"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
"A mai időben minden ember keresi a hozzárendelt társát. Ti úgy szoktátok nevezni, - lélektársam. De ki is az a lélektárs?
Most erre szeretnék nektek választ adni. Talán az egész az Ősrobbanással kezdődött. Ekkor még nem volt élővilág a Földön.Lángnyelvek, magmák, izzó hamu martaléka volt a Föld. Kiadta lelkét, hogy újra teremtse. Ehhez a Teremtéshez kellett a Fény is. Isten megparancsolta az Angyaloknak, hozzanak Fényt a Földre. Angyalok serege gyűlt össze az égben, hogy teljesíteni tudja a parancsot. Nem volt könnyű dolguk. Az Angyalok leszálltak a Földre és kiárasztották magukból a Fényt. Egyre világosabb lett, a sötétség helyét átvette szép lassan a Fény. A fény, mint rezgés, hisz nem tudod megfogni, csak érzékelni tudod. Fény nélkül nincs élet. Ha megszűnt testedben a fény, kialszik, nincs élet már benne. Folytatom tovább a mítoszt. Isten megteremtette a világot, vagyis újra teremtette. Fény által, rezgés által. Útjára bocsátott egy lélekpárt. Akik (nevezheted őket Ádám és Évának) egyek voltak. Egy volt a lelkük, azonos volt a rezgésük, egyformák voltak. De mit is jelent egyformának lenni? Erre a kérdésre az emberek még mindig nem tudják a választ. Mikor ismered a másik ember rezdülését, bele látsz a gondolataidba. Ha megfogod a kezét azt érzed mintha a Jó Istennel kötöttél volna egyezséget. Érzések, érzelmek sejtszinten való áramoltatása. Szinte eggyé válsz a saját lelkeddel. Ő az igazi lelki társ. Nagyon kevés embernek adatik meg világunkban, hogy érezze ezt az érzést. Az ember, a mai ember csak keres, örökké keres valamit, valakit, azt a megfoghatót vagy megfoghatatlant, amitől a gyönyör érzését várja. Oly ritka mikor ez beteljesedik. Oly ritka a kincs, ha megtaláltad őrizd meg, becsüld meg, melengesd a testedben, a szívedben, ne hagyd kihűlni a lángját! Tudom, talán az egész egy mesének tűnik. De talán kérdezd meg saját magadtól, - Te már átélted ezt az érzést? - Tudod ki vagy? - Tudod ki az az ember, aki melletted éli az életet? - Hogy tiszteled őt? â013 Istenként? â013 Vagy csak egy érzés, egy ember, akinek teste van, neve van, megfogható? Igyekezz minél előbb arra törekedni, hogy az Istent lásd meg benne. De ne csak a társadban, hanem minden emberben! Ha ezt így teszed, már megélted a csodát, a teremtés csodáját. Nem kell ahhoz Ádám és Éva, nem kell ahhoz a kezdethez visszamenned, csak ott folytasd, ahol abba hagytad! Nehéz út, kitartó munka övezi, de megéri, - magadért, a társadért és az emberiségért. A szebb, a jobb jövőért. Tanuld meg áramoltatni a szeretetet és befogadni azt! Talán először gyakorolnod kell, úgy kezded mind a kisgyermek, aki az első lépéseket megteszi. Először elesik, inog, de pár méter után már biztosan áll a lábán. Testvérem, vedd a dolgot a kezedbe, űzd ki a szívedből a haragot, a fájdalmat, a megkeseredettséget és vigyél fényt a helyére. Hisz a fény egyben szeretet is. Kívánom, hogy találd meg azt az érzést, amit nem lehet szavakban kifejezni, amit csak akkor érzel, ha lelkeddel is átöleled azt a társat, azt a másik embert és ő az, lelkednek másik fele, az egy és oszthatatlan Isteni lény. Aki ezt már megtapasztalta, az tudja, hogy ezek nem nagy szavak, csak tudni kell érezni,a másik ember előtt megnyílni és szeretve lenni. Kívánom minden embernek itt a Földön, hogy találja meg élete boldogságát, mindegy, hogy miben rejlik az. Ámen."
