Azt nem tudom pontosan, merre jártatok, de nem ez a facsonk van véletlenül az RP-DDK igazolófüzetének az elején? Csak akkor a másik oldaláról fotózva és még picit jobb állapotban.
Hát, az már jó másfél éve volt :) Az volt az első gc versenyem, három óra alvás után több, mint 300 km vezetés, majd a verseny. Még szerencse, hogy a legnagyobb szintkülönbséget a gát jelentette :D
viszonylag egyszerű megoldás, hogy megnézed, hogy a kiinduópont milyen magasan van, meg a kiszemelt hegycsúcs, és kivonod a nagyobból a kisebbet. Annyit tuti kell mászni. :)
mondjuk egy kaptatósabb túranap 7-800 m-rel már elég tud lenni, ha gyötröd magad akkor, 1100-1200-t is be tudsz préselni 20 km-be, az kijön a 6 órából.
Köves-mező és Zebegény között több út van, van közte olyan, aminek azért lehet szuszogni a végén.
Hogy Lükepék Nagybörzsönyjét se feledjük, a Nb - vmilyen patakvölgy - aztán fel a Nagyhideghegyre (terasz, szép kilátás, hideg sör) - Kisirtáspuszta - Nb is jó kis körtúra lehet (kb. a Tátralátó 30, csak kimarad a Csóványos és Magosfa).
Nekem is a Börzsöny jutott eszebe. Talán még a Zebegény - Malom-völgy - Törökmező th. - Köves-mező - Zebegény is szóba jöhetne, utóbbi 2 hely között több útvonal is van, távolság és szint alapján választható.
Igaz, elég frekventált útvonalak, hétvégenként sok emberrel/kutyával lehet találkozni, aki ezt nem szereti, a Gerecse meg a Vértes nyugalmasabb talán, és nem is biztos, hogy rosszabb a megközelíthetőség.
Amúgy ha kényelmes 5-6 órát terveztek, akkor vegyetek elő térképet, vagy turistautak.hu-t (itt össze lehet kattintgatni) és számoljatok össze 12-15 km utat, ne túl sok szintvonalat keresztezve. A Carto térképen elég sok érdekesség szerepel, th-k is (bár nehéz kiszűrni, hogy épp melyik üzemel.
AMúgy Pomáz fölött pont szép a Kőhegyi th, onnan nincs messze a Vasas-szakadék (ami egy kisebb sziklahasadék, kutyával járható :) ), át lehet lötyögni a Lajosforráshoz, onnan le a Holdvilág-árokba (kutyával kerülhető a létra a jelzett turistaúton), és vissza Pomázra (ill. fordítva, hogy a th legyen inkább a végefelé.)
Börzsönyben pl. Nagybörzsöny, piros sáv Hollókő, Jancsihegy vagymi van ott szép sorban, aztán Nagyirtáspuszta és vissza Kisirtáspusztán át NB-be. mondjuk ezt nem számolgattam hány km, de 5-6 órába belefér.
Dehogynem, és arra újra üzemel majd a vasútállomás is :)
Azt az utat, aire a nagy kidőlt tölgy mellet kiértek, Avas útnak nevezik, értelemszerűen pedig, ahol a rönköket tárolják, Avas úti rakodónak. Sokan félreértették már, és keresték az erdőben a vasúti rakodót :)
Örülök, hogy tetszettek a Káld környéki erdők :) Sajna a kék útvonala mellett az elmúlt években sok termelés volt, így már nem azt a képet mutatja, mint tíz éve, de gyere el ötven év múlva is, arra az új telepítések már szép erdők lesznek újra :D
2011.03.11. Odaút, kora du érkeztem Szombathelyre, bevásárlás, térképszemle. A Savaria Koleszban aludtam, egyedül voltam, csend, béke, nyugalom.
2011.03.12. Hajnalban (5:19) indultam Sümegre, hogy időben, 7 óra körül el tudjak indulni. Kb. 33 km várt rám. Jó idő volt, de kicsit párás, így a fotózásnak nem kedvezett. Pár sejtelmes kép azért készült az út fölé magasodó sümegi várról... Kisvásárhelyre bő egy óra alatt értem el. A haranglábon a bélyegző rendben, a faluban nagyon nagy nyugalom. Pihenőt nem tartottam, indultam tovább Ötvös felé. Az út többnyire nyílt terepen vitt, az idő egyre jobb volt, a nap hétágra sütött, a széllel is szerencsém volt? Még nem volt túl élénk, és zömmel hátszelem volt.Ötvösön a bélyegzés után a vasúti felüljárónál pihentem. Tízórai, majd szergejes tehervonat fotózása.
Továbbmenve, levérve a műútról volt egy hosszabb sáros rész, ez néhány 100 métert jelentett. Ezen a szakaszon az út mellett a bozótban vezetett egy ösvény, arra tértem rá a sáros szakasz végéig. Beérve az idősebb erdőbe, sár már nem volt. Lomb még nem volt a fákon, de helyenként a medvehagyma már éreztette jelenlétét, főleg a szajki tavaknál.. A bélyegzők a helyükön, Szajkon volt némi élet, kezdett ébredezni az üdülőtelep. A tavak előtt tettem kitérőt a volt vasúti hídhoz, majd a telepen volt hosszabb pihenőm. Hosszúpereszteg felé az erdőt egy részen letarolták, nem volt túl szívderítő látvány. Baérve a faluba tettem egy kis kitérőt a volt vasút felé, majd gyors bélyegzés a kocsmában.
Aznap Hosszúperesztegig mentem, majd busszal Jánosházára, onnan kis körutazás: Ukk-Zalaszentiván-Szombathely vonattal. A bezzegvasúton szili + 1-2 B kocsi rohangál, a menetrend 60-80-as tempóval tartható. A vasutas póló hatotása: a jv nem fejtett ki érdeklődést, hogy jegyet adjon. OKT-ssel nem találkoztam, de Szajkon a büfés hölgy várt egy 8 fős csapatot, meg a kocsmáros Peresztegen mondta, hogy előttem pár perccel volt egy srác Szajk felé. (Akkor én vasutat néztem.) Összegezve: jó nap volt jó idő.
2011.03.13. vasárnap.
38 km, az első 80%, azaz a Gérce utáni szakaszig rendben, a vége már nem annyira: fadöntés miatt járhatatlan út a sitkei országút előtt, nem is volt kitáblázva, Itt fogtam magamon egy kullancsot is (még nem mászott belém), ezek szerint a jó idő hatott rájuk is. Két külföldi illető volt, akivel találkoztam Káld és Gérce között. Ők az E4-est járhatták (azt hiszem, az egyezik az OKT-vel).
Reggel még egy gyors bélyegzést megejtettem Peresztegen, de most a templomnál. A falun átvágva először nyílt terep volt, majd egy homokos szekérút után beértem az erdőbe, hosszú szakasz, néhol hiányos jelzésekkel (talán, mert keresztút sincs) Káld előttm az OKT szekérútjával párhuzamos, attól 10 méterre K-re levő út mentén méhes. Szerencsémre nem nagyon pekedtek a szél miatt, de jó időben, különösen ha majd virégzik az akác, szerintem veszélyes is lehet. Káldon kitérő a volt állomáshoz, majd a kocsmában bélyegzés és 3 cent Jäger. A buszmegállóban szárítkozás és tízórai. Jó 20-25 perc pihenő után idultam Gérce felé. A Hidegkúti vadászgázig szép erdő, igaz, az erdei úton sok volt a személykocsi... A vadászháznál újabb pihenő, majd nekivágtam az első hosszabb aszfalt-szakasznak. A rózsáskerti erdészház nagyon szép helyen van, de fozótni nem igazán lehetett (legalábbis jó szögből nem). Gérce előtt a dombon átvezető földút eléggé tönkrement, emellett sok volt a szemét.
