November 19. – „ Szent Erzsébet napja/ tél erejét szabja.”
Ha esik Erzsébetkor, akkor lágy tél lesz.
A legtiszteltebb női szent, Árpád-házi Szent Erzsébet. Szegények, elhagyottak, a kórházak és ispotályok, emberbaráti intézmények védőszentje. . A legenda szerint, mikor II. András édesapja kérdőre fogta, hogy miért visz a szegényeknek alamizsnát, a kötényében rózsává változott az eleség..., „rózsacsoda”.
Neve gyakran szerepel a pünkösdi énekekben, ami a pönkösdi rózsa és Erzsébethez kapcsolódó „rózsacsoda” motivum kapcsolatára utal.
Gyermekjátékokban is föltűnik neve:
„Hol jársz, hová mégy, Erzsébet asszony,
Fehér város széléről a kapitány üzente,
Aki lányát kérette, eredj édes lányom...”
*
„Erzsébet asszony kéreti lányát,
Szebbiket, jobbikat, karcsú magasabbikat...”
:-)))
VILÁGSZÉP SÁRKÁNY RÓZSA
Az aranyfogú királyfiról s a Világszép Sárkány Rózsáról mondok mesét mostan nektek, gyerekek.
Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, hol a kurta farkú malac túr - volt egyszer egy király. Akár hiszitek, akár nem, ezé a királyé volt az egész nagy Meseország, még azon is egy sánta arasszal túl, de övé lehetett volna még egy sánta arasszal azon túl is, mégsem látta mosolyogni a királyt emberi szem. De még a királynét sem. Bú volt éjjelük, bú volt nappaluk, mert az Isten nem áldotta meg őket gyermekkel, s mind azon évelődtek, kire hagyják majd nagy Meseországot.
Telt-múlt az idő, s egyszer a királyné azt látja álmában, hogy megjelenik egy ősz öregember, s mondja:
- Ne búsuljon, felséges királyné, jó az Isten, majd megvigasztalja. Tartson számot rá, mához esztendőre olyan gyöngyömadta, aranyfogú táltos fiúval áldja meg az Isten, hogy nem lesz annak párja kerek e világon. De tartson számot arra is, hogy ennek a fiúnak Világszép Sárkány Rózsa lesz a felesége.
Fölébred a királyné, végiggondolja az álmát, s örült is, búsult is. Örült, hogy fia lesz, de búsult is, mert tudta, hogy Világszép Sárkány Rózsát nagy Sárkányország királya elrabolta Tündérországból, s ahány világhíres vitéz utána indult, hogy kiszabadítsa, egy sem tért élve vissza.
No, eltelik az esztendő, s hát csakugyan igaza volt az ősz öregembernek: Isten meghallgatta a király s a királyné sűrű imádságát, megelégelte sok keserves könnyhullatását, s megáldotta egy gyöngyömadta, aranyfogú fiúval, aki már első nap talpra állott, s megszólalt:
Azt mondta az apjának:
- Édesapám, vigyen engem iskolába, mert tanulni akarok.
Mondta az apja:
- Hogyne vinnélek, édes, drága fiam. Mindjárt befogatok aranyos hintómba, s viszlek, ahová a szíved kívánja.
Egy esztendő, kettő alig hogy eltelt, erős legénnyé cseperedett az aranyfogú királyfi, végigtanulta az iskolákat, bejárt országot-világot, akkor aztán hazakerült, s mondta az édesanyjának:
- Emlékszik-e, édesanyám, hogy mit jövendölt volt az ősz öregember?
Felelt a királyné nagy búsan:
- Emlékszem, emlékszem, édes, drága fiam, bár ne emlékezném!
- Egyet se búsuljon, édes lelkem, anyám - mondta a királyfi -, megkeresem én Világszép Sárkány Rózsát, ha a világ végén van is, s elhozom a sárkánykirálytól, ha addig élek is.
Hiába sírt a királyné, hiába kérte a fiát: maradj itthon, fiam, ne veszítsd el fiatal életedet - az aranyfogú királyfinak nem volt maradása, elbúcsúzott apjától, anyjától, az udvarbéli népektől, s elindult világgá.
Ment, mendegélt a királyfi hetedhét ország ellen, s egyszer, amint este megy rengeteg erdőn keresztül, valami fényességet lát az út közepén, egy pocsolyában.
Közelebb megy, nézi, nézi, s hát a pocsolyában egy icipici aranyos kocsi van, a kocsiban egy szépséges szép asszony, s ámbátor hat fehér mókus volt a kocsi elé fogva, nem tudott kivergelődni a pocsolyából. Bezzeg egy szóval sem kérette magát a királyfi, megfogta a kocsit, s szépen kiemelintette a pocsolyából.
