Az egész Pilis tele van romokkal, ennél a szedett-vetett pöcegödörnél kissé komolyabbakkal. Nem kunszt találni kőrakásokat ott. Azt kéne bizonyítani, hogy ez valóban Attilával az Isten ostorával bármi kapcsolatban volt. Nem így építkeztek a hunok, fát és követ kombináltak. Ez itt csak egy primitív kőrakás, viszont van ott egy erősen mesterségesnek tűnő megalitikus fal. Az már gyanúsabb. A Pilis eléggé nagy és a Sikambria egyes elméletek szerint, behálózta teljesen. A megalitikus maradványok, mint már írtam, ógörögök illetve hurrik erődjei és várai lehettek, melyeket ősi megalitikus, elfeledett technológiájukkal emeltek (vagy inkább vágtak a sziklákból)... Aki ilyen pöttöm pitiáner paraszt pincéknek képzeli Attila birodalmának (mely a Góbi sivatagig tartott ugyebár) központját, az elég távol jár az igazságtól... :)
Ha már legendák és meglepetések (és piramisok is végülis); amit én olvastam erről, az Esztergom mögötti pilisi térség, nevezetesen Búbánatvölgy, de ott nem Árpád, hanem Attila tumuluszát sejtik némelyek (van ott pár domb a mezőn a lovarda közelében). Szinte az egész Pilisben helyezkedett el a Sikambria hun várerőd rendszer, a legenda szerint, városokkal várakkal, kastélyokkal, erődökkel, körül erős fallal (pedig jobbára fából volt, ezért is volt könnyebb eltüntetnie a történelemhamisító keresztényterrornak), alatta irdatlan alagútrendszerrel, amelyben ha valaki keres, vígan találhat nemhogy hun, meg római birodalmi, hanem hellén leleteket is, hisz ugyebár a legenda szerint trójai menekültek telepedtek le ott legelőbb és kezdtek építkezni. Aztán éltek ott avarok is jó ideig. Avar, kavar, kabar, kabír... magar? :) Holdvilágárokban nem tudom mi van, és Szörényi nem tudom mit kutat, talán valóban Árpád vagy valamelyik ősmagyar vezér építményeit és hagyatékát, de mivel beleőrült, nem hiszem hogy érdemben találni fog valamit, vagy ha igen is, átverik akikkel dolgozik, sajnos nagy eséllyel... De meglehet igaz, hogy Búbánatvölgy Attila, míg Holdvilágárok Árpád... Arra egyre több elmélet mutat, hogy ez a tiszai hármas koporsó csak kamuflázs mítosz... illetve hogy valaki úgy van eltemetve, de nem Attila hun vezér... talán pont Buda?
Itt van 3 újságcikk, melyek valamennyiben kapcsolódnak Sashegyi Sándor kiváló pomázi magyar amatőr régész által, akit kicsit jogosan is neveznek a magyar Indiana Jonesnak.
Sashegyi jelentette be 1941-ben, hogy megtalálta Árpád vezér sírját Sikambriánál, a Pomáz melletti Holdvilágárokban. A történések láncolatát kiváltva ezzel, közte több krimibe illő fordulatot, mint a Seuzó kincsek esetén. Itt pld. eltűntek a háború alatt az akkor megtalált ereklyék. Egyébként az ügy máig zajlik, említve Szörényi kutatásait és könyveit és több minden mást: https://www.antikvarium.hu/konyv/sashegyi-sandor-holdvilagarok-holtvilagarok-233191-0
Az első cikk a Székely Nép napilap egyik 1941-es számából:
Ez a Turista magazin egyik 1962-es számból:
Végül az Esti Hírlap 1966-os számából:
Az újabb eredményekkel nem foglalkoztam. Aki akar utána olvas ezeknek.
És ha azt idevesszük, hogy Sikambria? Attila vára a Pilisben, amit még Trójaiak kezdtek építeni... Budvár pedig az öccse, Buda Erdélyi társ fejedelem vára volt. Buda pedig ugyanazt jelenti, mint Buddha, nem mellesleg... (teória nyilván ez mind)
Elsie Spicer Eells amerikai folklórista 1920-21 fordulóján látogatta meg két hónapra az Azori-szigeteket, majd 1922-ben kiadott egy könyvet, amiben a helyi, azori meséket és legendákat gyűjtötte: The Islands of Magic Legends, Folk and Fairy Tales from the Azores.
Mivel ma már tudjuk, hogy kis csoportok éltek Terceirán vagy Sao Miguel szigeten a portugál telepesek előtt, úgy gondolom bizonyos mesék elemeit ők adták át a betóduló portugál és flamand kolonistáknak.
Ezek a mesék emlegetik Atlantisz királyait, a Hét Város csodáit, sűrűn szerepelnek benne boszorkányok, varázslók és szép királykisasszonyok. A hercegnő Eufémia/Antília/Azulverde, akinek az apja a Nyugati-tenger vagy Atlantisz királya, néha maga Atlasz. Az Alkimia Mestere: egy varázsló, Sao Migulen! Terceirán beszélnek egy tóról, aminek mélyén fantasztikus kastély van, ahová egy titkos alagút vezet egy ciszternától. Ez egyébként nagyon közel van ahhoz a helyhez, ahol Kirké kastélyát sejtjük! Ahogy Corvo szigetén is van egy mese egy hosszú föld alatti barlangról, ami az ördög birodalma.