A faluban bélyegzés a kocsmában, nagyon kedves pultos hölggyel.
Kimentem a vasúti hídhoz, majd innen nem az OKT-n, hanem a töltésen haladtam a kékig.
Gérce után az első szakasz jól járható, jó kilátással a Ságra. A Hercseg-hegy előtt kell letérni a túratlasz által sem dicsért akácos felé. Az akácos alsó szakasz fakitermelés miatt járhatatlan. Ez a Sárvár felől jövk száőm,ára táblával is jelzett, de Géce felől kiírás nem volt. talán érdemesebb lenne az útvonalat áthelyezni a hercseg-hegy oldalába és a kissitkei templonál érné el az OKT az aszfaltot.
Itt is kimentem a volt állomásig, ahol a fa áruraktár épülete is megvan még. Innen ismét a vasút egykori töltésén mentem az OKT útvonaláig (mellettem az egykori vonóvezeték-tartó oszlopok sorakoztak). Innen a művelt területg nem volt gond, utána viszont kellemetlen volt, hogy az utat beszántották, azaz az ekenyom az erdő szélén fut. Itt kölcsönösen megijesztettük egymást egy kb 25-30 fős szarvascsordával...
A végén a hosszú aszfaltos rész betett a lábamnak...
Sárvár volt a végállomás, innen Szombathely, majd irány Gencsapáti, Keresztanyuék.
2011. 03.14. Hétfő. Sárváron a múzeumozás elmaradt, mert betartották, hogy múzeumi szünnap. Szerintem ez egy négynapos hétvégén bunkóság, de mindegy. A túra folytatása mellett döntöttem. Az első szakasz elég rossz volt, ez Csényeújmajorig tartott. Útközben 3 fős csapat jött velem szembe, túrafüzetekkel. A majornál egy fiatal pár + háton cipelt kisbaba volt, akik bélyegeztek. Csénye után volt még egy 3 fős csapat, akik velem szemben jöttek. A fájdalom a lábamból kiszállt, így a folytatás mellett döntöttem. Az erdők ezen a szakaszon nagyon szemetesek voltak, nem olyan szép tiszták, mint a káldi vagy a szajki erdők. Aznap Ölbő-Alsószeleste vasútállomásig mentem. A vasútra még egy 3 fős csapat esett be Kőszeg felől. Szóval aznap sokan járták az utat.
Ezzel a három napos úttal megint közelebb kerültem a célhoz. Két hosszabb és egy nagyon rövid szakasz maradt hátra...
Nem tollal rajzolt, hanem a konkrét track :) Szemből érkezve sem találtuk meg az új útvonalat, hanem jobb híján kb. irányban próbáltunk átvergődni az akácoson, ez elég jól sikerült, a dombtetőn levő utolsó jeltől a szekérúton levő következőhöz majdnem pontosan érkeztünk és semmi értelmes alternatívát nem találtunk, ezért maradt a track publikálása. Szomorú, hogy az azóta eltelt 5 évben a helyzet nem változott.
Az elmúlt napok eredménye többek közt egy újabb sikeres Városlőd- Nagyvázsony kirándulás, ezúttal már fotóalbummal, és néhány kisebb frissítés a főoldalon.
Jogos a felvetés, hogy nem volt szükséges felmenni, de a beszámolókat csak a túra másnapján olvastam el. A helyszínen csak annyira emlékeztem, hogy Te írtál tavaly a mozgalomról, kíváncsi is voltam, hogyan oldottad meg. :) Fentről érkezve tényleg elvésznek a jelek, visszafelé mondjuk nem jutott eszünkbe megnézni, hogy mi a helyzet.
Az általam nemrégiben megénekelt csörnyeföldi háziorvosnak, Bussay dr.-nak ott is van szőleje, és ebből a szőlőből is készülnek lélegzetelállító borok (Kerkaborum Vörcsöki Furmint és Kerkaborum Vörcsöki Hárslevelű néven).
Bár még van pár hét a túránkig,szállás ügyben kérnék segítséget:
Sümegen ha van valakinek tippje,főleg tapasztalattal az nagyon érdekelne.Néztem párat,Domínium-ház,Capári-lovasiskola...stb.Lovasiskola milyen, volt már ott valaki?Szereti a család a lovakat nagyon, de a szállás abban az épületben romantikusnak tűnik ugyan, de kicsit túl egyszerűnek.
Szeretem a panziókat,sőt a hoteleket is,de a Kapitány Hotel árai azért már ütik a biztosítékot nálam is...
Írtam egy nagyobb lélegzetű beszámolót az Olajos körútról, ajánlom szeretettel minden topiklakónak. :)
Olajos körút
Nulladik fejezet – Időutazás
Majdnem kereken három egész egy tizenketted évvel ezelőtt tettünk egy kellemes februári kirándulást Kerek repkénnyel a Lenti – Lendvadedes – Nagy-Tenke útvonalon és vissza, Lendvadedes és a Nagy-Tenke között a tárgy- s címbéli túramozgalom útvonalán. Akkor csodálkozva vettem észre a geotorony oldalán a fehér alapon három piros pettyet és egyből valamiféle túramozgalom igazolókódját véltem felfedezni bennük, helyesen. Repkény rövid kiselőadásban (másfél óra) kifejtette ismereteit a mozgalomról és élményeit a kapcsolódó teljesítménytúráról, én pedig a rákövetkező héten nagy megindultságomban vettem az MTSZ budapesti központjában kettő darab igazolófüzetet. Aztán ezeket eltettük valahová jó mélyre és elő sem kerültek a következő év nyaráig, amikor az Olajos körút 40 teljesítménytúra (akkor nem találtuk még meg a Maróci-hegyi keresztet, csak a kódot) eszünkbe nem juttatta a két kisalakú, zöld színnel nyomtatott füzetkét. Ekkor elkövettem néhány tervet arra nézvést, hogy a hirtelen bejárt szakaszok és a be nem járt szakaszok közötti űrt miképp lehetne kitölteni, akár a teljesítménytúrán meglátogatott szakaszok újbóli megtekintésével. A tervek aztán felkerültek oda, ahol a többi is van (ld. még: padlás). A tavalyi Olajos körút 30 teljesítménytúrán néhány, eddig számomra ismeretlen kilométert is bejártunk, így a következő helyzet alakult ki: hiányzott a nyugati „nagy kör”, vagyis a Tormafölde – Vétyempuszta vonaltól nyugatra minden; hiányzott a bázai „kis kör”, vagyis az ellenőrzőpont nélküli szakasz Bázával, a Szentgyörgyi-heggyel és a Meretai-erdővel; végül hiányzott a Budafa utáni első domb gerincén vezető szakasznak az a része, ahol már nem halad együtt a K+ jelzéssel a piros sáv (kb. 1,5 km). A négynapos hosszú hétvégét amúgy is Lentiben terveztük tölteni, így szinte kínálta magát a lehetőség a Körút folytatására.
