Keresés

Áprily Lajos:
Biztató vers magányosságtól irtózó léleknek

Tudom, hogy hull a nap,
örömök szállanak,
kedves fők hullanak,
sírdombok mállanak.
Egy-egy kéz, drága kéz,
mindegyre elereszt,
mindennap vereség,
mindennap új kereszt.
Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis: ne remegj -
nem maradsz egyedül.

Ködödben csillag ég,
gondodból fény terem:
vers-lelkek lengenek
nyomodban ezeren.
Zászlós és halk csapat,
elszánt és bús-szelíd
vers-lelkek, viharos
vad korban tetteid.

S szűkülő kör mögött,
halkuló ház körül,
mélyülő bú felett
hűség áll őrödül.
Jó lelkek, annyian,
árvák és elesők,
szépséget szomjazók,
kútfődet keresők.
Szédülni nem szabad,
zuhannod nem lehet:
szirten is rózsaág
vigyázza lelkedet.

Tudom, hogy két kezem
nem part és nem erő:
maholnap aszu ág,
szélvert és remegő.
Mentésre ingatag,
tartásnak nem elég -
síkon át, hegyen át
kinyújtom tefeléd.

Örömök szállanak,
kedves fők hullanak,
vén sírok mállanak,
estébe hull a nap.
Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis - ne remegj:
lélek van teveled,
nem maradsz egyedül.

Köszi Danczer,de kérlek,ne! Nem akarom,hogy Te is potenciális célpont légy-miattam. Nem éri meg.:-)
Ezek az ostorcsapások-engem illetnek.

Én is szeretem tudni, kinek tartozom hálával a csodás gondolatokért egy-egy vers elolvasása után, de Karak álláspontját is megértem, ezért - mivel nagyon tetszenek az általa kiválasztott versek - a topikba belépve rutinszerűen kattintok a Keresés gombra :-))
Minden versben találok olyan szót, mely alapján megtalálom a neten, ez sokkal kényelmesebb, mint Karakot zaklatni az állandó kérdezősködéssel...

Találkozás

Még néha megjelensz az ingoványos szürkületben.
Arcod sárgán világító holdudvarában
elhalnak a fényérzékeny növények.
Nem látható drótakadály borzolja tüskéit közöttünk.
Az asztalon lassan elvérzik a vörösboros pohár,
és jeladás reccsen a bútorokban.

Elindulok, az eső tengerzöld hullámai arcomba csapnak,
a léten túli navigációt próbálgatom, ügyetlen tengerész,
akit mindig tévútra visz valami gúnyos szélroham,
és küzd ereje fogytáig a rosszindulatú áramlatokkal.
Vagy mint aki koromsötét szobában ébred,
s találomra botorkál valamerre,
székekbe ütközik, és tapogatózó keze
az asztalon az apró tárgyak rendjét megzavarja,
s az ajtót keresi, mit régen befalaztak...

Kálnoky László

TÁVOZÓ SEREG

Hiába kutatsz, nem látsz zászlót
sötét kezemben, hűs sisak
se nyomja fürtöm. Nem fogadta
a készülő sereg fiad.

Te hittél bennem, és én benned,
s most nem felejtem már soha,
hogy fegyverkeztem és hiába,
fülembe tép a mostoha,

a drága kürtök búcsuzója,
belém hasít és meggyötör.
Kibomlok, gyenge ág a szélben,
a szív utólszor tündököl.

Utolsót lobban ifjúságom,
s kiolt a vak önkívület.
A többiek nyeregbe szállnak.
Hideg a hajnal és süket.

Mi lesz velem most? Nézz szemembe.
Ha nem te, hát ki szánna meg?
Te nem lehetsz, te nem vagy rosszabb,
te jobb vagy, mint a többiek!

Ha megszültél, most nézz szemembe,
ha szeretsz, most meghallanád,
mit én már mindörökre hallok:
a távozó sereg zaját.

Pilinszky János

Egy másik mosoly

elfutni a kérdő tekintetek elől
megölelni a hosszú útra készülőt
fejet hajtani ha megindul a zápor
becsukódni a vallomások előtt
ott maradni ha omlanak a falak
nézni ahogy a nap belebukik
a kilátástalan éjszakába
magunkkal vinni egy nevetést
hallgatni valakinek a szívverését
kiugrani a robogó vonatból
belépni egy másik mosoly
udvarába .