"Amikor a szeretet int felétek, kövessétek őt, Jóllehet minden útja nehéz és meredek. És mikor szárnyai átölelnek, engedjétek át néki magatokat, Jóllehet a belsejében rejlő kardok sebet ejthetnek rajtatok. És amikor szól hozzátok, higgyetek szavának, Jóllehet hangja összetörheti álmaitokat, miként az északi szél pusztára sepri a kertet."
Tudod, arra gondoltam, talán a világon a leggyávább lény az ember, aki nem csak a vihartól, a vadállatoktól, a haláltól fél, de fél saját testvérétől, a másik embertől is, de leginkább önmagától, önmaga gyengeségétől fél, aki szemre a legbátrabb, valójában talán az a leggyávább, ő tesz a legtöbbet azért, hogy eltakarja gyengeségét, aki bátor, az az újszülött csecsemő, aki nem fél megmutatni, mennyire esendő, de ahogy növekszik, kezd egyre gyávábbá lenni, végül már elpirul, ha gyengeségen érik, még az is bátorság, az elpiruláshoz is kell a bátorság, de ez a mersz is elmúlik, az elpirulás mersze, ha a gyerek felnőtt, már eltakarja, ne legyen árulkodón meztelen az arca, van, ki púderral, más fegyelmezi erős akarattal, a gyengeség ki ne látszódjon, talán, mert az ember nincs eléggé otthon, idegen ebben a világban, nem érzi közel magához a testvéreit, nem gondolja, megbízhat bennük, ha észreveszik a gyengeségét, nem ugranak a nyakának, hiányzik a bizalom, a meghitt együttlét, talán mert nem eléggé mély a szeretet, annyira biztos talpakon nem áll, hogy a tökéletlenség láttán ne inogjon meg fél a saját gyarlóságától az ember, gyengesége nehogy kitudódjon, azért inkább erőbe öltözik, ami egy idő után fárasztó, szívesen levetné, jó lenne az erőt elengedni, kicsit gyengének, gyereknek lenni, ha a szeretet szilárd, rendíthetetlen lenne, elfogadna, nem fordítana hátat, akkor bátran lehetne gyenge, és sérülékeny az ember
Valami úgy fáj. Lelkemen penge éle hasít. Jajdulnék, de a hang Fogak fésűjén megakad. Zománcot szakító rianás. Összeszoruló, hangtalan Csikorgást zenél a kín.
Valami úgy fáj. Bordák közt veri ketrecét. Jajdulnék, de a jaj Hangszálak fagyába belehal. Jégcsapok ezerré szakítják szét. Mélyről pattogzó sóhaj Csupán a vergődő lét.
Valami úgy fáj. Torkomra könny csordul. Jajdulnék, de belül ég Nyelem savanyú-sós levét. Arcomon mosolymáz Kemény, karctalan acél, Fénylő maszk, ne lásd!
Megtanultam, hogy a hősök olyan emberek, akik azt tették, ami szükséges volt, szembenézve a következményekkel. Hogy a türelem rengeteg gyakorlást igényel. Hogy vannak emberek, akik szeretnek bennünket, de egyszerűen nem tudják, hogyan mutassák ki. Hogy olykor az, akire azt hinnéd, hogy megadja neked a kegyelemdöfést, ha már a földön fekszel, egyike azon keveseknek, akik segíteni fognak neked felállni. Hogy csak azért mert valaki nem úgy szeret téged, ahogyan te szeretnéd, ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged teljes szívével. Hogy sosem szabad azt mondani egy kisgyermeknek, hogy az álmok balgaságok: tragédia lenne, ha ezt elhinné. Hogy nem mindig elég, ha megbocsát nekünk valaki. Az esetek többségében te vagy, akinek meg kell bocsátani magadnak. Hogy nem számít, hány szilánkra tört a szíved: a világ nem áll meg, hogy megvárja, míg összeragasztod.
Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy fiú, és élt egy leány, vannak, akik úgy mondanák, hogy egy férfi, és egy nő, mások pedig, hogy egy bácsi, meg egy néni, szóval jó rég óta éltek már ezen a világon, volt annak már fél évszázada is, amikor ők ketten összetalálkoztak, vagyis ők nem, csak a hangjuk, de az úgy egymásba gabalyodott, hogy ki sem lehetett bogozni őket, ahogyan ez a két hang egymásba fonódott, úgy szerettek egymásba a hangok tulajdonosai, a fiú, meg a lány, a férfi és a nő, a bácsi, meg a néni, vagyis ők ketten, de még csak nem is érintették, nem is látták egymást, a szerelmük akkor se csökkent, akkor is csak fokozódott, mikor először ott álltak egymással szemközt, az érzés csak nőtt, növekedett, és mint egy színes léggömb mind magasabbra szárnyalt, felszállt a csillagos égig, még azon túl is, akkor már hallani se hallották, látni se látták, csak nagyon szerették egymást, és úgy hitték, ez az érzés soha sem fog véget érni, s hogy lesz-e valaha vége, kipuffan-e a színes léggömb, vagy repül a végtelenbe, azt nem tudni lehet, mert tovább az élet írja a mesét.
Belém szakadt a vers. Nem egy, rengeteg. Mióta elmentél, Üresen csendül a szó, Néma visszhang, Lélektorzó. Hiába érzem, hiába szalad Rímbe bennem az érzés, Leülök megírjam, Sehol sincs, elillan.
Mintha nem akarná valami érthetetlen akarat, Amit érzek papíron életre keljen s más is olvassa. Bennem feszül, magamból kiírjam, De csak vakon nézek előre Könnyemen csendül puhán a fölre. Csendülése zenél. Nem, nem verset. Azt nem! Csupán valami fülnek éppen hallható dallam Kel életre ott lent a csillaggá lett porban.
Lám arról írok, miért nem tudok írni, S felszakad a bent elfojtott vágy, Versbe sírjam, mennyire fáj. Csukott szememben életre kelnek a sorok. Könnyem nem porban, a billentyűn kopog, Aláfestve zenél leütött betűk ütemén Rímtelen rímelő fájdalmas lélekzenét.
Oly sokat gondolok rád. Látom korházi szobád. Mondd, mit tehettem volna, Ne egy urnában légy hasonlatos a porra, Melyből vétettünk, mellyé halálunk után Így vagy úgy mindannyian leszünk? Talán, mikor fürdettelek s már alig tudtál állni, Jobban meg kellett volna ijednem? Talán, mikor kitoltalak az erkélyre, Magadba szívd az őszi nap bágyadt melegét Nem segítenem kellett volna fejed tartani a fényre, Hallgatnom kellett volna bent a kétségbeesésre? Talán oda kellett volna hívni a világ összes orvosát, Segítsen, mert jéggé dermedt sejtjeimben érzem, Ágyadnál ólálkodik a halál? Bíztam, mégis bíztam, nem jól érzem, Felépülsz, meggyógyulsz, nevetünk majd az egészen.
Hányszor mondtam, nem hagyhatsz itt minket, Két gyerek s egy feleség elég nyomós indok Mindörökre itt, az életben tartson. Haragomban kívántam, jobb lenne nélküled. A harag elszállt, mar az önvád, Hogyan kívánhattam ilyet, Mikor teljes szívemből szerettelek. Már nem vagy. Szívemben halk ütem Jajongja: Nélküled az életem üres.
Oly sokat gondolok rád. Majd egy emberöltőnyi élet, Kettőnk közös élete, lám, Végérvényesen semmivé lett.