Első fejezet – Aszfaltbetyárok
Felvirrad a nagy nap, Lenti tökéletes kiinduló- és végpontja a mai kirándulásnak, kezdésként először elalszunk, másodszor szépen, kényelmesen megreggelizünk, harmadszor pedig kávéval tuningoljuk indulásra kész állapotig magunkat. Bakancsot húzok, a bal példány belső talpélén húzódó arasznyi nyíláson megcsodálhatom a saját talpam. Feltankolunk útravalóval egy pékségnél, majd Repkényéktől alig egy kilométerre rácsatlakozunk a piros sávval jelzett körútra. A körforgalom túloldalán még beültetetlenül árválkodik a város egyik éke, a virágokkal minden évben feldíszülő páva. A jelek a 75-ös főút mentén húzódó kerékpárutat követik, pár éve még bevittek a vár és a Kerka közé, ott egy rozoga gyaloghídon keresztezték a folyót, majd a parkerdőn keresztül vezettek rá a bicikliútra. Híd híján most kimarad a kunkor, a várat sem térünk ki megnézni közelebbről – amúgy sem látogatható. Feltűnik viszont egy érdekes, balra irányító zöld sáv. (Egészen más: januárban elindultunk ezen a zöld sávon, néhány, viszonylag hülyén jelzett kanyarral rávezet a Kerka töltésére és makacsul követi, ötletem sincs, hogy hová, meddig, miért, mert hideg lett és köd és visszafordultunk.) Végigtrappolunk a parkerdőn, autók robognak tova kelet felé, néhány kósza kerékpáros néz ránk furcsán, ahogy fotózzuk az országút hídjait. Betérünk a Lentihez tartozó Mumorra, a Törpe Csárda névre hallgató buszmegállónál délnek térünk, hogy pár perccel később el is hagyjuk a törpe falut. Lentiszombathely következik (Vasúton csodás dolog ide jegyet venni: „Lentibe utazik, vagy Szombathelyre?” A másik kedvencem Fehérvárcsurgó volt. :)), az északi szélén átkelünk a honvédségi iparvágány maradékán, valamint a kisvasút sínpárján, a diplomatikusan Lentiszombathely-Mumor névre keresztelt állomásnál. Lentiszombathely enyhe emelkedővel örvendeztet meg, a tetőnél játszótér, a játszótérnél jobbkanyar. Egy trafónál tábla figyelmeztet, hogy „Laza biztosító”, majd rászólunk, hogy vegye komolyan a dolgát és lazuljon máskor. Kitrappolunk a faluból, az utca utolsó hat házának az állapota a ma később látandó épületekhez képest is siralmas. Vasúti megálló zárja le a településrészt, dicséretes állapotát szabyka5 topikársék alakították ki és gondozzák folyamatosan.
Aszfaltozott, jelzett, táblázott kerékpárút vezet az erdő felé, a vasúti megálló mögött hatalmas tölgyek néznek körbe megszeppenten. Egyikükön Mária-szobor, a fával szemben tábla hirdeti az amúgy másutt nem jelzett Tőzike tanösvényt, megtudjuk a képesfa eredetét róla. Tovaballagunk az erdőben, szél zúg a lombok között, madarak csivitelnek vidáman, már most részeg biciklisták írnak le meglepően egyenes pályát az erdei aszfaltcsíkon. Két vízfolyást is keresztezünk, a híd korlátjából mindkettőnél hiányzik valamennyi: az elsőnél a korlát mindkét oldalon csak félig van meg, a másodiknál az egyik oldalon végig áll, a másikon viszont végig hiányzik. Pontosabban nem hiányzik, a mederben várja a teljes szétrothadást. Szerencsére a Kerkán átívelő függőhíd kifogástalan állapotú, ezen át elhagyjuk az erdőt és kilépünk a szélbe, amely egész nap meghatározó időjárási tényező lesz. Erősen fúj most is dél felől, kíséri utunkat a Lenti-Letenye országútig, kifogunk egy rövidke autómentes pillanatot és átszaladunk a túloldalon lévő bicikliútra. Előttünk Máhomfa épületei szerénykednek, a tájékoztató tábla egyik tartóoszlopán hibátlan, újnak tetsző kék sáv jelzést találunk, ami egyáltalán nem illik a képbe. Azóta találtam egy lehetséges megoldást: a közútkezelőnek talán pótolnia kellett a táblát tartó oszlopot és csak olyan volt raktáron, amit holmi természetjárók összeföstöttek. (Egészen más: Veszprém belvárosában, az egyetem valamelyik épülete mögött van egy bekerített telek, amelynek a kellős közepén áll egy faoszlop, talán távközlési vezetékkel, az oszlop derekán pedig egy hibátlan piros sáv.) Betérünk Máhomfa egyetlen utcájára, az egykori kocsma most bezártan, elhagyatva várja sorsa jobbra fordulását, a mozgalomhoz sem itt kell igazolni, hanem a szomszéd faluban. A romosodásnak induló egység mellett új faszobor áll, női alak íjjal és a lábánál heverésző őzzel, ő a zalai Artemisz. Alant márványtábla adja hírül egyfelől, hogy 1972-ben világrekord gímszarvasbikát lőtt a környéken bizonyos Paul Riegel, másfelől, hogy a zalai erdészek és vadászok kimagasló vadgazdálkodási munkát végeznek. Az önvállveregetős emlékművet hősi emlékmű, majd picike, de szépen rendben tartott templom követi. Ezzel nagyjából ismertetésre került Máhomfa összes látnivalója, végigsétálunk az egyetlen utcán, egyre romosabb, láthatóan lakatlan házak között. Jobbra térünk, szántáson visz keresztül egy hepehupás földút, botladozunk az ellenszélben, lassan, észrevétlenül közelítjük meg Kerkateskánd északi végét, a térképen látható, rövidítésre csábító gyenge szekérutat takarosan beszántották. Visszatérünk az aszfaltozott útra, ebben a faluban is hasonló állapotú házak sorakoznak, az egyik ablakában napszítta felirat hirdeti, hogy az ingatlan eladó. Oldalt kis templom, vagy inkább harangtoronnyal ellátott imaterem ad némi árnyékot. Kiérünk a falu két része közti szünetre, a kód irányunk szerint jobbra, egy fán található, minden egyéb tájékoztatás nélkül. Gyorsan felírjuk, megállapítjuk, hogy rohan az idő és már régen volt a reggeli. Megtízóraizunk.