- No, te királyfi, mert látom az arcodról, hogy az vagy - szólt a szép asszony -, jótét helyébe jót várj. Tudd meg, hogy én vagyok a tündérek királynéja, mit kívánsz tőlem?
- Ha te vagy a tündérek királynéja, akkor a te lányod Világszép Sárkány Rózsa. Nem kérek én tőled egyebet: add nekem a lányodat.
Elszomorodott erre a szóra a tündérek királynéja, könnybe borult a szeme, s mondta a királyfinak:
- Igazad van, te királyfi. Az én lányom Világszép Sárkány Rózsa, de mégsem az enyém, mert elrabolta tőlem nagy Sárkányország királya, annak a keze közül pedig nincs ember, aki kiszabadítsa. Mert tudd meg, hogy nagy Sárkányország királya a vasat úgy gyúrja, mint a tésztát, a követ úgy morzsolja, mint a túrót, s a fát úgy töri pozdorjává, mint a kendert. Soha nem győzöd le őt, hiába próbálsz szerencsét.
- Már egy életem, egy halálom, én azt mégis megpróbálom - mondta a királyfi. - Ha ő erős, én is az vagyok, ha ő tud egyet, én tudok kettőt.
- Jól van - mondta a királyné -, ha csakugyan meg nem tántorodol erős föltételedben, nesze, adok neked egy tőből nőtt három arany hajszálat s egy kilincsmadzagot. Ezzel a kilincsmadzaggal üsd meg háromszor az egy tőből nőtt három arany hajszálat, s lesz belőle olyan táltos paripád, amilyen még ezen a világon nem volt, a kilincsmadzagból pedig aranyos, gyémántos kantár. Csak ülj fel a lóra, s ez elvisz téged egy magas hegy aljába, ottan találsz egy forrást, abban fürödjél meg, a hajad egyszeriben arannyá változik, testedet kard nem fogja, s magad hétszerte erősebb leszel, mint eddig voltál. A forrás mellett, a fűzfabokrok közt, találsz egy kardot, melynek csak a hegye látszik ki a földből. Ezt húzd ki, kösd az oldaladra, s ha majd kifáradsz a nagy viaskodásban, vág ez magától is, csak szólj neki: kard, ki a hüvelyből! De még ez sem elég, mert mondom neked, hogy rettentő nagy az ereje nagy Sárkányország királyának. Adok még három üveget, mind a háromban erősítő ital van. Ha szükséged lesz rá, előbb igyál a legkisebbik üvegből, azután a középsőből s legutoljára a legnagyobbikból. Így tán meggyőzöd nagy Sárkányország királyát.
Azzal a királyné a mókuskákat meglegyintette aranycsapós ostorkájával, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, a királyfi pedig ott maradt az út közepén. Elővette az egy tőből nőtt három arany hajszálat, megütötte a kilincsmadzaggal, s hát abban a szempillantásban egy gyönyörűséges vasderes paripa lett belőle, a kilincsmadzagból pedig aranyos, gyémántos kantár, de olyan fényes, hogy ragyogó világosság lett egyszeriben a rengeteg erdőben.
Fölpattant a királyfi a vasderesre, s hipp-hopp! mire pitymallott, ott volt ama hegy tövében, megfürdött a forrásban, s ím abban a pillanatban aranyhaja lett, s hétszerte erősebbnek érezte magát, mint annak előtte. Megy a fűzfabokrok közé, s csakugyan ott a kard, kirántotta a földből, felkötötte az oldalára, s azzal ismét felpattant a lovára.
Repült a vasderes, mint a szél, még a szélnél is sebesebben, s egyszerre csak nagyot toppant. Kinyitja szemét a királyfi, s hát egy rézhíd előtt állott meg a táltos.
- Mi baj, édes lovam?
- Semmi, édes gazdám, csak itt vagyunk a rézhíd előtt. Pihenj egy keveset, mert, látod-e, két sárkánykígyó őrzi ezt a hidat, s míg ezeket el nem pusztítod, nem jutsz nagy Sárkányországba.
No, pihent is, nem is a királyfi, nekiugratott a hídnak, de még a kicsi ujjának sem volt elég a két sárkánykígyó, egy szempillantásra összekaszabolta. Azzal keresztülugratott a hídon, be nagy Sárkányországba, annak is a kellős közepébe. Ott volt a sárkánykirály gyémántpalotája, egy gyönyörű selyemrétnek a közepén. Éppen akkor kaszálták a selyemrétet aranykaszákkal, rakták a boglyákat gyémántvillákkal, s kint volt Világszép Sárkány Rózsa is, üldögélt egy fa alatt nagy búsan.
Egyenesen elejébe vágtatott az aranyfogú királyfi, köszöntötte szépen, illendően Világszép Sárkány Rózsát, s mondta neki mindjárt:
- Ne sírj, ne búslakodj, Világszép Sárkány Rózsa, ím eljöttem, hogy megszabadítsalak.