Azt mondod, olyannak maradjak, amilyen mindig is voltam, olyannak, amilyen én vagyok, hát persze, szeretnék megmaradni magamnak, tudom, te engem szerettél meg, ha egy nap másnak látnál, rám nem ismernél, neked csak egy idegen lennék, de vajon lehet-e akarattal az embernek, őszinte önmagának maradni, nem is jó szó az akarat, talán nem akarat kell inkább tudatosság, hogy ne legyek más, hogy maradjak magam, néha kócosan, néha hebehurgyán, tudom tudatosan, nem kell, nem szabad semmit mást tennem, csak megmaradnom, mert ilyennek szeretsz, s a szeretetedet nem akarom kockára tenni, nekem nem szabad megváltozni, de hát honnan tudhatja az ember, a határt mikor lépi át, önmaga és az önmagát eljátszó szerep között, vagy az ember akkor leginkább önmaga, amikor eléggé megfontolatlan, amikor azt gondol, azt mond, akként cselekszik, ahogy érzi, hogy mondania, gondolnia, cselekednie kell, és ha ez más, mint a kívülről jövő tanács, akkor is csak erre az érzésre hallgat, mert ő, az â01Eénâ01D őrzője, védője, néha talán konfliktusok okozója, talán zűrzavarok keltetője, de belül, ha érthetetlenül is, belül béke van, ha az ember ráhallgat, tudod, arra gondoltam, a világ valahogy így keletkezhetett, így lett önmaga, talán egy belső hang súgta, (akkor talán még nem is volt más, csak belső hang) ilyen legyen, nem előre megtervezte, csak úgy, olyan spontán, mint egy vándor, aki megáll valahol, ott, ahol a hely megtetszik neki, ahol magát legjobban érzi, és hirtelen, gondolkodás nélkül kimondja, eddig csavarogtam, most itt lesz az otthonom, hogy hogyan, miért, és miből, az legyen a holnap gondja, úgy még nem volt soha, hogy sehogy ne lett volna, végül az lesz az igazi, egyetlen otthona, így keletkezhetett a világ is, csak egy hírtelen ötlettel meggondolatlanul, talán attól lett ilyen, hogy nem előre tervezett, hogy spontán, attól ilyen szörnyűséges, és gyönyörűséges, tökéletlenül tökéletes, pont, amilyennek szeretjük.
Elizabeth Barrett-Browning: Hogy hogyan szeretlek?
Hogy hogyan szeretlek? Hadd soroljam el. Ameddig lelkem ér, oly messze forr Szerelmem, s mélybe és magasba, hol A Lét s a Menny határaira lel. Szeretlek, mint ha hétköznap lehel Békét - ha nap süt, gyertya haldokol. Ahogy a Jogért harcol-robotol A hős, akinek dicséret se kell. Oly lángolón szeretlek, oly vadul, Mint búm tüzelt, mint hisz-vall kicsi lány, S ahogy szerettem vesztett, szomorú Szentjeimet - szeretlek én vidám Vagy könnyes arccal, mindig! - s ha az Úr Hagyja, még jobban halálom után.
Tudod, a hazatérésre, az otthon nyugalmára gondoltam, arra, hogy az ember soha sincs otthon teljesen, még akkor se, ha hazatérve fáradt teste boldogan megpihen, akkor is csak egy rész pihen belőle, ezért a rész se tud egészen megpihenni, ellazulni, mert, mint egy marionett bábút rángatja a nyugtalan agy, s a tőle nyugtalan lélek nem enged szabadulni az elmúlt nap gondjai tovább kísértenek, s ha végre lenyugszanak, akkor jön, a sehol sincs még holnap gyötrő gondjaival, az ember nem tud teljesen megérkezni, ha otthon van is, csak részben van otthon, csak egy része van otthon, az esze, s az eszétől feldúlt lelke ki tudja, merre jár, ritkán adja át az ember egyszerre testét, lelkét, gondolatát a pihenésnek, talán csak néha, olyankor felejtkezik meg mindenről, mikor felragyog a sötét tél után az első tavaszi napsugár, még arról is megfelejtkezik, hogy él, csak él a nagyvilágba, gondolat nélkül gondtalan, olyankor adja át a pihenésnek egész önmagát, olyankor nem tevékenykedik az agy, a lélek, olyankor a test is pihen, arra a pár pillanatra a boldogság tökéletes, mint mikor hazaérkezik a lélek, örök otthonába, a szeretetbe, akkor szűnik meg a harc, harc a múlttal, s az elképzelt jövővel, akkor teljes a nyugalom, a gondolatban, testben, és a lélekben.
Lelked fekete vagy fehér-e, Mindegy! Bőröd ivor fehérje Rózsás és sárgás egy kicsit. Húsod jóillatú, s kit izgat, Perverz-e vagy sem, hogyha ringat, Húsod húsom, a mindenit!
Kába tested ringatja kába Testemet, s remekül csinálja, Arra az esküt leteszem! S az enyém, hála a tiednek, Bárhogy vonakszik, végül enged, A kutyafáját! Kedvesem.
Lelkünk pedig, nos, drága lelkem, Már hogy a lelked és a lelkem Csak tréfa lenne? Ó dehogy! Csak épp hogy nem a másvilágon, Itt élünk, ezen a világon, És nem az égben, ó nem ott!
