben voltak olyanok is, hogy a Duna és a Guadalquivir is a Pireneusokban ered! Sőt, azt feltételezte, hogy India is egészen közel eshet a Héraklész Oszlopaitól nyugatra!
Emlékezzünk vissza, hogy Platón az Atlantisz-beszámolóban említi az Atlantiszon túli nagy kontinenst, ami csak Amerika lehet. Erről írta Louis Charpentier, hogy ez nem származhatott a korabeli görög adatokból, tengerészeti könyvekből, hanem csak egyiptomi forrásból!
Ez olyan már-már, mint korunkban a Vénusz bolygó egykori civilizációjának ügye. Én mindenben a régi hagyományokat képviselem, azokra építek. Míg vannak a modern „arisztoteliánusok” (mint a fórum linkelésben verhetetlen és önjelölt, ügyeletes „asztrofizikusa” és „kozmobiológusa”), akik csak a modern tudományos mérések – és persze ideig-óráig élő szent – eredményeiben hisznek.
*
Tehát Arisztotelészről azt tartották elég kitartóan, hogy Platón több nézetét elvetette (nem mindet persze!), közte az Atlantisz-történetét is. Több helyen azt olvastam, hogy Arisztotelész a De Mundo c. munkájában utalt úgy az elsüllyedt Atlantiszra és Platónra, hogy: „Ő, aki kitalálta, el is pusztította”
Éppenséggel a De Mundo-t v.leg nem Arisztotelész, hanem egyik tanítványa írta. De nagyobb gond, hogy én semmi ilyen megjegyzést nem találtam a könyv magyar fordításában (csak egy helyen említi meg az Atlanti-óceánt, mint az egész földséget körülfolyó óceánt).
Nem tagadhatjuk, hogy Atlantisz elvetése Arisztotelésztől annyira arisztotelészi, annyira beleillik „profiljába”, a minden korábbi ismereteket elvető ítéleteibe, hogy könnyen el is hisszük! De hol nyilatkozott Atlantiszról?
Platón legkedvesebb tanítványáról Arisztotelészről „tudjuk”, hogy elvetette Atlantisz létezését. Ezt még a legvérmesebb Atlantisz-rajongók vagy atlantológusok is elismerték:
Várkonyi Nándor: „Arisztotelész az egyetlen görög író, aki nem hisz Platón elbeszélésének igazságában vagy lehetőségében…”
Dáné Tibor: „Ez a két platóni dialógus már az ókorban heves viták középpontjába került. Arisztotelész még Platón életében mesének nyilvánította az egész történetet, jóllehet elismerte, hogy a Herkules oszlopain túli tenger, vagyis az Atlanti-óceán messze be nyugatra (!) nehezen hajózható, sekélyes és sziklás…
[...]
A középkor folyamán sok más kutatási területtel együtt az atlantológia is lehanyatlik. Egyrészt Arisztotelész abszolút tekintélye miatt, másrészt az eretnekség gyanújától való félelem ezen a téren is hallgatásra kényszerített minden olyan véleményt, amely egyrészt Arisztotelészével, másrészt a bibliai világképpel ellentétesnek tűnhetett. Egyedüli ismert kivétel alexandriai Koszmasz Indikopleusztosz «keresztyéntopográfiája», amely Platón nyomán földrajzi rendszerébe mint létezőt felveszi Atlantiszt is.”
Gáspár László: „Arisztotelész görög bölcselő, Strabon földrajzi író és Plinius római természetkutató kivételével az ókor valamennyi tudósa az események hű ábrázolásának tartotta Platon feljegyzéseit.” (1954).
Alekszandr Gorodnyickij orosz geológus: „Platón első bírálója éppen tanítványa, Arisztotelész, a híres filozófus volt. A Timaioszban leírt társadalmi és állami berendezkedés túlságosan emlékeztetett arra az ideális államra, amelyet Platón olyan nagy előszeretettel emlegetett. Arisztotelész szerint az egész kora athéni államot é Atlantiszt, valamint ezek történetét és háborúit maga Platón találta ki, hogy megalapozhassa filozófiai nézeteit, s elfogadtassa őket az atlantisziakat úgymond legyőző athéniakkal.” (Hol volt, hol nem volt, IPM, 1987/Évkönyv).
Egy cikk: „Platón első «leleplezője» tanítványa és barátja, Arisztotelész volt. Atlantisz szerinte Platón képzeletének szüleménye. Ismert ezzel kapcsolatban az a szólás, amelyet neki tulajdonítanak: «Barátom Platón, de még inkább barátom az igazság»”. (Tudósok az Atlantisz-legendáról, Ország-Világ, 1979/42. sz.)
Charles Berlitz amerikai atlantológus: „Arisztotelész, aki Platón tanítványa, majd később saját filozófiai iskolájának megalapítója, felelősségteljesen kritizálja Platónnak az Atlantisz elsüllyedésére vonatkozó beszámolóját s e kritika még ma is kedvelt a tudományos intézményekben, amelyek az Atlantiszt mítoszként kezelik. Arisztotelész egyébként Platón beszámolójában felfigyelt a váratlan megszakításra s arra, hogy nincs folytatása. Így ír: «Ó, aki kitalálta, le is rombolta azt» – t.i. Atlantiszt.” (Atlantisz, 1991).
