... újra elértünk egy állomást a vad rohanás lecsendesült, a zúgó ár tóvá szelídült üljünk le és pihenjünk, mert most az az idő van, kedvesem s aludjunk is, ha kell, hogyha majd újra elindulunk, legyen erőnk kergetni egymást, futni, játékosan, elbotlani egy fűszálban, hogy utolérj és felsegíts... hogy legyen erőnk nevetni, sikoltani, ölelni, s újra megpihenni... lebegjünk a csendben egymás mellett, mozdulatlanul, vágyak nélkül, mint két barát, ki egymásra talált... nincs éjszaka, nincs sötét látjuk egymást foghatjuk egymás kezét, de - most - nem úgy, mint régen, mert úszni kell a fénylő térben, hogy majd legyen erőnk egymásra, egymásért, a vad rohanásokért, hogyha majd a tó zuhatagba torkoll s újra elkezdődik a szikrázó küzdelem, ha újra tombolni fogunk és száguldani, kergetni vesztett álmunk s álmodni a valót... most pihenjünk, kedvesem beszélgessünk mindenféléről, mint a hajós nép, ha végre kikötőbe ért legyenek napjaink hétköznapok játsszuk azt, hogy minden ünnep elfogyott s újra csak soká leszen - ugye, milyen jó kicsit megpihenni, kedvesem! - peregjenek a percek, órák, napok szürkén, közömbösen, kedvesen most nem történik semmi köztünk, csak az, hogy itt vagy velem... milyen szép minden! milyen szép vagy - s én is! milyen jó a nyugalom! tudom, te is így gondolod s így teszed mikor arcod felém fordítod... sétáljunk együtt lóbáljuk kezünket, mint szabad emberek, kik csak barátok, nem szerelmesek, vegyünk nagy levegőt nyújtózzunk ki, ahogy jól esik, mert pihennünk kell... s ha séta közben (mégis!... igen!) egymásra nézünk, ha egymás fele lendül léptünk, beléd karolok, hogy vezess, (s közben arról álmodom, hogy szeress!) mert így könnyebbek a léptek mert veled mindig messzebbre érek... jó melletted, jó látni téged, jó tudni, hogyha majd eljön az idő, feléd nyújtott kezem valóban eléred s megfogod erősen, hogy el ne sodródjunk egymástól, mint régen... jó tudni, hogy létezel, jó tudni mindent, mert te nemcsak szív vagy, hanem értelem, a Teljesség nekem...
majd, kedvesem...
majd lesz minden, sőt, több, 'miről álmodunk, de ahhoz erő kell, hogy megtalálva utunk rá tudjunk lépni együtt, egyenlő eséllyel, szívvel, ésszel, szenvedéllyel... s tudjunk is menni az úton a meleg-bársony porban Tündérfák között, hegyen-völgyön, buta göröngyön, s ezer akadályon át egyre szebben, egyre erősebben, egyre együtt, egyre addig, míg a Fénybe lépünk s ott elérjük Tündérország bűvös kapuját.
hallgatag víz partján ülünk kifigyeljük miként kékül szellőzteti arcát S átélhetjük hogy oly kékké válunk mint az ég s úgy rezdül a szívünk mint a felhők moccanása kékség derengő fényözön
Szemek beszéde
Sokáig némán, némán nézik egymást, Mint tenger és ég, mint bús messzeségek És szól az egyik: Ó most semmi sem bánt! És mond a másik: Ó most újra élek!
Az egyik mélyén vak reménytelenség, A másik mélyén mennyek üdve szunnyad, Az egyik szól: Ó elveszett gyerekség, A másik mond: Bennem ring drága múltad.
Az egyik, mint az áldozati bárány, Szelíden, gyáván és riadva rebben, Az élettől gyötörten és ijedten,
A másik szűzi bátran, büszke árván Szól: Élni fogsz! A másik: Messzi szentség! És érzik, hogy zúg a végtelenség.
Sou-sanhoz a barát így szólt:
- Kérlek játsz valamit a húrtalan hárfán.
A Mester néhány percig mozdulatlanul ült,azután azt kérdezte:- Hallod?
- Nem hallom.
Mire a Mester:-Miért nem szóltál,hogy hangosabban játszak."
