"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Hol tél, tavasz, nyár Fogóznak össze: Felhőkbe nyúló Bérc oldalán Havasi rózsa Nyílván, szelídebb Lesz a rideg táj Virúlatán.
Fenn a magasban Nincs szaggató kéz, Nem hat föl addig A kandi szem: Szelíded arcán Boldog mosoly van S mi búra hívná: Nincs semmi sem.
A tiszta légben Élvén, születvén, Hol a derűs menny Sugárt lövel: Alantiságban Szenny nem ragadt rá, Mint aki jár a Földhöz közel.
A kerti rózsák Szépek, kevélyek: Sajnálva a kis Távol rokont: Egyet közülök A bércre küldenek Ki a virághoz Érkezve mond:
"Sorsod, - kietlen Bércen nyomorogván - Szívünkre vettük Kis rózsaszál! Jövel közinkbe S légy boldogabb ott... - Szebb is lehetsz még! - Mint itt valál!"
"Szép, büszke rózsa! Menj vissza és mondd: Köszöntve a jó Testvéreket, - Nem hagyom én el E zord vidéket: Mert boldog éltem Csak itt lehet!"
"Hogyan? mohos szirt, Bús, törpe fenyvek, S hólepte ormok Szomszédaid! A menny ha dördül S villáma csattan: Reszket, nyög a táj... S boldog vagy itt...?
Lenn a lapályon Hol gyors patak foly, S jár lanyha szellő A kert felett: Nem jobb leélni Illatba' fördve, Szeretve, ifjan Az életet...?!"
"Csak éljetek ti Kéjben, örömben, Színesre festett Rácsok között: Én a szabadban Vágyok maradni, Ahova engem Sorsom kötött!
S ha éles a lég, A táj kietlen, Szegény, sovány föld Mohot terem: Mondd meg, szülötti Szerelme nélkül - Elvesztve azt is - Mivé leszen?!
Ha csendes a táj S madár dalolgat! Ha csattog a menny S a vész üvölt: Reggel, vagy este, Éjfél homályán, Minden jelenség Örömre költ!
Ébredve: látom A völgyet, ormot... S örömre gyúlad Tekintetem: - S végpillanatját Hunyó szememnek Könnyebb, ha rajtok Feledhetem!
Ott hosszu évek, Itt egy rövid perc: Ott fény s öröm: s itt Bú, fájdalom... Mi könnyű lenne Évek és öröm helyt A percet és bút Választanom!
Kóró tebenned, Szülötte-földem! Inkább leszek, mint Másutt virág! Szebb itt az ősz, mint Más föld tavassza: Az éj, mint máshol A napvilág!
Szeretve hozzád Simulok...! érted Én nem cserélek Más idegent! Oh mert előttem Hazám! te földed Minden fűszála S porszemje Szent!"
Szavak. Kezembe veszem Dédelgetem, Zsebre vágom, De hirtelen előrántom, Örömmel mosolygom És nézem, nézem, Minden betűjét érzem, Olvasgatom mert szeretem, ezek kedves szavak nekem! :))
Szeretsz? Mért sírod el magad, mikor suttogva mondod, S ezek a kicsi finomka dombok Mért játszanak földrengést az ujjaim alatt? Szeretsz? Nézd, zavart, ijedt mosolyomon át, Most, megérezheted, ha akarod, Hogy meghatódtam, hogy sírok bévűl, hogy friss lombkoronák Zúgása csapta meg egyszerre a fülem S hogy mit daccal és gőggel zártam kívülem, Most újra betör hozzám és a nyakamba ugrik S fuldoklásig szorít s ölel a vágy.
Szeretsz? No ülj le szépen, kedvesen a térdeimen, Hajtsd hátra, lassan a vállamra nyakad, Így, megadva, meghódolva hagyd el most magad, Hadd nézzelek S még egyszer puhán s zengőn hadd próbálok szólni, Hadd élvezem magam, gúnyosan s betegen: Hogy fáradt szívem megint csak érzeleg.
