Karinthy Frigyes: Műfordítás
(Stílusparódia az "Így írtok ti" c. könyvbõl)
Egy költõi antológiában megjelent a következő szép versszak Ady Endrétõl:
Jöttem a Gangesz partjairól,
Hol álmodoztam déli verõn,
A szívem egy nagy harangvirág
S finom remegések: az erõm.
Egy széplelkű műfordító olvasta az antológiát, és kiváltképp megtetszett neki ez a vers. Elhatározta, hogy a "Dichterstimmen" című folyóiratnak beküldi. Le is fordította következõképpen:
Ich kam vom Ufer der Ganges,
Dort träumet ich von südischen Schlager,
Mein Herz, du Blume, du banges
Du bist so zitternd, so mager.
Hát Istenem, a rím kedvéért az ember változtat egyet-mást egy ilyen műfordításban. Eddig minden rendben volt, de egy másik költõ elolvasta a verset a "Dichterstimmen"-ben : Nagyon megtetszett neki, és elragadtatásában nem vette észre, hogy a verset magyarból fordították németre: eredetinek nézte és lefordítván magyarra, ilyen formában küldte be egy magyar szépirodalmi lapnak:
Ufer a zsidó kupléíró
Aludt a folyosón mélyen
Barátja, Herz, biztatta
Hogy ne remegjen, ne féljen.
Egy kis félreértés tagadhatatlanul van a dologban: de ezekben a fene gót betűkben az ördög ismeri ki magát - érthetõ, hogy a különben kitűnõ műfordító a "südischen" szót "jüdischen"-nek olvasta. Azonkívűl, hogy a Ganges szót "folyosónak" fordította. Istenem, nem szabad elfelejteni, hogy a gang nálunk ilyesvalamit jelent. Más baj nem is esett volna, ha történetesen nem olvassa a verset egy harmadik műfordító, aki magyar versnek nézte, lefordította és beküldte a "Gedicht-Magazin"-nak, az alább olvasható tökéletes átköltésben:
O, Dichter der alten Juden
Was schläfst du im Flussalz so tief?
Hörst du nicht den stolzen Herczog
Der dir in Ohren rief?
No igen, ami a folyosót illeti, hát az igaz, hogy ha az ember német műfordító, nem lehet tekintettel ilyen hajszálfinom árnyalati különbségekre, hogy minálunk "folyó só" és "folyosó" mást jelent. Azt pedig igazán meg lehet érteni, hogy egy ok nélkül elõforduló "Herz" tulajdonnévrõl inkább azt teszi fel a fordító, hogy a "Herceg" rövidítése. A "Gedicht-Magazin" nem is nyomozott a kérdésben tanáros nagyképűséggel, hanem elismerve a poetica licentia jogosultságát, leadta a verset és úgy került az a negyedik műfordító kezébe, aki aztán végérvényes magyar fordításban közölte a közben világhírűvé vált költeményt, mégpedig a következõ formában:
A Herz-féle szalámiban
Sokkal sűrűbb a só,
Mint más hasonló terményekben
Hidd el, ó, nyájas olvasó!
Ami, tekintve, hogy a "Dichter" szót "sűrűbb"-nek fordítani valóban éppen úgy lehet, mint "költõ"-nek: egyelõre a legpontosabb magyar fordítása a rendkívüli költeménynek. A költõ - eltekintve azoktól a módosításoktól, amiket a költõi forma megenged - a vers tartalmán igazán keveset változtatott, s amellett a magyar költészeten kívül még az illetõ szalámigyárost is hálára kötelezte, aki, reméljük, kifejezést is adott hálájának. Ami mindenképpen szép eredmény.
Az önimádat büszke heverőjén
fekszem nyugodtan, s a paplanomra sárgán
hull éji villany, nappali verőfény.
Füst és kávé között henyélek,
mivel a dolgom, végzetem csak annyi,
hogy élek.
Csak annyit érünk, amennyit magunkba,
mit nékem a hazugság glóriája,
a munka.