Zen Koan
Rákos Sándor:Pár fényes órát
fecskeszárnyvillanásnyi ideig még fény maradj a szememben nap hősugárzó korongoddal még egy kicsit melengess engem
nem is nem is egy csorbítatlan őszt hiszen az hosszú évszak kegyetekből árnyéktalanul pár fényes órát szeretnék csak
költözőmadárként lebegve fürödnék a végső sugárban s érezném amíg zuhanok vállam fölött kinyílni szárnyam
„A templom egy kis szigeten állt a tengerben, nem messze a parttól. A templomnak éppen ezer harangja volt: nagy harangok, kis harangok. Ha fújt a szél, vagy dühöngött a vihar, a harangok egyszerre zúgtak, s olyan zene-bonát csaptak, hogy aki csak hallotta, annak felujjongott a szíve.
Mígnem néhány évszázad múltán a sziget elsüllyedt, s vele együtt elmerült a templom és a harangok is. Egy régi elbeszélés szerint a harangok továbbra is zúgtak, szünet nélkül, s aki figyelmesen hallgatott, az még most is hallhatta őket. Egy fiatalember annyira fellelkesült ettől, felkerekedett, megtett több ezer mérföldet, csakhogy hallhassa a harangok szavát. Napokon keresztül csak ült a parton, éppen szembe azzal a hellyel, ahol valamikor a templom állt, és csak hallgatott, hallgatott teljes szívével. Ám csak a tengerparton megtörő hullámok hangját hallotta. Mindent elkövetett annak érdekében, hogy kiszűrje figyelméből a hullámok zaját, s hogy meghallja a harangokat. De minden hiába, úgy tűnt, hogy a tenger mormolása elnyom minden más hangot.
Hetek teltek el így. Amikor elcsüggedt, a falusi bölcsek szavára figyelt, akik a templom harangjainak történetéről beszéltek, valamint azokra, akik hallották a harangzúgást és igazolták, hogy a hagyomány igaz. E szavak hallatára a szíve ismét lángra gyúlt…, de csak azért, hogy néhány hetes sikertelen próbálkozás után újból elbátortalanodjék.
Végül úgy döntött, hogy felhagy a további próbálkozásokkal. Talán a sors nem akarja, hogy ő is azon szerencsések közé tartozzon, akik meghallhatták a harangokat. Talán még a történet sem igaz. Elhatározta, hogy hazatér, és beismeri, hogy nem járt szerencsével. Az utolsó nap még egyszer kiment kedvenc helyére, hogy elbúcsúzzon a tengertől, az égtől, a széltől és a kókuszpálmáktól.
Feküdt a homokban, bámulta az eget, és hallgatta a tenger zúgását. Most már nem akarta elűzni ezt a zajt. Teljesen átadta magát neki, és a tenger morajlását kellemesnek, simogatónak találta. Hamarosan annyira elmerült ebben a monoton zajban, hogy teljesen megfeledkezett önmagáról. Oly mély volt a csend, hogy még a szíve dobbanása sem hallatszott.
S akkor e csend mélyén meghallotta egy kis harang csendülését, amit egy újabb követett. Aztán egy másik, és megint egy másik… és hamarosan mind ez ezer harang egyszerre zúgott, a szíve pedig megtelt csodálattal és örömmel.”
Szeretni Tégedet
Szeretni Tégedet? Legjobban zöld lombok alatt lehet,
Hol a nap el nem vakít,
Sötét árnyék el nem borít,
A levelek és a szél festenek körénk ringatózó árnyképeket.
Szeretni Tégedet? Legjobban napfényes szobában lehet,
Hol senki nem láthat,
Hideg eső nem várat,
Neked s nekem nem szab más határt csak a képzelet.
Szeretni Tégedet? Szeretni, tudom jól, csak akkor lehet,
Ha valóra válik az a képzelet,
Ha felém nyújtod két kezed,
És nem csak érted, de érzed is: ott lennék bárhol is Veled.
Szeretni Tégedet? Azt hiszem mégis csak tévedek.
Szeretni mesziről, kéretlenül,
Attól csak , mit érzek belül,
Szeretni Tégedet mindenhol, egy picit, mindíg lehet.
Koltay Gergely
Kell még
Kell még egy szó mielőtt mennél,
kell még egy ölelés,ami végig elkísér.
Az úton majd néha gondolj reám,
ez a föld a tiéd,ha elmész,visszavár!