Itt lenn pedig az öröm illan, Élvezni kell, ameddig itt van, S ájultig mulatni magunk. Szeressünk hát szép kis boszorkám; Madár dalol, patak csobog, lám; Mi szeressünk, azért vagyunk.
Tudod, valamikor sokszor gondoltam arra, vajon miért is vagyunk a világon, hiszen amit mi itt nap, mint nap teszünk, az mintha csak pótcselekvés lenne, amiért nem érdemes megszületni, nem találtam elfogadható magyarázatra, szinte minden létnek találtam értelmet, csak az ember élete tűnt értelmetlennek, nem tudtam hova sorolni magunkat, miért is él az ember, kinek, minek van rá szüksége, azért lenne, hogy mihasznán, éppen csak hogy legyen? á, azt nem hiszem, de mégis, miért olyan az ember, mint egy hatalmas isten, mintha múlna rajta valami, miért őt szolgálja minden ki, miért szolgál neki mindenki, miért ragyog rá a Napsugár, a Föld bőséges asztalt miért terít neki, miért oltják szomját a vizek, a hegyek csúcsa, az óceán mélye, a madarak csicsergése, az ég kékje, a folyók, a völgyek, mind őt gyönyörködtetik, miért vigasztalják a bohókás felhők, miért olyan bíztatóan búcsúzik a Nap, és miért olyan kedvcsinálón ébreszt, miért jár minden a mi kedvünkben, mikor mi ezért semmit nem teszünk, s miért nem várnak hálát tőlünk, miért segít a folyó, a Nap, a szél, a víz, még a Föld mélye is nekünk segít, és most arra gondoltam, talán van egy energiánk, ami csak a mienk, amiről mi sem tudunk, nem tudjuk, hogy akkora az ereje, hogy az egész világot tartja össze, talán fontosak azért vagyunk, hogy el ne fogyjon, el ne pazaroljuk a világot összetartó energiát, ami egyedül csak nálunk van, mi rendelkezünk vele, mert mi tudunk szeretni, ha többé nem lenne ember, s ha vele elfogyna a szeretet, összeomlana az egész rendszer, abba belehalna a Nap, a Hold, a csillagok, összeomolna az egész gyönyörűséges világ. 2008. 07.
Lehet, hogy az élet legnagyobb bolondsága - szeretni? De olyan jó szeretni és olyan jó, ha érezhetjük a szeretetet.
Eminescu
Titkon szerettem.
Titkon szerettem, ajkam összezárva, Úgy véltemén, ez tetszésedre lehet; Szemedből olvastam ki: vad szerelmed Nekem halálig őrlő kéjek álma. De nem bírtam ki már. Beszélni kellett, A szó gyötrelmem titkait kitárja; Bár fulladnék az édes láva-árba, Lelkedbe, mely megérti tán e lelket. Nem látod? Ajkam szomjan ég, epedve, Szememben izzó, lázas fájdalom van, - Ó, szőke fürtű, kedves gyermekem, te! Leheletedtől sóhajom kilobban, S egy halk mosoly már ittassá tehetne, Elég a kínból. jer szívemre nyomban!
"Vonulj vissza önmagadba és figyelj. Ha még nem találod önmagadat eléggé szépnek, tégy úgy, mint az alkotó, aki a szobrát építi: itt lefarag, ott elsimít, ezt a vonást könnyedebbé, amazt finomabbá teszi, amíg a szobron előtűnik egy szép arc. Így tégy te is: faragj le mindent, ami túlzott, egyengess ki mindent, ami nem egyenes, juttass fényhez mindent, ami árnyékban van és ne hagyd abba, míg át nem ragyog rajtad az erkölcsi tisztaság isteni fénye, amíg meg nem látod a végső jóságot a szeplőtlen tiszta szentélyben."