Kerkateskánd központi fekvésűnek mondható részén találunk egy lovardát és egy nyitva tartó kocsmát, sajnos-szerencsére készleteink egyelőre bőségesnek mondhatók, így nem állunk meg frissíteni. Megáll viszont mellettünk egy közepesen szakadt Opel, sofőrje a Kossuth utca felől érdeklődik. Hiába, a turistatérkép utcanevet nem jelöl, az eddig általunk látott egyetlen közterület más nevet visel. Kitrappolunk a főbb útra, amely szintén nem Kossuth, megcélozzuk Szécsiszigetet és a mögötte elterülő szintkülönbséget. Valahol itt kezdem először unni a szilárd burkolatú utak tapodását. Szécsisziget innenső szélén sporttelep fogad, a focipályán négy birka végzi a gondnoki munkát, ráérnek, a megye-n (n eleme [1,2,3]) bajnokság később kezdődik. A faluban óriási méretű templom, valóságos katedrális hirdeti az egyház dicsőségét, odébb tábla invitál az Andrássy-Szapáry kastély felé. Az épített emlékek iránt kevéssé fogékony Repkény lebeszél a látogatásról, a vízimalom-múzeumot pedig zárva találjuk. Vízibivalyból viszont akad néhány, egykedvűen csócsálják az eléjük dobott bála szalmát, közben lassan süppedeznek a ránézésre combközépig érő sárban. Ma harmadszorra keresztezzük a Kerkát, majd a szőlőhegy alatti kis telepnél, egy régi, fagyizó-vegyesbolt kombinációt hirdető tábla tövében elhagyjuk egy időre az aszfaltot. Gáztartályok mellett indulunk neki a hegynek, a mélyút meredeken kapaszkodik fel, ránézésre ötszáz méteren szedünk össze százhúsz méter szintemelkedést. Ha visszanézve nem látnám a Kerka széles völgyét, gond nélkül el lehetne adni ezt a helyet a Bükk vagy a Börzsöny valamelyik lazább emelkedőjének. Persze, csak addig, amíg fel nem bukkannak a keskeny szőlőstelkek a tető felé közeledve. Az egyik ház felől hatalmas kutya lohol ki, támadó szándékot nem tapasztalunk, kíváncsian szaglássza körbe kezeinket. A fokhagymás pácban sült hús vonzó hatását sejtem a jelenség mögött, amelyeket zsömlébe csomagolva fogyasztottunk el még Teskándon. Gazdája szigorúan hívja vissza az ebet. Jelentős ívvel kerülünk egyet, felérünk a tetőre, fantasztikus a kilátás és ezt tetézendő, megcélozzuk a jelzéstől talán száz méterre álló kilátót. Lentről már egy ideje szemezgettünk ezzel az objektummal, sőt, az ettől délre állított párjával is, (Valaki árulja el, hogy egyazon dombvonulatra minek két kilátó, egymástól kábé két kilométer távolságra? Ennyire el kellett költeni a pályázati pénzt?) jelzés ugyan nincs, de nehéz lenne elvéteni. Az építményről jól belátni a Kerka, és távolabb a Mura völgyét, valamint a Nagy-Tenke hosszú vonulatát, amelyre jobb név híján így fogok később is hivatkozni, ha eszembe jut. Sajnos a levegő magas páratartalma miatt Lenti északon már a láthatár végét jelenti, a Szlovéniában magasodó, távoli hegyek látványáról le kell mondanunk. Lebotladozunk a kilátóból, vissza a jelzésre. Mély völgy megkerülésére indul az út, eleinte a szokásos szőlők kísérnek, egy időre elmaradnak, majd újra visszatérnek. Tábla értesít arról, hogy a Hód tanösvény „Bükkösök élővilága” című állomására érkeztünk. Tudnám, honnan kellene értesülnie a túrázóknak erről a töméntelen sok tanösvényről...
Néhány lejtő-emelkedő-lejtő kombinációval és egy Iklódbördőce felé kanyarodó P+ jelzéssel később újra szőlőhegyet találunk, ez már Pákához tartozik. Aszfaltozott út tér a falu felé, 2,3 méteres magasságkorlátozással, amelyet kőkeményen be is tartatnak. A Csokma oldalában erdei szentély várja a híveket, néhány fenyőfa hivatott kiemelni a szakrális létesítményt a szürke törzsű bükkösben. Csúcskövet nem találunk, viszont a következő szakasz kiérdemli nálam az „Olajos körút legszebb hét kilométere” címet. Vén, óriási bükkfák között kanyarog a jelzett út, a térképen jelölt egyenes a valóságban erős szerpentinezést jelent lefelé. Néhol szó szerint fától fáig kell követni az avarban eltűnt út nyomában a jelzéseket, látszik, nem ez a leggyakrabban járt turistaút a tájon. Lassan azonban megszelídül a lejtő, határozottá válik az út és megérkezünk a fantáziadús nevű Nagy-völgybe, az aljában magasfeszültségű távvezeték szalad a söjtöri alállomás felé. Újra kapunk egy kis aszfaltot a lábunk alá, hivatalosan ezen az úton érkezik Tormafölde felől a teljesítménytúra 40-es távja, amelyet oly sokan szeretnek levágni. Megérkezünk Vétyempusztára, innen már felírtuk a kódot, most csak megszemléljük. Átvágunk az ősbükkös felé, újabb meredek kaptatót kapunk arcba, újabb óriási bükkerdővel fűszerezve. Fatörzseken, lehullott gallyak, ágak között bukdácsolunk, messziről kiszúrok a pihenőnél két embert. Az első tippet, miszerint favágók lennének, hamar elvetjük, hamar kiderül, hogy két, hozzánk hasonló elvetemülttel hozott össze a sors, akik nem találtak szombatra más elfoglaltságot. A süvítő szélben nem társalgunk el hosszan, a kétfős csapat női tagja reménykedőn kérdezi, hogy arra, ahonnan jövünk, mennyire követhetőek a jelzések. Megnyugtatjuk, hogy teljesen. Megnézzük az ERTI által kihelyezett táblákat, Bükk Kísérleti Terület a helyszín hivatalos megnevezése, az állomány kora 174 év volt 1995-ben, ezek szerint idén járunk kerek 190 évnél. Szép. Kiérünk egy erdőgazdasági műútra, Repkény reménykedő pillantásokkal tekint a Tormafölde felé vezető ágra, de rábeszélem, hogy milyen jó lesz meglátogatni a Vörcsök környéki erdőket. Kereszteződésbe érkezünk, balra a Maróci-hegyi kereszt felé tér a piros sáv, mi azonban itt elhagyjuk a mozgalmat és a térképen amúgy nem szereplő P+-on rövidre zárjuk a keleti kört. Kiszemelünk egy szimpatikus farönköt leülés céljából, leülünk, csapunk egy korai uzsonnát.