Nézz rám,és lásd;csillagokra lépsz,
nézz rám,tovatűnt a régi szenvedés.
Hol a fák az égig érnek,ott megérint a fény,
tudod jól,hova mész,de végül haza térsz.
Szállj,szállj sólyomszárnyon,
három hegyen túl!
Szállj,szállj,ott várok Rád,
ahol véget ér az út!
Úgy kell,hogy te is értsd:nem éltél hiába,
az a hely ahol élsz:világnak világa.
Az égig érő fának,ha nő újra ága,
úgy élj,hogy te legyél vírágnak vírága.
Szállj,szállj,sólyomszárnyon,
három hegyen túl!
Szállj,szállj,ott várok Rád,
ahol véget ér az út!
Komáromi János
Álmaim folyója
csordogál álmaim folyója csillannak habjai hullámtarajoknak
az idő lehunyt szemmel utazik álmaim vizén, amely a valóság elmosódó partjai között örvénylik, zúdul, hömpölyög
árad szabadon a korlátok közé szorított végtelen
a kezdet... messzi források kicsiny cseppjei
a vég... a mindent elnyelő tengernyi lét
Nézel. Látsz vajon? Onnan, a te oldaladról csak egy vagyok, vagy Az egy... A nagy luftballon millió tüskéiből valaki, aki még nem "aki", de volt már valakinek minden, és a senki palástjába bújva szeretne önmaga lenni, vagy csak megszületni szeretne újra.
Nézel. Vajon látsz is? Figyelj! A szemhéjunkon belül, messze a végtelen, kívül a meghatározható: a határtalan világ, az ész befolyása alatt született esztelen. Taposva földet nem jutunk se előre, se hátra forgunk szüntelen a létben a fényt kerülve, de soha meg nem találva. Minden pillantásod egy filmkocka, összefolyva az időben filmmé pereg benned, de csak játék, szépen megkomponált tragédia..., De belül a végtelen, mind-mind igazak: a téged üldöző lidércek, a ki sem mondott, a meg sem fogalmazott, ott benned, legbelül... Az a te világod. Az álmaid, ahogyan összefonódnak, vagy átszőnek engem is, a reményeid, és a láncaid, ahogyan a rajtuk csattanó lakatok örökre lecsapódnak. Hol vagy? Belül vagy kívül, kívül vagy belül? Csak gondolj bele! Te vagy a világ... Gondolod, magányos? Nem! Csak egyes-egyedül... Nézd, ahogy rohan körülötted minden: szalad, fut az élet, a magány menekül: Tömegbe, baráthoz, kedveshez, villogó képcsövekhez, reflektorfénybe, hogy csillagszóróval masírozzon majd, a végtelen sötétségbe. Hegyek, folyók, völgyek, lankák... szép tájak... Szaladj! Nézd meg azt is, azt is! Rakd fényképalbumba, meséld el, pózolj a világnak! Csak engem ne nézz ostobának!
Én tudom, hogy egy fotelben ülve, behúnyt szemmel is enyém minden kezemben az egy, birtokolom: Összpontosul a szépség e bolygón minden egyes lábnyomon... Egy ajtófélfán: a buja erdő, a napfényben a szivárvány, a folyton tekergő, ahogy esőcseppet keres... Kezem ráncain a símított arcok, véremben őseim kardjai, világokat rengető harcok, a horizontot nem takarják el a házak, áttetsző minden, mert nem a szememmel látok, nem a világban élek, bennem élnek a világok.
Csak nézel. Tudom, látsz is. Behúnyt szememre csókoltad régen, megáldottad minden álmomat. Összefonódtunk, és összefonódott bennünk minden. Könnyeink, reményeink... Te és én, belőlünk szakadt gyermekünk, mint génjeinkből komponált két gyönyörű hajfonat. A világ itt kívül oly tébolyult, csak pillanatok sorozata a lét, de megszakítható csukd le a szemed te is! A kezedben már rég ott van, a birtokolt, de megfoghatatlan: az erőd, akaratod, és hited. Állítsd meg a világot, ha akarod, csak meg kell tenned: ne a világban élj, hanem a világok éljenek végre benned!
Hogy lejuthassak a völgybe utánad, küldök neked, szívem, küldök szakuraágat.
Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat, félreborítom a bambuszerdőt, átugratom a szentély-kapufákat, lefelé úszom a kő-vizesésben, mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg, megyek utánad, nedves hajamban viszem a szakuraágat,
kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz itt, ahol a vadak se járnak, sárga arcodat feltartod teljesült holdvilágnak,
tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz, szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás, gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás, hol az a völgy! a térség visszadob, a hegyek körben fölédhajolnak, szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt halakra szétránt, napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli sétát
ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva, ahogy lennem adódik egy évtized óta, te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott méreg, halott madárdal –
Rába György: Átváltozás
Ezt szerettem benned a pillanat termő váratlan rügybeborulását a perc ajándékát egy nap alatt a faágak csontvázából a hársfát ezt szerettem benned az utazást a tapasztaltnál igazabb világba magamban az ismeretlent a mást mely a megoldó fejezet nyitánya mikor a képen az únt értelem levetkezik mintha álöltözékből a végtelenbe tágul a jelen s a látvány is megismeréssel ér föl Ezt szerettem a testből a tilos határátlépést az önfeledésbe mikor a tudat áthágja dohos törvényét ahogy tegnap se remélte szerettem hogy érzékeimen át a „Legyen!” szózatot hallom dörögni mikor a veszendő molekulák győzelmes kürtje a teret betölti
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy leány és egy fiú. A leány iskolába járt, a fiú pedig festett, zenét szerzett, verseket írt, szobrokat gyúrt, mindenféle szép dolgot alkotott. Egyszer azt kérdezte a leány a fiútól: - Miért szeretsz engem? A fiú így válaszolt: - Nem szeretlek semmiért. Nincsen semmi konkrét dolog, ami miatt szeretnélek. Vannak dolgok, amelyeket különösen szeretek benned, de egyik sem olyan dolog, ami kifejezetten az a dolog lenne, amiért szeretlek. Egyszerűen csak szeretlek, függetlenül bármilyen dologtól. A leány elgondolkozott magában, és egy kicsit talán meg is bántódott azért, mert a fiú nem tudta megmondani, hogy miért szereti. "Akkor hogyan szerethet engem?" - kérdezte magában. "Akkor talán nem is szeret igazán!" Törte a fejét a lány, morfondírozott, hogy hogyan is nyerhetne bizonyosságot. Végül kigondolta, hogy próbára teszi a fiút! Azt mondta neki: - Itt ez a festményed. Ez förtelmes, nem tetszik nekem! - és leöntötte vízzel. A festmény elázott. - Még mindig szeretsz engem? - Igen, kedvesem - mondta a fiú. - Szerettem ezt a festményt, sokat dolgoztam rajta, nagyon sok szép emlékem kapcsolódik hozzá, de ha ezt a veszteséget mérlegre teszem, amelynek a másik tálcáján te vagy, a mérleg meg se rezdül. Meglepődött ezen a leány, de nem fogadta el a választ. "Biztosan nem szerethet ennyire" - gondolta magában. "Na majd most megmutatkozik!" - Itt ez a kottafüzeted - mondta a lány. - Nem tetszenek a zenék, amelyeket beleírtál - és a tűzbe dobta a füzetet. - Szeretsz-e még engem? - Igen, kedvesem. Szerettem ezt a zeneművet, sokat dolgoztam rajta, nagyon boldogan hallgattam minden alkalommal, de ha ezt a veszteséget mérlegre teszem, amelynek a másik tálcáján te vagy, a mérleg meg se rezdül. A leány most sem hitte el a fiú szavait. - Itt ez a verskéziratod. Nem tetszenek a verseid, ne is add ki őket! - és a kéziratot is a tűzbe dobta. - Szeretsz-e még engem? - Igen, kedvesem. Szerettem ezeket a verseket, sokat dolgoztam rajtuk, és soha többé nem fogom tudni ugyanígy megírni őket, de ha ezt