Csitt! véletlen diadalom, csitt! égből pottyant csodám, Lealázó, kinlódó «lám-lám» csatán Hadd szokjam meg egy kicsit most, hogy újra, újra szeretnek, Hadd szúrjam szíven magam: Hát oda a rezignációm? Be olcsón vett meg Egy kis szűz nyafogása... Húnyd le a szemed, Most kegyetlenül könnyeim erednek. Hát te vagy, te vagy a forró kása, Amit kerülgettem, hát te vagy az új? Hadd röstellem agyon magam!
Kinyitod a szemed és azt ragyogja: Minden rendben, Egyszerű és édes az élet! - Ó tudod-e, kis bolondom, hogy most megölnélek? - S én nézlek - s megrándul a vállad a kezemben...
Lord Byron: Janthéhoz
(A "Childe Harold" elõhangja)
TÓTH ÁRPÁD fordítása
Bár sok földet bejártam, hol a szent Õs Szépség istenítve tûnt elém, S bár sok-sok édes, vágyas kép jelent Szivem elé dús álmok éjjelén, Való- vagy árny-másod sohsem lelém; S most látlak, s ím kontár festõ vagyok, Hisz bájad csupa újság s csupa fény: - Annak, ki nem látott, szóm csak gagyog, S kik láttak már, nekik méltón mily szó ragyog?
Oh, bárcsak tudnál megmaradni így: Tavasz-igéret, mit nem ront le tél, Szép test, s hû, tiszta szív közt drága frigy, Ámor, ki bár szárny nélkül, földön él, S szelíd, mint a Remény sem remél! Bizonnyal az, ki hõn nevel s ki véd, Ez ifjú bájban, mely ragyogva kél, Látja agg élte szivárvány-ivét, Melynek szent színe szór minden bút szerteszét.
Ifjú, nyugati Péri! - jó nekem, Hogy már korom kettõzi a tiéd, Így hûvös szemmel, nyugton nézhetem, Veszély nélkül, zsendülésed diszét: Mily jó, nem látnom rommá hullni szét! S még jobb, hogy míg az ifjak szíve mind Vérzik, szemed verése megkimélt, Melybõl nekik majd üdvök üdve int, De hajh, a Szerelem kínt épp a kéjbe hint.
Oh, ragyogjon e vad gazella-szem, Mit fénylõn felvetsz, majd félõn lesütsz, S mely ver, ha villog, s pezsdít, ha pihen, E dalra, s adj mosolyt is, drága szûz, Minõt hiába kérne kába tûz, Ha mernék lenni barátnál egyéb! Oh, édes, tedd meg! s ne kérdezd, mi ûz: Lantomra kérni ifju lány kegyét: Koszorúmba füzöm, szûz liljomul vegyék!
Így majd neved dalomba fonva él, S ha néha nyájas szem e könyvbe néz, Harold lapjáról Janthe képe kél: Elsõnek tûn föl, s végsõnek enyész. - S ugye, ha por leszek már és penész, Lágy ujjad olykor még lantomhoz ér, Idézni bókom, melyben ifjan élsz? - Csak ennyi, mit költõd emléke kér; Nem túlsok e remény s e kis baráti bér?
Alekszandr Puskin:: Azt hittem szívemből
Azt hittem, szívembõl örökké Kihalt a kínok hajlama És szóltam: Az, mi elmult, többé Nem lesz soha, nem lesz soha!
A szív ábrándja semmivé lett, Nincs kéje és nincs bánata. S most, íme, bennem újra éled A szépség szent varázslata.
(Lányi Sarolta fordítása)
Csodás idő: fagy - napsütésben, s te szenderegsz még, drága szépem? Kelj fel, elmúlt az éjszaka. Még álom rezg szemed tavában, ébredj észak szép hajnalában, s kelj föl, mint Észak csillaga.
Az este még, tudod, vihar dúlt, a szél felhőt kergetve zajdult... A hold, a sápadt és sovány, sárgán bujkált felhők nyomában... Te búsan ültél kis szobádban, de mindez elmúlt mára, lám.