Nagy István Attila

HÁNYSZOR MÉG?

hányszor hagysz még el
amíg én is belátom
nincsen helyem a világodban
eltévedt holdja vagyok
a hozzád vonzó hatalmas erőnek
nekiverődöm a csillagszilánkoknak
nem tudok visszatérni
szétzilálódott pályámnak
nincsenek többé kiszámítható törvényei
zuhanó sodródás ez már
amely a pusztulással ér véget
de nem tudok mást mint csodálni
hogy megtörténik velem
a halál is

Nagy István Attila

JOBB LENNE

egyszer elmaradnak a vágyak
s az ember úgy néz vissza
mint valami idegen tájra
amely vonzott valamikor
de már ellibbent a virágok illata
nem érezni a fűszálak susogását
nem vonulnak a lomha felhők
s a szivárványos égbolt
szétfoszlott
a koraesti készülődésben

egyszer megbánja az ember
hogy megtanulta megszólítani
a fákat az ösvényt ami elvezetett
a kedves szívéhez
a komphoz a harangszóhoz

jobb lenne nyelv nélkül
mert akkor néma maradna
a mellkast feszítő fájdalom
s egy hétköznapi reggelen
nem történne semmi más:
az éjszaka lezárt szemhéjaim
mögött maradna

Nagy István Attila

SZÓ

Egyetlen szóval
meg tudnánk ölni egymást.

Annyira szeretsz.
Annyira szeretlek.

Szólsz hozzám - már nem te vagy.
Szólok hozzád - nem én vagyok.

Hangodban hallgat a válaszod.

Ne is mondd, hogy ezért meg azért!

Már attól a szótól sem félek,
amivel meg tudnánk ölni egymást!

Hervay Gizella

Utolsó levél Szilágyi Domokosnak (I)

már fél tíz van és senki se jön
otthonról csak én megyek
de nélküled nem mehetek

írógépemen tulipán
és olyan egyedül vagyok
mint látók között a vakok

emlékszel mikor Páll Laji
csak mondta mondta a verseket
faltól falig és elesett

mikor a versekből kifogyott?
kihűlt a krumplipaprikás
és este lett és börtön a ház

a ház? a bolt: a kegyszerüzlet
csak loptuk a villanyáramot
az államtól mert nem adott

csak alhatatlan éjszakát
de lefeküdtünk mégis a földre
a villamosok mennydörögve

dühöngtek arrébb hat méterrel
és hat éve nem festett Páll Laji
nem tudntunk mit mondani

eladtunk kétméternyi könyvet
vettünk festéket ecsetet
és Laji négykézláb esett

úgy festett egyszerre minden képet
ahogy most rád gondolok
faltól falig mert rab vagyok

de dolgozom - ezt akarod?
ha kimoshatnám az ingedet
jaj úgy félek ha integet

a rendőr ha zebra mellé lépek
mindentől félek egyedül
és bántottalak - elkerül

árnyékod is - nem néz vissza
varrnék neked végtelen
délutánokat éjeket

elmennénk együtt Diósadra
néznénk hoigy a kékiringó
szára mint a messze ringó

csillagokban a vérerek
és homlokodon most is lüktet
a pici ér a föld alatt tüntet

mert minden itt van ami volt
már fél tíz van és nem lehet
hogy nem halhattam meg veled!

Hervay Gizella

Na,ez hosszú lesz,de megéri. Bocs.

(V.E.-nek)

VÉGÜL

( szonettkoszorú )

„20. Mert ember haragja Isten igazságát nem munkálja."
JAKAB APOSTOLNAK KÖZÖNSÉGES LEVELE 1.2.

1.
Miért a harc s miért nem az öröm,
az egyszerű, derűs dolgok, a hűvös
esők, a sápadt fények a ködön,
miért a harc s a küzdés árnya üldöz,

mikor megannyi csoda vesz körül,
miért a fájdalom és a csalódás
vonz, legbelül miért dagad, feszül
a céltalan harag és a mohó láz

a mindig álmatlan vak éjeken,
miért a látomás s az idegen
hideg fények s nem a megfogható tény,

miért az időtlenség léha vágya,
s nem a pihegő perc, a béke ágya:
örök miértek börtönébe értél.

2.
Örök miértek börtönébe értél,
hiába rázod már a rácsokat,
kisebb vagy itt a hulló porszemcséknél,
léted maga a meghasadt tudat.