a veszteséget mérlegre teszem, amelynek a másik tálcáján te vagy, a mérleg meg se rezdül. A leány rettentő haragra gerjedt. Hogyan is hazudhat a szemébe a fiú, hogyan is mondhatja, hogy szereti, amikor már annyi kárt okozott neki? Éktelen dühében felkapta a porcelánszobrot, magasba emelte, s földhöz akarta vágni, de ekkor meglátta a fiú tekintetét. A fiú oly rezzenéstelen arccal, kedvesen, szerelmetesen nézett rá, mintha ő éppen csak nyújtózkodna. Megremegett a lány, a szobrot hirtelen visszarakta a helyére, s térdre rogyott a fiú mellett. - Bocsáss meg nekem, bocsásd meg, hogy kételkedtem benned! - könyörgött sírva, s azt várta, hogy a fiú ellöki és a földön hagyja, és ő nem látja többé a fiút. A fiú csak nézett rá, majd kezébe vette a porcelánszobrot, és azt mondta: - Nincsenek dolgok, amelyek miatt szeretnélek, ezért nincsen dolgok, amelyek miatt kevésbé szeretnélek. Látod, egyetlen szavad, egyetlen gondolatod, egyetlen pillantásod milliószor többet ér bármilyen tárgynál - és a szobrot a földre dobta, szilánkjai szerterohantak a padlón. Így folytatta a fiú: - Ne bánd, hogy ilyen veszteség árán tudtad csak elhinni, hogy mennyire szeretlek. Nincsen a te elvesztésedhez mérhető veszteség. Minden javunkat elveszíthetjük, mégsem veszítettem el semmit, ha Te megmaradtál. Az egész ház leéghet, mégsem veszítettem semmit, ha te megmaradtál. Árvíz pusztíthatja el a falut, mégsem veszítettem semmit; ha te megmaradtál. Mert ha nem így lenne, akkor az azt jelentené, hogy hazudtam akkor, amikor azt mondtam: szeretlek. Márpedig nem volt soha egyetlen szó sem, amit ennél komolyabban mondtam volna ki. Így hát ha ez hazugságnak bizonyulna, az egyben az én halálomat jelentené. Testemben tovább élnék ugyan, de lélekben, annak megvalósításában, AKI VAGYOK, meghalnék abban a percben. Soha többé nem kell hát félned attól, hogy akár egyetlen pillanatra is összehasonlítanálak, összemérnélek bármilyen mulandó dologgal. Így hát a válasz, akárhányszor is kérdezed, változatlan: MÉG MINDIG SZERETLEK, KEDVESEM!
M. Eminescu: Jó éjszakát
Ezernyi álmos kis madárka Fészkén lel altató tanyát, Elrejti lombok lenge sátra; Jó éjszakát!
Sóhajt a forrás, néha csobban, A sötét erdő bólogat - Virág, fű: szendereg nyugodtan, Szép álmokat!
Egy hattyú ring a tó vizében, Nádas-homályba andalog; Ringassanak álomba szépen Kis angyalok!
Tündérpompájú éji tájon Felkél az ezüst holdvilág; Összhang a föld, egy édes álom... Jó éjszakát!
Devecseri Gábor : Imátlan imaBefejezni a napot szépen, bízni az óra örömében, az álom hajóján kivárni, szeretteinknek jót kivánni, élőnek, holtnak, szeretteink szeretteinek szép rend szerint, örömet kivánni mindahánynak (torló percek hullámot hánynak, az órák az éjbe ömölnek), örömet kivánni az örömnek.
Adam Mickiewicz
JÓ ESTÉT!
Jó estét! - Hallva ezt szívem mélyén öröm kel, soha, valahányszor csattan az éji zár, vagy reggelünk újabb találkozóra vár, köszöntés, búcsúzás nem tölt el íly örömmel,
mint most, mikor mindent az este pírja önt el, s szavamtól arcod is édes pirosra vál. Szemed tükrében is kigyullad egy sugár, és boldog sóhajod vegyül az esti csönddel.
Akik együtt élnek, övék a "jó napot", a dolgozó kézé, mely kenyerük kereste; "Jó éjszakát" - köszönj boldog szerelmesekre,
ha telt gyönyörükből szíved vigaszt kapott; s azoknak, kikre a remény hoz holnapot, "Jó estét" - suttogjon szemünk mélyén az este.
Végh György fordítása
Fjodor Ivanovics Tyutcsev: Száll a nap, jön az éjszaka...
Száll a nap, jön az éjszaka. Nyújtja a hegyi árnyakat. Hamvad a felhők parazsa... Jön az éjszaka, száll a nap.
Mit a bukó nap énnekem, mit, hogy hideg s zord a homály, csak te, bűvös kísértetem, csak te soha tova ne szállj!