Felelte nagy búsan Világszép Sárkány Rózsa:
- Eljöhettél s vissza is indulhatsz, engem soha meg nem szabadítasz, itt kell elhervadnom.
- Itthon van-e a sárkánykirály? - kérdezte a királyfi.
- Nincs - felelte Világszép Sárkány Rózsa -, de délebédre hazajő, s bizony jaj lesz neked akkor, te szegény királyfi.
Mondta a királyfi:
- Ahogy lesz, úgy lesz, Világszép Sárkány Rózsa. Az édesanyámnak egy ősz öregember azt jövendölte volt, hogy te leszel az én feleségem: én eljöttem érted. Akarod-e, hogy megszabadítsalak?
- Jaj, hogyne akarnám!
- Bizony, ha akarod, el is viszlek innét!
Amíg a sárkánykirály hazajött volna, Világszép Sárkány Rózsa megsúgta a királyfinak, hogy a pincében van egy hordó, abban lesz nyilván a sárkánykirály ereje, mert abból szokott inni.
Mondja a királyfi:
- Hozzál egy kulaccsal abból az italból, mindjárt megpróbálom.
Leszalad Világszép Sárkány Rózsa a pincébe, teletölt egy kulacsot abból a hordóból, fölszalad vele, hajt belőle egyet a királyfi, s hát csakugyan sokkal erősebb lett, mint volt annak előtte.
Eközben elkövetkezik a délebéd ideje, s hát jő a sárkánykirály táltos lován, s ahogy betoppan az udvarra, meglátja az aranyfogú királyfit.
- Éppen jókor jöttél - kiáltott a sárkánykirály -, téged vártalak, aranyfogú királyfi! Ma éjjel megláttam álmomban, hogy idejössz. Gyere csak az ólomszérűre, hadd lám, melyikünk erősebb!
Kimentek az ólomszérűre, ott a király hamarosan kettévágott egy kősziklát a fanyelű bicskájával, az egyik felét a királyfinak dobta, s mondta neki:
- No, te aranyfogú királyfi! Morzsold össze úgy ezt a sziklát, mint én a másik felét, akkor aztán elhiszem, hogy erősebb vagy.
Azzal mindjárt lisztté is morzsolta a sziklát.
- Hiszen ez semmi! - mondta a királyfi, s úgy összemorzsolta a sziklát, hogy víz csepegett belőle.
- Látom - mondta a sárkánykirály -, hogy erős legény vagy, most már viaskodhatunk. Várj csak, leszaladok a pincébe, hogy felhozzam a kardomat.
- Nem oda Buda - kiáltott a királyfi -, csak maradj itt, küzdjünk kard nélkül!
- Jól van, hát küzdjünk kard nélkül - s azzal a sárkánykirály derékon kapta a királyfit, s úgy levágta, hogy térdig esett az ólomszérűbe.
No de a királyfi sem hagyta magát, kiugrott a likból, felkapta, megforgatta a sárkánykirályt, s derékig vágta a földbe.
De bizony a sárkánykirály sem hagyta magát, kiugrott, s a királyfit nyakig vágta az ólomszérűbe.
- Megállj csak - rikkantott a királyfi -, mindjárt emberedre találsz!
Kiugrott, megkapta derekán a sárkánykirályt, s levágta, de úgy belevágta az ólomszérűbe, hogy éppen az orráig süppedt le.
De most már nem tudott kiugorni. Könyörgésre fogta, hogy hagyja meg az életét. Azt mondta az arany fogú királyfi:
- Jól van, nem kell nekem a te életed, csak Világszép Sárkány Rózsa kell nekem.
Azzal elindult a királyfi a palotába, de még az ajtó elé sem ért, valahogy kimászott a sárkánykirály a likból, s megállította:
- Hé, aranyfogú királyfi! Várj csak egy kicsit, még egyszer küzdjünk meg.
De mármost a királyfi is elévette a három üveget, s kihajtotta mind a hármat fenékig, aztán neki a sárkány királynak.
No, nem sokáig viaskodtak, fűbe harapott a sárkánykirály.
Hej, istenem, örült Világszép Sárkány Rózsa, de még az aranyfogú királyfi sem búsult. Egy aranyvesszővel megsuhintotta Világszép Sárkány Rózsa a gyémántpalotát, gömbölyű gyémántalma lett belőle, beledugta a keblébe, aztán lóra ültek, s hipp-hopp! meg sem álltak Tündérországig, ott is a tündérkirály palotájáig. Ott egyszeriben papot hívtak, nagy lakodalmat csaptak, azután meg ismét fölkerekedtek, s az aranyfogú királyfi hazájáig, a nagy Meseországig meg sem állottak. Itt megint nagy lakodalmat csaptak, de milyen nagyot! Magam is ott voltam, egy cinegelábat kaptam, s halljatok csudát! - mégis éhen maradtam.
