Csak ülsz és várod. Olykor kitárod a karod,
szemedből boldog álmok édes derüje árad,
lelkedről lepkeszárnyon peregnek a dalok,
fiatal vagy és remélsz és harmatos a reggel.
Csak ülsz és várod. Előbb békén, majd egyre jobban
a szíved néha-néha hangosabban dobban,
hogy nyílik már az ajtó, hogy jönni fog feléd; és
ajtód előtt kopog! majd újra halkul a lépés.
Riadt szemedben némán fakúl a ragyogás
s ajkadról tört virágként hervad le a mosoly.
Még biztatod magad, hogy jönni fog talán,
de két karod ernyedten mégis öledbe csuklik,
szemedből könny után könny törületlen szivárog,
s míg ülsz ajtód előtt és azt hiszed, hogy várod,
szívedről cseppek hullnak, megannyi vérző kláris,
már nem bánod, hogy nem jön, már nem bánod, ha fáj is
és nem bánod, hogy közben lassan leszáll az éj.
Csak remélj, csöndben és türelmesen
Reméld, hogy egyszer vége lesz
Reméld, hogy egyszer megértenek
S hogy megérted egyszer, akit szeretsz
Reméld, mert mást úgysem tehetsz!
És hidd, mikor a szemébe nézel,
Hidd csak, hidd, hogy tudod, mit látsz,
Hogy megismerheted a mélyben örvénylő végtelent
Hidd, hogy látod a legrejtettebb titkokat
Hidd, mert mást úgysem tehetsz!
És ne nézz körül és ne nézz magadba
Ne gondolkozz rajta, mit miért teszel
Mert ha megismered magad, megismersz mindenkit
S azt is megbánod majd, hogy létezel
Légy vak, légy süket, s fojtsd meg minden kételyed
Fojtsd meg, mert mást úgysem tehetsz!
De ha egyszer, egy zűrzavaros, őrült reggelen
Felriadsz és nyögve kinyitod a szemed,
Üres kezeddel a levegőt markolod
S vak álomvilágod romjaiba dől -
Hát tűrd, emelt fővel s szótlanul tűrd a vereséget
Tűrd, mert mást - mást nem tehetsz!
Neved; madárfiók tenyeremben.
Neved; mint jégcsap, üdíti nyelvem.
Szájmozdulat, egy-rezzenetű.
Neved; öt betű...
Szép labda, égbe szökellő,
Ezüstszivü csengő.
Csendes tóba vetett
kavics visszhangja neved.
Döndül tompa zenével,
mint éji lódobogás, úgy enyész el.
Verdes, mint a magány
homlokhoz szorított fegyver ravaszán.
Neved; tudod, mi nekem?
Neved; csók lehunyt szememen.
Dermedt századok fagya enged
hóra-hullt csókjára nevednek.
Kék csobogású, hűs italom
neved, álom, mély nyugalom.
azt hittem elköszön tőlem
a szerelem
de csak kilépett a bőröm alól
elhagyta az átgyúrt izmokat
a lélek és a vágy titkos ösvényeit
úgy hagyott el hogy nem volt időm
még felocsúdni sem
én tudtam meg utoljára
hogy már szerepek sincsenek többé
sem mozdulatok
sem tiszta szándék
ami méltóvá teheti a halált is
csak betűk és szavak maradtak
meg a felismert hiány
nincs többé aki ajtót nyit rám
s nekem sincs több szavam
az elmúlásra
Nem mondhatok semmit, ami igazán fontos.
Nem mondhatok el semmit, amit szeretnék.
Nem mondhatom el ki vagyok,
És azt sem hogy Te ki vagy nekem.
Mert üresek mind és némák a szavak
Csak a szemek beszélhetnek és a hallgatás;
Rabnak születik minden gondolat,
Minden érzés, minden vallomás.
Hiába próbálok, nem mondhatok semmit.
Semmit, ami mély, ami közel van a tűzhöz.
Érezned kell, mert hallani nem hallhatod soha,
Érezned kell a kimondhatatlant!
Szép a' friss napnak új orczája,
midőn földünkre hő fáklyája
ébresztő súgárt öntöget;
de kedvesb nékem tündöklése,
mikor délesti csüggedése
bűbájos álmot hinteget.