Szűk másfél kilométerrel rövidítünk vagy negyvenet, levágva az Olajos körút „olajosabb” keleti részét. Tőlünk balra a Maróc feletti szőlőhegy házikói sorakoznak a tetőn, közöttük és közöttünk a Marócot rejtő völgy terül el. Visszatérünk a piros sávra, a kiscsehi elágazás felől érkezik fel, teherautók által dagonyássá túrt, masszívan sáros földúton. Vadregényes erdőbe térünk, ritkán járt, ösvényszerű, avaros út vezet a Vörcsöki erdészházhoz. A ritkán járt kitétel csak ránk, simabőrűekre vonatkozik, a nyomokból ítélve itt jelentős forgalmat bonyolít le minden, ami patás és nehéz: szarvas, vaddisznó. Az erdészház rétje előtt balra, az ingoványban egy meglepett, zöld ruhás úriember néz ránk legalább olyan bambán, mint ahogy mi nézünk őrá. Köszönünk egymásnak, aztán mindenki folytaja tevékenységét: ő tovább matat valami után a trutyiban, mi tovább tapossuk a sarat. A kód a ház előtti pavilon középső oszlopán árválkodik, felette tépett papírlap hirdeti az ellenőrzőpont helyét. A teljesítménytúra rendezői láthatóan nem sokat foglalkoznak a kiegészítő objektumok ki-be pakolásával, ebbéli sejtésemet az is megerősíti, hogy a szalagozásnak is meglepően sok maradványával találkoztunk Vétyempuszta után. Lelkesen menetelünk tovább a völgyben, sárfoltokat kerülgetve, amikor egy idő után feltűnik, hogy az összes jelzés szépen, szabályosan le van szürkítve. A térképre a TúraBázis alapján ((C) felazso, #17146. hsz) tollal berajzolt kiegészítés szerint valahol itt fel kellett volna térni a szőlőhegy felé, de nem láttuk nyomát kereszteződésnek. Visszafordulunk, alig háromszáz méterrel feljebb megvan az utolsó látott jelzés. Van egy csapás is, amely egy magasleshez vezet, de az egyetlen, jelzésfestésre alkalmas fán itt is csak egy leszürkített jel árválkodik. A teljesítménytúra szalagjai innen természetesen hiányoznak: kiszemelünk egy ösvényt, amely többé-kevésbé a gerinccel párhuzamosan haladva emelkedik. Amíg el nem vész a sűrűben. Mentőötletként kitaláljuk, hogy célozzuk meg a sűrűségen át a gerincet, elvileg ott vezetnie kell egy szőlőhegyi szekérútnak, vagy ne legyen ez Zala megye. Épp halkan anyázva hajlítom ki magam elől a mindenféle belógó cserjéket, amikor Repkény felkiált, hogy „Hahó!”. Viszonzom egy kérdő hangsúlyú hahóval, amikor tudatosul bennem, hogy fent, az ellenfényben egy relatíve magas és széles emberalak oson át egy fa mögül egy másik fa mögé, arccal felénk fordulva. Amikor feljebb érünk, akkor lép csak ki fedezéke mögül, érdeklődve nézi botladozásunk utolsó fázisát. Beszédbe elegyedünk, elmondja, hogy feljebb, az általunk választott (választott, persze...) csapástól alig száz méterre egy vaddisznó került hurokba, szólt a vadásztársaságnak, hogy jöjjenek, minket látva pedig először arra gondolt, mi vagyunk az elszabadult jószág, ketten egyszerre. Elmeséli azt is, hogy a piros sáv a másik irányban tőlünk alig száz méterre érkezik fel a gerincre, éppen az első teleknél – jó okunk van feltételezni, hogy az először követett ösvény lett volna a helyes irány, ha nem tűnt volna el a dzsindzsában. Búcsúzóul elmondja, hogy ha Tornyiszentmiklós felé megyünk, ne térjünk be Tormaföldének, hanem menjünk egyenesen, Dobri felé és arra rövidebb lesz. Megköszönöm az útbaigazítást, elbúcsúzunk.
A szőlőhegy neve a térképen Vöcsök-hegy, a tábla szerint pedig Rózsadomb, találunk egy halovány csúcskő-utánzatot, tartunk egy újabb étkezős pihenőt a sült húsok rovására. Letrappolunk, mit tesz Isten, újra országúti szakasz jön, kezdem úgy érezni, hiba volt nem elkérni Repkény valamely családtagjától a biciklit. A házilag barkácsolt stoptábla alatt felirat figyelmeztet: Vigyázat! Veszélyes útkereszteződés! Tényleg az, balra nézve teljesen beláthatatlan. A távolban az M70-es álautópálya felől szűrődik ide a tranzitforgalom zaja. Régi kilométerkő meséli el, hogy momentán a 737-es út aszfaltja koptatja a lábainkat, odébb buszmegállóban nézünk menetrendet. Volna egy busz Lentibe, bő fél órát kéne várni csak rá: megkeményítjük szívünket és továbbmegyünk. Északnak fordulunk, Tormafölde felé haladunk a délutáni, narancsszínű fényekben. A falu szélén derékszögben nyugat felé kanyarít az út, a térkép szerint Kislakoson vágunk keresztül. A fehérre meszelt harangláb messze az egyik legjobb állapotú épület a környéken, de van néhány ígéretesen jól kinéző házikó is. A balkanyar két dolgot hozott: a dél felől tomboló szél merevre fagyasztja a bal fülemet, amire Tornyiszentmiklósra érünk, a pontosan szemből, alacsony szögben sütő Nap miatt pedig nem tudok távolabbra nézni, mint az előttem lévő három méteres útszakasz. A hangulatot csak fokozza a körülöttünk minden irányba kinyújtózó, nem túl változatos szántóföld. A Kerka hídjánál már eléggé befordulunk mindketten, hiába beszélgetnénk, a szavakat elfújja a szél, kiabálni kell, ha azt akarjuk, hogy a másik meg is értsen. A híd mindazonáltal érdekes objektum: az északi korlátot üzemszerűen le lehet hajtani, mint a legót, hogy átférjen az extra széles asztaggal a kombájn, vagy az extra széles tárcsával a traktor. Csúcstechnika. Egy laza dombtetőre felkaptatunk, elsétálunk Tornyiszentmiklós szélén, mellettünk egy üzemben csendben rothad a trágya, meg úgy általában minden más is. Legalább elfogja a szelet. Mélyút kanyarít a soron következő szőlőhegy felé, hirtelen ismét egész magasra kell kapaszkodnunk. Impozáns dombháton ballagunk, hosszan van szép kilátásunk a Kerka völgyére, alattunk Lovászi, a völgy túlvégében Tormafölde házai sorakoznak, északabbra a szécsiszigeti székesegyház emelkedik a házak fölé. A szőlőhegyen leromlott és felújított házak váltják egymást, a hozzájuk tartozó, néha a domb aljáig lefutó nadrágszíjtelekkel. Egy kaptató és egy bal-jobb kanyarkombináció után, málló falú ház mögött találjuk a soron következő kódot. Feljegyezzük a három pöttyöt, lerogyunk az út szélére harapni valamit. Felvetem a gondolatot, hogy letérhetnénk Lovászi felé, de ezt a lehetőséget elvetjük, mondván, hogy biztosan sokat kéne várni a buszra.
Felcihelődünk, újult erővel vágunk neki a szőlőhegy folytatásának. Lassan elfogynak körülöttünk a házak, még nincs sötét, de a lemenő Nap már nem világít be az erdőbe. Észrevétlenül, szinte ösztönösen fokozzuk a sebességünket. Széles dózerúton járunk, engedelmesen követjük a jelzés mutatta iránytöréseket, kanyarokat. Néha felbukkan egy-egy olajkút az erdő homályában, rozsdás, működésképtelennek tűnő torzók. Több helyen csak az olajkút aknája és a fémszerkezet beton alapozása látszik, néha egy-egy elzáróval vagy törött üvegű nyomásmérővel. Kísérteties. Felérünk egy dombra, balra őrtorony fehérlik, mellette épületek, magas kerítés, határőrlaktanya lehetett abban az időben, amikor jobban számított az ilyesmi. Még kísértetiesebb. Hirtelen fehér szőrű, nagydarab kutya ront ki a kerítés felé az egyik épületből, majd négy másik követi, vadul ugatnak, amíg el nem tűnünk a töredezett burkolatú aszfaltúton. Megköszönöm magamban a terület gondozójának, hogy a kerítést meghagyta. Földútra cseréljük később az aszfaltot, oldalt néhány olajkút maradványa pihen a kora estében. Továbbmegyünk, nagy zaj támad jobbról: három megtermett szarvasbika rongyol át előttünk, büszkén, de kellően nagy sebességgel. Alig lehettek tíz méterre. Balra nyílik némi kilátás, adótorony emelkedik a szomszéd dombon, megállapítjuk, hogy a szlovén geotorony kísértetiesen hasonlít a magyar szabvány szerintire, csak az előbbin mindenféle antennák is vannak. Aztán döbbenten vesszük tudomásul, hogy az bizony a Nagy-Tenkén magasodó adógeotorony, csak legutóbbi ittjártunk óta felszerelték számos, telekommunikációt segítő berendezéssel. Valószínűtlenül távolinak tűnik, Repkény nem is akarja elhinni, hogy alig több, mint egy kilométerre van tőlünk. Tekintélyes lejtőn ereszkedünk, egyre jobban eltűnő utakra térítenek a jelzések, míg a völgy aljában már csak úgy, jelzéstől jelzésig csapódunk, mint a flippergolyó. Átgázolunk a jól jelzett, viszont alig járt susnyán. Sorsunk hirtelen jobbra fordul, széles földútra huppanunk fel, hétvégi házikók, apró telkek mellett haladunk a szürkületben. Éles jobbkanyar indít a tető felé, a torony szerteágazó képleteivel komoran feketéllik a sötétkék ég alatt. Felírjuk a kódot, a bezárt tornyot hiába is próbálnánk megvizsgálni belülről. (Repkény kiegészítése: régen szabadon látogatható volt, majd egy német (osztrák?) turista öngyilkossága után bezárták és a rédicsi jegyző őrizte a kulcsot. Droid megjegyzése: valószínűleg az adótoronnyá való átlényegülés miatt mostanra az elméleti lehetősége sem maradt meg a látogatásnak.) Megpihenünk kódírás közben, egyúttal nagy örvendezést tartunk, hogy innentől végig aszfalton mehetünk Lentiig.