Gyönyörködöm benned, kedves, Mint a lepkében, Amelyik most bújt ki a bábból, És gyűröttek még a szárnyai. Pont ilyen vagy most, Hogy ébredezel, És haragszol, Hogy kirángatlak az álomvilágból.
De tudom, hogy egy fésű, egy pillanat, És kivirágzol szinte...
De ha így maradsz, kócosan, Úgy is beröppenhetsz - egy kiskapun, ha nem vigyázok - egyenesen a szívembe.
Egyszer mindenki eltéved. Így esett a kis Brunellával is. Eltévedt. Reggel elindult hazulról, a kert alatt egy kicsit nézte magát a patakban, fésülködött. – Szép fekete hajam van – mondta a pataknak, és mosolygott örömében, hogy szép fekete haja van. – Bizony szép – mondta a patak. – És a szemem is nagyon szép – folytatta Brunella. Mi tagadás, a szeme is szép volt. A patak bólogatott. Most már nem olyan nagy lelkesedéssel, de bólogatott, mert Brunella igazán szép kislány volt, s olyan kedvesen tudott mosolyogni, hogy nem lehetett rá haragudni. A patak nagyon szerette volna, ha Brunella valami olyasfélét mond, hogy: „Jaj, de gyönyörű kristálytiszta vagy, te patak!” vagy: „Olyan szépen muzsikálsz, ilyen szépen senki sem tud muzsikálni!” De Brunella nem mondott ilyesfélét. Esze ágában se volt. Azt mondta: – Ha behunyom a szemem, nem látlak. Mikor Brunella szépen megfésülködött, elhatározta, elindul az erdő felé. Otthon ugyan mondták neki, hogy csak a patakig szabad mennie, mert az erdőben eltévedhet, és ott veszélyek leselkednek rá. „Ugyan – gondolta Brunella –, miféle veszélyek? Engem szeretnek a fák, a füvek, az őzikék. De az erdőben kígyók is vannak” – jutott eszébe. Öntudatosan fölvetette a fejét, fekete hajfonatában meglibbent a széles piros szalag. – Engem a kígyók is szeretnek – mondta. Most szépen megfésülködtem, elmegyek, megmutatom az erdőnek a hajam – szólt a patakhoz. – Csak ne menj messze. Bajod eshet, az erdőben lakik a Tigris, a Medve meg a Pakuk madár. – Engem szeretnek – toppantott Brunella, és elindult. A patak nem szólt semmit. Akkor sem, mikor kisvártatva Brunella megfordult, és azt mondta: – És én is szeretem őket. Sohasem látott még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat. Aztán, mondom, eltévedt. De nem félt.
– Ugye, szerettek engem? – kérdezte a fákat. – Szép kislány vagy – mondták a fák. Azon a dombon, ahol a hét hársfa állt, találkozott a Tigrissel. – Hrrr – morgott a Tigris –, hogy merészelsz! – Jaj, de szép hangod van! – mondta Brunella, és közelebb lépett. – Nem morognál még egyet? A Tigris meglepetésében teljesítette a kérést. – Hrrr – morgott még egyszer, de most már sokkal szelídebben. Aztán észbe kapott, igyekezett borzasztó pofát vágni: még ez a kis mitugrász lányka akar vele kukoricázni?! – És az arcod is olyan kedves – mondta erre Brunella. – Megsimogathatom? A Tigris tekergette a nyakát. „Még hogy kedves az arcom – Gyorsan belenézett egy tócsába. – Igaz is, elég kedves arcom van.” – állapította meg elégedetten, és mosolyogni próbált. Az állkapcsa csikorgott, mert a Tigris hét éve mosolygott utoljára. – Kedves kislány vagy – mondta –, megsimogathatsz. Brunella megsimogatta a Tigrist, és azt mondta: – Örülök, hogy találkoztam veled. Szeretlek, Tigris. A Tigris boldog lett, ugrált és bukfencezett. Amikor kiugrálta magát, csodálkozva Brunellára nézett. – Mit keresel itt, kislány? – Eltévedtem – mondta magabiztosan Brunella –, a patak partján lakom, abban a piros cserepes házban. – Tudom – mondta a Tigris –, pattanj a hátamra, egy darabig elviszlek. Brunella a Tigris hátára ült. Csodálatos volt száguldani. Egy ligetnél megálltak. – Tovább nem mehetek – mondta a Tigris –, erre menj, egyenesen. Hazatalálsz. Brunella elindult, amerre a Tigris mondta, és dúdolgatott. Egyszer csak lát ám egy barna foltot. Nicsak – gondolta –, talán a Medve, és megindult feléje. Tényleg a Medve volt. Már régóta figyelte a kislányt, csodálkozott, milyen bátran sétál a sötét erdőben. Tetszett neki, elhatározta hát, hogy nem bántja. De találkozni nem akart vele; minek mindenkinek