A következő mesét Eells írta le, ami „Azulverde hercegnő és a hét város” meséjének egyik változata, amely megmagyarázza, hogyan keletkezett a São Miguel-szigeten található két, egymással összekapcsolt tó, amelyet a Hét város lagúnája néven ismernek, és hogyan következett be az a nagy katasztrófa, amely a legendás Atlantisz halálra ítélte. Azulverde annyit tesz: Kékzöld hercegnő.
Azulverde hercegnő és a hét város
Atlantisz királya és királynője
Egyszer volt egy Atlantisz nevű nagy királyság, amelyet egy Brancopardo nevű király irányított, aki a gyönyörű Brancaroza királynő felesége volt. Bár ők voltak Atlantisz nagy királyságának uralkodói és egy pompás palotában éltek, nagyon szomorúak voltak. Tudjátok, a király és a királyné is teljes szívükből vágyott gyermekekre, de nem volt nekik, és a palota hideg, sivár hely volt nélkülük. Brancopardo király így siránkozott: „Miért ilyen kegyetlen az élet? Gyermekek születnek szegény parasztoknak, akik alig tudják őket etetni, és hallod, én, a nagy gazdagságú király, gyermektelen maradok. Ez nem igazságos!”
Brancaroza királynő pedig felsóhajtott: „Bárcsak nekem is lehetne egy saját gyermekem, olyan boldog lennék! A szegény asszonyoknak sok gyermekük van, akiket alig tudnak felöltöztetni, de én itt vagyok egy gazdag királynő egy gyönyörű palotában, gyermektelenül!”
Éjjel-nappal sírt volna amiatt, amije nincs. A király egyre kegyetlenebb lett, arca pedig megráncosodott és kegyetlenné vált, holott egykor jóképű, vidám és kedves volt. Valaha jó és igazságos király volt, akit szeretett a népe, de ahogy telt az idő gyermek nélkül, úgy lett egyre ráncosabb a lelke. A nép aggódni kezdett és imádkozott érte, mert szerették őt és hűséges alattvalói voltak. Felajánlásokat tettek Atlantisz összes szentélyében és szent helyén, de a királyi pár gyermektelen maradt. Ahogy teltek a meddő évek, Brancaroza királyné egyre melankolikusabbá vált, Brancopardo király pedig egyre dühösebb, kegyetlenebb és egyre ésszerűtlenebb lett. Nyomorúságában elviselhetetlenné tette hűséges alattvalói életét.
A királyi palotának pompás kertje volt, tele sok csodás és gyönyörű virággal és fával, ahol csodálatos madarak énekelték az öröm édes énekét. Ezen az áldott helyen a király és a királyné gyakran talált békét a rájuk nehezedő meddőség átka ellenére. Egy este, amikor a király és a királyné különösen levertnek érezték magukat, kimentek a kert teraszára, hogy a kertben sétáljanak, és nézzék, ahogy az este szelíden leszáll, csendben figyelték, ahogy a csillagok lassan életre kelnek.
Csillagfény
Az egyik csillag óvatosan egyre fényesebben kezdett pislákolni, mint a többi, és egyre közelebb és közelebb került. Ámulva nézték, ahogy káprázatos pompájában megjelent előttük. Brancaroza királynő a szemére tette a kezét, de Brancopardo király a mellkasára hajtotta a fejét, és hallották, hogy egy szelíd hang azt mondja:
„Kérlek, ne féljetek tőlem, azért vagyok itt, hogy segítsek nektek.” A királyi pár odanézett, és egy emberi alakot láttak, amely előttük állt a dicsőséges fénykörben. „Atlantisz királya és királynője, Csillagfény vagyok, láttam a helyzeteteket és tudom, mi bánt titeket. Hallgattam imáitokat és hallottam szegény alattvalótok könyörgéseit, akikkel oly kegyetlenül bántatok, és mégis könyörögtek értetek. Egy gyönyörű lány lesz a tiéd, szebb, mint a napfény, ha elfogadod, amit mondok neked”.
E hír hallatán Brancaroza királyné reményei felcsillantak, és melegen mosolyogva megfogta férje kezét. Nagyon felzaklatta, hogy a férfi, akit szeretett, aki egykor kedves és jó volt, lassan kegyetlen és gonosz uralkodóvá változott. Bár gyakran figyelmeztette, hogy a kegyetlenségéért meg fog fizetni, megértette, mennyire szomorú volt, amiért nem született gyermeke és örököse.