Tudod, arra gondoltam, hogy az én gondolkodásom olyan, mint a bolondok gondolkodása, vagyis, nem jó, nem hiszem, hogy a bolondok gondolkodnának, talán inkább csak következtetnek, azt is csak akaratlanul, egyszerű a következtetésük, ha valakit szeretnek, attól csak szeretet kaphatnak, gondolkodás nélkül szeretnek, csak mert valamit megéreznek abból a másikból, ez a bolondok különleges érzékenysége, isteni adottsága, ha mindenben is tévednek, tévedhetetlenek a szeretetben, akik ebből a kőrből kimaradnak, számukra idegenek maradnak , ezért is gondolok arra, hogy nem hagyhatott magamra, akit szeretek, mert éreznie kell, akit szeretnek, aki tudja, hogy úgy szeretik, mint ahogyan én szeretek, az nem hagyhatja magára a másikat, nem mehet el, képtelen nem viszontszeretni, mert ez a világ rendje, a szeretet szeretetet ébreszt, s ha már felébredt, mindennél erősebben összetart, nincs a világon szorosabb bilincs, szorosabban összekapcsoló eskü, vagy csak a bolondok gondolják így, kik nem törődnek a külső tényezőkkel, akiket csak az érzés befolyásol, szeretem, hát ő is kell, hogy engem szeressen, másképpen lehetetlen, aki szeret, az nem tudja, ha akarja, se tudja magára hagyni azt a másikat, igen, van bennem közös a bolondokkal, (vagy minden az bennem) de hát, mi bolondok mások lenni nem tudunk, csak, amik vagyunk, az okosságot, a szépséget, a szeretet nem tudjuk színlelni, nem tudjuk mélyen átgondolni, használ, avagy árt nekünk, csak hinni benne rendületlenül, hogy akit nagyon szeretünk, bennünket is szeret, és a szeretet olyan erő, hogy akiket egyszer összeköt, azok többé nem tudnak elszakadni, mert amit Isten összeköt, azt ember szét nem választhat. 2008. 07.
lázas miértek lepték meg lelkem mint a tengert ölelő szélcsend -a lendület letett csak bent a szunnyadó sötétben zsibong forrong dúlnak az öntisztító harcok
a tudat a vádlott forró képzelete (túl) sokra vágyott -mentsége bűne: nagyon szeretett
sejtem nem soká ´tart-mehet´ egyszer pára-köddé érnek a kételyek felébrednek az álmok a tilos a távol visszaintegetnek az átlépett határok
Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma. Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanúl és jelzés nélkűl. Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem.
vannak vidékek ahol a szerelem akár a harmat az árnyékos helyen tavasztól őszig őrizgeti magát szerény hasonlat de illik rám s terád félszeg is mint az iménti asszonánc de időt-jelző mint arcunkon a ránc
vannak vidékek ahová nehezen vagy el sem ér a környezetvédelem kimossák sóid kasza is fenyeget csupán a harmat táplálja gyökered tisztások széle északos vízmosás ha annak vennéd hát legyen vallomás
vannak vidékek ahol csak úgy lehet megmaradnunk ha kezemben a kezed és a viseltes szónak is hamva van ha félárnyékban s ha nem is boldogan száríthat szél és süthet hevet a nap míg a harmatból egy csöppnyi megmarad
Kányádi Sándor NYERGESTETŐ (illusztrált változat, nyitólapként)
A néhai jó öreg Gaál Mózesre, gyermekkorom regélőjére is emlékezve
Csíkországban, hol az erdők zöldebbek talán, mint máshol, ahol ezüst hangú rigók énekelnek a nagy fákon, s hol a fenyők olyan mélyen kapaszkodnak a vén földbe, kitépni vihar sem tudja másképpen, csak kettétörve, van ott a sok nagy hegy között egy szelíden, szépen hajló, mint egy nyereg, kit viselne mesebeli óriás ló. Úgy is hívják: Nyergestető; egyik kengyelvasa: Kászon, a másik meg, az innenső, itt csillogna Csíkkozmáson. Nemcsak szép, de híres hely is, fönn a tetőn a nyeregben ott zöldellnek a fenyőfák egész Csíkban a legszebben, ott eresztik legmélyebbre gyökerüket a vén törzsek, nem mozdulnak a viharban, inkább szálig kettétörnek. Évszázados az az erdő, áll azóta rendületlen, szabadságharcosok vére lüktet lenn a gyökerekben, mert temető ez az erdő, és kopjafa minden szál fa, itt esett el Gál Sándornak száznál is több katonája. Véres harc volt, a patak is vértől áradt azon reggel. Támadt a cár és a császár hatalmas nagy hadsereggel. De a védők nem rettentek - alig voltak, ha kétszázan -, álltak, mint a fenyők, a harc rettentő vad viharában. Végül csellel, árulással délre körülvették őket, meg nem adta magát székely, mint a szálfák, kettétörtek. Elámult az ellenség is ekkora bátorság láttán, zászlót hajtva temette el a hősöket a hegy hátán. Úgy haltak meg a székelyek, mind egy szálig, olyan bátran, mint az a görög háromszáz Termopüle szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág, hőstettükről nem beszélnek, hírük nem őrzi legenda, dicsőítő harci ének, csak a sírjukon nőtt fenyők, fönn a tetőn, a nyeregben, s azért zöldell az az erdő egész Csíkban a legszebben.