megtudni, hogy ő itt lakik a Holdfényes Barlangban. De Brunella akkor már csak pár lépésre volt. A Medve nem akart bonyodalmat, gondolta, inkább elfut. – Ne szaladj el! – kiáltott utána Brunella. Úgy szeretnék beszélgetni veled. „Most már mindegy” – gondolta a Medve, és megállt. – Ne gyere közelebb, mert megeszlek! – kiabált a kislányra. – Jaj, de vicces vagy! – nevetett Brunella. Miért ijesztgetsz? A Medve elcsodálkozott. – Hogy mersz így beszélni velem? – Ó, hát mert szeretlek! – nevetett a kislány, és kezet nyújtott a Medvének. A Medve vigyázott, nehogy nagyon megszorítsa a kezét. – És miért szeretsz? – Csak – mondta Brunella –, mutasd a hátad, úgy látom, a hátad sötétbarna. – Igen – mondta a Medve, és mutatta a hátát. Jókedvű lett. Igazán jó érzés, ha egy szép kislány szereti az embert. Azaz hogy szereti a medvét. Brunella elmondta, hogy eltévedt, és hogy a Tigrissel találkozott. – Nem bántott? – csodálkozott a Medve. – Ó – nevetett Brunella –, hogy bántott volna, amikor olyan kedves Tigris! A hátán hozott a ligetig, hogy hamarabb hazaérjék. – Ha akarod – mondta a Medve –, én is elvihetlek egy darabig a hátamon. – Az jó lenne – felelte a kislány –, csak tudod, olyan éhes vagyok. – A mézet szereted? – kérdezte a Medve. – Nagyon. Mézet adjál – mondta Brunella. A Medve kézen fogva vezette a kislányt a barlangjába. Csodálatos barlang volt, zegzugos nagy termekkel. – Ugye, szép? – dicsekedett a Medve. – Rajtad kívül még senki sem látta. – Gyönyörű! – ámuldozott Brunella, és boldog volt, hogy szeretik egymást a Medvével. Ennél jobb méz nincs a világon, a Medve biztatta Brunellát, egyék még. Nem nagyon kérette magát, a hasát degeszre tömte. – Nem kellett volna annyit ennem. Most biztos nehéz vagyok – mondta, amikor a Medve hazafelé vitte a hátán. A Medve mosolygott. „Micsoda kedves kislány – gondolta –, lám, azzal törődik, hogy nekem nehezebb. Pedig hát igazán lepkekönnyű kislány volt, a Medvének meg se kottyant, hogy a hátán ül. – Na, tovább nem mehetek. Innét, ha egyenesen arra mégy, hamarosan hazaérsz – mondta a Medve, s amikor Brunella már majdnem eltűnt a fák között, utána kiabált: – Gyere el máskor is! – Jó! – kiáltott vissza Brunella. Ebben a pillanatban a nagy eukaliptuszfán éppen az alól kiáltott vissza Brunella – megszólalt egy dörmögő hang: – Ki merészeli zavarni a nyugalmamat? – Hát te ki vagy? – kérdezte a kislány, ernyőt csinált a szeme fölé, és a fára kémlelt. – Én a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár vagyok – dörmögött a hang –, és ha azonnal nem hordod el magad, meglegyintlek a szárnyammal. – Ó, de buta vagy! – mondta csendesen Brunella. – Látod, ha kedvesen beszélnél velem, és lejönnél hozzám, megszerethetnénk egymást. És akkor sokáig jól éreznéd magad, tudnád, hogy valaki szeret. – Ugyan – mondta a Pakuk madár –, én már háromszáz éve ülök itt, és még soha senkivel nem szerettük meg egymást. – Talán nem is járt erre senki – mondta Brunella. – De igenis – mondta a Pakuk madár –, kétszáztíz éve egy nyúl és nyolcvan éve egy szénégető. De nem szerettük meg egymást. Az igaz, hogy nem is vettek észre. – Na látod – mondta Brunella –, lejöhetnél, úgysem láttam még Pakuk madarat. A Pakuk madár egy darabig mirgett-morgott, aztán csak lejött. Óriási madár volt, és láb helyett tényleg három kereket viselt. – Hát, te elég fura szerzet vagy – nevetett Brunella –, de a szíved biztos jó, téged biztos nagyon lehet szeretni. Ezzel megsimogatta a Pakuk madarat. A Pakuk madárnak mind a három kereke bizseregni kezdett, s arra gondolt, jöhetett volna ez a kislány háromszáz évvel korábban is. Akkor talán ő még énekelni is megtanult volna, úgy, mint a sárgarigó. Kérlelte Brunellát, hogy ne menjen még, de erősen esteledett, a kislánynak haza kellett indulnia. A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár a hátára vette, és elrepült vele az erdőszélig. – Na, innen már látszik a házatok – mondta, és kitépett a szárnyából egy tollat. – Ezt őrizd