Csillagfény ekkor azt mondta: „De mivel kegyetlen és igazságtalan voltál a népeddel, vezekelned kell, hogy bebizonyítsd méltóságodat és vezekelj. Néhány nappal a kislányod születése után visszatérek, és elviszem őt tőled egy olyan helyre, amelyet én készítek neki. Atlantisz legszebb és legszebb részén fogom felépíteni a Hét Várost, és magam fogok gondoskodni róla. A hét minden egyes napjára lesz egy-egy város, és ő minden nap más-más városban fog élni. A városok elefántcsontból, aranyból, ezüstből, gyöngyből, smaragdból, gyémántból és rubinból épülnek majd, és minden drágakő és fém felhasználásra kerül az építkezésben és a stílusban. Csodák és varázslatok helye lesz, és magas és áthatolhatatlan falak veszik majd körül, amelyek tömör bronzból lesznek. Az egyetlen be- és kijárat egy nagy kapun keresztül lesz, amely csak az igazak számára nyílik majd meg. A huszadik születésnapján a falak leomlanak, és beléphettek a Hét Városba, hogy megtaláljátok őt. Ha megszeged a fogadalmadat, vagy akár csak megérinted a falakat vagy a kapukat a kijelölt időpontig, halál és pusztulás sújt le rád és a királyságodra! Elfogadod?”
Brancopardo király eleinte örült, majd csüggedésbe esett „Napról napra öregszünk, és húsz év olyan hosszú, hosszú idő!” – mondta, miközben könnyek gördültek Brancaroza királyné szépséges arcán, aki nem tudott mit mondani. Csillagfény folytatta:
„Ez minden, amit fel tudok ajánlani. Meg kell várnod, amíg eléri a húsz évet, mielőtt visszakapod, ha elfogadod. Ha előtte megpróbálsz belépni a Hét Városba, holtan esel el, Atlantisz pedig elpusztul és vízbe merül. Elfogadjátok-e ezeket a feltételeket, Brancopardo király és Brancaroza királynő, és ha igen, megesküszöl-e, hogy megértetted mindezeket a feltételeket és a következményeket?”.
A király és a királynő néhány másodpercig egymásra néztek, és mindketten tudták, hogy nincs más lehetőség, és ez legalább reményt ad nekik egy gyermekre és örökösre. Együtt felemelték a jobb kezüket, és ünnepélyesen megesküdtek, hogy beleegyeznek. Ezzel a csillagfény felcsillant és eltűnt, egyedül hagyva a királyt és a királynőt azon a csillagos éjszakán.
„Csak nem álmodtam?” – kérdezte a király.
„Nem, mert én is ugyanezt álmodtam.” – mondta a királynő – „Bízzunk a Csillagfényben, és lássuk, mi fog történni.”
Azulverde hercegnő és a hét város
Teltek a napok, és egy nap Brancaroza királyné elment a férjéhez, és boldogan közölte vele, hogy gyermeket vár. Férje nagyon boldog volt, és Atlantisz királyságában nagy ünnepség és boldogság uralkodott. A királynő idővel egy gyönyörű, egészséges kislánynak adott életet, és a királyi pár Azulverdének nevezte el. Atlantisz minden városában és falujában lakomák és ünnepségek voltak, az emberek ünnepelték a kis Azulverde hercegnő születését.
Az Azulverde hercegnő születése utáni harmadik estén eljött Csillagfény, és a Király és Királynővel megbeszéltek szerint elvitte a kislányt a Hét Városba, amelyet azért hoztak létre, hogy ott nevelkedjen, amíg el nem éri a huszadik életévét.
A király és a királyné természetesen nagyon meg volt keseredve, de ünnepélyes ígéretet tettek, és tudták, hogy azt be kell tartaniuk. Esténként együtt ültek a kertjükben, nézték a csillagokat, és azon tűnődtek, hogyan fejlődik a lányuk. Néha Csillagfény lejött hozzájuk, miközben a kertben ültek, és elmesélte nekik, hogy a lányuk minden egyes nap milyen dolgokat művel. Boldogság volt a palotában, ahogy a király és a királyné büszkén adta tovább a lányukról szóló híreket az udvaroncoknak és a szolgáknak, és mindannyian nevettek a furcsa mondókákon és vicces dolgokon, amiket Csillagfény jelentett, hogy mit mondott és tett, ahogy nőtt.
Egy este Csillagfény lejött és elmondta a házaspárnak, hogy a lányuk kapott egy gyönyörű kék papucsot és egy gyönyörű zöld napernyőt, amit nagyon szeretett, és a papucsot viselve fel-alá parádézott a napernyővel. A királyi pár nagyon örült ennek a hírnek, és a királynő minden kislánynak kék papucsot és zöld napernyőt küldött ajándékba Atlantiszban.
Kezdetnek a király és a királynő várta a Csillagfény megjelenését és a lányukról szóló legújabb híreket. Ahogy telt az idő, ismét hatalmas űrt kezdtek érezni az életükben, és vágytak a gyermekükre, akit ölelhettek és szerethettek. A királynő meg akarta ölelni és énekelni neki, a király pedig a térdére akarta ugráltatni és mesélni neki. Sajnos, még csak nem is láthatták vagy érinthették őt, pedig ez az, amire mindennél jobban vágytak a világon, és a pár ismét melankolikus lett.
Az idő pedig telt, a hetekből hónapok lettek, amelyekből évek, és a királyi pár egyre morózusabb lett. A király ismét kegyetlenségbe és ésszerűtlenségbe csúszott, ami az alattvalói életét durvává és nyomorúságossá tette. Tudta, hogy minden egyes nappal öregszik, és minden egyes nappal, amit a lánya nélkül töltött, egy újabb nappal kevesebbet fog vele tölteni, miután a lánya betöltötte a huszadik életévét.