Tüzes szerelme a' lánykának,
friss rósaszíne orczájának
fellobbanthattya véremet;
de olly asszonynak szívessége,
kit megfurcsított érettsége,
bájollya meg csak szívemet.
Amaz világos ingerekkel
mint győzhetetlen fegyverekkel
vígattya édes harczait;
's már ezt bódítván pillogással,
már azt eggy csalfa sóhajtással,
kénnyére gyötri rabjait.
De a' korosbnak langy szemébűl
orozva üt ki, mint lessébűl,
's vigyázva győzget ingere;
's ah! melly hűséggel ápolgattya,
melly szívességgel gyámolgattya,
kit meghódított fegyvere.
Nem néz ő engem' prédájának,
sem kényhűvítő laptájának;
menyország tőlle csüggenem.
Ő nékem minden súllyaimban
szintúgy mint boldog óráimban
barátném, hűvem, mindenem.
És ha mindenütt tilos az álom:
álmodni gyerünk haza,
haza, a papírpalotából,
főnökeink leheletéből,
éhes szemük elől: haza,
álmodni gyerünk haza,
a prériken át, a disznószinű bogáncs
kövér kondáit átugrálva
álmodni gyerünk haza,
a verebes kalicka halottját eltemetni,
álmodni gyerünk haza,
koporsó-dobozát beragasztani szépen
arannyal, pirossal, zölddel-
álmodni gyerünk haza,
zsolozsmázni gyászéneket:
Jaj, hogy a te kis lábaid
tenyeremben többé nem karmolásznak-
de a macskát, azt agyonütöm ha kikapar a földből-
jaj te gyönyörű, feltámadsz-e az Ítélet Napján velünk?
Macskánk a leggazdagabb,
háza van neki, övé a nyúlház, ott a szobája,
létrás a feljárója, piros pokróc az ágya,
fű a matraca, törött tükrében lakik a tündér.
Ne vadássz a gyíkra, a leveli békára, barátom,
menj a nádasba, Muszmüller di Micilla,
ott fogjál vadakat, ezek a békák idomítottak,
kötélen másznak, csillagai mind a trapéznak,
csak a szomszédok előtt nem produkálják magukat,
de a kisöcsém látta, ő megérdemli a csodát-
menj a nádasba, vadszagú liliom-erdők
trüsszögésedet várják, becirmítanak vörös arannyal,
fogjál vizi-sárkányt: tüzeshasu tarajos gőtét,
lófejü sáskát, vidrával mérkőzz,
lovagokat keress magadnak, megnőttél, itt az idő - és
este, lehet, találkozol velem is:
odajárok én is a liliomok közé, a nádi királlyal,
mert utálom a tintapacni-fülű iroda-fiúkat,
keszeg kis fehér kezüket - az én szeretőm nem ilyen.
Jaj, nem is aluszom, a Szürke Szörnyeteg várába
úgy indulok álmosan, ó doktori főnök,
ha az álmodozás építi fel a lélek mész-sugarú szerkezetét
úgy itt mindenki angolkóros, vízfejü szavaikat nem értem,
vicceiken a csattanónál nem röhögök,
iparkodom pedig a keresetért, számolok, írok,
de hosszú hajammal az irodavezetőt szájbacsapom, botrány,
ledől az aktatorony, az ábécébe-rakott kartonok
boldog zűrben szétrebbennek mint a káposztalepkék,
diadal, diadala a neveknek, a rögzített,
azonos kínba varázsolt személyiségek diadala-
felmondok. Életem folytatólagos felmondás ezentúl,
de csak Tuba Károly bácsi szakálla integet helyeselve.