Mit a csaló próféták csácsogása,
nem alkuszom én semmiféle rúttal,
se a labdákért ordító tömeggel,
se számarányokkal, se Hollywood-dal.
Tőlem locsoghat megváltó igéket
s unalmas őrültségeket az ép ész,
nem az enyém a század rongy bohóca,
se a felhőkbe zörgő, bamba gépész.
Nem kell hatalmasoknak úri konca,
s a millióktól olcsó-ócska kegy.
Azt hirdetem, barátim, sok a kettő,
de több az egy.
Recsegjen a múlt s a bárgyú jövő is,
nekem magasabb kincset kell megónom.
Uralkodom tűzhányó kráterén is,
még áll a trónom.
És önmagamat önmagammal
mérem.
Szavam ha hull, tömör aranyból
érem.
Mindegyiken képmásom, mint királyé,
s a peremén
a gőgös írás:
én.
Már akkor Judeában élt az Úr,
És közelgett az idő, hogy beteljék.
Már elhagyá a kedves tartományt,
Galilea hű népét, gyermeteg
Lakóit az üde, északi völgynek,
Bájos tavát, kökörcsines mezőit,
S a szürke ódon kővárosba tért.
Járt a papok tornácai előtt,
Pogányok faragott kapuinál,
S a templom fogadalmi kincsein
Merengett hosszan. Ám, ha szót emelt,
Az ő varázsos, ihletett szavát,
Otromba gúny üvölte válaszul.
Ósdi konokság, bősz, alanti gőg
Habzott az ajkakon s feléje dörgék
Az Irás kővé vált, komor igéit.
S olyan fáradt lett. Hisz, nem értik itt!
Meddő vitákban ellankadt kedélye,
S az eleven, galambszárnyú igék,
A szók virági mind elvesztek ajkán.
Esteledett... ő nyugalmat kívánt
S emberszívet, mely szívével rokon.
Elhagyta hát az árusok terét,
Kik az ünnep jöttén haszonra vártak,
S a jövevények utcáin keresztül
Át a kapun Khedron völgyébe tért.
Majd megkerült egy mezei lakot
És a vigalma kertjét, az olajfást...
Lélekzetet vőn. Ah, ez a magány!
A szegény, koravén város zaja
Csak úgy hallik, mint sóhajos fohász
Vagy halk panasza álmos csecsemőnek.
Oly tiszta a lég. Csillagos az est.
Fenn a tetőn két ifjú, karcsú cédrus
Messze fehérlik, - két szerette fája.
Ah, törzsükön a holdfény mint kígyózik
És mögöttük milyen sötét a lomb...
Odább, a völgyben, terhelt fügefák
Dús ligetei közt megbúva, halkan
Pihegnek az apró embertanyák:
Getszemáne, Betfáge és ama
Pálmás falu, kicsiny Bethánia.
Az Úr megindult a holdfényes úton
És közelgett Eleázár lakához.
S ép akkor, délcegen, födetlen arccal,
Játszin emelve vállán korsait,
Lépett ki egy lány s őt felismeré.
"Uram! - szólt és gyorsan elébe szökkent -
Elhigyjem-é, hogy köztünk vagy megint?
Beh régen láttunk. És bátyám lakát
Még fel sem ékesítém. Térj be hát,
Áldásod rajtunk. Üdvöz' légy, Uram!
Szegény házunkba' pár ízes falat
Lesz még. Beh jó, hogy jércém el nem adtam!
Azóta szőttem új kendőket is,
Nyugvóhelyed milyen friss lesz velük!
A tűzhely is meleg még, olajam
Is van. Fáradt vagy, nemde, jó Uram?"
És míg ajtót nyit, halkan, zsörtölődve
Folytatja: "Mester, annyi gonddal élek,
A ház, a kert rendbentartása rám
Marad s a konyhán én gondoskodom,
Adok, veszek... öszvéreinkkel is
Én bánok el s e szövőszék enyim.