A királynő mindent megtett, hogy megnyugtassa és észhez térítse, mondván: „Kérem, kérem, legyen türelemmel. Mi voltunk a hibásak!” A Királynőnek olyan jó és szeretetteljes természete volt, hogy még akkor is, amikor a férje dühöngött és dühöngött Csillagfény miatt, a „mi” szóval próbálta enyhíteni a bűntudat terhét, amikor valójában csak az ő viselkedése miatt jutottak idáig, hiszen ő egy szerető, ártatlan lélek volt, akinek soha életében egy rossz gondolata sem volt senkivel szemben.
A tizennyolcadik születésnap
Az idő nyomtalanul telt a pár számára, és elérkezett Azulverde hercegnő tizennyolcadik születésnapja. „Biztos, hogy Csillagfény tizennyolc évre gondolt, és nem húszra?” – kérdezte Brancopardo király kérdőn. A királynő nyugodtan megnyugtatta, hogy húszról van szó, és rámutatott, hogy ő ezt jól tudja.
A király dühbe gurult, kiabálva és toporzékolva kiabálta: „Se többet, se többet! Engem többé nem tartanak távol a lányomtól!”
Brancaroza királyné zihált: „Bizonyára nem szeged meg az ünnepélyes ígéretet, amit azon az éjszakán tettünk!”.
Bár tudta, hogy a férje rettentően lobbanékony, és az utóbbi időben egyre ingerültebb lett a csalódottságtól, hogy nem tarthatta velük a lányát, egy pillanatig sem gondolta volna, hogy a férfinak eszébe jutna megszegni azt a fogadalmat. Reszketni kezdett a félelemtől, hogy mit tehet a férfi legközelebb.
„Igazságtalan volt, hogy ilyen fogadalmat kellett tennünk, egy napig sem tartom tovább magam hozzá! A lányom mellettem lesz!” – üvöltötte.
A királynő könnyekben tört ki: „Egy megszegett ígéretből soha semmi jó nem származik!” – kiáltotta – „Már csak két évet kell várnunk!”.
„De az utolsó két év a leghosszabb. Megöregszem, és lehet, hogy nem élek már sokáig. Azt akarom, hogy a lányom most már mellettem legyen!” – kiáltotta. „Nem bírom tovább várni, ő a lányom, és senki sem tarthat távol tőle.”
A király még aznap magához hívta tábornokait, és megparancsolta nekik, hogy készítsék elő a sereget a Hét Város megtámadására, hogy kiszabadítsák a lányát. A tábornokai azt tanácsolták, hogy ne tegyenek ilyen támadást, de a király nem hallgatott rájuk, és megparancsolta nekik, hogy vonuljanak a sereggel a Hét Város kapujához. A tábornokok tehát felkészítették a sereget, és a király vezetésével a Hét Város felé vonultak. Brancaroza királynő utolsó szavai a férjéhez szóltak: „Kérlek, kérlek, kérlek, kérlek, hagyj fel ezzel az őrültséggel, és emlékezz az ígéretedre!”.
A király semmibe vette feleségét, és seregét hosszú és veszélyes útra vezette a Hét Város kapuja felé, amely a gyönyörű Atlantisz legszebb részén található. A hosszú út során sok szörnyű megpróbáltatást kellett elszenvedniük, mintha szándékosan állítottak volna akadályokat az útjukba, hogy elriasszák őket. A király és hadvezérei azonban minden akadályt legyőztek, és lassan, de biztosan közeledtek a lagúna Hét Városának kapujához.
Végül a király serege élén a Hét Város nagy kapuja előtt állt, amelyet magas és hatalmas fal vett körül. Az ég elsötétült, a mennydörgés vészjóslóan dörgött a levegőben, és hatalmas villámok villantak le az égből, amelyek a földbe csapódtak a király serege körül.
Atlantisz halála
A király csüggedten buzdította seregét, és azok a falak körül tülekedtek. A föld megremegett és megremegett a lábuk alatt, de a király még mindig buzdította az embereit. A gondolat, hogy tizennyolc éves lánya, Azulverde hercegnő ragyogó és gyönyörű a város belsejében, tovább hajtotta, és kardját lecsatolva hatalmas csapást mért a kapukra. Ahogy a pengéje a kapuba csapódott, villámlott a villám, dörgött a mennydörgés, a föld megroggyant és dübörgött, a Hét Város falai pedig kifelé dőltek a királyra és seregére. A föld megremegett és összezsugorodott lefelé, és a tengerek feltörtek Atlantisz hatalmas földje fölött, mindent vízbe borítva. A király és serege meghalt, a föld pedig megfulladt. Megszegte ígéretét, a Csillagfény átka keményen és gyorsan sújtott le. Végre a megfulladt Atlantisz fölött a vizek megnyugodtak, a viharok elvonultak, és az ég ismét kék lett.