Ez azért ebben a formában nem igaz. Rátérünk a kerékpárútra, közben szolidan besötétedik, előkerül a fejlámpa a táskából. Szerencsére ennek inkább csak kiegészítő, látszódást segítő szerepe van, a növő Hold fénye amúgy egy kellően jól jelzett út követéséhez éppen elég lenne. Bevilágítok egy balra induló út felé, tábla veri vissza a fényt, viperaveszélyről szól az írás. Ugyanekkor valami motoszkálást hallunk az út túlsó feléről, nagytestű valami kotort le a domboldalon, egyszerre jut eszünkbe a kikerült vaddisznó. Keresünk egy-egy méretesebb botot, inkább a magunk megnyugtatása végett, ha tényleg szembejönne egy dühösebb koca, ötletem sincs, mit csinálnánk. A széles útról éles kanyarral tér le a kerékpárút aszfaltcsíkja, meredeken, éles kanyarokkal ereszkedik Lendvadedesre, ahol felbukkanásunkkal felébresztjük az apró falu összes kutyáját. A látnivalókat itt is röviden össze lehet foglalni: van két köcsögfa, egy harangláb és egy szépre festett kút. A legnagyobb fényt a kivilágított telefonfülke adja. Ablakban rebben a függöny, kíváncsi tekintet figyeli távolodó lépteinket, lassan elhalkul a kutyaugatás is. Mendegélünk a sötétben, a kerékpárút elvezet a Dedesi-tó mellett, Repkény mutatja a szezonban nyitva tartó büfét, az alig párszáz méteres tanösvény tábláját. Ez már ismerős hely nekem is. Átvágunk az erdőn, a bicikliút egyenesen Lentibe vinne, mi Gosztola felé kanyarodunk a gyéren járt mellékúton. A két út keresztezésében tisztást vágtak, a keleti végében sötét erdészház áll, Repkény elmeséli, hogy cserkészkorában aludt is itt. Most sehol egy lélek, még autó sem jár erre. Meredek emelkedőt jelez a tábla, most direkt örülök neki, kisebb így a terhelés a sarkamon, főleg a balon, ahol mintha egy vízhólyagot éreznék. A dombtetőről holdsütötte kilátás nyílik egy pillanatra a Lendvadedest rejtő völgyre, majd a fák újra eltakarnak mindent. Fény pislákol az útkanyarulatban, megérkezünk Gosztolára, lecsapunk a faluszéli nyomóskútra, árad belőle a jéghideg, frissítő víz. Leülünk az árok szélére, megvizsgálom a talpamat, de nem találom a jelét hólyagnak. Kirázom a bakancsot, a zoknit, mehetünk tovább. Elsétálunk az újtelep mellett, csupa rendben tartott, gondozott épület áll a kerítések mögött. Van étterem is, az előtte parkoló autók listaárából arra következtetek, hogy ez a hely nem a mi pénztárcákhoz van szabva. Szünet következik, száz méter ház és közvilágítás nélkül, utána jön a régi Gosztola, apró templomával, szerényebb házaival. A kód a templomkertben álló fa kérgén világít felénk fehéren, lejegyezzük: elvileg kész, megvan az összes igazolás, vége a mozgalomnak.
Pedig nem. Elhagyjuk a falut, még emelkedik valamennyit az út, mielőtt a jelzés betérne a kereszteződés előtt az erdőbe, levágja az országút kanyarulatát. Amikor visszatérünk a kiserdőből, akkor már Lentihegy aszfaltját tapodjuk, telefon csörren, Repkényt keresik otthonról. Menetelünk tovább, hosszú dombhát tetején, néha van kilátás a völgyre balra és a Kerka völgye felé jobbra. A Lentiszombathely és Iklódbördőce közötti tetőcserépgyár fényei legalábbis repülőtérre engednének következtetni. Előttünk néha felvillan Lenti fényrengetege, vagy a távolabbi falvak egy-egy utcájának a halvány közvilágítása. Mellettünk Máhomfáról pislákol fel kábé húsz utcai lámpa, de lehet, hogy ezzel sokat is mondok. Lassan a végére érünk a hegynek, az Ambrus-part meredek lejtője visz vissza a síkságra. Repkény mutatja, hol szokták jól beborozott biciklisták kiegyenesíteni a kanyart. Innen már csak be kell ballagni a városba, kiérünk a letenyei országút mellé, keresztezzük a 23-as vonalat és a kisvasutat, fehéren villog a jelzőlámpa. A rend éber őrei nagy készülődésben beszélgetnek a rendőrség bejáratánál. Megérkezünk a körforgalomhoz, innen indultunk reggel. Repkény lerogy egy fa tövébe, sok volt ez a mai nap, zsebkendőt kér, amikor az éjszakai őrjáratot frissiben megkezdő rendőrautó elegánsan begördül a körforgalomba és épp mellettünk fejezi be gördülését. Lakcímkártya, személyi igazolvány, biztos, hogy jól érzi magát a hölgy? Látszik, hogy hiszik is, meg nem is ezt a gyaloglós sztorit, de végül eleresztenek, enyhe aggodalommal a hangjukban intenek, ha útitársam rosszul lenne, akkor azért menjünk be az ügyeletre. Nem beszélünk vissza, sietősen átvágunk a szombat esti lázban fürdő Lentin, megérkezünk. Végre.