Mert Mária húgom úgy jár-kel itt,
Mintha látás gyötörné. Óh Uram,
Bajára írt nem mondanál szegénynek?
Úgy elbolyong, oly egymagába mén;
Jó ifjaink beszédit megveti
És egyre sápad. Ah, de itt jön ép."
És jött a szűz, oly halkan, mint a harmat
A mirtuszok fehér keblére száll.
Redős köntöse mintha holdsugárral
Telt volna meg ottkinn, olyan fehéren
Omolt körül a nyulánk termeten.
Az Úr láttára bíboros lehellet
Jegyzi a halvány, tiszta homlokot.
És közelít, félénk bizalmasan,
Mint anyja híján antilop-ünő
Kézhez szokik. Majd könnyedén omol
Az Úr lábához és átfonva térdit,
Suhog az ajkán sóhajos beszéd:
"Uram, bizonnyal tudtam, hogy ma eljösz,
Álmomba' tegnap újra láttalak,
Fellegből volt a trónusod, Uram,
Lábadnál ültem, - így - s a magvetőről,
A fügefáról tanítál nekem.
Majd azt is mondtad: Az égi madárnak
Fészke vagyon... És a liliom ékes,
Csak az ember fia van számkivetve.
Aztán öledbe hajtám a fejem...
A könyem úgy folyt, - nem tudom, miért? -
Fölém hajoltál... a fülembe súgtad:
>>Boldogok, akik sírnak.<< S vége volt.
Felébredék. Még egyre folyt a könnyem,
És tudtam, hogy ma eljösz. Vártalak"
1.
Hogy gyulladom,
Nem tagadom,
Nem is lehet titkolnom;
De megvallanyi,
S még csak mutatnyi,
Nincs szabadság tudatnyi:
Mert az ki gyötör,
És ki porrá tör,
Éles, titkoss, hegyess tőr;
Isten, melly nehéz
Árnyékban áldoznyi,
Vélnyi, remélnyi
És véle nem élnyi,
S csak messében,
Sötétben
Szeretnyi!
2.
Gondolatok,
Ohajtások
Másképp vámtúl szabadok:
De én szivemnek
És hiv szerelmemnek
Ettül nem mentek azok;
Egy tekéntet
Úgy megejtett,
Most is azért szenvedek;
Egynek kedvéért,
Noha semmiért
Vélekedésért,
Semmi egyébért,
Nem háláadó szivért.
És tudatlan nevéért.
3.
Lesz még olly fény,
Bizom szegény,
Fényes lesz titkos remény;
Ha vastűréssel,
Aczélszenvedéssel
Meglágyodik az kemény;
Arany üdővel
S tüz hévségivel
Hét próbát megszenvedi:
Az én hivségem, -
Semmi kétségem,
Kész lesz készségem,
Semmi mentségem, -
Mind ezeket meggyőzi.
1.
A szép fényes katonának
Arany, gyöngy élete,
Csillog, villog mindenfelől
Jó vitéz fegyvere;
Szép élet!
Vig élet!
Soha jobb nem lehet!
Hopp hát jőjjön katonának
Illyent ki szeret! - Szép élet sat.
2.
Az zöld mezőn megpuskázik,
Nyer az ellenségtül,
Az kvártélyban mulatozik,
Nyér az menyecskéktül.
Szép élet! sat.
3.
Szikrát üt az paripája,
Nagy városon nézik,
Hogy jó lovas és vitéz is
Mindenütt dicsérik.
Szép élet! sat.
4.
Mind ország mind az hazája
Félnek és szeretik,
Az szép dámák és leányok
Sokszor ágyát vetik.
Szép élet! sat.
5.
Kótyavetye az vásárja,
Nincsen ottan kalmár,
Fele árán mindent megvesz,
Valahol maga jár.
Szép élet! sat.
6.
Közemberbül káplárt, hadnagy',
Kapitánt is tészen,
Obersterség, generálság
Várja ottan készen.