A hét város lagúnája
Az azori néphit szerint a mesés Atlantiszból a víz fölött csak kilenc sziklasziget maradt meg, amelyeket ma Azori-szigeteknek neveznek. A legnagyobb, São Miguel szigetén található egy varázslatos hely, amelyet Lagoa das Sete Cidadesnek, azaz a Hét város lagúnájának neveznek. Ez egy vulkáni kráter táljában helyezkedik el, körülvéve. A közepén két tó található. Az egyik kék, a másik zöld. A legenda szerint a kék tóban Azulverde hercegnő hagyta a papucsát, a zöld tóban pedig a zöld napernyőjét. Az ikertó a mai napig varázslatos hely, és azt mondják, hogy bizonyos napokon Azulverde hercegnő szellemalakja kék papucsban és zöld napernyővel a kezében siklik a tó felett.
A varázslatos hely pedig ez a hatalmas kaldera Sao Miguel szigetén, ami összefüggött a sziget védelmével és a történelem előtti kabirokkal:
Illetve a hüperboreaszi királyság más részeire, mint a laisztrügónokra vagy a mitikus Thuléra, Írországtól északra, ami Zsirov szerint elsüllyedt, s ahonnan a germánok ősei Európába özönlöttek: http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=116810238&t=9000303
A francia ezoterikus író, Magre írta: „A hiperboreai népek! Lehetetlen ellenállni e szavak varázslatos felidézésének. Kihunyt kristályú tengerpartokat látunk, ahol a ködben állva, kék szemű emberek kémlelik a fátyolos tengerek horizontján a mesés Írország körvonalait.”
Maurice Magre: La clé des choses cachées („A rejtett dolgok kulcsa”), 1935. (Magre-nek ebből az érdekes könyvéből idéztem már egy baalbeki palack okán!)
Robert Charroux szerint az első földön kívüli kapcsolat Hüperboreaszon jött létre. Éppen ezért nevezték „Apák földjének”. Merezskovszkij vagy Julius Evola szerint Énókot az angyalok Atlantiszra vitték, de Charroux hihetőbben magyarázza, hogy inkább Hüperboreára történt az utazás. Végül is erre utalt Homérosz is, valamint több görög és római szerző. Charroux szerint a vénuszi beavatók első állomása Hüperboreasz lehetett, s itt játszódott Énók könyvének nagy része is. Charroux beszél egy titkos föld alatti járatról is, ami a történelem előtti időkben Hüperboreaszról Németország területére vezetett, bár feltételes módban (1963).
Bizonyos szerzők úgy vélik, hogy az i.e. 10-12 ezer évvel ezelőtti hirtelen eljegesedés Szibériában nem okozta a teljes hüperboreai kultúra végét, hanem rejtélyes módon egy sziget a fagyos környezet ellenére megmaradt mérsékelt éghajlatúnak i.e. 1500 körüliig, amikor is Phaethón monda üstököse vagy óriásmeteoritja elpusztította. A szigetet jéghegyek vették körbe, de a vulkánok folyamatos melegen tartották a központi vidék talaját.
Ez persze nehezen hihető számomra, de az ősi útleírásokban (mint az indiai Ardzsunáé) épp ezek vannak említve, vagy a görög mítoszokban is. Nem beszélve Nagy Sándor Indiát megjárt katonájáról, Amométoszról, aki leírt egy ilyen vidéket a szibériai tengerparton. És persze szerepel a modern okkultisták elméleteiben is egy ilyen vidék, ahogy rendre felbukkan az irodalmi művekben is. Erről is beszéltem már futólag: http://forum.index.hu/Article/viewArticle?a=112740692&t=9000303
Az Északi-sarkvidék sokféle titkáról hosszú idők óta bontogatják már a fátyolt a tudományos expedíciók.
Ez a nagy munka még korántsincs befejezve, de közben a kiismerhetetlen terület újabb rejtéllyel lepte meg
a tudományos világot. Ma már kétségtelen, hogy Amerika fölfedezői azok az ázsiai törzsek voltak,
amelyek Szibéria legkeletibb nyúlványáról az alig 80 kilométer széles Behring-szoroson keresztül hajóztak át
Alaszkába. Az alaszkai eszkimók Amerikának a legrégebbi lakói.
Az új, lakatlan föld híre megmozgatta a kalandvágyóbb ázsiai mongol törzseket s a már ismert úton sokan
beszivárogtak az új földre s azon szétszóródva indián törzsekké lettek.
Valószínű az is, hogy Közép-Amerika máshonnan kapott őslakókat, a Csendes-óceán szigetvilágából s ezek
fejlődőképesebb kultúra csiráit vitték magukkal. Tény, hogy az ásatások, amelyeket az expedíciók a régi
eszkimótelepeken végeztek Alaszkában, olyan tárgyakat, eszközöket hoztak napvilágra, amelyek kétségtelen
hasonlóságot mutatnak a szibériai törzsek ősrégi eszközeihez. Tavalyelőtt a Behring-szorostól 320 kilométerre
olyan nagy telep maradványait fedezték föl, amely az eszkimók kis faluihoz képest nagyvárosnak mondható.
De a talált leletek nem hasonlítanak sem a mai, sem a régi eszkimók eszközeihez.
Nem igen használták például a szigonyt, az eszkimók legfőbb fegyverét a tengeri állatok vadászatához.
Alig néhány szigonyhegy került elő a romok közül. Az állatok csontjai ott vannak, de nem tudjuk, hogyan vadásztak rájuk.