meg. Emlékül. Már majdnem a patakhoz ért a kislány, mindjárt otthon lesz, gondolta, amikor egy borízű hang reccsent rá: – Állj! Hogy mersz a területemen mászkálni? – Hát te ki vagy? – csodálkozott Brunella, és megindult a hang felé. Egy torzonborz ember állt ott, szakálla az övéig ért, puskájával Brunellára célzott. – Én a vadász vagyok. Ha nem állsz meg, lelőlek. – Dehogy lősz – nevetett Brunella –, ki hallott már olyat, egy kislányt lelőni! Nem is gondolod te komolyan, látszik a szemeden, hogy jó ember vagy, és én a jó embereket szeretem, meg a jó emberek is szeretnek engem. – Igazán? Látszik a szememen? – kérdezte a vadász, és leengedte a puskáját. Brunella rámosolygott, a vadász meg vissza. – Ne haragudj, hogy ijesztgettelek – mondta a vadász –, nem tudtam, hogy szeretsz. – Ó, én mindenkit szeretek – mondta a kislány –, s engem is szeret mindenki. A füvek, a fák, a virágok. És a Tigris is meg a Medve meg a Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár. – Az nem lehet igaz – mondta a vadász, és megszorította a puskáját. – Nem is láttál még Tigrist, Medvét meg Pakuk madarat. – De igenis láttam – mondta büszkén a kislány –, és biztos téged is szeretnének. A Tigris a hátán hozott, a Medvénél mézet ettem, és a Pakuk madártól ezt a tollat kaptam emlékbe. A Tigris azon a dombon lakik, amelyiken a hét hárs áll, a Medve a Holdfényes Barlangban, a Pakuk madár meg az eukaliptuszfán. – Ó! – mondta halkan a vadász, és forgatta a szemét. – Megsimogatnál? – kérdezte tőle Brunella. – Persze, persze – sietett a vadász. Megsimogatta a kislányt. – És most már siess, mert esteledik. Elváltak. A kislány a patakhoz ért. – Szervusz, patak – mondta –, látod, semmi bajom se lett. Mindenkit szeretek, és engem is szeret mindenki. Ekkor egy lövés dördült. – A Tigris – mondta a patak. Brunella földbe gyökerezett lábbal állt. Megszólalni sem tudott. Eldördült a második lövés. – A Medve – mondta a patak. – Jaj, ne, nem akarom! – kiabált a kislány, de akkor már hozta a szél a harmadik dörrenést. – A Rettenetes Háromkerekű Pakuk madár – mondta a patak. A kislány térdre esett, keservesen sírt, könnyei a patakba hullottak. A víz zavaros lett a könnyeitől. – Most már sohasem láthatod magad bennem – mondta szomorúan a patak –, csak talán akkor, ha behunyod a szemed.
Tétlen... délután van, és én nézem a fákat. A barackot, diót, vadgesztenyefát és a többieket. Zöldek még, de lombjuk rezdülése fáradt és tűnődő. A baracké kicsit sárgább, mint nyáron, és a körte levelét már itt-ott pirosra érlelték hűvös éjszakák, egyébként alig változtak, mégis susogásukban, némaságukban mintha fáradt aludni vágyás lenne, és nem néznének távoli hegyek felé, ha felkel a nap, csak lefelé, közel, a földre.
A diót már leverték, mégis, ha megrezdül a szél, valahonnan lepottyanik egy-egy szem, és titkos éjszakákon megnyitja markát a vadgesztenye tüskés héja is, és elhinti fényes bőrű gyermekeit a puha földön és a meddő aszfalton.
A hajnalok már elködösödtek, a csókák kiáltása messzebb hallatszik, mint máskor, és üde rikkantásukban mintha a tél üzenne az erdőknek és a nádasoknak, a vizeknek és a szántásoknak, az utaknak és az utasoknak.
Tétlen... délután van, és én nézem a fákat és az eget, hol céltalan kis felhők vándorolnak békés magasságokban, és madárrajok utaznak dél felé. A sárgarigó már régen elvitte aranydolmányát és ezüstfurulyáját, a fülemüle nem is tudom, mikor köszöntötte utoljára a kertet, ahol született, a bíbicek nem féltik már a fészket a tocsogók felett, és a gólyák talán már meg is érkeztek "téli" szállásukra, hol mindig meleg van, és idegen csillagokra néznek, fél lábon tűnődve az afrikai éjszakában.
Csak a feketerigó zörög a száraz avaron, és idei cinkék böngésznek az almafákon, aprókat cserregve, mert elfogytak a hernyók, elrepültek a lepkék valahová a nyár után, vagy lehulltak, mint éjjel egy-egy száraz levél, és szárnyuk színes ragyogása elmúlt, mint a nyári virágok ideje és tündöklése.