Mint hajnaloktól rettegő beteg
fordulsz el a jelentől és a fénytől,
hunyt szemed emlékekkel elfeded,
bár ott, benn, millió titok dörömböl,

mint végképp elfelejtett tébolyult rab,
lassú, kimért, halk léptekkel beméred,
hova jutottál, néma birodalmad,

s a visszahozhatatlan veszteséget,
sugár a rácsokon át, képözön,
mindaz, mi immár vissza sose jön.

3.
Mindaz, mi immár vissza sose jön?
Miért nincs erő visszahozni azt,
mi kifoghat a kegyetlen időn,
a leheletnyi halovány vigaszt?

Az emberi erő is csak olyan,
mint látszatokba bénult hatalom,
fáradtan tovahömpölygő folyam,
mélye halál, felszíne nyugalom.

Fogalmakkal boncolgatod magad,
de mindig az új miért-had marad,
nem az, amit oly szomjasan kerestél.

Egy új »mégis« mégis életre kél,
pezseg, s a kérlelhetetlen remény
most mégis meglegyint, mint illanó szél.

4.
Most mégis meglegyint, mint illanó szél
a fojtó párába fulladt holt fát,
a boldogság, melytől oly messze estél,
és millió irány út villan át,

sirályok röpte, dagadó vitorlák,
laza hullámok fodros, lágy sora,
a helyek, ahol őt követve jártál,
mindaz, mit többé már nem látsz soha.

Némán, lógó karokkal ülsz a gondok
kemény priccsén, zokog a bánat árnya,
tán végvár e börtön, mely rád csukódott,

s e szomjban mentő vízcsepp e »hiába«,
hisz a reménység szellője is itthagy,
a forró vágy marad, robbanó csillag.

5.
A forró vágy marad, robbanó csillag,
hát ennyi lett a fény, a szerelem,
az önző csak s csak egyedül maradhat,
önnön sorsában árva s idegen,

megértéstől és részvéttől távol,
magába zárva puszta szigeten
álmodik a mégisről, a továbbról,
ne lássa önmagát így, vesztesen.

Ne vádolj senkit, te lökted el azt, ki
magát feladva tényleg szeretett.
És itt van a cél, az áhított semmi,

a pillanatonként mind kevesebb,
a hely s idő, mikor nincs már mit tenni,
a végső robbanás előtti csend.

6.
A végső robbanás előtti csend,
legalább most lennél őszinte, tiszta,
fonnád imára két fáradt kezed,
legalább játszanád, tennél úgy, mintha

megtértél volna, vissza az egyetlen
létező útra, hol valaki vár,
de nem, nem, elmerülsz a sohasemben,
és onnan is kaján átkot kiáltsz,

nem fordít meg a kín s a fájdalom sem,
konokul küzdesz a mindenség ellen,
felismerések űznek és hasítnak,

az önámítás látszata szemedben,
állsz s vársz megalázva, véresre verten,
átkot sziszegsz azért is, hogy vagy s itt vagy.

7.
Átkot sziszegsz azért is, hogy vagy s itt vagy,
feledve élted minden örömét,
embert, Istent, minden élőt, mert elhagy,
s mert mindenedet adtad semmiért,

átkot sziszegsz tagadva a szerelmet,
elvetve mindazt, miben hinni kell,
összecsapnak a hullámok feletted,
mocsárba süllyedsz, s ez sem érdekel.

Örjöngsz... Aztán megtorpansz hirtelen,
lecsúszol a fal mellé csendesen,
ijedten, magadnak se vallva meg,

hogy súlyos haragod is szétesett,
remegő térdedre hajtod fejed,
s titkon a közöny férge is kikezd.

8.
Titkon a közöny férge is kikezd,
kapaszkodsz álmokba és emlékekbe,
mindabba, mi már régen elveszett,
de sodor az ár üresen, lebegve,

lassú túlélésre hangolt lélekkel,
mint téveteg pihét a nyári szél,
mind távolabb, e torz világ felett el,
megállni az éj s a nap szélinél,

valahol egy közöttes nemben, létben,
s eltűnni mindörökre észrevétlen,
akár vándormadár a fagyos égen

remélve, bízva melegebb hazában,
már szinte felszabadultan, vidáman,
a hiány bomló univerzumában.