Ma kéklőn domborul a mennybolt, a hó leplén nincs csöppnyi szennyfolt, szűzen fehérlik rajt a fény; csak távol erdők barna fátyla, sötétlik a zöld fenyők sudárja, s a nap sétál a tó jegén.
Borostyánszínű fényben fürdő szobánkban izzik már a kürtő, a kályhatűz vígan recseg, be jó is itt a langymelegben! De még jobb lesz a friss hidegben szánkázni, kedvesem, veled.
Tüzes csikó röpíti szánunk, hajrá, vidáman messze szállunk, a tarlót is bejárjuk ott, hol nyáron zöldelt, és az erdőt, a nemrég lombosan merengőt, s minden szívünkhöz nőtt zugot.
Nézted már a Szent-Anna tó vizét? Milyen titokzatos, milyen sötét. Semmit se látsz, csak olykor egy-egy furcsa csillanást, amint ezüst halak suhannak mélységein át…
De olykor hirtelen jön valami eltévedt sugár, zöldes világra gyújtotta lent a mélyt, s a mélynek vége nincs sehol, sehol…
Olyan a szív is, mint a Szent-Anna tó titokzatos vize. Elnézed néha: Zörgő kis doboz, furcsa, lecsukott. Hogy mikor, nem tudod: de néha jön egy bomlott pillanat, kitárul a mély, olyan szörnyű mély, hogy előtte szédülve megállsz, s imádkozol: Miatyánk, Szerelem szenteltessék meg a Te neved…
Nézted-e már tavaszi napsugárban a Szent-Anna tó haragoszöld vizét?
Fáradt lettem. A gondok elgyötörtek. Álmos is vagyok. Itt a perc pihenni. Szellemed suhogón beföd, körülleng, Istenem. Bevonod szelíden édes ízzel ajkaimat s a sárga mécset elrebbenti tüdőd finom fuvalma. Álmot adsz, puha és gömbölyded álmot. Tér, idő: kusza gombolyagba romlik. Akkor ölbeveszed becézve, lágyan, eltévedt szeretőm kis szűzi testét s mellém fekteted a habtiszta ágyba. Halkan símogatom meleg pihéit: pálmalombok alatt ölelgetőzünk, cukros hóhegyeken futunk sikongva, zizzenő búzaföldön összeforrunk s érett csillagaid kibuggyant fénye gyöngyösen, vizesen pereg le rajtunk.
És szólt a nő: "A hajam ében, És lágyabb, mint a lágy selyem, És itt a szívem közepében Ujjong a boldog szerelem. Tied a testem, tied a lelkem, Te vagy az első, akit öleltem, Boldog vagyok, mert a tied vagyok..." S a férfi szólt: "A másik elhagyott."
És szólt a nő: "Piros az ajkam És harmatosabb, mint a rózsa kelyhe, És végigfut az üdvök üdve rajtam, Mikor így tartasz forrón átölelve. Szemem sötétebb, mint az égbolt, Mikor a fergeteg zavarja... Oh, mondd, a másik szintén szép volt? Fehér a válla? Gömbölyű a karja? Tudott-e súgni-búgni szintén, Tudott-e édes csókot adni, Meghalni karjaidba, mint én És új gyönyörre föltámadni? És lángolt, mint a nap? Szelíd volt, mint a hold?" S a férfi szólt: "A másik csúnya volt."
És szólt a nő: "És mégis nappal, éjjel Sóhajtva gondolsz vissza rája, Amellyel az enyém nem ér fel, Mi volt a titka, a varázsa, bája? Miben oly nagy, dicső, elérhetetlen?" S a férfi szólt: "A másikat szerettem!"
Nyírfaágból volt a híd, azon álltam egy kicsit. Egyszerre a híd alatt megláttam egy madarat.
Fehér hattyút vártam én - ez sötét volt, mint a szén. Piros csőre, piros a lába, mint a láng és mint a szén; lába lángja, csőr-hegye: fekete tulipán belseje.