Rozmáragyarból nagy művészettel faragott dísztárgyaik s tűzkőszerszámaik pedig közeli rokonságot mutatnak
a régi keletázsiai népek hasonló tárgyaihoz.
S még egyéb rejtély is van itt. A telep az alaszkai parttól 32 kilométernyire fekvő homokos szigeten volt,
ahol nincs egyetlen fa, csak gyér fű és moha, nincs semmi tüzelőanyag a területen, sokszor --30 fokos hideg
szélviharok tombolnak heteken át.
Ma is itt van egy eszkimó falu, amelynek körülbelül 250 lakója van, de a régi telepnek több ezer lakója volt, s minden
valószínűség szerint ezek sok éven át éltek ott jólétben. Aztán nyomtalanul eltűntek.
Erre az ősi telepre Rasmussen, a híres norvég sarkkutató hívta föl a tudományos világ figyelmét.
Egyes jelekből arra következtetett, hogy a Point Hope (Reménység-fok) nevű alaszkai homokszigeten,
Tigara eszkimófalu közelében az Északi-sark legnagyobb telepének a romjai feküsznek.
Ezen a nyomon indult el az a tudóstársaság, amely 1939 tavaszán kezdett ott hozzá az ásatásokhoz.
Az eszkimók körülbelül 2000 éve élnek Tigara faluban. Bálnára, fókára, rozmárra vadászgatnak s ezek csontjaiból
készítik eszközeiket, sőt házaik gerendáit is. Tigara mellett vannak régi eszkimó temetők, de ezekben a tudósok nem
találtak az ősi eszkimó kultúráktól eltérő tárgyakat. A falutól északra, azon a helyen, amelyet az eszkimók Ipiutak
néven emlegettek, elmosódott négyszögletű ábrákra lettek figyelmesek. Itt az eszkimók évekkel ezelőtt találtak
rozmárcsontból és kőből készült tárgyakat. A tudósok a négyszögletű jelek alapján kiástak néhány házromot,
érdekes, az eszkimókétól eltérő eszközöket, de még sejtelmük sem volt, a telep hatalmas terjedelméről.
Ez csak a következő évben derült ki, amidőn 600-800 házromnak a helyét sikerült megállapítani.
A telep hossza másfél kilométer, szélessége 400 méter s 5 utcasort lehetett fölfedezni benne.
Így állapították meg, minden házra 5 lakost számítva, hogy legalább 4000 lakója lehetett egykor a telepnek.
Eddig 23 háznak a romjait ásták ki. A házak négyszögletűek, falazatuk és tetőzetük gyeptömbökből,
mohatömbökből vagy fakeretre feszített bőrökből készült. A házak padlója alig fél méterrel alacsonyabb
a föld felszínénél, nem úgy, mint az eszkimók állandó kunyhói, amelyek félig a földbe mélyednek.
A romok közt sok érdekes törmeléket leltek, de nem volt nyoma az eszkimókra annyira jellemző kőlámpának,
amelyben halzsírt égetnek világításra és fűtésre. Sikerült fölfedezni Ipiutak temetőjét is, ahol eddig 60 sírt ástak ki.
A halott mellé helyezett használati tárgyak között tűzkőböl készített nyílhegyek, rozmáragyarból faragott
szobrocskák, láncok s egyéb dísztárgyak kerültek elő.
Sok tárgynak a rendeltetését a mai eszkimók sem tudták megállapítani.
Legkülönösebb volt a leletek között három koponya, amelyeknek a szemgödrébe rozmárcsontból faragott
nagy szemgolyók voltak betéve, fekete borostyánkőből készült pupillával.
Valószínű, hogy Ipiutak lakói még az eszkimók bevándorlása előtt jutottak át a Behring-szoroson Ázsiából Amerikába.
Az újabb, a csiszolt kőkorszak kultúrájában élő törzs lehetett. Egyes eszközeiknek kétszer csavart alakja
Japán őslakóinak, az ajnóknak s az Amur folyó kőkorszakbeli törzseinek eszközeire emlékeztet.
Így Ipiutak összekötő kapocs Ázsia és Amerika között a történetelőtti időkből.
Tigara más eszkimó lakói semmit sem tudnak róluk, legfeljebb annyit, hogy este kint maradó gyermekeiket
azzal szokták ijesztgetni: vigyázz, mert találkozol a rozmárcsontszemű emberrel.
Tetszik ez az utolsó mondat, messzebbre mutat, mintsem azt a cikk írója sejtette volna, ő csak egy könnyed lezárást írt.
Találtam képeket, ( a koponya tényleg félelmetes nem is hoztam) és néhány sor ezzel kapcsolatban.
Hogy is néz ki dolog 2021-ben...
"Ez nézeteltérés az Ipiutak eredeti építőivel kapcsolatban. Egyes régészek szerint az ősi várost az eszkimók építették,
de ők ezt tagadják. Az eszkimók legendái szerint Ipiutak ősi városát egy szőke és kék szemű faj építette.