9.
A hiány bomló univerzumában
lebegni, vágyni, amíg még lehet,
csak kóborolni céltalan, hazátlan,
lehelni a goliárd éneket,

zuhanni önsírató mély dalokba,
melyek feloldják benned végre, és
feledtetik azt, ki lehettél volna,
s elmossák a babonás rettegést.

Az álmok fényei is elsuhannak.
Fakó visszfénye maradt csak mindannak,
mit álomnak mondunk. De ne fogadkozz,

ne remélj, ne sírasd többé a múltat,
az emlékek eltorzultak, hazudnak,
legalább itt, ember, térjél magadhoz.

10.
Legalább itt, ember, térjél magadhoz,
verd agyon az álmot, mint orvvadász
a fókát, az álmot, mely enyhülést hoz,
másképp kiutat ebből nem találsz,

lassítsd, állítsd meg a lázas kavargást,
maradj a feszes csendben tétlenül,
kezdjed tanulni a fájó lemondást,
elviselni, hogy két válladra ül

a felelősség, hogy mind nehezebb lesz
beletörődni: mindhiába szenvedsz,
a hiány sósava csontokká rágott,

rab vagy, zárd be te is külön világod,
kezdj új, önfeláldozó, tiszta harchoz,
az önféltés tisztára sohasem mos.

11.
Az önféltés tisztára sohasem mos,
ezért vesd el és told rá a reteszt,
fordulj mások felé, a tisztuláshoz,
zárd el magad attól, mi nem ereszt.

Tényleg nincs bocsánat? Mindenki végül
csak ide jut: felmérni mindenét,
s a szebb jövő minden reménye nélkül
kitart, bevárja ama néma éjt?

Mintha őszinteség lappangana
félszeg, tétova, halkuló szavadban,
mintha e pillanatban, torpanásban

nagyobb békét lelnél mint valaha,
s megint a tükörbe mersz nézni hosszan,
noha a szívedben csak árulás van.

12.
Noha a szívedben csak árulás van,
te légy fegyelmezett, tárd fel magad:
sosem bíztál se barátban, se társban,
magányod íve is kettészakadt,

úgy vonzottad az állandó bukást,
mint árny a fényt, mágnes a vasszemcséket,
és ha volt békesség, az árulás
tőrjével döfted le a békességet,

szorongva néztél ki a hajnali
vad kavalkádba, gyűjtve reggelig,
mit végül nem tudtál kimondani.

A végzetes hallgatás elborít,
elalszik benned minden pisla kétség,
magába szív a villogó sötétség.

13.
Magába szív a villogó sötétség,
aludni lesz jó fény és álmok nélkül,
odabenn az öncsaló bűn, a vétség
fátyolfelhő foszlányokká fehérül,

aludni, akár jó munka után az
önmagával végképp megbékélt munkás,
feledni mindazt, mire nem volt válasz,
s aki voltál – merő látszat s hazugság.

A tört értékrend visszájára fordul,
az ösztön önzőn biztossága széthull,
de fölötted az Ige mécse ég még:

sugár lehetnél e sűrű, vak éjben!
Eljött hozzád, lehajolt, és te mégsem,
nem érezted megváltó érintését.

14.
Nem érezted megváltó érintését,
elvakított az őrült küzdelem,
miközben melletted, akár a szélvész
zúgott el az élet s a szerelem.

Próbálod összefoglalni a nincset,
ne tagadd, benned volt a győzelem,
s győztél? Mit ér a diadal, az ihlet,
ha embere üres s istentelen?

Menekülhetsz tündéri ölelésbe,
és bújhatsz álcaversbe szenvelegve,
kifoghatsz ügyesen erőn, időm,

mutathatod megostorzott magad,
de a kérdés, az csak kérdés marad:
miért a harc s miért nem az öröm?

15. (Mesterszonett)
Miért a harc s miért nem az öröm?
Örök miértek börtönébe értél.
Mindaz, mi immár vissza sose jön,
most mégis meglegyint, mint illanó szél.

A forró vágy marad, robbanó csillag,
a végső robbanás előtti csend,
s átkot sziszegsz azért is, hogy vagy s itt vagy,
s titkon a közöny férge is kikezd.

A hiány bomló univerzumában,
legalább itt, ember, térjél magadhoz,
az önféltés tisztára sohasem mos,

noha a szívedben csak árulás van.
Magába szív a villogó sötétség.
S nem érezted megváltó érintését!