Úszott, úszott egyre messzebb, állj meg, állj meg, te vagy a legszebb, fekete hattyú, szépnyakú-
És azóta szemlehúnyva minden este látom újra: fényes hattyú, fekete hattyú úszik, úszik, ú................
Van egy barátom, végzetesen más, És végzetesen mégis egy velem. Én végigálmodom az álmait, Ő végigéli az én életem. Ő helyettem is él, szenved, szeret, Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet, Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton. Én benne eltemetett vágyaim Hazajáró lobogását látom. De néha őt kísérti egy-egy álom: Mennybe törő és földbe temetett, Álom, amelynek folytatása Csak bennem, az én lelkemben lehet. Azt én nevelem, azt a gyökeret. Titkos virágként világra hozom, Nap felé fordítom a szirmait, S égre festem egy halvány hajnalon. Van egy barátom, végzetesen más, És végzetesen mégis egy velem, Barátságunkban épp ez a varázs. Én benne élem égig magamat, Ő bennem álmodja magát az égig.
Ha találkozunk egy más csillagon: Szerepeinket talán kicserélik.
mint amikor az ajtót bezártuk magunk után rémlik mégis nyitva maradhatott, s téveteg visszatérünk az útról, hogy bizonyságot nyerjünk valamiről, amitől az ajtó mindig nyitva marad bármiként zárjuk-csukjuk, szezám nélkül kitárul a sokszorosan megigézett, mégis igétlen élet mindaz, amit nem tudtunk megfoghatóvá tenni s minden bizonytalan ellen bizonyságnak nem elég az ajtó, s nem hihetjük, hogy zárva maradhat
az igazság már nem fedi el sebeinket ajtó az is, melyet hiába zárunk kétségeinkre mert soha nem az igazság szenved a létben az élet hajt csak fekete virágot, lefelé a gyökerektől, hol az anyag nedvei vérzenek abban csíráznak sárba fogózó üzenetek napfényre sohasem jönnek, hol testetlenné silányulnak a szavak, az ige elveszti a tárgyat s az ember elveszti szenvedése értelmét
istenekké kellene lennünk a magunk hulló vérén csupasz létünk egyetlen bizonyságnak erre elég, de létünknek nincsen bizonyossága cserbenhagy szenvedésünk, és elárul az igazság amikor elfelejti, hogy mi szenvedtünk érte önmagunk tamásai, visszatérünk sebeinkhez megváltás mögé rejtjük életünket, nem tudhatjuk meg vagyunk-e váltva valóban, megvált-e szenvedésünk s elhisszük-e a temető kapujában, hogy FELTÁMADUNK?
Ülünk egymás mellett a padon. Ülünk egymás mellett némán, hallgatagon. Ő nem szól hozzám, és én se szólok néki. - Mért kell a csüggedtnek búsan - mégis élni? - Nem szólok hozzá, bár tudom, hogy szerelme, Hallgatok mellette, bár tudom, a lelke, A lelke-szerelme csupán értem ég, S azt is tudom, hogy meg fog siratni még. _________________
Fölszisszentél: ez a rózsa, ha porcelánból volna, micsoda bárgyú giccsbe fagyna ugyanaz a langy tea-szín, a sugaras vörös erezet, a szűz szirom, a gyöngypermet a csöpp bolyhokon, mily torz volna ragyogása is, milyen esetleges és hamis. –
Mert nem attól szép és igazi, hogy kelyhét így csak ő bontja ki, hogy porzói ( épp ennyi s eképp) körülállják óvón a bibét, hogy való példány s botanikát igazol, - de attól, hogy virág, hogy a húsán nem szintétikus harmat pereg, de ott záporoz gyönge rostjaiban az idő, hogy levágottan is egyre nő, hogy most ilyen s egy perc múlva más, hogy szüntelen, lázas virulás, hogy elhull és többé nem terem eleven mása már sohasem, hogy nem örök benne semmi, csak az ezer halandó változat.