Suhogj köröttem, égi szárny, csöndesítsd nyugtalan szivem, s áldott gyolcs lesz a szürke árny lenyűgözött, bús lelkemen.
Ki vagy? Honnan jössz? Föld vagy éj lakosa vagy? Égi követ? Tündér tán... De tűz, szenvedély, amilyen asszony csak lehet!
(ford.: Szabó Lőrinc)
Szeretem, hogy elém áll - hangjában hamis a kenet, S azt ragyogja: "Nem! Már Nem hihetek neked!"
Száz közül az egyik; Ez létem törvénye. Szerelmem itt mit sem ér, De nem adom föl semmiér’.
Megteszem, mit a róka mond, S legyek bár tőle félbolond, De ez lesz az évezredes móka. Mondd: Mit ér ott az idő, Hol a rab csak saját fejét püfölő, S cellája markába zárva Nem hiszi el, csak látja Az aréna távoli kapuit?
Lásd, hogy vagyok! Riú kakasok, Kiforrt agyak, s bősz agyarak Már nem tántorítanak. Esküt tettem az Igazságnak itt, S bajomból végre kigyógyít
A húszévnyi lélegzés. Énem már nem henceg; Ő volt a róka, és Én lettem Kisherceg.
Várnai Zseni: Mosoly
A selyem, Mit selyemgubóról fejtenek le fénylőn, lágyan, Nem olyan selymes mint az arcod.
Az ének, Mit trillázó pacsirta zeng bele a tavaszba, Nem olyan édes mint a hangod.
A napfény, Mi nyári reggelen szikrázik végig a mezőkön, A mosolyodnak halovány árnya,
S a könnycsepp, Mi végig harmatozza, Az egek tiszta zokogása
Amikor a jégbe törött hattyú érzi halála közelgését, utolsó, egyetlen énekébe, mit nem hall senkisem, beleadja összes intenzitását, erejét. És énekel, míg lassan köréje nem fagy a víz. Haldoklásának hosszú pillanataiban pillanatai követik csupán, honnan tudni hogy énekel, vajon miről, hogy hangja-éneke különös- szép, és vajon hová lesz az egyetlen, az utolsó. Őt nem látni, ő mégis lát, a köréje fagyott víztükrön át halvány hattyúalakot, színre át homálylón, mint ahogyan még sohasem, mégis, mintha már látott volna. És homályló alak néz rá távoli, fürkésző pillantással, hűvös, személytelen kíváncsisággal, az észrevé- tel legcsekélyebb jele, szándéka nélkül.
Reményik Sándor: Kagyló
Én itt vagyok, akarva, nem akarva, A végtelen vetett a véges partra. Fekszem aléltan a sivár fövenyben És az óceán himnuszait zengem. Anyám, a tenger apadt, s itt hagyott, Kinek mi köze hozzá, ki vagyok? Gazdátlan, üres ház, mire se jó, Csak eldobni, vagy eltörni való. Apály s dagály közt, így, időm múlván, Várom, míg értem visszatér a hullám. Nekem nem hazám e kietlen part, De aki titkon a füléhez tart Magányban, éjben, emberektől távol: Annak mesélek egy más, szebb világról.
Giovanni Pascoli: Éjjel
Lányok ülnek zümmögő rokka mellett - bearanyozza fürtjüket a lámpa, sugara olykor az éjszín szemeknek odatéved a fonó ablakára. Ábrándjuk, hogy a mesebeli herceg miattuk ront a zengő éjszakába - udvarlókról, igézetről csevegnek szerelmes szóval, virradatra várva.