Szép élet! sat.
7.
Koczkáz, kártyáz sátor alatt
Pipa a szájában,
Markotányos háta megett
Nem szolgál héában.
Szép élet! sat.
8.
Ha jön order, frissen nyergel,
Elmegy az portára,
Fölbiztatja maga társát,
Jól megjön az ára.
Szép élet! sat.
9.
Minden nemzet ohajt sohajt
A fajában kapni,
Vajas kalács pogácsával
Tarsolyját megrakni.
Szép élet! sat.
10.
Mint tüz meggyúlt pipájában:
Úgy ég a szerelme,
Ellenségen és sziveken
Vagyon győzedelme.
Szép élet! sat.
11.
Megjön pályafutásábúl,
Itt letelepedik,
Jószágot vesz, kölcsön pénzt ád,
Avagy kereskedik.
Szép élet! sat.
12.
Nem parancsol ott viczespány,
Sem a szolgabiró,
Robotára senkit nem hajt
Ispány vagy tiszttartó.
Szép élet! sat.
13.
Prókátor függ az óldalán,
Szerencse birája,
Böcsület az törvényszékje,
Nincs apellátája.
Szép élet! sat.
14.
Kényén-kedvén házasodik,
Nem fizet az papnak;
Nem hí senkit bizonságnak,
Mert fia ő Mársnak.
Szép élet! sat.
15.
Menjünk azért seregessen,
Tartsuk meg hazánkot,
Vérrel bérrel oltalmazzuk
Szent, szent koronánkot.
Szép élet! sat.
16.
Itthon rajtunk eret vágnak,
Kiontjuk vérünket,
Nincs böcsüllet, fizetnünk köll,
Érezzük sebünket;
Rosz élet!
Gaz élet!
Gazabb ennél nem lehet!
Hopp hát jőjjön katonának sat.
17.
Ne gondoljunk az sirással
Sem az pityergéssel,
Üljünk lóra, marsérozzunk
Az több vitézekkel.
Szép élet! sat.
18.
Isten hozzád apám, anyám!
Én édes szerelmem!
Húgom! bátyám! sógor! komám!
Avagy jertek velem!
Szép élet!
Víg élet!
Soha jobb nem lehet!
Hopp hát jőjjön katonának,
Illyent ki szeret.
1.
Ámbár szerettem,
Néked szentöltem,
Te tudod, az én éltemet:
De már megbántam,
Hogy igy megcsaltam
Hiv és állandó szivemet;
Bogár után hogy igy indúltam,
Reád azért én nem szorúltam,
Erdő egy fáért,
Tavasz egy föcskéért
Nem sénlődik, azt tanúltam.
2.
Mért érdemlettem,
Hogy igy szenvedtem,
Türtem, mint eb az árnyékért;
Érted ontott vérem!
Álnokság az bérem,
Mért szenvedtem én ezekért?
Ha te próbáltál, próbáltalak én is,
Ha `confundáltál,` azt miveltem én is,
Igy ne gondolkodjál,
Társra nem találtál,
Ha te tréfáltál, úgy én is.
3.
Arra emlékezzél,
El se felejtkezzél,
Melly képtelen bántál vélem;
Engem megnevettek,
Reád figyelmeztek,
Meg is itéltek, itélem:
Akkor engemet megvetettél,
De másoknak azzal tetszettél;
Az nem mesterség,
Az ki hamissan ég,
Az bánja, kinek kárt tettél.
4.
Drága a szabadság,
Ez legelső jóság,
Ezt két szív jól meggondolja:
Egybül kettőt tenni,
Kettőbül egy lenni,
Kiki ezt jól megfontolja,
Mert ez nem egy vagy két napi rabság,
Hanem hóltig való állandó fogság;
Ez nem bolondság,
S nem is mulatság,
Ez az igaz állandóság!
5.