Balási András

KOSZORÚ
1.
Elkészítette szép albomát a rend,
csokorban mind, miről álmodtál,
tilalom-palástot kötött köréd a csend,
a méhraj sudár jegenyére száll.

Tornác alatt a harsány illatoktól
megbarnult a szerelem-patak,
és te furán, hogy menekülj a sártól,
féltettél engem, s vádoltad magad.

Mi lesz, ha akkor hallgatok reád,
virágöbölben daccá nő a vád,
Játékszer leszel, mint réten a szél,

ki saját hangjától bódultan rohan,
és illatát vesztve egyre boldogabb,
mert a múltjából ő is megél.

2.
Eladtad fényes hegyeidet,
szeres pásztorod a hold,
boldog, hogy vakon is mást vezet,
ő az éjben drága folt.

Az öröm azóta barkában leng,
érted meghajol az ág,
bársonyt sző az út, ha elmerengsz,
bezárkózik a virág.

Mint fájától búcsúzó levél,
ki vérzik, ha itt tarlóra lép,
megállsz te is, a fogoly.

Ilyen a kép, melyet völgy ölel,
festi a múlt, mosolyod felemel,
s veled virraszt egy bagoly.

3.
Mint volt-esték andalgó teleholdja,
ki magában hord tengernyi holt-követ,
nagyböjtre készülsz, bár ami tagadja,
évszakok határán csupán követ.

Meglelted házad, tűzhelyeden már a
kis lábas csak duzzogó pletykafészek,
alvó vulkánt rajzol fel a pára,
eladta régen kisingét a szeg.

És fogat vált a bolondos április,
ibolya helyett majd kikerics virít,
görcsös guzsalyban álmodik a szú,

köréd gyűl a csend, s a hajdan-volt kacaj
arcodra fest majd hulló ráncokat,
élő éket: szeretet-koszorút.
(

Ambrus Lajos

Ja, és J.A.

Nem! nem! kellene kiáltoznom...
/töredék/

Nem! nem! kellene kiáltoznom
s azt suttogom: igen, igen,
hogy a sors ringatózást hozzon
a tenger sirás vizeiben.

OFF
Jaj,Herb, már megint magyarázkodnom kell,pedig tényleg utálom.Mert ugyanebben a témában,ugyanitt már legalább háromszor leírtam ezekről a dolgokról a véleményemet.És most újra azzal kezdeném: NEM,NEM vagy műveletlen,ha nem ismered fel,ki írta a verset. És én NEM tesztnek szánom az egészet.De ezt is leírtam már.Ismételem magamat,pedig nem szeretem ezt sem.
De mégis,tényleg csak illusztrációként,egy rövid történet:
Valamikor 1897 tájékán Rómában rendeztek egy gyüjteményes kiállítást ismert művészek festményeiből.Többek között kiállítottak vagy 4-5 Boticellit is,amelyekben az volt a különleges,hogy a művész szignálta ugyan a műveit,de olyan technikát alkalmazott,hogy a szignum a mű "részévé" vált.A lényeg,hogy laikus fel nem ismerhette az aláírást. Csupasz vászon formájában,keret nélkül,falra feszitve álltak a képek és figyelték a közönség "reakcióit". Az emberek nagy része megállt a képek előtt /többen,mint más, "közönséges képek előtt"/ és ámultak. De egy sem mondta azt. "hű, ez igen,ez egy Boticelli". Csak annyit: Nézzétek! Hát nem gyönyörű!
És úgy sejtem,Boticelli erre büszke lett volna.

Summa summarum: én a verset szeretem és nem az alkotót.De ezt is mondtam már. És most kérlek,ne jöjj nekem az "alkotó iránti tisztelettel"!
Mert ezt meg hallottam már.
Tényleg zárásként: ha valakinek konkrétan kell egy beírt versem írója,dobjon meg egy emillel.Én megírom a szükséges adatokat.Szívesen.Tényleg.
De-és ezt is írtam már- engedtessék meg nekem ez a kis rigolya,kis "költői" szabadság.
Köszönöm és elnézést mindenkitől a tanmeséért.
De Herb! Ez sem kioktatás,úgyhogy tessék nem megsértődni! És kérlek,ne veszekedjünk! :-)
ON