Atlantiszt minden módon szabotáló/elvető/átmagyarázó klasszika-filológusok, geológusok és ókortörténészek szinte lubickolnak, mikor Atlantisz ügyében előveszik az "Arisztotelész-kártyát", hogy lám-lám ókor legnagyobb tudósa is elvetette a szigetbirodalom létét…
Pálinkás János is ilyen értelemben írja (amúgy harmatgyenge, összeollózott) tanulmányában: „Érdekes, hogy Atlantisz kutatói, akik görcsösen és mindenáron meg akarják találni Atlantisz helyét, igen gyakran Platónra hivatkoznak, mint tudományos forrásra, pedig már Arisztotelész is kételyeinek adott hangot Atlantisszal kapcsolatban.” (Atlantisz mítosza, Kultúra és Közösség, 2002/2. sz.)
Igazából, szerintük Arisztotelész arra utalt, hogy Atlantisz csupán Platón kitalációja volt… (így felesleges is keresni). Ezt elfogadták Arisztotelésztől, mind az Atlantisz pártolói, mind az ellenfelei is.
Ha meg tudod szerezni a Hórusz szeme című tíz részes sorozatot, mindent elmond:
A Hórusz szeme dokumentumsorozat epizódjainak tartalma:
1. rész - A Misztériumok Iskolája
Az atlantiszi civilizáció tudásának birtokosai - főpapjuk vezetésével - az özönvíz bekövetkezte előtt eltávoztak a kontinensről, és egy részük a mai Egyiptom földjén állapodott meg. A papok tisztában voltak azzal, hogy egy újabb világév (25920 év) következik az emberiség fejlődésében. A világév 12-szer 2160 évből álló világhónapra, azaz világkorszakokra oszlik, amelynek első négy ciklusában rájuk hárult a feladat az emberek szellemi vezetésére. Az Isten (Atum-Ra) hármasságának (Ptah, Thoth, Amon-Re) megkülönböztetése által megtudjuk, hogy Isten a világegyetem fejlődésének különböző időszakaiban, más-más aspektusban nyilvánul meg. A sokféle istenábrázolás mögött valójában egy Isten bújik meg, az egyiptomi „vallás” – amely sokkal inkább a beavatottak első kézből származó tudása – alapja a későbbi egyistenhitnek.
2. rész - Osiris, a reinkarnáció ura
Az ember az újjászületések sorozata alatt – amely a valódi evolúciója – jut el a magasabb tudatosságig. Fokozatosan ismeri fel saját tudatát, anyagias, állati tulajdonságain való felülkerekedésével, döntései által egyre magasabb „létállapotba” jut. Ennek folyamán – miközben teste is állandóan megújul – fokozatosan megérti az univerzum működését és bölccsé lesz. Az /Osiris, a reinkarnáció ura/ című részben megismerhetjük az ókori Egyiptom szellemi központjait, templomait. Megtudhatjuk hogyan adták át a összefüggésekrő szóló ismereteket az alacsonyabb tudatossági szinten élő embereknek.
3. rész - A Szfinx
A papok az Atlantiszról hozott tudás által építették a Szfinxet, amely a bolygó legrégebbi és legnagyobb időmérője. A Szfinx az új világév kezdetét jelezte. A papok által továbbított ősi tudás által továbbra is lehetővé vált az ember szuperlénnyé való emelkedése. Megismerhetjük a platóni évet és a változásokat a csillagok állásához mérten.
4. rész - Az élet virága
Közelebbi pillantást nyerhetünk az egyiptomi írásra, a papok építészeti, filozófiai, csillagászati, vagy éppen mértani tudásuk alapjaira. Ez alapján kiderül, a fennmaradt írások nem az isteni teremtésről szólnak, hanem az isteni elv alapján az emberi teremtésen alapulnak. Megtudjuk ahogyan a meg nem nyilvánult Isten – akarata kiterjesztése által – létrehozta a világot. Az élet virága nem más, mint ennek a folyamatnak az ábrázolása. Ebben a folyamatban jönnek létre a természet és geometria mintázatai.
5. rész - Szakkara a kristálykomplexum
Megismerhetjük/Imhotep/ –et – azaz /Hermész Triszmegisztosz/t – a Szakkara –i piramis tervezőjét, s építőjét. Megtudjuk hogyan faragták ki az építéshez szükséges egy millió tonnányi követ, és miért halmoztak fel az alsó kamrákban több ezer alabástrom edényt. A létesítmény energiaközpontként anyagok mozgatására és rezgései által a készen álló lelkek tudatszintjének megemelésére is szolgált. Megismerhetjük, a jedek közvetítésével, a hatalmas kőtömböket milyen elv alkalmazásával tették súlytalanná és hogyan mozgatták őket a papok az építéshez.
6. rész - Szakkara a kvantumgépezet
A szakkarai piramis alaprajza hasonlít egy számítógép mikrochipjéhez. Szakkarában részecskegyorsító energiát, elektromágneses mezőt hoztak létre, amely termelte és befogta az energiát. A Hórusz szem misztériumiskola tanítványai a segítségével magasabb frekvenciára hangolódtak, és ezáltal tudatukat a valóság magasabb dimenzióiba emelték. Megismerhetjük Imhotep legfontosabb tanításait, elveit a mindenség törvényeiről.
7. rész - Dendera a csillagászat hajnala
Megtudhatjuk a Dendera –i templom szerepét az égbolt feltérképezésében, és megismerhetjük az állatövek hatását a különböző energiák megtapasztalásában. Közelebbről láthatjuk a Dendara –i templom eredeti felépítését és a csillagászati jelek felhasználását az egyiptomiak mindennapi életében. A Dendara –i templom az istenség női princípiumának kifejeződése, amely a férfi rész tudásának befogadásával hozza létre az univerzumot.