A szívem eláll, ha elgondolom: Mégis min múlott? Néhány vakeset!... – Ha egy véletlen bokron fennakad, Mit ábrándunk ma "törvény"-nek hímez, Találkozásunk e kis hazában? Ó, higyjünk, kedves! Nem-hinni baj most! Mert sok út véres, sok haza sírkert, Mert más glinglangot szívharang nem tud, Ha csucsujázza lágy boldogságát; – Míg zúg a szél kinn, halottak járnak, Tábori sátor sírlepedőjük, Millió mártír,... hiába mártír... – Jaj, higyjünk kedves! Add a kezed most! Messze az árok... tőled elég volt, Könnyem elég volt! – – Félúton intett Kegyelmet néked, veszni indultnak, Kegyelmet nékem. (Ó, daloljuk most! "Te deum!" –, csak így érteni ezt meg) – Hazák és útak felett az Isten.
Megsebezték szárnyam. Lombtalan berekben, Bozótos, avaros, vad erdőbe' jártam. Leszállott a dér is. Mindig betegebben, Fázva bolyongtam a hideg éjszakában. Vándortársaimtól messze elmaradva; Megázott a fészkem, bomlott, kusza lett... Vágytak reám, mint a menekülő vadra, Hogy is találkoztam akkor én veled?...
Már tudom! Fény rezgett a te ablakodban, Nyirkos, őszi ködbe' enyhe lámpafény. Kinyujtott kezedbe dermedten csapódtam, A lehelletedre ébredtem fel én. Beh jó is volt nálad... didergő madárnak, Melengettél forró szíveden, -- tudod? Házatok békéje a szívembe áradt; "Terülök! Terülök!" -- szólt az asztalod.
Óh, de azóta már vége van a télnek, Meggyógyult a szárnyam, repülni tudok. És a lombok újra suttognak, beszélnek. Hívnak, csalogatnak ismerős dalok. Már szállnak a dalok... Kék tenger, tiszta lég, Nagy rónák, városok, a titkok, a csodák... Én hívem, fel se vedd! Csüggedt azér' ne légy! Nekem verdesnem kell a börtön ablakát...
Az alkonycsillag fellobog, Leáldozott a nap; Nem pittyen már madártorok. Hol lelem ágyamat? Mint rózsa az ágról, Az ég lugasáról Az éjbe ragyog A hold, s csak mosolyog. Zöld rét, édes liget, juhok Öröme, áldjon ég! Hol nyáj legelt, most angyalok Nesztelen talpa lép. Megáldják özönnel Nem múló örömmel Valahány bimbó van, Valahány alvó van. Óvják a pihés fészkeket, Sok szeles madarat, A barlang-alvóhelyeket: Ne érjen vész vadat; És ha síróra lelnek, Kinek ágyban a helye Álomba ringatják, Szenderét virrasztják. Ha farkas prédáért üvölt, A könnyük csordogál, Úgy oltanák szomjú dühét, Csak élhessen a nyáj! De ki nem kap kegyelmet, Fogadják a lelket, Kísérik sietve Rég ígért egekbe. Ott az oroszlán rőt szeme Sír arany könnyeket, Ott meglágyul kemény szíve, A nyáj közt lépeget, És szól: "Elmosta kórunk És a vérszomjat rólunk Az, ki kegyesség, Tökéletesség. Bárány, most itt legelhetek Veled, s szunnyadhatom, Sírhatok, emlegethetem, Ki neveddel rokon. Mert az élet vizében Arany lett sörényem, S ragyognak a szálak, Míg őrzöm a nyájat." (Szabó Magda)