Legendáik arról is tájékoztatnak, hogy fehér óriások éltek Ipiutakon egészen az Istenek háborújáig." "Egyes Egyiptomban található Old Kingdom koporsókon obszidián pupillákat helyeztek el a külsejükön
(például Dayr al-Barsha és Giza helységben) (De Meyer 2011). A Rapa Nuitól (Húsvét-sziget) hordozható antropomorf
fafaragások is berakják az obszidián szemeket (Forment és mtsai 2001), csakúgy, mint az csont
halotti maszkok, amelyeket az ipiutaki sírokban találtak(McGillivary 2005).
Bár nem javasoljuk a Çatalhöyük példával való közvetlen összehasonlítást, a szemek obszidiánnal való
helyettesítésének gyakorlata számos régióban megtalálható. ..."
Stegena Lajos 1963-ban jelentette meg az Atlantisz c. könyvét. Ő szkeptikus volt Atlantisszal kapcsolatban, legalábbis az Atlanti-óceánon. Viszont Thérával és a Minószi civilizációval kapcsolatban felvetette, hogy ez volt Atlantisz! Valahogy nem vette figyelembe, hogy itt szerintem jóval több az ellentmondás, mint az óceáni szigettel kapcsolatban. Pld. Kréta nem előzte meg ezer évvel az egyiptomi államot, nem volt katonai hódító, nem támadta meg Athént és nem süllyedt el!
Viszont a krétai civilizáció önmagában is érdekes. 1985-ben egy konferencián újabb adatokkal próbálta igazolni a Mediterránum keleti felében létezett Atlantiszt. Erről szól ez az érdekes cikk 1985-ből:
MAGYAR GEOFIZIKUS ÉS PLATÓN ATLANTISZA
Stegena Lajos professzor, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem földtani tanszékének vezetője a közelmúltban érdekes művelődéstörténeti következtetéssel lepte meg tudóstársait egy ausztráliai kongresszuson. Azt állította, hogy a Théra szigetén feltárt három és félezer éves település egyik házában, az úgynevezett Nyugati Házban falra festett térképekre bukkantak. Ezeken föl lehetett ismerni a Nílus deltáját, annak egy fontos városát, Szaiszt, valamint egy szigeten elhelyezkedő másik várost, amely valószínűleg a thérai – ismeretlen nevű – romvárossal azonos. Ez arra utal, hogy a benépesítésben szaiszi telepeseknek is részük lehetett.
A bejelentés több okból keltett érdeklődést. Először azért, mert közvetlenül érinti az Atlantisz-legenda történeti magvát.
Mint ismeretes, Platón két müvében, a Kritiászban és a Timaioszban foglalkozott Atlantisz históriájával. Függetlenül attól, hogy a nagy görög gondolkodó e legendában a maga társadalmi utópiáját írta meg a tökéletes kormányzásról, annyi igazsága lehetett a történetnek, hogy valahol a Mediterraneumban egy nagy földrajzi kataklizma elpusztított egy szigetre települt magaskultúrát – államot, várost, embereket. A történetet, mint ránkmaradt, Platon egyiptomi-szaiszi hagyományok alapján ismerte meg.
Stegena professzor 1963-ban már írt egy sikeres könyvet magyarul Atlantisz címen, amelyben tagadta a legenda és a valóság kapcsolatát. De a függelékben mégis megemlíti, hogy 1960-ban a Nemzetközi Geodéziai és Geofizikai Unió helsinki kongresszusán Galanopoulosz görög tudós azt bizonyította, hogy a vulkánikus Théra szigetén, amelyen a ma is működő Szantorin-vulkán emelkedik, időszámításunk kezdete előtt másfélezer évvel egy különleges méretű kitörés során 83 négyzetkilométer kiterjedésű terület süllyedt 3-400 méter mélységbe. A görög földrajztudós szerint a krétai kultúrának egy gyarmatvárosa pusztult akkor el, s az ihlette az Atlantisz-legendát.
Azóta a szigeten föltárták a „görög Pompei”-t. Marinatosz régészprofesszor és munkatársai 1968 óta kiásták a település föl nem robbant, tengerbe nem süllyedt maradványainak egyharmadát. A magaskultúra számos bizonyítékát találták meg – emeletes házakat, fürdőszobákat, szép falfestményeket. Cáfolhatatlan ténnyé vált, hogy ide is a krétai civilizáció terjesztette ki befolyását. Az ábrázolások ugyanakkor erős afrikai hatásról tanúskodtak: négereket, afrikai állatokat, például majmokat festettek a falakra. Ezeket persze megmagyarázhatták művelődési, kereskedelmi kapcsolatok, afrikai – főként egyiptomi – emberek ide települése is. Hédervári Péter, a másik magyar földrajztudós, aki érdeklődött Théra iránt, s „A görög Pompei” címen 1972-ben könyvet adott ki róla, még ezt az álláspontot képviselte.
Stegena professzor tevékenysége a bizonyíték, hogy nem szakadt meg az a hagyomány, melynek értelmében nem régész vagy történész, hanem természettudós gazdagítja a Thérával kapcsolatos művelődéstörténeti ismereteket. A magyar tudós következtetése, amelyre helyszíni vizsgálatok alapján jutott, ebből a szempontból is érdekes. Állítása erősíti a Thérával és Atlantisszal kapcsolatos szaiszi hagyományokat, vele Platón közléseinek hitelét. Ez a szál azért is fontos, mert az ásatások már korábban igazolták a platoni szöveg topográfiai pontosságát. Most pedig két – igaz, igen kezdetleges – térkép is „megszólalt”.