8. rész - Edfu a megértés útja
Az ember – az isteni terv által – fejlődése folyamán, a „sötétség” és a „világosság” között megtalálva a semlegességet, juthat arra a szintre, ahonnét kiléphet a reinkarnációk sorozatából. Gondolatainak és döntéseinek következményeit megélve egyre jobb emberré, igazságossá, majd bölccsé válik. Megismerve a következetességet, és a döntésenkénti felelősség vállalásával egyre magasabb szinten ismeri meg a világegyetem lényegét és saját maga teremtő szerepét.
9. rész - Kom Ombo: A szabadság kapuja
Megismerhetjük a papok képzését, próbáit, s megtudhatjuk hogyan válnak a tudás mestereivé. A /Sobek/, a krokodilisten és /Hórusz/ tiszteletére emelt Kom Ombo –i kettős templom szerkezetét pillanthatjuk meg közelebbről. Elmagyarázzák nekünk, hogy félelmeinken való felülkerekedés rendkívüli fontossággal bír. A félelem bekapcsolja az állati ösztönöket, mert egy jövőbeli meg nem történt esemény képét a jelenbe helyezve azonnali menekülésre vagy támadásra ösztönöz. Ennek leküzdésére építették a templom különleges víz-labirintusát, amelyet a halálpróba idején alkalmaztak. A próba során, a víz alatt, a tanítványoknak krokodilok mellett elhaladva kellett megtalálniuk a helyes kiutat.
10. rész - Philae: A Női Alkotórész
A megnyilvánult istenség két alkotórésze a férfias, ami a bölcsesség és az abszolút tudás, valamint egy női alkotórész, ami a homogén, végtelen szeretettel telített anyag. /Atum/, /Nun/ és /Isis/ szerepéről tudhatunk meg közelebbit. Megismerhetjük az egyetlen isten több alakját, energiáit, és különböző megjelenési formáit. Az Isis számára szentelt templom által láthatjuk az utat, amely az anyag szellemi világba való visszatérését jelenti.
Európa árják előtti ősnépeiről, mint az ibérek, pelaszgok, etruszkok, kelták, baszkok vagy ligurok, már a 19. század vége felé akadtak tudosok, akik őket bevándorolt atlantiszi népeknek tartották.
Alexander Winchell amerikai professzor 1880-ban jelentette meg a Preadamites; or A Demonstration of The Existence Of Man Before Adam c. hirhedt munkáját. De nem sokkal előtte a francia Arbois de Jubainville nyelvész és keltológus 1877-ben adta ki az ugyancsak híres: Les premiers habitants de l'Europe c. munkáját. Mindkét tudós elfogadta a hajdani Atlantisz létét. Az ő munkájukat (is) használta fel I. Donnelly a jószándékú gyűjtögető, aki mindent összeakart szedni Atlantiszról.
Jubainville több fejtegetését átvette Várkonyi Nándor is, de a francia igazából nagyon tudálékos akart lenni (de közel sem volt az), pld. idegesítő, hogy a latin vagy görög forrásokat eredeti nyelven idézte (mint a klasszika philológia), ezzel keltve azt a hatást, hogy az övé "komoly mű" (s persze nem adta meg ezek fordítását). Több azonosítása hajmeresztő, inkább az a jelentősége, hogy összegyűjtötte a klasszikus anyagot. Winchelltől Donnellyn át azt közvetítették, hogy a görögök mitológiája az Ókeanosz partján leledzik, hogy a görög ősmúlt, a görög mitológia nem más, mint Atlantisz királyainak története.
Alexander Pavlovitch Braghine egykori orosz cári ezredes és amatőr nyelvész a feleségével bejárta Európát, Afrikát és Dél-Amerikát (Braziliában halt meg 1942-ben). 1939-ben jelentette meg Atlantiszról szóló könyvét portugálul, franciául, németűl, majd 40-ben angolul is. Braghine a két évtizedes kutatása alatt mindenhol Atlantisz nyomait kereste. Könyve bár sok részletében nem annyira tudományos, ám nagyon is olvasható. Sajnos magyarul nem jelent meg. Várkonyi a Sziriatban alaposan felhasználta a könyvét, sok olyan helyen is, ahol meg sem említi az ezredes nevét.
Velikovsky is használta Braghinét, anélkül, hogy megnevezte volna.
Braghine: The shadow of Atlantis, 1940.
Ebből adom a 8. fejezetet, ami a pelaszgokkal, keltákkal, etruszkokkal és a többi rejtélyes eredetű néppel foglalkozik:
VIII. fejezet
Az etruszkok és a pelaszgok. A gallok és a kelták.
Lewis Spence elmélete. A baszkok és a japánok.
Az etruszkok (vagy türrhénoszok) Róma alapítása előtt érkeztek az Appennini-félszigetre. A jelek szerint egy nyugati országból vándoroltak ki és ügyes fémművesek, fémkohászok voltak. Az ókori forrásokból származó hiányos információk alapján feltételezhetjük, hogy az atlantisziakkal álltak rokonságban.