És milyen hallgatagok az éjszakák! A csillagok mintha szúrós szemmel vigyáznának a csendre, és csak vándormadarak kiáltanának figyelmeztető üzeneteket az utánuk jövőknek, hogy utat ne tévesszenek... ami a szívükbe van rajzolva, hogy merre menjenek. De érzik, mint ahogy én is érzem, amikor felettem elrepülnek...
És megjött a hangjuk a varjaknak, amint átszántanak a hajnal párája felett, és lenéznek a kertekbe, hol sárgán zörren a kukoricaszár, és a harmat hideg cseppjei csillognak a káposzta levelén. ...
és én nézem a fákat, az eget, a földet, ahová már letelepedett az alkony borulása, és előkúsztak a hosszú árnyékok.
Csend van,...
A galamboknak és a rigóknak, az orgonálóknak, síposoknak és dalosoknak hiszek. A szélkiáltónak hiszek, a titkos fészekrakóknak, a fülemülének és a csíznek, mert hogy tél jön, azt tudjuk; vággyal és reménnyel fűtünk majd,...
Volt egyszer egy szegíny özvegyasszony. Annak volt egy olyan tizenöt-tizenhat év körüli fia. Egy szép napon mondja az asszony a fiának:
- Eredj ki, fiam, a folyóra, hozz egy kártyus vizet, me holnap akarok sütni egy kis kenyeret, legyen amivel dagasszak!
Kiment a fiú, megmerítette a kártyust. Ahogy teli volt, látja, hogy a folyón lefelé jön vagy tizenkét halász. Letette a kártyust maga mellé, és úgy bámulta, még a halászok elmentek. Akkor fölemeli a kártyust, vigye bé a vizet, meglátja, hogy a kártyusban egy kis hal fickándozik. Felemeli, hogy öntse vissza a folyóba, a kis hal megszólal:
- Amér megmentetted az életemet a halászoktúl, bármifíle szüksíged lesz, csak gondolj rám, minden teljesülni fog!
Hazavitte a fiú a vizet. Reggel korán mondja neki az édesanyja: - Hallod, fiam, még megdagasztom a kenyírnek valót, eredj ki az erdőre, hozzál egy kis fát, amivel kihevítsük a kemencét!
Ki is ment a fiú, látott egy sorban tizenkét méter fát összerakva. Felállott a leghátulsó méter tetejire, volt vélle egy kis ostor, avval elkezdett pattogatni. Ajjutott az eszibe, ha megindulna ez a sok méter előtte hazamenni. Csuda történik, a méter elkezd menni, ű pedig a tetejin pattogatott. Mikor béírt a városba, az egísz város csudájára állott, hogy az a fiú előtt menyen a fa hazafelé.
Abban a városban lakott egy király. Volt egy gyönyörűséges szép lánya. Aztat annyira féltette a király, soha a szobábúl ki nem engedte. Két-három nő vigyázott rá. Mikor azok a nők meglátták a famenetet, elkezdtek csudálkozni. Mondják a királykisasszonynak, jöjjön hamar az ablakhoz, nízze meg a csudát. Oda is ment, kinízett. A fiú meglátta a fa tetejirűl, megakadt a szeme rajta. Odakiált:
- Te szép lány, lennél terhes éntüllem!
A fiú hazament a fával. Telik-múlik az idő, a királykiasszonynak születik egy kisfia. A király, mikor megtudta, haragudott, bosszankodott. Nem tudta elgondolni, ez a csuda hogy történhetett. Hivatta az összes legínyeket a városbúl, egy rakásra gyűjtötte űket. A kis unokája már tudott járni, és azt mondja a király:
- Akihez a gyerek menyen, allesz az apja!
Hát csak mi törtínik? A kisgyerek odaszalad a szegény özvegyasszony fiához.
- Te volnál az? - mondja a király. - Ezennel kitagadlak benneteket!
Hozatott egy nagy hordót, belétette a lányát, urát, unokáját, kivitette a hordót a folyóra, leeresztette a vizen, hadd menjenek! Vitte a víz űket. Egyszer mondja a királylány:
- Férjem uram, olyan éhes vagyok, enném valamit! -Kérdi a férfi:
- Szereted a tejes puliszkát?
Alighogy ezt kimondja, ott egy nagy tál tejes puliszka előttök, három kanál mellette. Nekifognak, esznek. Mikor jóllaktak, kérdi a királylány:
- Hogy csináltad eztet?
Elmondta, hogy hogy járt ű a kis hallal.
- Hát akkor te poroncsolj neki, hogy legyen víge ennek az utazásnak!
Alighogy a férfi elgondolta, a hordó a parthoz ütődik, mind a hárman egy szép rítre hullottak a hordóbúl.