Lényegét ha kőbe költenéd, ne testét mintázd – az életét, illatát, mely oly illanó, mint kimondva elhaló a szó; azt a titkát kell megfejtened, hogy miképp egy és ezerszeres, sorsát kell alkká öltsed itt: miként tölti be törvényeit, hogy micsoda zuhogásban áll, míg kigyújtja s elfújja a nyár.
Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit - Mikor a kezem A rózsafáról Egy szirmot halkan Leszakít, Mikor átrezeg Egy síró dallam Finom húrjain A zongorának; Mikor szívemben Harcokat vívnak Hatalmas fénnyel Hatalmas árnyak: Mikor a szó Mire se jó, Mikor szemem egy Ártatlan fényű Szempárba mélyed; Mikor álmodom S messzire elhagy A fájó élet; Mikor ujjongva Nevet a kék ég, S a szellő mégis Ezer zizegő Halott levélkét Takarít - Gyakorta érzek Olyan különös Kimondhatatlan Valamit.
S akkor előttem Áll a nagy titok, Amelynek soha Nyomára jönni Nem bírok:
Miért nem szabad Azt a sejtelmes Suttogó halált, Letépett szirmot Szavakba szednem? Miért nem lehet Azt az örökös Borongó, ködös Szomorú álmot Papírra vetnem? Miért nem tudom Azt a pillantást Azt a sóhajtó, Méla akkordot, Mit a futó perc Szárnyára kapván Régen elhordott, - Megrögzíteni, S aztán őrizni Örökre, csendben? Az a sok síró Ábrándos érzés Miért nem ülhet Miért nem gyűlhet Lelkem mélyére S nem tömörülhet Dalokká bennem?
Vagy ha már róluk Dalt nem is zengek, Miért nem tudom Tudtokra adni Csupán azoknak, Kiket szeretek, S akik szeretnek? Nem mondom: szóval, Csak egy mélységes Szempillantással, Egy fénylő könnyel, Egy sóhajtással, - S csupán ők tudnák, Hogy mit jelent Ez a rejtélyes Titkos beszéd...
nem vagyok elég szegény. Még nincs bennem elég csend ahhoz, hogy ne vitatnám a vitathatatlant: még van szavam. Nyomorultan, tériszonyban, könyörögve a semmitsemtudásért, még mindig magamhozszorítanék valakit, valamit, Veszendőt a Veszendő
Tudod, arra gondoltam, hogy a lélek olyan, mint a levegő, ami nincs, az olyan, mint a levegő, mondhatnánk azt is, üres, nincs benne más, csak lélek, mindkettő, mintha semmi lenne, semmi, ami mégis életben tartja az embert, a lélek láthatatlan, megfoghatatlan, a lélek öröme olyan, mint égen a szivárvány, a lélek boldogsága is addig él, mint ahogy a szivárvány is, míg megvannak a megfelelő körülményei, a levegőben lévő szivárványhoz kell eső is, napfény is, meg az is, hogy az esőn átragyogjon a fény, hogy a napsugara beköltözzön a vízcseppekbe, így kell a fény a lélek szivárványához is, kell a fény, hogy a könnycseppeken keresztül boldogságot teremtsen.
Ha majd nem az ábrák s a számok kulcsára nyitnák a világot; ha csókolva-dalolva többet tudnak a lények, mint a bölcsek; szabad élete lesz a világnak, és visszaadják önmagának; ha fény meg árny újra valódi világossággá fog fonódni; s versben, mesében írva látják a lét örök históriáját: - fölzeng egy titkos ige, és az egész fonák lét semmibe vész.
Valami furcsa összehangolódás, Valami ritka rend - Széthúzó erők erős egyensúlya, Mély belső bizonyosság idebent - Bizonyosság arról, hogy élni jó, Szenvedni elkerülhetetlen, Szeretni tisztán: megistenülés, Meghalni szép - S a Kifejezést meglelni mindezekhez, Megtalálni a felséges Igét: Az Igét mindezekhez: A Béke ez. Orkán ordíthat aztán odakünt, Robbanhat ezer bomba: kárbament, De kárt nem okozott. Bent: Csend. A Béke itt kezdődik. Bent: Csend. Isten hozott.