A spanyolok által a XVI. században megismert indián törzsek szintén híresek voltak a fémkohászat terén való jártasságukról. A fémkohászat ismerete közös volt az aztékok, maják, peruiak, karibok és csibchák körében. A spanyol krónikák például beszámolnak az inka császárok fővárosukban, Cuzcóban lévő pompás kertjéről: ez a kert számos mesterséges fával és növénnyel rendelkezett, amelyek szárát, ágait, leveleit, virágait és gyümölcseit sárgarézből, ezüstből és aranyból készítették. Ez egy igazán művészi munka volt: az arany virágokon ezüst pillangók ültek, a sárgaréz szárakon és ágakon pedig fémből készült gyíkok, kígyók és csigák másztak. Az indiánok ismerték a sárgaréz és a réz keményítésének módszereit, valamint arany- és ezüstszobrokat, meg fémből készült automatákat készítettek: papagájokat, amelyek mozgatták a nyelvüket és a szárnyaikat, olyan majmokat, amelyek nemcsak a fogaikkal törték a diót, hanem még forgatták is az orsókat. Cortez egy sor ajándékot kapott Montezuma mexikói császártól: volt köztük platinából, egy nehezen olvasztható fémből készült tükör, és több olyan lemez, amelyet arany- és ezüstcsíkokból készítettek olyan módon, hogy lehetetlen volt észrevenni a hegesztett illesztéseket. A mexikói és perui aranyművesek e munkáit olvasva az embernek önkéntelenül is eszébe jut Platón leírása az atlantisziak fémműves mesterségéről, akik egy számunkra teljesen ismeretlen ötvözetet is létrehoztak, a titokzatos oreikhalkoszt.
L. Frobenius professzor vizsgálatai bebizonyították, hogy bizonyos különös analógiák és hasonlóságok léteznek az etruszk régiségek és egyes amerikai törzsek régiségei között. Sőt, számos esetben antropológiai analógiákat is megállapítottak. Az ősi építészet jól ismert jellegzetessége, az úgynevezett „álboltozat”, amely az etruszk épületeket jellemzi, az amerikai romok között is megtalálható. Már beszéltem arról, hogy Marajo szigetén olyan romokat és kerámiákat fedeztek fel, amelyek hasonlítanak az etruszk művészet tárgyaihoz. Kétségtelen, hogy az etruszkok valamilyen nyugati országból érkeztek Itáliába, és valószínű, hogy ez a nép részét képezte azon népvándorlási hullámok egyikének, amelyek Lewis Spence elmélete szerint az i.e. utolsó évezredekben érkeztek, s végül az Appennini-félszigeten telepedtek le. Mások azonban úgy vélik, hogy az etruszkok Kis-Ázsiából jöttek, mert ez utóbbiak és a rejtélyes hettiták között bizonyos rokonsági vonások mutatkoznak. Ezzel a hipotézissel nem lehet egyetérteni azon az alapon, hogy maguk a hettiták is valószínűleg valamilyen nyugati országból vándoroltak ki. Mindenesetre az etruszk művészet az ázsiai befolyástól függetlenül fejlődött: inkább feltételezhetjük, hogy maguk a görög és római művészet forrásai az etruszk művészetben keresendők. Nemrégiben Veii etruszk város romjai közelében találtak egy Apolló-szobrot, amelyet kifejezetten etruszk felfogásban készítettek: ez a szobor jelentősen különbözik a megfelelő görög vagy római stílusú szobroktól.
Az ellenkező híresztelések ellenére a pelaszgok és az etruszkok közös eredetére vonatkozó ősi hipotézis továbbra is hihető marad. A pelaszgok népe nyilvánvalóan a Földközi-tenger medencéjének jelentős részét lakta. Homérosz és más ókori szerzők szerint a pelaszgok a Peloponnészoszon és Krétán telepedtek le, de a modern tudósok Itáliában is felfedezték nyomaikat, olyan területeken, amelyeket korábban tisztán etruszknak hittek.
Homérosz azért nevezi a pelaszgokat „isteni” népnek, mert talán sokkal civilizáltabbak voltak, mint a szigetvilág, Hellász és Kréta többi törzse. Vajon a pelaszgok nem a művelt atlantiszi fajhoz tartoztak? Az ókori hagyomány szerint ők Poszeidón és Amphitrité, a két legfőbb tengeri isten fiai voltak. Poszeidón ráadásul az atlantisziak fő istensége volt. Homérosz tehát hangsúlyozza a pelaszgok tengeri eredetét, akiknek neve szintén a pelagosz (tenger) szóból ered. Ez a rejtélyes nép az utódaira, a görögökre hagyta történelmét, amelyet később a hellének és a latinok mitológiájukká alakítottak át: a pelaszgok uralkodói és hősei a görög Olümposz istenei lettek, a pelaszg történelem tényei pedig a számtalan görög és latin istenségről és tetteikről szóló mítoszokká váltak. Így a görög teogónia valószínűleg nem más, mint a Földközi-tenger medencéjének korábbi történelméről szóló költői beszámoló.
***
Az ős-európai népek között homályos hagyományok maradtak fenn a távoli nyugatról származó őseik vándorlásáról. Valószínűleg azok a népek, amelyeket az ókori írók lazán „galloknak” neveztek, a valóságban két, etnikailag teljesen heterogén csoportból álltak: a gall-keltákból, azaz a nyugatról kivándoroltakból, és a később Ázsiából érkezett „gall”-árjákból. Ezt a félreértést a klasszikus történetírók a későbbi írókra hagyták, és fokozatosan jelentős etnológiai félreértések forrásává vált.
Néhány gall törzs Caesar és Vercingetorix (a gallok híres vezére a rómaiak elleni harcuk során) idején azt állította, hogy legtávolabbi őseik réges-régen egy távoli nyugati kontinensről vagy nagy szigetről érkeztek, és a nagy Hoo-Gadarn, akit „a népek vezérének” neveztek, vezette őket. Hoo-Gadarn a hagyományok és legendák szerint nemcsak vezető és uralkodó volt, hanem egyúttal alattvalóinak nagy tanítója is. A legendák szerint Hoo-Gadarn találta fel az ekét és építette az első tengerjáró hajót. Úgy tűnik, hogy ez a legendás hős egy másik fajból származott.