Életemben csak a macska ugyanaz, meg a gyalupad
göndör aranycsiga-forgácsa, összesöpörve
belefekszem és álmodok erdőkről, gyantás fa-könnyről,
ácsolt hajókról, tengerészek kísérő madaráról,
Baudelaire albatroszáról, s körülöttem mindenki felnő,
toronnyá a megállapodott osztálytársak felmagasodnak,
csak én csinálok sztaniol-lovat a húsvéti tojás burkából,
lógva a villamoson csak én képzelem
magamat a sárkány utasának,
fülemig az alázat papírkoronáját lehúzom,
nem vagyok különb nálatok, papírmasina-kezelők,
ti akik gyerekek is voltatok, s a pörgő kötéllel
ugráltatok és örültetek akár a szöcskék,
verekedtetek piros tenyérrel, de mai sápadt kezetek
spulnira a főnök bajuszát nem tekeri,
kartonból az égő angyalt meg nem alkotja,
nem gyújtjátok föl a tömegmagányt-
Eltemetett madaram,
a fekete földben röpülsz te örökké,
szárnyaid a salétrom-erdőkben kivirágoznak.
Világtalan bolygókat: fölfedezed a
mesebeli aranyrögöket.
Madaram, az elsüllyedt városba beröppensz,
ahol a Szürke Szörnyeteg várában fogoly vagyok.
Szabadíts meg madaram, varázsollak irdatlan griffnek,
szállunk a világi birodalmak alatt,
lesüllyedt temetőkön át, ahol ökölnagy
rubintok világolnak a lókoponyákból,
és felriadnak a vitézekkel-betemetett lócsordák,
a nyergek, a szíjak tajtéktól foszforeszkálnak, a sörények
felborzadnak elevenen, őrjöngve dobognak a paták,
menekülünk a Világ Kútjában, föl, föl, a mohák, a kövek,
dülledtszemü béka-királyok között, merev függőlegesben
röpülünk az ég felé, táplálkozva egymás husából,
a földi világ iránt száguldunk fölfelé szüntelenül,
mert élni csak fönt lehet, teljes erővel élni,
szögelni nyitott kalickát, hogy legyél rab is meg szabad is,
ácsolni picike vizimalmot a Büdösárok zuhatagára,
pácolni a nyersen ragyogó bútorokat,
alkotni, játékból vagy pénzért, de teremteni
mint az öregisten, úgye apám, anyám,
illatáról is megismerni: melyik a diófa, a nyírfa,
csinálni kisteknőt a babáknak, locsikázni-valót-
nem tudjátok ti, micsoda kín ez a kenyér a kezemben,
e papír-világ számoszlopai, üzleti levelei,
a szócséplés az anyagról, a számozott emberek sorrendjéről,
a traktoreke-méretek papiros-jelképeiről,
amíg más boldog halandók a valódi indítókart lenyomják
s izzadva, kitajtékosodva káromkodni szabad nekik
mint nekünk odahaza, s az anyaghoz kötve: kénytelen teremtenek-
hát álmodjunk, ha a teremtés joga nem is a mienk,
zárt világomat, az álmot közprédára nem adom.
Ó, a görcsfejü kiscicák az égerfában,
ó a csomóskezü varázslók, dió-furnéron a faördög,
barna denevérszárnyát kitárja, feje hegedű,
hullámozva röpül Magyarország hegy-és-vízrajzi térképe fölött,
a barna hegyvonulatokon át, a folyóvölgyek mélységein át,
száraz lábfejei fa-üstököst vonszolnak karmosan,
kívül-hordozott köldöke kitüntetés-
mindez enyém? s a rángatózó Rotschild-rózsák a tüdőbetegek arcán
a kalauznő sugár-ráncos árvácska-mosolya
higyjem-e hogy az enyém? s ha igen:
ki mérheti föl, ki tud az én vagyonomról?
Ismertek-e engem, és fölismertek-e engem
a rakott szoknyában, a magasszáru fekete cipőben?