Ezt tudtodra adnom,
Magam declarálnom
Hiv s igaz szivbül kivántam,
Engem ne késérgess,
Más is mesterséges,
Illyet én nem most próbáltam,
Azért is várom választodat,
Mutassad hív s igaz vóltodat;
Tudjam, kiért égjek,
És miért szenvedjek,
Ird avagy mondd meg voxodat.
Ha ki pirúl, légyen kiért,
És ha szenved, légyen miért,
Az ki megérdemli,
S meg tudja kémélni.`
1.
Aztat tudd meg, én már többet
Soha nem szeretlek;
Ennyi sok kint és ennyi szint
Bizony nem szenvedek:
Mert látom, hogy mind ravaszság,
Tapasztalom, csak álnokság,
Érted héjában gyötrődöm,
Nincs másod ez földön.
2.
Minden testre, olly torkos vagy,
Mint holló reá szállnál,
Minden szivet, olly gyilkos vagy,
Darabra szaggatnál,
Most kemény vagy, mint az márvány,
Most szines vagy, mint szivárvány,
Már elég vólt, ezt megúntam,
Magamrúl tanúltam.
3.
Azért égjek és szenvedjek,
Ki nem tud szeretni?
Hanem a ki minden szélre
Zászlóját ereszti?
Egygyel nem contentálódik,
Hanem mindenért kinlódik,
Átkozott annak szerelme,
Szivek veszedelme.
4.
Disputálni nem akarom
Gusztussát senkinek,
Ki huszonnégy órára is
Tart valakit hivnek:
Úgy sincs ize, teljék kedve
Czukrot makkal egyeledve,
Inkább böjtöl az én szivem
Nemessebb én izem.
5.
Elégedjél már meg ezzel
Hogy mennyit gyötrödtél!
Hivségemért és hitemért
Hogy majd majd megöltél;
Teljék azért másban kedved,
Nem nékem való szerelmed,
Bánom, hogy igy történt dolgom,
De boldogabb sorsom.
`Nem jó egy szivet is héjában megvetni,
Mert abban nem lehet sokszor válogatni,
Mesterséges fátum mindeneknek tetszeni.
Sokan szoktak mivel igy rajta veszteni.`
1.
Nem gondolok sziveddel,
Hamis csalárd hiteddel,
Mit mondtál, jól tudod,
Mint bántál, tagadod;
Kinlódni már megúntam,
Bogár után indúltam.
2.
Meggyónom, hogy vétettem,
Nem szivet mért szerettem,
Akartva rabságot,
Nyughatatlanságot
Héjában mért szerzettem?
Meggyónom, hogy vétettem.
3.
Másoknak tudsz kedvezni,
Egy hajóban evezni.
Én szegény habozom,
Az parttul távozom,
Hogy sem ezt köll szenvednem,
Jobb inkább nem szeretnem.
4.
Én tudom, hogy mely nehéz
Az fulláng közt lépes méz,
Akadtam olly méhre
Ki szállott szivemre,
Mérgét is bennem hadta,
De mézét másnak adta.
5.
Akartam, hogy igy történt,
Már szivem nem szenved kint,
Bár más is próbálja,
Ha szive elállja;
Nem lehet már szenvednem,
Mondok most s mindenkor, nem!
Karácsonyi himnusz
Égi kertek permeteltek
Mámorító harmatot.
Mind a mennyek daltól zengnek,
Ujjongnak az angyalok.
Köszöntsétek, szántók, rétek,
Kik most kizöldeltetek,
Fürge csorgó s ti mosolygó
Nagy hegyek, a Kisdedet.
Sírva nézi, úgy becézi
Egyszülöttét Mária,
Néz ragyogva, mosolyogva
Szűz Anyjára szent Fia.
Jön a pásztor barikástól:
Jézus szentebb aklot ád.
A Fiúnak sípot fúnak
S énekelnek eklogát.
Még a néma ócska széna,
Még a jászol is nevet,
Úgy karolja, úgy ápolja
A megváltó Kisdedet.
Ottan állván, édes álmán
Jó barmok virrasztanak,
Ráhajolnak, udvarolnak
És fel-felsóhajtanak.