Ugyanezek a hagyományok és legendák azt állították, hogy a gallok, amikor megérkeztek Európába, a Tajo torkolatánál szálltak partra, ott, ahol ma Lisszabon található, és ez a hely ezért „Porto Galli” („a gallok kikötője”) néven vált ismertté, amely névből a „Portugália” szó származik.
A gall-kelták nagyon hamar elterjedtek az egész európai kontinensen, még Ázsiába és Afrikába is behatoltak, és a toponímia tudománya (amely a földrajzi kifejezések származtatását vizsgálja) a gall-kelták különböző, néha egymástól távol eső országokban való tartózkodását ismeri. A következő példák a legérdekesebbek.
A mai vallonokat (Belgium egyik területe, amelynek lakói többnyire franciául beszélnek, és sok közös vonásuk van a latin fajjal) például egykor „galloknak”, országukat pedig „Gallonia”-nak nevezték. Továbbá az ókorban és a középkorban Wales neve „Gaeledonia” volt. Később ez a szó Caledoniává alakult át, és az ősi skótok vették át egyik régiójukra. Európában két Galícia létezik; a lengyel Galícia és a spanyol. Konstantinápoly egy részét, amelyet korábban a gall foglyok számára tartottak fenn, ma is Galata néven emlegetik. Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy a „gael” szót a gallok nevéből származtassuk. Egyes kutatók azt állítják, hogy még az abesszíniai gallák törzs neve is a galloktól származik, mert ez a törzs rendelkezik néhány olyan vonással, amely hasonlít a gallok megfelelő tulajdonságaira. A gallák területén található dolmenek emlékeztetnek a breton példákra, és a gallák ugyanolyan gall szokással rendelkeznek a fagyöngy ágainak megbecsülésében, amelyek a kelta hiedelem szerint boldogságot hoz a házba. Egyes kutatók úgy vélik, hogy maga a „kelta” szó a fő gallikus fegyver, a galeta vagy keleta, egyfajta fejsze nevéből származik. Mindig szem előtt kell azonban tartanunk, hogy a nyelvi hasonlóságok a néprajzi kutatások igen bizonytalan módszerét jelentik…
Azt a hipotézist, hogy az Atlantiszról érkező gall-kelták a kelta-ibériaiakkal együtt 10.000 évvel ezelőtt telepedtek le Európában, Hirmenech tudós is osztja, aki azt állítja, hogy nemcsak a gall-kelták, az armorikaiak és az ibériaiak származtak az atlantisziaktól, hanem még a sémiták is. A későbbiekben külön fejezetet szentelek a sémiták eredetének problémájának.
Ami az atlantiszi faj Európában élő valószínűsíthető maradványait illeti, megemlítem a mai portugálokat és baszkokat. Az előbbieket az ókorban „lusitánoknak” nevezték, országuk neve, Lusitania (Portugália) miatt. Mivel 1934-ben Lisszabonban jártam, lehetőségem volt meghallgatni Dr. Domingos Pepulim érdekes előadását a lusitánok eredetéről. Ez az úriember kijelentette, hogy bár a kelt-ibérek eredete még nem tisztázott, ám Mendes Correia professzor azon a véleményen van, hogy az Ibériai-félszigetet atlantisziak népesítették be. Ugyanezt a hipotézist osztja Lewis Spence is, aki azt állította, hogy Nyugat-Európát atlantiszi inváziók sorozata érte. Dr. Pepulim szerint határozottan el kell utasítanunk az Ibériai-félszigetre irányuló ázsiai vándorlások gondolatát. Úgy véli, hogy Platón ligurjai az Ibériai-félszigetről származtak, és a „kelták” kifejezés, amelyet már Hésziodosz műveiben találunk említve, nem egy bizonyos fajt jelölt, hanem az összes törzset, amely Görögországtól nyugatra lakta Európát. Az „ibérek” elnevezés az ókorban az Ebro folyó („Eber”) mentén élő összes törzsre vonatkozott, és a lusitánok vagy portugálok is az atlantiszi telepesek közvetlen leszármazottai voltak. Valójában az atlantisziak voltak azok a „kelták”, akiket minden ókori szerző említ. A portugálok, akik nagyon különböznek a spanyoloktól, közelebb állnak a baszkokhoz, nagyon vállalkozó szellemű nép és jó tengerészek voltak, és ma is azok, akárcsak az ősi föníciaiak vagy a titokzatos pelaszgok, a „tenger gyermekei”.
Lewis Spence The Problem of Atlantis című könyvében azt állítja, hogy a cromagnoni faj körülbelül 25.000 évvel ezelőtt vándorolt ki Atlantiszról. Ennek a fajnak tehát hosszú és fáradságos küzdelmet kellett folytatnia az alsóbbrendű neandervölgyi fajjal szemben, amely abban a korszakban az európai vadonban élt. Ez a küzdelem végül a művelt cromagnoniak diadalával ért véget. Így örököltük ebből a korszakból a gonosz óriásokról és kannibálokról szóló meséinket, akik nem voltak mások, mint neandervölgyiek. A Rhȏne (Franciaország) és a Cogul (Spanyolország) barlangjaiban található jól ismert freskók nyilvánvalóan a cromagnoni faj tevékenységéhez tartoznak, akik az utolsó jégkorszak közepén érkeztek Európába, és nyilvánvalóan vadászok voltak. Ezek a művészi és nagyon valósághű festmények segítenek rekonstruálni a 25.000 évvel ezelőtti emberiség életét. Morgan úr az őskori emberiségről szóló könyvében lelkesen írja le a cromagnoni faj által a Magdaleni-barlangokban hagyott művészeti emlékeket: ezek a festmények és az őskori szobrászat gyér töredékei valójában csodálatos alkotások. Úgy tűnik, az ősművészek rendelkeztek egy olyan képességgel, amelyet mi elvesztettünk, nevezetesen a mozgás ábrázolásának képességével, és Morgan úr ezeknek az őskori festőknek a kifejezőerejét magának Rembrandtnak a művészetéhez hasonlítja. Az atlantiszi művészet színvonalát olyan minták alapján képzelhetjük el, mint ezek a coguli freskók.