Tanárnő kérem, üdvözlöm, most kissé topis vagyok,
de maga tudja: előttem semmi se lehetetlen,
tudja, hogy a Bánk bánt lilára-dühödve nekem magyarázta,
tudja, hogy a szindarabokat az iskolában
én írtam, rendeztem és játszottam annakidején,
most szokatlan dolgokról írok, belerokkan a szívem,
lélekzetem elfullad, ó ez nem az egykori játék,
maga érti, hogy ez a kopott blúz rajtam '
úgyszólván átmeneti - mert feltörök én, s a porondon
róka-boában dalolom majd förmedvényeimet,
s virágot, virágot a művésznőnek - nekem, aki hajdan
a tanfelügyelőnek a köszöntőt elduruzsoltam
s átadtam a közpénzen vásárolt jegelt rózsát-
maga nyugdíjba vonul, s én addig is propagálom magát,
köszönöm hogy engedte álmodni a szegény gyereket,
köszönöm hogy nem nevetett ki - érdemem mind a magáé,
magában az illúzió örök, bár fejecskéje megőszül,
de én, csatangolva e romos világban, máris szkeptikus vagyok-
masírozok be a városba, mint aki hódítani vonul,
leállt a villamos, az autóstop még ismeretlen,
ferde oszlopok orrukon a leszakadt vezetékkel
óriás cincérek, csápolnak a nyári fúvásban,
bérpaloták helyén kráterek, pokolszájak ahol meghízik a zuzmó,
eső után, csurognak a téglahalmazba-beszorult rongyok:
fölfeslett kosztümkabátok, kifordult válltömésük
akár a denevér barna-bolyhosan lecsüng
s döbbenetes virágként a sárgacsillag világol-
szégyen, szégyen és nyomorúság. Ragyog a Rákóczi-út,
dunai vége széles szalagként fölível a mennybe,
ahol a leszakadt híd páros gyertyája áll,
s ez égi uton a feketezakós seftelők, az esett lét sátánai
kövéren susognak, csencselnek az arannyal,
arany foguk nagyra nő akár a vadkanagyar,
megeszi a vég vásznakat, kelméket, a porcelántálakat megropogtatja,
harapja a zsírtömböt, megzabálja a szerelmet, a hazát,
de én szórakozni akarok, a magam pénzén és magamért,
gyerünk a moziba, most megy a nagyfilm: AMIRÔL NEM BESZÉLÜNK
óriás nemiszervek a vásznon, dagadtan, sebzetten és betegen,
mert beteg a föld, a haza, és szerelmünk is: beteg,
beteg az álmunk: egy vekni kenyérért is eladó-
én megeszem ma a fizetésem, ha holnap koplalok is,
az elegáns cukrászdába belépek királyian,
rendelek zöld marcipán-gömböt, illatos moha-labdát,
hamvas cukormázát lehántom, osztom a borravalót,
ez az élet az enyém, nem rúghatnak ki a gyönyörből,
itt velem eszik régen-megboldogult nagyapám,
hosszú bajusza a fülére csavarva,
kék szemében a betlehemi csillag,
sugarával kisöpri a termet, s a timárműhely beúszik,
bevitorláznak az elefántfül-nagy bőrök,
csizma-felsőrészek: fekete oroszlánfókák
kaffognak a hölgyek lábainál a márványasztalok között,
és mind: a süteményevők, az arany-lovagok
s a mosogatók is résztvettek a májusi felvonuláson,
felvonultam én is május elsején virággal, lobogóval,
de ha egyedül vagyok: eladó barom vagyok!
A mélyből: a konyha-műhelyből, ahol az ajtó mögé
elbújtál mert piros ruhát hoztál nekem
s próbára tenél, hogy kit szeretek jobban: a nagypapát vagy a ruhát,
de én csak téged kerestelek, s kutatlak ma is,
bőrkötényes bajnokát a szigetvári köztársaságnak,
s áhítom energiádat, áhítom a szelíd-szeműek uralmát,
áhítom megérteni: mi van - - nagypapa, gyere velem,
a mélyből a királyi várba - ott majd kitűnik, ki vagyok-
déli hőségben kapaszkodok föl a várba,
lakóhelyére a disszidált kormányzónak, izzanak a romok fehéren,
izzik a ledöntön kőló és kőlovasa,
a plisszírozott szárnyú kőangyal
hanyattesett döglött lepke, az enyészet hangyáit várja,
tátott csőrrel a kőturul liheg a negyvenöt celziusz-fokos napon,