Második fejezet – Ipari emlék
Végül nem a fáradtság torpedózza meg a keleti kör hétfőre időzített újrabejárását, kiegészítve a hiányzó szakaszokkal, hanem a csodálatos Zala Volán, ugyanis Lenti és Bázakerettye között egyetlen buszjárat van munkaszüneti napokon, az pedig 11:30-kor indul. Én naiv, azt gondoltam, hogy a hétfői nap pihenőnapnak számít náluk, akkor lenne reggel busz. Így nincs, tehát nincs teljes újrabejárás sem, marad a hiánypótlás. Kerek repkény ráveszi húgát, Dórit is, hogy eljöjjön velünk nulla pontért, így hárman pattanunk fel a Nagykanizsát furfangos útvonalon megközelítő Ikarus 256-ra. Az út egyetlen eseménye, hogy Csömödér határában épp a busz előtt keresztezi a kisvonat az országutat, a C50-402 vontatta három kocsi telt házzal közlekedik, kettőt fordul ma Lenti és Csömödér között. A mi járművünk sofőrje igyekszik a busszal tartani a menetrendet, ez abban nyilvánul meg, hogy egyes szakaszokon kényelmes hússzal gurulunk és a megállókból is hosszas szöszmötölés után indulunk el. Nem a jármű műszaki állapotával van gond, hanem a menetrend laza, így is egy perccel a hivatalos érkezés előtt állunk meg Bázakerettye buszpályaudvarán. Ugyanolyan idő van, mint tegnapelőtt volt, szeles, néha borús, néha napos: kiváló túraidő. A térképen nem szereplő kék kereszt visz fel az Olajbányász Kultúrotthonhoz, amely Déryné Kultúrház néven is ismeretes volt. Az út mellett csille áll, rajta „Jó szerencsét!” felirattal, ez inkább csak a hagyomány miatt lehet itt, mert olyat még sosem hallottam, hogy üzemszerűen csillével hozták volna ki a föld alól a kőolajat. Feljegyezzük az igazolókódot, elolvasom a tavalyi keltezésű emléktábla-sorozatot, amely mi mással foglalkozhatna, mint a magyar szénhidrogén-bányászat kezdeteivel. A strand most üres, az egyik medencében zölden pang a víz, amúgy szép a kilátás. Elindulnánk Báza felé, de megáll mellettünk egy autó, a sofőr a budafai arborétum felől érdeklődik, ennek a megközelítését el tudom magyarázni viszonylag érthetően. Mindezek után tényleg elindulunk Báza felé.
A térképpel ellentétben a jelzés éppen, hogy kikerüli a strandot és le is térít a műútról, rögtön egy álló olajkút felé kapaszkodunk fel a domboldalban. Az út kanyarulata felett befejezetlen, hatalmas épület ül a domboldalon, kíváncsi vagyok, miféle beruházás indult itt el. Bázára szinte végig lejtőn haladunk, néhány olajkút kíséri az utat, egy részük lassan, nyikorogva bólogat, más részük már csöndben várja, hogy megegye a rozsda. Találunk egy olyat is, amelyiknél már nincs meg a bólogatós fej, viszont valami funkciót mégis betölt (gázkitermelés?), mert valamiféle kompresszor zúgása hallatszik és a nyomásmérő rendületlenül 20 bar nyomást mutat. Elkanyargunk még a kutak között, így érkezünk meg Bázára, amely egyetlen utcájával eltörpül a kiépített-kiépült Kerettye mellett. Vegyesbolt itt is van, bánatunkra épp zárva, pedig a cégér szerint ez a „Zalai áruk és különlegességek vegyes boltja”. Kíváncsi volnék, milyen a zalai különlegesség. A buszmegálló mögött kis tó terül el, közepén szigettel, de a híd, amely a szigetre hivatott vezetni, belevész a vízbe. Találni még itt egy takaros kápolnát is, őrt álló, magas tujákkal. Aztán véget is ér a másfél utcás falurész, elkanyarodunk a Szentgyörgyi-hegy felé. Széles völgy végében haladunk el a kaptató előtt, az emelkedőn félúton találjuk a temetőt, amikor beborul az ég és még erősebben elkezd fújni a szél, vad zúgásra fogva a fenyőket. Elosonunk, neki az emelkedőnek, amely, csakúgy, mint az eddigiek, egy mélyútban kanyarít a hegytető felé, majd árnyas, erdős sétaúttá szelídülve éri el a dombtetőt.
Az első szembeötlő dolog az a betonpózna tetején lévő, leginkább árbockosárra emlékeztető építmény, amelyhez hosszú létra vezet fel rézsútosan. A pózna fénykorában kandeláber lehetett, amennyire a tetejét a kosarat bekerítő lécektől ki lehet venni. Egyetlen hátránya a ritka konstrukciójú kilátónak, hogy magánterületen található, konkrétan az első ház kertjében. Szerencsére kilátás amúgy is van, közeli és messzi tájak mutatják magukat egyaránt. Borsfa és Bánokszentgyörgy közvetlenül alattunk terül el, mögöttük a Zalai-dombság hosszan hullámzó dombhátai vonulnak, elrejtve Oltárcot, Valkonyát és még jópár hasonló, alig néhányszáz lelkes falut. Továbbsétálva a Szentgyörgyi-hegy hátán közkilátót is találunk, a rászögezett tábla szerint a Széll-kilátó magasodik elénk, 2007-es dátummal. Ezt már négy villanyoszlop tartja, a szintek nyikorgó fadeszkákból állnak. Felmászunk, körülnézünk, megállapítjuk, hogy innen is szép a táj. Alig haladunk százötven métert, amikor egy magányos pavilonra lelünk, kihasználjuk a lehetőséget és csapunk egy szélfútta uzsonnát. Lejtő vezet tovább, erős balkanyarral térünk az erdőbe, itt is találni még néhány elhagyatott házat, gazzal felvert szőlővel, fiatal erdőt nevelő veteményeskerttel. Odébb jobban látogatott építmény, egy vadetető ácsorog félig megrakottan. Leballagunk a völgybe, feltűnik néhány, fekete festékszóróval elcsúfított turistajelzés. Durva. Átkelünk egy vízfolyáson, ha elindulnánk fölfelé a völgyben, visszaérkeznénk Bázára. Ezért inkább továbbmegyünk keresztben, elérjük a kisvasút egykor talán Bázáig vezető, teherszállításra használt szárnyvonalát, amely a Bánokszentgyörgy-Oltárc/Bucsuta irányból – ezt is teherforgalomra használják – ágazik ki. A földút követi a vasút irányát, kikerüljük a Meretai-erdőt, bukdácsolva, néhol bokáig a sárba süppedve követjük a jelzéseket. Néha teszek egy bátortalan kísérletet arra, hogy diverzánsként a jobban járható vasúti pálya felé tereljem a gondolataimat, de maradok végül az útvonalkövetésnél. A jól szétnyílt bakancs szépen engedi befelé a vizet és a sarat, szerencse, hogy az anyagforgalom kétirányú. A vasút elválik mellőlünk, mi követjük a dagonyát, amely szárazabb pillanataiban útnak tűnik. Ahogy kiérünk egy széles, tágas rétre, ott szerencsére hirtelen éles váltás következik be a terepviszonyokban, innentől ismét járható a földút, óriási birkalegelőn vág keresztül, megcélozva egy fenyőcsoportot. Közben kellemesen kisüt a Nap, ha nem fújna még mindig az erős déli szél, igen melegem lenne.