Stegena professzor azt mondja, hogy ezek a festmények egy fokkal kevésbé sematikusak, mint a korábbi mezopotámiai, anatóliai és egyiptomi őstérképek, s a korabeli tengerjárók ábrázolási képességeit dicsérik. Ki hitt száz évvel ezelőtt a homéroszi szövegeknek, amikor azok Trójáról regéltek, s ma Hisszarlik dombja szinte mindent kivallott a hajdanvolt városról? Ez a folyamat ismétlődik meg most, a 20. század végén: sokak szerint Atlantisz legendája kezd egyre valószerűbb körvonalakat ölteni egy Görögországhoz tartozó égei-tengeri szigeten.
Elvileg lehetne összeeszkábálni valami használati utasítást az itteni szkepókhoz, okoskákhoz és más kerékkötőkhöz. Olyasmi címmel, hogyan etesd/neveld/öntözd a szkepódat vagy valami hasonló. Az egyik forumtárs többször rakott be kamu képeket, amire ugrottak, majdnem veszekedtek is, melyikük volt a nagyobb szemfüles. Viszont ez időt/munkát vesz el, ráadásul olyan ismereteket tolnak, amiket pár kattintással amúgy is megnézhetsz. Viszont a visszajelzésekből (az évek alatt) tudom, hogy akik minket olvasnak, gyakorlatilag ezeket nem olvassák (ahogy egy újságban valaki csak az őt érdeklő cikkeket olvassa el). Úgyhogy végül is felesleges erőpazarlásnak érzem a válaszokat feléjük, hiszen csak ritkán van érdekes észrevételük (bár néha volt az is).
szia csináltam neked egyet kb ezerszer kell megállitani vagy egymillioszor mert ha már megtetted tudni fogod a ritmust hogy hogyan állitsd meg hogy elöjöjjön (a hibacsaláskodot gyakoroltam gyerekként is)
ezek maraisten palotái és tényleg jo lenne eltörölni öket
matematikailag a világ alapja vagyis ha eltöröljük akkor egy ismeretlen világvége lenne
mivel mara nem teremtő a fekete csillaggal nem tud mit kezdeni (csak helytarto aki összehazudta- meg lopkodta a birodalmát
mara diszek: sok fekete, közepes lila, kevés piros, pont kék, fekete haj, sápadt fehér bőr, vékony testalkat... fiatalon ne mutasson ki semmiylen testrészt, csak a nagy fekete haját -> mara tiszteletére (elsöként tanulja + mindg
szoval a lotusz szutrát már leirtuk, technikailag tudunk ugy reinkarnálodni hogy azonnal megöljük Genshin item pl a feketelyuk kard, aminek pengéjén látszanak a csillagok, all purple stars also shown too on it* egyenként összes szolgájával levágjuk (hatalmasat üvölt akkor de majd a felemelt kard avatáros erövel az összes démont is felapritj vagy elüzi) a felemelt kard tehát mindig odahuzza a legközelebbi szolgáját akárhol van és nem tud láthatatlanná válni, és karddal fizikai erövel levágjuk, mert a kard az csalás (ellene!) egyébként 1 nagy forgó napfényes buborékban él ahol látszik az összes csillag, a buborékgolyó felében átmetszve, az a földje, zöld rét és rajta van egy feleakkora fehér köböl épitett kastély városfallal inkább középkori, de nagyon világit, folyton süti a nap (felette kék az ég) belül csak 4 dolgok vannak: sok keskeny folyosó v. piciny termek, angyalok a szolgák, sárgásfehér téglák és sötétkék-nagy drágaköves karkötők, rengeteg sok és különböző méretüek, ezeket lopkodták el illetve adták oda végül (lekonvertálva) mara királynak, aki egy 3 méter magas, 120 cm széles, arany fényü rövid szakállu és rövid fekete haju ifju huszonéves. nagyon hasonlit a mai fiatal celebekre nos a palota elé reinkarnálva, azonnal, egy hasonlo ifjuként sárgásfehér fénnyel (de nem ugy fog kinézni, földhalál-aurája lesz) a felemelt kard az angyalait is odahuzza, egyenként kiáltásokkal és kettévágásokkal véget véve a millio szolgájának-életüknek, közepén a királlyal, különbségtétel nélkül, ám ö annyi büntit kap az avicsiban mint az összes többi együttvéve (300 trillio évet de ez ott senkit nem fog érdekelni:) továbbá az egész mara palotát földig romboljuk, ékszereit porrá törjük, (még a bodhiszattváknak se adjuk oda^..) elintézzük teljesen számüzzük, hogy az uj Mara istennek ujra kelljen épitnie az egészet hosszu idö alatt, tehát a mostanit kell annyira gyülölni hogy nem érdekel az egész csak pusztuljon el, mert ez volt aki ami a mi kinzomesterünk örökre...dögljön meg mindörökre mert felpuhult, megöregedett a bünben ^^ / . indáit vagy bozotjait egyszerüen el. átkell vágni az irással addigis
.jpg){kind=link}