a világos délben, szárnyait a kiégett fűvirágokra ereszti,
kőbegye láthatóan piheg, zihál a nemzeti büszkeség kőmadara
a kőmeredély szélén, a kábító-illatú bodzavirág
fejfájdító tenyerére majdnem leszédül,
s a lerontott paloták, álmai az oktalan nagyratörésnek,
roskadozva vegetálnak, meglazul egy-egy tégla,
huppan az ájult csöndben,
szél kavar és gyilkol tüzes mészporlidérc-hadakat,
egy szőke ember közeleg a lerombolt uccán,
ajánlkozik: ő a várat majd bemutatja,
kilóméterekre lélek se jár csak ő - leteperhetne
de az én homlokomat megbélyegezte az álom - gyerünk hát,
s baktatunk a fehér pokolban, a mészsivatag
füstölgő kordilleráin át, a drótakadályos
kősikátorokban, ahol az árnyékban a lámpavirág sugárzik,
megnyilt a Várszinház, nézőterén bürök és gyufavirág bámulja az utolsó műsort,
huppognak a spiccelő balettcipők,
poralakok porkoponyái, porkígyó-karok és derekak
viaskodva a végzettel és egymással is:
múlékony gomolygó tömbben megalkotják a halált,
toronnyá az izzó márványfelhő föláll: Jászai Mari tragikus alakja
zihálja a Szózatot, itt kell, ó in fogunk élni,
hercegek, bárók, válogatott lakájok, vége az előadásnak,
sétapálcát pörgetve a dámáknak adjatok utat,
uszályát fölfogva a kormányzóné, tollbóbitásan bókolva a dámasereg
hódolóival a palotába bevonul poros cipővel,
most kezdődik a francia-négyes, négyesével puhán fölsorakoznak
s lejtenek lágyan, fordulnak pörgő-keményen,
de a kezükben szurony világít,
s a fordulónál messze kiszúrnak a város fölé,
Pestszentlőrincre, ahol az apám homlokára szuronyheggyel
fakasztanak gyöngyöt veritékből és vérből - elég volt.
Föltépve a parkett, az ételhozó felvonó örökre megállt.
Nincs ami táplálja a fényűzést, kirabolva az ország.
Megköszönöm az útmutatást, már évek óta éhes vagyok.
Sör és pogácsa előttem a kiskocsmában,
a kékfehér-kockás abrosz tengert és habot idéz.
Én még meglátom a tengert, tajtékjából merítek koronát a fejemre-
Úgy lesz, úgy, bólogat a Bak-sör alátétjén a papírkecske,
úgy lesz, úgy, bólogat a szakállas isten, és szememet
jótékony tüzével elvakítja - ne lássak,
ne lásson a gyerek a tilalmas közelbe, ne lásson,
övé csak a Végtelen, de az az övé.
Ha végképp elvisz a hallgatás,
s ajkaim belebotlanak a szóba,
tekintetemmel se keresem a jövőt,
és minden elmúlik, ami visszahívna,
csak te leszel még
örökké beváltatlanul —
ősz hajjal, nekem mégis fényesen,
összetört mosollyal, mégis ragyogón:
állsz a fejem fölött,
megértve, nem vitázva,
s arra gondolsz akkor is,
ha már a múlt nem vigasztal,
hogy szép volt, igen, mégis szép.
A kegyelem csalétek. Meg van írva.
Bíbor szirmok közé nyúlsz és fölsérti a kezed...
Thrakia tele van pengékkel és tüskékkel,
a mítosz belseje is csupa csalán, forróság...
Minden ígéret csapda, becsal egy barlangba,
ahol már csak egy irányba mehetsz, az ígérő
akarata ez az üreg, az övé leszel, ha belenézel.
Csak történni szabad, rögtön, amikor ráérzel,
beleszületsz a pillanatba, hátrafordulsz és kész.
Perszephoné ne szabjon feltételeket!
Minden kikötés agresszió, zsarolás, szégyen,
engedd szabadon jóságodat,
hadd járja át az éjszakát, a halált, a tiltást...
Egy pillantás elég legyen megint, hogy fel is támaszd
Eurüdikét, legyen ígéret nélkül is csoda, ámulat,
öröm, most ennek kell történnie, ki parancsolja
meg?
Ki az az isten, aki makulátlan? Aki úgy ígér,
hogy meg
se szólal, csak imádkozik némán értünk,
bebalzsamoz
távollétének aurájával, becsomagol félelmébe és
majdan nemlétéből hámoz ki ott, a belső Golgotán.