*** OFF ON

Nem, sohasem hivalkodsz, hivalkodtál a műveltségeddel, csak...
Többször kértelek, kértünk: írd oda a vers elejére/végére, hogy ki írta. Ha nem ismered, akkor azt. Egyébként valaki írta, hogy azt érzi: azért nem írod oda, mert illene(?) tudni az alkotó nevét.
Én nagyon amatőr vagyok vers-ügyekben, nem mindegyik tetszik, nem mindegyiket vagyok képes végigolvasni, nem vagyok képes verseskötetet "csak úgy" olvasgatni, ami eljut hozzám, az többnyire e fórumról.
És ha olvasok verseket, melyek megragadnak, kíváncsi leszek a költőre és ezt nem tudom megállapítani, még akkor sem, ha illene tudnom, mert a stílus ugyebár - állítólag - jellemző. Én e szempontból sem vagyok művelt.
Na csak ezért ironizáltam tegnap vagy valami ilyesmi.
Hogy dicséret vagy elmarasztalás...? Vedd, aminek akarod. ;) Na de ne vedd elmarasztalásnak, én csak hüjéskedni próbáltam a magam sértő módján. Elnézésedet kérem, ha rosszul értelmezhetően fogalmaztam.
*** OFF OFF

Szervusz Kedves Pillangó! :-)Én a magam nevében köszönöm a dícséretet,ámbár úgy gondolom ezt a többiek is megtennék. És kérlek,ha már idelátogatsz hozzánk,ne csak olvass bennünket.Írjál is be,amit csak akarsz és amiről úgy érzed, szép és megérint.És ez nyugodtan lehet saját szerzemény,mű is! /jól sejtem,hogy ez is ilyesféle? :-)/

Átizzadt fekvő helyeden...
(töredék)

Átizzadt fekvő helyeden
fölülve, halkan, betegen
- emlékszel? - azt mondtad nekem,
hogy ne hozzak virágot.

J.A.

Félek, hogy jön majd egy nap,
mikor nem látom már;
Hozzád megy inkább, mert
számodra nő lesz talán;
És félek, hogy bántod,
hogy letöröd
és eldobod majd...
(Bojtorján)

Reménytelenül

Lassan, tünődve

Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog
a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó.

Bennem a mult hull, mint a kő
az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam.

Bajszom mint telt hernyó terül
elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék.

(Megcsókoltalak, megmutatni,
Hogyan kell nékem csókot adni.

Megfúltál, úgy öleltelek
Mutatni, hogy ölelj te meg.

És sírtam is, ölelve térded,
Mert tudtam, hittem, hogy megérted,

Bő könnyeim, a könnyü bért,
Mit értem ontsz, a könnyekért.

Eldobtam mindent - íme, lásd,
Hogyan lehet szeretni mást,

Kiért mindent százszor megadnál,
Ezerszer jobban önmagadnál.

Kész vagyok meghalni miattad,
Hogy élj, hogy meg ne halj miattam,
Ahogy hiszem, hiszen mutattad.

Ne tétovázz, ne félj, ne féltsd magad,
Csak az kap ingyen, aki ingyen ad.

Mondtam, szeretlek, mondd, szeretsz-e -
Mindössze ennyi volt a lecke,

Mindössze ennyi a titok,
De jaj neked, ha nem tudod.

Jaj néked, hogyha az egész
Szabály és példa kárbavész -

Jobb lett volna meg sem születni
Nékünk, mint egymást nem szeretni.)

A csipogó árnyakból...
/töredék/

A csipogó árnyakból fiókáit
összegyüjti a szürkület.
Már ég a lámpa, de még nem világit -
ami fehér volt, szürke lett.

J.A.

Shirley Kaufman

A teljesség álma
Mikor kérték, adjon egy rajzot mutatóba,
Giotto fogott egy piros ceruzát,
rajzolt egy tökéletes kört szabadkézzel
és elküldte a pápának.
Vajon mit jelent ez,
Íly biztosnak lenni valamiben?
A tökéletesség álma.
Átvágunk a mezőn,
apró kövek kezdik ki saruink,
tört cserepet szedegetve.
Néha te fejezed be,
amit, mintha én mondtam volna.
Fogjuk az agyagszilánkokat -
színük, mint a bőr, kopottak
vagy ujjaink között peregnek -
és összerakjuk őket.
Valami mindig hiányzik.