A cromagnoni invázió után kilencezer év telt el, majd Atlantiszról új kivándorlási hullám özönlött Európába. Spence szerint 16 ezer évvel ezelőtt az úgynevezett Aurignac-kultúra jelent meg az öreg kontinens nyugati partjainál. Az újonnan érkezők sokat tettek hozzá az őskori Európa civilizációjához: az aurignac-i emberek számos hasznos találmányt, állatot és növényt vezettek be.
Az aurignáci invázió után még hatezer év telt el mikor Spence szerint az Atlantiszról kivándorlók harmadik hulláma zúdult Európára. Ez volt az azil-tardenosi faj, amely körülbelül 10.000 évvel ezelőtt, tehát nyilvánvalóan Atlantisz pusztulásával egy időben jelent meg az Ibériai-félszigeten és Nyugat-Franciaországban. Az újonnan érkezettek többnyire a Vizcayai-öböl környékén telepedtek le, és valószínűleg a baszkok, a bretonok, az írek, sőt az afrikai berberek is az ő leszármazottaik. Nagyon is lehetséges, hogy a Baudouin professzor által a Vendée-ben található Nagy Kövön felfedezett profil (amelyet már korábban említettünk) ebből az atlantiszi fajból származó embert ábrázol.
Más tudósok a baszkokat is az atlantisziaktól származtatják: e nép bizonyos fizikai jellemzői és a baszk nyelv jellegzetes sajátosságai azt mutatják, hogy rokonságban állnak bizonyos közép-amerikai törzzsel, amelyről feltételezik, hogy atlantiszi gyökerű, másrészt viszont a baszkok nyelve sok gyökérrel és néha egész szavakkal rendelkezik, amelyek a japán és a grúz (Dél-Oroszország) nyelvhez hasonlítanak. Jelen voltam, amikor egy grúz származású volt orosz tiszt nyomban Észak-Spanyolországba érkezése után képes volt beszélgetni Vizcaya őslakosaival: ő grúzul beszélt, de a baszkok megértették ezt a nyelvet. Szükséges emlékeztetni az olvasót, hogy az ókorban Grúziát „Iveriának” hívták, amely név szinte teljesen azonos „Iberia”-val. Ismeretes, hogy a spanyolok és a portugálok gyakran V-t ejtenek B helyett és fordítva.
Amikor Guatemalában voltam, sokszor hallottam egy indián törzsről, amely a Peten körzetben (Észak-Guatemalában) él: ez a törzs a baszk nyelvhez hasonló nyelvet beszél, és hallottam egy esetről, amikor egy baszk misszionárius a saját nyelvén prédikált Petenben, nagy sikerrel.
Ami a japán és a baszk nyelv hasonlóságát illeti, egyszer láttam egy listát a két nyelvben azonos jelentésű analóg szavakról, és megdöbbentem az ilyen szavak mennyiségétől. Az iokohama szó például a baszkban azt jelenti, hogy „tengerparti város”, és mindenki ismeri a japán Jokohama nagy kikötőjét. Mindkét nép, a baszkok és a japánok alacsony termetűek, mindkettő szögletes testalkatú és erős felépítésű, és mindkettő fekete hajú. A japánok bőre azonban olajzöld színű, szemük mongol típusú, és koponyájuk néha határozottan előre álló arcszögű, míg a baszkok fehérek, szemük, álluk és álluk az árja típushoz hasonló. A baszkok orra néha sas típusú, akárcsak a majáké, a japánoké pedig lapos. Ezenfelül a japán nyelvnek vannak bizonyos analógiái a maláj és polinéz nyelvekkel: ez a körülmény, valamint a japánok néhány fizikai sajátossága sok antropológust arra késztetett, hogy ezt a népet a maláj fajhoz sorolja.
A mexikói Tula környékén él egy nagyon érdekes indián törzs, az otomik: ezek az indiánok a régi japán nyelvjárást beszélik, és amikor egyszer a mexikói japán nagykövet meglátogatta ezt a törzset, ezen a régi nyelvjárásban beszélgetett velük.