A páva Hádész. A tipográfus báb. Kéjesen bájolog
a bűvös gyémántcsónakban és festegeti tűfilceivel
a halálraítéltek nevét: Daphnét babérfává rajzolja,
nimfákat kér áldozatul, papnőket, katonákat,
anyákat.
Egy ilyen Hádész ígér Orpheusznak? Mily
csábítás ez?
Kelepce és sárkányvigyor. A kondér tele fűvel,
a virradat
belevarrva Eurüdiké pizsamájába. S a varázs
gyógyfüvek
levét Hádész a parázsló gallyakra locsolja. Belobban
a május, a lant,
a rémségek elszabadulnak a rosszindulatban,
tele vérrel a fák, a padok, a hinták, a nimfák,
a rügyek
között kígyó kémleli az álomi kelmét:
Eurüdiké játszik, szoknyája pörög,
hajzuhatag borul a csipkékre, hát megérte?
Megérte játszani? Hinni, élni, vétkezni?
Megérte. Most aludj és álmodj rólunk,
lást... ajkaid emlékével tele a szánk...
Én nem tudok beszélni senkivel
inkább csak szóbaállni átmenet
csak hallgatok csak néha közbeszólok
mert nincs miről beszélgethetnék fáraszt
ha tőlem azt várják beszélgessek
a témákat nagyobbrészt ismerem
a társalgásban részt venni játékát
a kérdések és válaszok szabályát
és nyelvtanát a szavak közé fűzve
a gesztusok közt poharak mozognak
étkészletek majd cigaretta kávé
átsétálva a teret termeket
így vezet a beszélgetés távol
a szavaktól a szabályok felé
amelyeket illik betartani
a beszélgetéseknek medret adni
amelybe folyni fog a társalgásbeszéd
a beszélgetés játékát beszélni
a szavak ismert sorából kiválni
szabályokból beszélgetéssé válni
sosem szerettem ott a szóban állni.
éreztem hogy itt vagy Uram
hisz én voltam csak egymagam
madarak daloltak párosan
s mi ketten itt elsápadó
s bujdosó estcsillag alatt
új fényekkel jelet váltottunk
nem látták csak a madarak
a játszma kegyetlen volt Uram
jó lapot osztottál nekem
egy álmod maradt csak tudom
madarak daloltak édesen
`fiat voluntas Tua` Uram
ennyi lenne az életem
amíg az angyalok kardala
ringatja lelkem csendesen
II
láttalak
az árnyékodba léptem
és tán szerettelek
ha nem is téged
a pillanatot mi elém térdelt
s az alázat hangján üdvözölt
féltem
a nap átsütött a hegygerincen
nevetséges volt s ósdi
hogy a fájdalomról nem tudok leszokni
s egy nevető világ ege alatt
láttam ahogy tovább suhannak
a denevérek s a madarak
***
kelet felé
hol a Kába-kő fényében
kábultan megmossák arcukat
s nem hagyják
hogy árnyékot vessen rájuk
a megfeszített gondolat
arra több a napfény
és a rózsa
illatos tőlük a kezed
s a boldogság akár a homokóra
homokja - átpereg
Allah áttetsző üvegkezén
s burjánzik tovább a lila
átható illatot árasztó
szerelem s romantika
III
Uram
ma szél van és fagy a dombtetőn
tán ez a fagyott álmok hava
itt állok s nézlek még kérlelőn
hogy vigyél csak lassan és csendesen
hol bérc van s nagy csendesség honol
s a lelkek kék vérében fürödve
egy álmatag gondolat bujdokol
`van fájdalom a gondolatban`
a lelkek sebesek s tán kék a vérük
ezt az emberek mondták odalent
s a reggeli misén az arcéled
minden gondolatban megjelent
tegnap volt mikor álmodott a tücsök
zsolozsma szólt a réten át
s az áldás hangja idáig hozta
piros kenyerek illatát
Egy nyugtalan éjszaka kivirágzott
bennem az álom.
Forgolódtam, kerestem nyugtatókat,
de nem jött a vágyott pillanat.
Aztán, mint aki szakadékba zuhan,
s elveszti a tegnapot meg a mát,
mert nincsen reménye, de szava se,
vágytalan és lélegzettelen,
csak zuhan összezárult szárnyakkal,
vissza az időbe,
ahonnan csak egyszer indul el az ember,
úgy szűnt meg a világ s benne én.