Sziasztok!

Beneztem hozzatok,es orommel lattam szerettek verselni.Nagyon sok szep verset gyujtottetek es irtatok.Orom volt ittlenni.Kulonosen egy valaki
kesztetett arra,hogy ide irjak.
Elore is bocs,hogy igy ismeretlenul megszolitlak Karak50, latom szereted a szep verseket.
Ezert hoztam neked valamit,cserebe a sok szep versert.Ezutan,surubben meglatogatlak titeket,de csak mint olvaso.
Sziasztok

Gyönyörű éjszaka volt

Gyönyörű éjszaka volt
Felettünk sütött a hold
Táncoltak égi fények
Rabul ejtettetek Téged
Hirtelen, vadul történt
Ajkad az ajkamhoz ért
Megszűnt a való világ
Lángolt az éjjeli láng
Két földi szív az éjben
Úszott az égi kéjben
Szinte állt már az idő
Ritmust vert két kis ütő
Teljesült titkos vágyunk
Éreztük, erre vártunk
S örökkön-örökké tart
Valami mégis zavart
Közbeszólt a józan ész
Jobb lesz, ha nélkülem élsz
Lassan jött a pirkadat
Tovaszállt a pillanat
Késő lett, elaludtál
Édesen szunnyadoztál
Feletted virrasztottam
Aludni dehogy tudtam
Meglestem szép arcodat
Az édes-bús hangulat
Újra és újra elért
Meghalnék szerelmedért
Gondoltam, felkeltelek
Egy csókkal ébresztelek
De rámtört a valóság
Gyötört a kínzó rabság
Szerelmünk tiltott gyümölcs
Idődet ne velem töltsd
Szabadok nem lehetünk
Jobb is, ha nem létezünk
Nem válunk el örökre
Szükségem lesz örömre
Fiatal még a tavasz
Épp úgy, mint két kis kamasz
Ígérem, visszatérek
Száz láncot összetépek
Később majd rég nem számít
Ami most szívet fájdít

Emléked belémmarkolt
Gyönyörű éjszaka volt

Anna verse

Egyébként meg -tudtommal -soha nem hivalkodtam a műveltségemmel-ha létezik egyáltalán.Vagyok,amilyen vagyok.

Te Herb! Most akkor lecsesztél,vagy megdícsértél?Nem értem...

Karak50, Karak50... Mi aztán egy dobon pörgünk vagy pendülünk vagymi. ;)
A verseket, amiket (néha dömpingszerűen) beidézel, akár én is válogathattam volna, ha legalább töredéküket ismerném. Csakhát a versek mellett olyan sokmindennel kellene foglalkozni, műveletlen vagyok, és te se írod oda a versekhez - hiába kérünk -, hogy ki volt az alkotója.
De azért szép versek, kedvesch versek, egyik-másik, harmadik telibetalál, ezeket el is raktározom, bárki is írta. Néha jó olvasgtani őket.
Egyik kedvencem, Besenyő I.N.H.K. István mondta: "Én sem voltam ám mindig müvellt! Akkora tahó voltam kéremszépen, mint egy betonrépa!"

* * *

Ez lehet, hogy már volt, de épp az imént találtam a szöveggyűjteményemben.

Tilos csillagon

(Törölve, megtaláltam a (428)-ban)

Na akkor egy másik:

Láthatalan ég

És egyszer minden véget ér,
A félelem, remény és szenvedély.
Ha majd a Földre száll a Nap,
Megtudhatjuk végre az égben őrzött titkokat.

Sose félj, ez nem több, mint álom,
Jelenés egy elképzelt tájon,
De ha beleéled magad,
És az álom megszakad,
Örök fogolyként ébredsz tested vak börtönében.

Sose félj, ez nem több, mint játék,
Alakod csak tűnékeny árnyék,
De ha túl komolyan veszed,
És a koronát felteszed,
Megidézed a sorsod sötét, vad szellemét.

Ha tisztán ragyog fenn a Nap,
Nem találsz csillagokat.
Ne is törd magad.
Fölöttünk óriás lámpa ég,
A fénye mégsem elég,
Nem láthatod ma még, hogy mit rejt az ég.

Sose félj, ez nem több, mint látszat,
Körülötted múlékony vágyak,
De ha mégis elhiszed,
Amit látni vél szemed,
Egyedül járod égő kínok dús erdejét.