Mindezen tényeket és megfigyeléseket figyelembe véve a következő feltételezést szeretném felvetni. Valószínű, hogy az Atlantiszról való kivándorlás két irányban, kelet felé és nyugat felé haladt. Spence harmadik hulláma talán a baszkokat hozta Európába, és ezzel egyidejűleg a szerencsétlen kontinensről nagyszámú kivándorló hajózott nyugati irányba. A kivándorlóknak ez a nyugati ága, néhány törzsét Mexikó és Guatemala területén hagyva (az otomik és a peten indiánok), sok ezer évet töltött a különböző polinéz szigetvilágokban, míg végül a japán szigeteken telepedett le. A polinéziai és maláj törzsek között eltöltött hosszú ideig tartó tartózkodásuk sok idegen elemet vitt be a japán fajba, ennek eredményeként egy kevert típust és egy maláj és polinéz formákban és gyökerekben gazdag nyelvet adott. De távoli keleti hazájuk emléke a mai napig megmaradt a japánok körében, és nem hiába tartják e nép első legendás császárát, Dzsinmu-tennót, a Nap fiának… Ez a mítosz nem más, mint a Nap felkelésének földjére, az elsüllyedt Atlantiszra való költői visszaemlékezés: ezért viseli maga az ország, Japán, a „felkelő Nap országa” büszke címét, noha világos, hogy a japánok számára a Nap valahol a szigeteiktől keletre, azaz Amerika irányában kel fel. A mexikói tanítómester, Quetzal-Coatl, egy bizonyos keleti országból érkezett Mexikóba, amelyet „Tlapallan” („A felkelő Nap földje”) néven emlegettek. Talán ez volt az atlantisziak egész birodalmának a megnevezése, és a japánok, akik e nagy őskori nép leszármazottai, mind a mai napig őrzik maguknak ezt a címet?
Valószínű, hogy a japánok az egykori atlantiszi népesség egy másik ágával, a mai koreaiakkal egy időben telepedtek le Ázsiában. Ez utóbbiaknak van néhány közös vonásuk a japánokkal, de nagyon békeszerető és szelíd nép, éppen az ellentéte a büszke, gőgös és háborús japánoknak. Ezért hiszem, hogy a koreaiak új lakóhelyüket, a koreai félszigetet, ezen okok miatt nevezték el „A reggeli nyugalom földjének”. (1940)
Szinte az említett Szahara-szem mellett: https://en.wikipedia.org/wiki/Agrour_Amogjar (magyaristák egyből mondanák, hogy lám lám mogjar tehát magyar... amúgy "nem messze" innen 600km-re dél felé van Néma városa is... nyilvánvaló, hogy természetesen ez mind ősmagyar nemde? Amit igazol a "tény" hogy az itt levő Atlantisz közelében van... :D.) Itt barlangrajzok is vannak, ez azért elég érdekes, ahogy mondják, geometriai körök (mondjuk nem hallottam még nem geometrikus körről, hiszen eleve egy geometriai alakzat a kör, de mindegy, nem vagyok szakértő), a középső egy Nap ábrázolás akar lenni gondolom... Ám Daniken viszont azt mondaná, alien arcok: Aztán a szem mellett keletre van ez a hely: (a gugli írta oda nem én)
Nevali Cori-ban talált 10 ezer éves kőkoponyán csúszó kígyó és a védikus papok fejének hátsó részén lévő hajtincs hasonlósága:
Uadzset-et az egyiptomi kobraistennőt gyakran összetekeredve ábrázolták Ré fején, mint egy védelmezőt.
Úgy is hívták gyakran: "Ré hajtincse". Egyébként szintén a Vénusz megszemélyesítője volt. Lángok Úrnőjének is nevezték, mert azért jött a Földre, hogy Ré ellenségeit a fuvallatával megsemmisítse.
Több mitologiai hős (pld. Médea) kígyók vagy szárnyas kígyók vontatta égi szekéren utazgat.
Aztán ott vannak a világító, kozmikus kígyók, akik világokat teremtenek vagy pusztítanak el.
Charroux egyébként megkockáztatta, hogy a káosz kígyójának, Ophionnak az Ókeanoszba zuhanása mögött a Vénusz üstökösének a mennyei óceánba csapódásáról lehet szó (1967).
Nem, az abüdoszi Ozireion koncepciója egészen más! Hiszen az Ozirisz-sírját szimbolizálta. Az Ozireion közepén van egy "sziget", ahol egy ládát és két kanópusztartót őriztek. A szigetet az Ókeánosz, vagyis egy kis mesterséges csatorna folyta körül, amiben a víz vagy 3,5 méter mély lehetett. A vizet külső forrás biztosította. A gízai Szfinx-templomban semmi ilyen nincs, sőt még gránittömböket sem alkalmaztak, mint az Ozireionnál. A régészek afféle korai naptemplomnak gondolják.
A gízai Szfinx-templom sajátosan 4. dinasztiabeli nyitott udvarú építmény. De az elrendezése/tervezése nem hasonlít a csak néhány (5-10) évvel korábban épült és szorosan mellette álló Gránit-temploméra sem (ez utóbbiról a több mint száz éve Gizában járt Némäti Kálmán azt hitte azonos a Kabirok templomával).
Ha nagyon hasonlót akarnék keresni a Szfinx-templomhoz, akkor talán a Második Piramis melletti szintén nyitott udvarú Halotti templomra tippelnék, ami szintés hatalmas mészkőtömbökből épült.
Charroux azzal érvel több könyvében, hogy a régiek számára kétféle "kígyó" létezett: az egyik ami veszélyes, és a földön kúszik, a másik az ég kígyói, melyek úsznak a légben, csigavonalat hagyva maguk után, világítanak és rendkívül gyorsak. Az ősi népek beavatottjai beszéltek ezekről, mint a föníciai pap, Szankhuniathon vagy az egyiptomi hierophanta Epéeisz, akit hérakleopoliszi Areiosz fordított görögre.