A kis házra havat rázva
Rárohannak a szelek.
Jaj puhácska kis babácska
Testecskéje didereg!
Édesanyja rácsavarja
Durva pólyarongyait,
Avval ójja Alkotója
Ázó-fázó tagjait.
Lelkem vágya: Krisztus ágya
Szívem immár hadd legyen,
Testem szalma, jászol alma
S istállója kebelem.
ismeretken szerző,
Sík Sándor fordítása
Ádvent
Havat terel a szél az erdőn,
mint pehely-nyájat pásztora.
S néhány fenyő már érzi sejtőn,
miként lesz áldott-fényű fa,
és hallgatózik. Szűz utakra
feszül sok ága, tűhegye-
szelet fog- készül, nő magasba,
az egyetlen szent éj fele.
Rainer Maria Rilke
Karácsonyi ének
Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt.
mégis itt rídogálsz, állatok közt.
Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-őr szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?
Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult...
Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy "megszületett"!
Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyújts pici gyertyát sokat.
Csengess éjükön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom,
alszik a pókháló közelében a légy a falon;
csönd van a házban az éber egér se kapargál,
alszik a kert, a faág, fatörzsben a harkály,
kasban a méh, rózsában a rózsabogár,
alszik a pergő búzaszemekben a nyár,
alszik a holdban a láng, hideg érem az égen;
felkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényegét.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nekem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dícsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó, ragyog a terítőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert veled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér a homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
Deres, tar fák közt két ember siet,
hold fut velük, vakítja szemüket.
A hold magas tölgyek közt fut,
az ég felhotlen, tiszta, mély,
fák vágják bele sötét karmuk.
Egy nő szólal meg, így beszél:
Gyermekem lesz, nem a tied:
melletted bűnösen megyek.
Nagyot vétettem magam ellen.
Azt hittem, a sors becsapott.
Jobban akartam élni, szebben,
hogy tudhassam anya, vagyok.
hogy életemnek célja van,
s hagytam, borzadva, botoran,
hogy idegen férfi öleljen.
Még áldottam is magam érte.
A törvény utolért hamar,
most, hogy rád találtam végre.
Botorkál a nő, félhalott,
az égre néz, a hold fut ott,
mély szemét elönti a fény.
Egy férfi szól most, így beszél:
Akit hordozol, a gyerek
ne keserítse lelkedet.
Nézd a Mindenség hogyan fénylik!
Köröskörül minden ragyog;
sodornak bár hideg habok,
meleg fény ömlik rajtunk végig.
Belém rólad, rólam beléd.
Szent tőle az idegen gyermek,
éntőlem, énnekem szülöd meg.
Te adtad a ragyogásomat,
gyerekké lettem általad.
Egymás derekát átkarolják,
sóhajukkal egymást csókolják.
Két ember megy a világos nagy éjben.
Richard Dehmel-Keresztúry Dezso:
Megdicsőült éj
(A Schönberg zenemű alapja)
hosszu az ut mig a kezem
a kezedhez ér
szeretni valakit valamiért...
nem tudja senki
nem értse senki
hogy miért
szeretni valakit valamiért...
ezeréleten és ezer éveken át
szeretni valakit valamiért...
akkor is hogyha nem lehet,
hogyha fáj
szeretni valakit valamiért...
fenn az ég s lenn a föld
álmodunk s felébredünk
A félelmetes angyal ma láthatatlan
és hallgat bennem, nem sikolt.
De nesz hallatszik, felfigyelsz,
csak annyi, mintha szöcske pattan,
szétnézel s nem tudod ki volt.
Ő az. Csak újra óvatos ma. Készül.
Védj meg, hiszen szeretsz. Szeress vitézül.
Ha vélem vagy lapul, de bátor
mihelyt magamra hagysz. Kikél a lélek
aljából és sikongva vádol.