Nem volt más, csak látomás,
fénylő zene, puha tekintet,
szavak zenéje, pillantások igézete.
Elvitt magával az álom,
ahol nincsenek ráncba futó gondok,
se félelem, se remény,
mert minden a beteljesülés
bódító szépségében ringatózik.
Szerettem volna magamnak,
de nem lehetett,
mert az életem nem volt méltó
a múlékony időhöz.
S egy reggelre
elmaszatolódott az arca —
megölte magát az álom.
Egy kecskére bíztak egy szép fej káposztát.
Nem nyúlt hozzá, nehogy gazdái átkozzák.
Hogy küzdött magával és mit tett legvégül
Elmondom kecskéül!
- Mekk!
Egyelek meg,
de remek
kerek!
Nem! Hess, becstelen kecskeszellemek!
Egyenes jellemek
benneteket elkergetnek!
Mekk!
De szerfelett kellenek
keblemnek
e levelek.
Egyet lenyelek!
Nem! Rendesen legelek...
Mekk!
De eme repedezett fedeles levelek,
melyeket emberek nem esznek meg,
nekem teljesen megfelelnek,
ezeket nyelem le.
Belembe lemehetnek.
Mekk!
Ejnye! Erre eme beljebb elhelyezett levelek
lettek fedelek.
Ezek e melegben egyre epedeznek,
meg-megrepedeznek.
Nem tehetek egyebet,
egy rend levelet lenyelek.
Mekk!
De erre eme bentebb szerkesztett levelek
egyre feljebb keverednek,
rendre fedelek lesznek,
melyeket szemetesvederbe tesznek.
Erre teremtettek benneteket?!
Mekk!
Elengedhetetlen meg kell ennem
e fejben lelt leveleket.
Le veletek!
Nyekk!
Te fej! Ne feledd: meg nem ettelek,
de megmentettelek!
Mekk!
Korai cseresznyémet
elcserélném ropogósra.
Pondró. Utolsó posta.
Esetleg ráfizetek...
-------------------------
Vakolatban falbérleti
lakrést keres kisigényű
nyű.
Ingatlan
Eladó kápé -
szép fás karalábé.
Férgespuszta.
Bútor
Kombinált háló-ebédlő
Póknál.
Életfogytig jótáll.
Jármű
Új traktort cserélne
ökrös szekérre
bögöly.
-------------------------
Kullancs terepjárót
venne,
bőrülésbe is
belemenne.
Kultúra
Iskolába járna
hátrányos helyzetű
fejtetű.
-------------------------
Angolórákat ad
Rockfortba végzett
sajtkukac.
Jelentkezhet egyén
vagy kupac.
-------------------------
Tánccsoportnak is
alkalmas százlábú
irtó siker ellenére fellép.
Az apróka
pók-apóka,
s a porhanyó
potrohú
pókanyó
a pékségben
a szennyezett
mennyezetre
nyálból való
máló
hálót
font, -
pont.
A kópé
póknép
pótlék-
hálókat eresztve
keresztbe
a pókasztal fölött,
hálóból ebédlőt kötött.
Félt a péppel pepecselő pék,
hogy odapök
a pók,
illetve a liszttel
hintett púpos pépre tisztel.
Ezért leseperte az apróka
pókpárt a padlóra.
Csattant a fapapucs -
Fuccs!
Így járt pórul a két pupák
pék
pók.
Pukk.
Most jöszte álom, jöszte, záporozd rám
sok únhatatlan, illanó csodád!
Lelkem már messzi tájakon poroszkál,
s mit abbahagytam, azt űzöm tovább:
fél-csókok duzzadón kiteljesednek,
vadul harap a tiltó, büszke száj,
dermedt kezek, holt szók elevenednek,
déli verő már a nyirkos homály,
s kérlelhetetlen leszek én, a gyáva,
izgalma által elgáncsolt lovag,
kinek vére kevesebb, mint a vágya,
s kinél az eunuk is boldogabb!…
Ó, jöszte hát vigasztalóan, Álom!
Úgy várlak elrontott napom után,
ahogy majd egyszer hívom a halálom,
elrontott, gyáva életem után.
(Jékely)