Elballagunk egy darabig a mezőn, szemből P+ jelzés csatlakozik, ez levágja az utat a kultúrháztól idáig – a teljesítménytúra 30 km-es távja erre indul és a két jelzés találkozásánál van az első ellenőrzőpontja. Betérünk Bázakerettye északi végébe, keresztezve a kisvasút személyszállítási fővonalát. Lasztonya felé teszünk meg pár métert, de a RP-DDK által is érintett falu nem szerepel a mai mozgalom repertoárjában: nyugat felé kanyarodunk, újabb dombra kell felkapaszkodni. Rögtön az út elején szembesülünk a környéket ért jelentős változásokkal, konkrétan megszűnt az erdő, éppen most rakodnak hatalmas gépek hatalmas rönköket hatalmas teherautókra. Jobb a békesség, kikerüljük őket. A rakodó után egy darabig még vannak fák, aztán csak a nyomvályú marad és az irtás, jelzés nincs, de nincs is mire festeni. Még jó, hogy minimális logikával azért kitalálható a követendő útirány. Felérünk, találkozunk a DDK kék sávjával és rögtön teszünk is egy ötven méteres kitérőt rajta észak felé, hogy aztán egy másik ötven méteres kitérővel meglátogassunk egy standard zalai kilátót. Ez éppen olyan, mint a Szécsisziget feletti, csak magasabb, valamint ízléses, 1,5 m magas szögesdrót kerítés veszi körül. Még jó, hogy van kapu a kerítésen és azt nyitva is találjuk. Fentről a kilátás Lispeszentadorjánt és a környező dombokat foglalja össze egyetlen hosszú körpanorámával, Lasztonya és Bázakerettye hiába van közel, mindkettő elbújik egy-egy domb takarásában. Lemászunk a szerkezetről, visszatérünk a gerincen kanyargó kék-piros közös szakaszra, ezt nagyjából már ismerjük, a távvezeték tér először balra, aztán a kék sáv kanyarodik Bázakerettye felé. Mi maradunk, sőt, jobbkanyar indít tovább, olajkút mellett elhaladva jutunk le az Olajos Emlékműhöz, hivatalosan ez a túramozgalom első érintőpontja. Érintjük.
Lépcsősor vezet a H-10 jelű olajipari emlékhelyhez, magyar, angol és szlovén nyelvű tábla hirdeti a helyszín jelentőségét. A szerelvények szép tiszták, az aknában pedig pang az olajtól fekete esővíz. Elhagyjuk a Lispeszentadorján felé elaszfaltozó piros sávot, de azért, hogy ma is teljes legyen az Olajos körút életérzés, a K+ minket is aszfalton vezet Budafára. Elsétálunk a H-09-es olajipari emlékhely mellett, ami egy kis múzeum egy működő telephelyen, a kiírás szerint csak csoportosan, előzetes bejelentkezéssel látogatható. Valahol érthető, hogy nem akarja az üzembentartó, hogy fizetni kelljen személyzetet a múzeumhoz, meg nem is feltétlen egészséges, ha valaki egész nap ott ül és kénhidrogént lélegez befelé. Ugyanakkor így az egyszeri arrajáró nehezebben kap kedvet, hogy megnézze magának a múzeumot, a „csoportos” kitétel számomra inkább riasztó tényező. A tavaszi délután révén giccses fényekben játszó erdő kísér Budafáig, ahol az Arborétumot zárva találjuk, csakúgy, mint az a 3x2 fő autós látogató, akikkel találkozunk, de ők még a kódra sem voltak kíváncsiak. Pedig megvan, faoszlopra festették és ez a túramozgalom utolsó érintőpontja a füzet szerint. Ezt is érintjük.
Rögtön utána leülünk uzsonnázni, pad és asztal híján az alsó bejáratnál lévő betonlépcsőre. Összeadom az egyes szakaszok távolságát, a maradékra 2,x km adódik Bázakerettyéig. Ideje akkor indulni, domboldalban kanyarog az ösvény egy kis tóig, majd meredeken nekimegy a dombtetőnek. Magas bükkösben kanyargunk, az elnyúló, kora tavaszi naplemente adja az aláfestést. Elválik tőlünk a K+, amely Kistolmács főpályaudvarig vezeti a gyanútlan túrázót – számunkra az utolsó ismeretlen szakasz következik a piros sávon. Kanyargunk még egy kicsit a gerincen, olajkutat találunk, leszerelt és otthagyott bólogatóval, majd másikat, viszonylag szétszedetlen állapotút. Van még kék sáv jelzés is, csoda tudja, mikorról. Aztán széles fennsíkra érkezünk, tőlünk balra működő olajkút villanymotorja surrog halkan, azon túl, északon jelentős olajipari létesítményt rejt az erdő. Az út azonban nem erre vezet, hanem továbbvisz az erdőben, ismeretlen rendeltetésű, monstrum méretű épületcsontváz ijesztget a fák közül. Tíz perccel és néhány kanyarral később újra Bázakerettye kezdete táblánál bukkanunk fel, ezúttal a falu déli végén. Innen még a bejárás ünnepélyes lezárásaképpen következik egy séta fel a kultúrházhoz – újabb működő olajkúttal – és egy séta vissza a buszállomásra. A K+ jelzést elhagyjuk az Olajmunkás köz felé, így megtekintve két működő olajkutat és egy kiállított, Eagle márkájú példányt, talán még a MAORT idejéből. A buszállomástól pedig autós fuvarral jutunk vissza Lentibe, ezúton is köszönet érte.
Epilógus
Vegyes érzések vannak bennem még mindig erről a mozgalomról. Annak, aki hozzám hasonlóan szereti a szőlőhegyeket, a hirtelen emelkedő dombokat és a zalai óriási bükkösöket, csak ajánlani tudom. Ugyanakkor gyalogláshoz sok az aszfalt, kerékpározáshoz meg sok a nehezen járható, földutas, esetenként dagonyássá váló terep, a kettő pedig rapszodikusan váltogatja egymást. Nyáron a sok nyílt szakasz brutális lehet. Ha valaki vonalszerűen, mindenféle átkötögetések nélkül, a kiírás szerinti irányban teszi meg a kört, érdemes odafigyelni pár dologra. Szállás van a környéken, adott esetben én három, 30 km körüli szakaszra bontanám a túrát: Bázakerettye-Szécsisziget, Szécsisziget-Tornyiszentmiklós, Tornyiszentmiklós-Bázakerettye – így ottalvósan is és csillagtúrával is meg lehet oldani, Lenti központtal. A sátrazós-vadkempingezős megoldás a gyakori vadászatok miatt szerintem necces. A tömegközlekedés ritka, főleg hétvégén. Vízvételi lehetőségek: Bázakerettyén kocsma, bolt; Bázán bolt (bizonytalan); Olajos emlékmű után forrás (bizonytalan); Lispeszentadorjánban kocsma, bolt, nyomóskút, a falu végén jelzetlen, de kitáblázott forrás; Szécsiszigeten kocsma, bolt; Kerkateskándon kocsma; Lentiszombathelyen bolt; Lentiben áruházak, éttermek; Lentihegyen étterem, kocsma; Gosztolán étterem, nyomóskút; Lendvadedes előtt kocsma (csak nyáron); Tornyiszentmiklóson kocsma, bolt (kb. 1 km kitérő a piros négyszögön); Tormaföldén kocsma (kb. 1,5 km kitérő a P+-on); Kiscsehin kocsma (kb. 1 km kitérő, jelzetlen). Nyáron érdemes alaposan feltankolni a hosszú, árnyékmentes szakaszok és a viszonylag ritka vízvételi lehetőségek miatt.
Szeretnék köszönetet mondani Kerek repkénynek a társaságért és az ismeretlen jelzésfestőknek a szépen felújított, jól jelzett útvonalért. Köszönöm a türelmét továbbá a Nyájas Olvasónak: azért is eresztettem ilyen hosszúra a beszámolót, mert eddig Tisztul_A_Visztula 2010-es (itt és itt), Morcsi 2006-os (itt és itt és itt és itt) és Güsziológus 2005-ös beszámolóján (itt és itt és itt és itt és itt is), valamint egy blogbejegyzésen kívül nagyon más írást nem találtam a mozgalomról. Remélem, nem rontottam el a linkeléseket.