Göbekli Tepében már egy 11.000 éves kőlapon feltűnik az ég felé szálló kígyó a Tudás Fája és a sas mellett:
A közeli Nevali Coriban pedig egyértelműen a tudás kígyója kuszik fel egy 10.000 éves emberi fejen (ami hasonló a védikus papok kopaszra borotvált fején, hátul levő hosszú tincshez):
Ott vannak a 4100-4200 éves mezopotámiai emlékeken:
Aztán itt van Harszomtusz kígyó alakjában:
Érdekes, de Nevali Cori neolitikus településén feltártak egy szakrális építményt. A rekonstrukciója:
Az egész elrendezés nagyon hasonló a több mint 5000 évvel később a gízai Nagy Szfinx elő épült nyitott tetejű ún. Szfinx-templomra (i.e. 2550):
Nemcsak a korunk kiválasztottjaira vonatkozik, hogy csak bizonyos emberek kaphatják majd meg az sejtfiatalító kezeléseket. Elég sokat írtam erről, hogy a prehisztorikus időkben a kabirok fiatalító kamrájában, labirintusában is csak királyoknak vagy hősöknek tartották fenn ezt a lehetőséget.
Másrészt megszívlelendő, hogy a mai orvostudomány mindössze az utóbbi 150-200 évben tett az öregedés megállítása ill. a hosszú élet elérése irányában kutatásokat. De mi van, ha egy másik civilizáció ettől többszáz évvel többet rászánt erre a dologra? Ki tudná megmondani, hogy hol fog tartani az orvosi kutatás mondjuk i.sz. 2400-ban?
Az, hogy az ősi civilizációk bizonyos szertartásai, jelképei, alkimisták hagyományai teljesen hasonló dolgokról beszéltek, mint a mai kutatások irányvonalai; az megdöbbentő. Pedig az egyiptomi Szed-ünnepségek a dinasztiák Egyiptomában már csak afféle sarlatánságok voltak, hiszen csak leutánozták a hajdani fiatalító eljárások mozzanatait, de az már soha nem következett be ténylegesen.
Az alkimisták már/még tudták a fiatal (csecsemő ill. magzat) vér fiatalító hatását. De hogy ez még milyen eljárásokkal kezelték ill. társították, arról kevés fogalmunk van! Erről már a mai orvostudomány is tud: https://raketa.hu/orok-fiatalsag-forrasa-verplazma-kutatas
Viszont kétségtelenül a mi tudományunk sok tekintetben le van béklyózva. Hiszen egy idegen faj, mint a kabirok a történelem előtti időkben, bármit megtehettek, nyugodtan bevonhatták a kísérleteikbe az egyfajta "adó" gyanánt karmaik közé került emberi csecsemőket.
Hogy csak kiváltságosok kaphatják meg ezt, arra ott van pld. az ingatlanmilliárdos Ari Rastegar, aki szerint a teste állapota egy 5 éves gyereké. Rendszeresen kap fiatalító kezeléseket Mexikóban és Texasban. Mint itt:
Bár még nevetségesen gyerekcipőben járnak a kutatások (nekem még ez a hülye Rastegar is több évesnek tűni, mint amennyi...), de elég megfigyelni a "körülményeket", tehát a kamra kialakítását, hogy milyen kicsi pld., ami nagyon is ésszerű. Vessük össze az alkimista képekkel, a Szed-kamrákkal, amiket adtam az ősi korokból:
Azt gondolom, hogy ami felé most haladunk (mármint a kiváltságosak), az nagyon régen egy történeti valóság lehetett. Ennek emléke olyan erős lehetett, hogy az ókorban és még a középkorban is, kalandorok indultak el hajóikkal, hogy az Atlanti-óceánon megkeressék azt a titkos helyet, ahol az örökifjúság forrása található...
A 15642-es hsz alsó baloldali képén Shed, a gyermekisten ábrázolása látható. Ő aránylag egy újabb isten, de "elődje" Szomtusz (Szemataui) egy ősi dél-egyiptomi "gyermekisten" volt. Az anyja mindenhol Hathor, míg az apja hol Ré, hol Herisef, hol meg Hórusz. Denderában a Szed-ünnep urának is nevezték. De szerintem nem igazán "gyermek", mint hiszik: hiszen felnőtt férfinak ábrázolták, általában ülő helyzetben, csak kicsinek. Ahogy épp lótuszból előjön. A fején egy olyan hatalmas dísszel, ami a kabirok mágikus erejét juttatja rögtön az ember eszébe (amiről a kelta Sucellus kapcsán is beszéltem). Kétségtelenül ősi isten, mint ég felé nyújtózó vagy emelkedő kígyóként is ábrázolták, hol egy szent bárkán, hol meg a lótusz virágból, mint a denderai ábrázolásokon (amiket laikusok sima lámpának vélnek). Az ilyen ég felé szálló kígyó már feltünik Göbekli Tepe 11.000 éves kőrajzain, de ott van a megalitokra vésve, a babiloni pecséthengereken, egyiptomi vagy amerikai domborműveken, és szinte mindenhol...
Az ókori egyiptomiak már nem nagyon tudtak (Har)Szomtusz alakjával mit kezdeni, hisz mitosza sincs, létezése ismeretlen.
De mit is tudtak volna a fiatalító szertartások ősi ceremoniamesteréről...?
Már régóta azt gondolom, hogy Hórusz felesége, Hathor mögött a vénuszi anyaistennő bújik meg. A Plejádokat, az egyipto-atlantisziak Ég Köldökét hozzá kapcsolták, sőt, Hathort tették meg a vízözön okozójának is. Egyszerűen minden nagy sírépítmény védnöke, ahogy a gízai Nagy Piramisé is! Ré szeme, az Aranytehén, a beavatás palotája... és a "fiáról", Hórusz Szematauiról mit sem tudunk...
_(upper).jpg){kind=link}
_(lower).jpg){kind=link}