Zorán: Volt egy tánc
Hófehér hajó úszott a folyón S összesimult a fiú s a lány Színes lampion fénylett az égen Mint a brosstű a mélykék ruhán És a fedélzet zenével megtelt Szólt a ringató, lassú románc Aj, aj, aj, aj Volt egy tánc, volt egy tánc Ilyen szépet csak filmekben látsz
És a vonatok indultak sorra És a fiú az ablakban állt És a vagonban nevettek rajta A harcedzett vén katonák Hogyha férfi vagy, rejtsd el a könnyed Mi lesz veled, ha a csatában jársz Aj, aj, aj, aj Volt egy tánc, volt egy tánc Talán egyszer még lesz folytatás Egy tánc, egy tánc, egy tánc, egy tánc És a lángon, a halálon, füstön át Úszik egy fehér hajó
És a vonatok megjöttek sorra Néhány békeév nekünk is járt Aztán jött az a rettegett autó És a ház előtt halkan megállt És a mama az ablaknál állva Újra évekig apámra várt Aj, aj, aj, aj Volt egy tánc, volt egy tánc Talán egyszer még lesz folytatás
És a brosstűből szénre már nem telt És a harmadik tél is lejárt És egy hajnalon csöngettek hármat És az apám az ajtóban állt Azt se bántuk, hogy nem volt már semmink Mindent elnyelt a nagy zálogház Aj, aj, aj, aj Volt egy tánc, volt egy tánc Talán mégiscsak lesz folytatás
Egy tánc, egy tánc, egy tánc, egy tánc És a börtönön, magányon, reményen át Úszik egy fehér hajó
De már szóltak a hírek s az ágyuk Mondd, az életük miért lenne más És mi mindent két bőröndbe gyűrtünk De már nem ment az elindulás
Már csak csendesen nézik a tévét Ahol ragyog egy másik világ És ők nem kérik senkin se számon Az elrabolt évek sorát Pedig semmiért vesztek el álmok Mint a zálogban hagyott ruhák Hm, volt egy tánc Volt egy tánc, volt egy tánc S néha elhitték, lesz folytatás
szövegíró : Leonard Cohen - Magyar szöveg: Sztevanovity Dusán
Prohászka Ottokár
Kő az úton
Gondolod,kerül életed útjába
Egyetlen gátló kő is hiába?
Lehet otromba,lehet kicsike,
Hidd el,ahol van,ott kell lennie.
De nem azért,hogy visszatartson téged,
S lohassza kedved,merészséged.
Jóságos kéz utadba azért tette,
Hogy te megállj mellette.
Nézd meg a követ,aztán kezdj el
Beszélgetni róla Isteneddel.
Őt kérdezd meg,milyen üzenetet
Küld azzal az akadállyal neked.
S ha lelked Istennel találkozott,
Utadban minden kő áldást hozott.
A gyertya lángja nézd, hogy imbolyog! - Most megindulnak benne a dalok! Már sírja lágyan viasz-könnyeit. Padlóra hulló bús akkordjait, Hűs szellő kapja fel s viszi tovább, E sosem hallott szép melódiát.
És kirepül kéményen ablakon, A Napba néz és tántorog vakon. Majd összegörnyed, földre hull, zihál, Kis törött szárnyú énekesmadár. De nem hagyom! Mert ő az én dalom! - És feltámad... - és többé nem adom!
Alfred De Musset
Georgge Sand-hez
Hát itt vagy, újra itt, csillagos éjeimben, kékszemű angyalom, te pilla-fátyolos szem, te üdvöm-örömöm, elvesztett szerelem! Azt hittem évekig, szivem legyőz s elátkoz, s ím könnyes szemmel és édes mosollyal állsz most, hogy újra megjelensz ágyamnál, hűtelen.
Két szót szóltál csupán - s a föld királya lettem. Szivemre a kezed: sebem mély, mérhetetlen; vájd, vájd, mélyebbre még, s vidd véghez műved ott! Soha hű szerető, lankadva már sebektől, nem itta a gyönyört sötétebb éjszemekből, s szebb homlokot soha nem ért még földi csók.
(Szegzárdy-Csengery József)
A.J. ChristiánA teljesség hangja/ könyvből /Egy tenyér hangja(A teremtő hang)A két tenyér hangja hallható,A két ember sorsa mondható.Az egy tenyér hangja hallhatatlan,Ám…Ha hallgatod a két tenyér mozgását,Mgéled az egy mozdulatlanságát,Ha beszéled a két ember vágyát,Megéled az egy akaratát.Mert…A mindenség valósága a Szünet:Ha meg hallod az egy tenyér csendjét,Megéled a Teremtés kezdetét,Ha meg hallod egy ember csendjét,Megérted a Mindenség végzetét.
Juhász Gyula
A templom harangjai
Varga Endre:
Szép estét kívánok Mindenkinek ! : ))
Adam Mickiewicz
JÓ ESTÉT!
Jó estét! - Hallva ezt szívem mélyén öröm kel,