És amíg le nem száll az éj,
Vidám is lehetnél.
Ébredj és szakítsd végre szét
Az álmok függönyét!

/akinek értelme vagyon, kitalálja, ki volt a költő. ;)/

A HALÁL ROKONA

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
ősz-időket.

Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket,
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borús:
A világot.

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Ady Endre

Tóth Árpád:
EGYNÉMELY EMLÉK, RÉGI KINCS

Be jó így üldögélni este,
Míg ott künn mindent hó borít,
A vén karszék ölébe esve
Elnyúlok, zaj nem háborít;
Az inga sétája se hallszik,
Az öntudat görcse laza,
Most behavazva minden alszik:
Kínok, világok, gond, haza.

Ilyenkor kezd a lélek csendjén
Oly halk fénnyel, mely szinte nincs,
Ragyogni mondhatatlan enyhén
Egynémely emlék, régi kincs,
Mely vak vadonján a világnak
Némán, szelíden megmaradt,
Mint éjbe feketülő ágak
Résén egy arany égdarab.

Jaj, régen volt, igaz se volt tán,
Arany egek tüzes fala,
Az édes ifjuság hajolt rám,
Illatos, forró kupola,
Kristály üvegház, csupa fényes
Tacskó szirom és kamasz ág,
S köztük a szív is, mint egy kényes
Ritka, piros cserép virág!

Kinn álltam a ligeti tónál,
Nyújtóztam, csontom ropogott,
A korzós úti fordulónál
Finom kocsizaj robogott:
Zengett testemnek s a világnak
Miriád élő pórusa:
Lihegő sejt-szájak, a vágyak
Tavaszi, sodró kórusa.

Sikoltani vágytam: ti népek!
Hadd mulatok most egy kicsit,
A korzóra, hahó! kilépek,
S megállítok egy víg kocsit,
Kitépek egy szép nőt kevélyen,
Jöjjön! Leomló, nagy haját
Megúsztatom a langyos éjen:
Héj! kék vizen fehér najád!

Elragadom, ölembe, dallal,
Végig a Józsefvároson,
A szennyes utcák gyémánt fallal
Kigyúlnak mind, sugároson,
Viszem, diákszobámba, hozzám!
S az édes tagoktól meleg
Selymekbe eltemetem orcám,
És zokogva letérdelek...

Elég... ne zengj, múltakba fájván,
Te halk, szelíd emlékzene,
Jaj, felfigyel lelkem homályán
A bánatok fakó szeme,
Mint vak bérházak zsibbadt népe
Figyel, ha bús diák kiül
Tárt ablakához, és az éjbe
Vacsora helyett hegedül.

Elég... mellemből mély sohaj száll,
Gond, tedd holnapra el magad!
Tudom, hajam közt szürke hajszál
Reggelre újra több akad,
Kiütköznek, mint furcsa fércek,
Az elnyűtt, feslő szöveten...
Mindegy... szerettelek, te félszeg,
Kedves, bús, ifjú életem!

A vers: rend
A vers: győzelem a káosz felett
A vers: menedék

Tóth Árpád:
GESZTENYEFA-PAGODA

Mint halk csapatban szürke nyest,
A hegyre kúszik már az est,
S a bokrok alján meglapul:
Itt-ott egy-egy halk fény kigyúl,
S a vak bozóton átremeg:
Lámpák vagy bús állatszemek?
Kék fák közé most jer velem,
Hol minden árny és rejtelem,
És minden mély törzs mély csoda,
Nézd! gesztenyefa-pagoda!
Lombja mélyén egész sereg
Zeg-zug, mint száz szentély-üreg,
S bent apró virágoszlopok
Halvány ivor-szine lobog.
Üljünk le itt e szent helyen,
Öledbe hadd tegyem fejem;
Agyamban alszik gond, szitok,
Most áhitatot áhitok,
Szárnyat, röpítőt és puhát,
Levetni a bús test-csuhát,
Nehéz szivem elejteni,
A fájó Én-t felejteni.
Így-így! tedd főmre most szelíd,
Halk Veronika-kezeid,
Ne bánd, hogy szól már a kuvik,
S hogy már a hold is elbuvik,
Csak ringass, lágyan, csöndesen,
Míg jő majd halkan, könnyesen
Az ébredés, mint bús, csodás,
Furcsa, ámult feltámadás...