Az őrület. Úgy munkál bennem, mint a méreg
s csak néha alszik. Bennem él,
de rajtam kívül is. Mikor fehér
a holdas éj, suhogó saruban
fut a réten s anyám sírjában is motoz.
Érdemes volt-e? - kérdi tőle folyton
s felveri. Suttog neki, lázítva fojtón:
megszülted és belehaltál!
Rámnéz néha s előre letépi a naptár
sorjukra váró lapjait.
Már tőle függ örökre
meddig s hová. Szava
mint vízbe kő, hullott szívembe
tegnap éjszaka
gyűrűzve, lengve és pörögve.
Nyugodni készülődtem éppen,
te már aludtál. Meztelen
álltam, mikor megjött az éjben
s vitázni kezdett halkan itt velem.
Valami furcsa illat szállt s hideg
lehellet ért fülön."Vetkezz tovább!-
így bíztatott,- ne védjen bőr sem,
nyers hús vagy úgyis és pucér ideg.
Nyúzd meg magad, hiszen bolond,
ki bőrével, mint börtönével henceg.
Csak látszat rajtad az, no itt a kés,
nem fáj, egy pillanat csupán, egy szisszenés!"
Rejtettelek sokáig,
mint lassan ért gyümölcsét
levél közt rejti ága,
s mint téli ablak tükrén
a józan jég virága
virulsz ki most eszemben.
S tudom már mit jelent ha
kezed hajadra lebben,
bokád kis billenését
is őrzöm már szívemben,
s bordáid szép ívét is
oly hűvösen csodálom,
mint aki megpihent már
ily lélegző csodákon.
És mégis álmaimban
gyakorta száz karom van
s mint álombéli isten
szorítlak száz karomban.
1.
,,Elváltozék...'' Köntöse, mint a hó.
Olyan szép, hogy már-már félelmetes,
Mégis: a hegyen lakni Vele jó.
Maradni: örök fészket rakni volna jó.
De nem lehet. Már sáppad a csoda,
Az út megint a völgybe lehalad.
Jézus a völgyben is Jézus marad.
De jaj nekünk!
Akik a völgybe Vele lemegyünk,
Megszabadított szemű hegy-lakók
Csak egy-egy csoda-percig lehetünk.
Elfelejtjük az elsápadt csodát.
És lenn, a gomolygó völgyi borúban,
Az emberben, a szürke-szomorúban
Nem látjuk többé az Isten fiát.
2.
Testvérem, társam, embernek fia.
Igaz: a hegyen nem maradhatunk.
Igaz: a völgyben más az alakunk,
Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk.
Botránkozásul vagyok neked én
És botránkozásul vagy te nekem,
Mégis: legyen nekünk vigasztalás,
Legyen nekünk elég a kegyelem:
Hogy láttuk egymás fényes arculatját,
Hogy láttuk egymást Vele - a Hegyen.
Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg.
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem igér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is, aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembenéz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle...
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműn, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg: szabad csak az, aki
Oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat,
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak s élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb szeretnél lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak...
Gyáva rab vagy.
,,Én jót akartam, - s minden rosszra vált...''
Van-e szörnyűbb szó, szörnyűbb tőrdöfés;
Mellyel a szív magának ád halált,
S önnön hajába markol szaggatón
A kétségbeesés?!
,,Én jót akartam.
Zephirt vetettem, - és vihart arattam. -
Szóltam a földnek: gyorsabban forogj! -
S megindult alattam,
Mint a horkanó paripa, vadul.
Egy tégla nem tetszett a templomfalban,
Megmozgattam, - s a templom összedőlt.
Én jót akartam.''
Mikor eljő az ítéletnek napja,
A végső nap,
S a maga jussát minden szív kikapja,
Mikor a Bíró rátekint merőn:
Egyensúlyozni bűnök tonnasúlyát,
Egy hópehely a másik serpenyőn,
Lángtengerek közt keskeny tejfolyó.
Kárhozat-földjén üdvösség-barázda:
Jóakarat - elég lesz ez a szó?...