- Most már mit csináljunk? - kérdezte a fiú. Mondja a királykisasszony:
- Gondolj egy szép kastélyt, ami színaranybúl legyen, abban étel-ital fogyhatatlan legyen! .
Mikor eztet végiggondolta, ott állott előttök egy szép aranypalota. Megolvasták, kilencvenkilenc szobábúl állott. Volt még egy századik is, de elég volt nekik a kilencvenkilenc, a századikra rá se gondoltak. De ennek a palotának olyan híre támadt, még a királyhoz is eljutott. Jöttek grófok, hercegek megbámulni a szép palotát. Egy éjjel megálmodja a férfi, előtte volt a kis hal, azt mondja neki:
- Holnap eljő a király. A századik szobában ott van a király ábrázatja és a királyné ábrázatja, de ne mutasd meg nekik, hanem mikor a király kimúlatta magát, én lopok egy aranypoharat a király zsebibe! Mikor elindulnak, keresd meg az egísz palotában, szaladj a királyhoz, mondd, hogy megloptak!
Másnap reggel jött egy futár, jelentette, hogy írkezik a király egy század katonával. Meg is írkeztek. Volt ott enni-innivaló mindenkinek. Megbámulta a király és a királyné a szép aranypalotát. Itt ültek vendígsígbe három nap és három íjjel. Negyedik nap reggel, mikor megreggeliztek, a király búcsút vett az aranypalota gazdájátúl, összeszedte a katonáit, elindultak. Alig mentek a palotátúl vagy száz lípísre, futott a gazda utánnok:
- Felséges királyom, megloptak. Elveszett egy aranypoharam! Megkerestík az összes katonáknál, egynél se találták. A király már bosszús volt, odakapott a zsebihez, megérzi, hogy az ű zsebiben van. Kiveszi nagy szégyennel, odaadja. Megszólal a palotatulajdonos:
- Felséges királyom, jöjjenek vissza!
Ahogy visszamentek, bévezetik a királyt a századik szobába, és mondja:
- Felséges királyom, itt ez a takaró alatt egy pár embernek van az arcképe, az én apósomat és anyósomat ábrázolja.
Mikor levettík a takarót, a király nagy csudálkozva látja a saját arckípit és a felesígiét. Elgondolkozott, megkérdezte:
- Tulajdonképpen uraságod kicsoda?
Elmondta osztán, hogy ű az a szegíny fiú, akit a király leányával, unokájával a vízre tett. Azt is elmondta, hogy milyen csuda törtínt. A király úgy megörült, összevissza csókolta vejit, leányát, unokáját. Ű is ottmaradt, onnan kormányozta az országát. Még máma is ott van, ha meg nem halt.
Kezdetben semmi sem volt a világon, csak egy kerek kőszikla.
Egy öregember feje volt az, a búbján kutak, a tetejében sapka. Vihar kerekedett, lesodorta a sapkát. A kutakból égig érő vízsugár tört fel. Bugyogott a víz, egykettőre elárasztotta az egész földet. Föld sem maradt már. Csak tenger volt, víz borított mindent. És semmiféle ember nem létezett.
Arra szállt egy kiskacsa. Szállt, szállt, nem volt hova leszállnia. Körös-körül víz volt. Szállt, szállt, egyszer csak látja, egy fűszál bújik ki a vízből. Rátelepedett. De a fűszál nem bírta el. Újra felszállt. Szállt, szállt, darab idő múlva megint rászállt a fűszálra. Szujnnak hívják ezt a füvet. Még mindig nem bírta el. A kis kacsa szállt, szálldogált, a füvecske nőtt, nődögélt. Mikor a fűszál már meglehetős volt, a kis kacsa körülrepülte. Nézi, hát a fűszál alatt föld emelkedik ki a vízből. Rátelepedett. De a föld nem bírta el. A kis kacsa szállt, szálldogált, a föld meg egyre telt, terebélyesedett. Végül megállapodott. A kis kacsa leszállt. Ez volt Lavdzsepahk, a legelső föld. Hát meglett a föld! A kis kacsa fel-alá szaladgált rajta. Tojt egy tojást, aztán még egyet, aztán egy harmadikat, negyediket, ötödiket. Kiköltötte őket. Az első tojásból kikeltek a füvek és a fák, elsőnek a nyírfa, másodiknak a lucfenyő, harmadiknak az erdeifenyő, negyediknek a fűzfa. Megeredtek az erdők. Kinőtt a moha. Meggyűlt a tavak vize. Aztán a földből források fakadtak, a források folyókká dagadtak, a folyók ágakra szakadtak, és szigeteket hasítottak ki a szárazföldből.
A második tojásból kikeltek a halak és a madarak, elsőnek a ruca, másodiknak a lúd, harmadiknak a hattyú, negyediknek a holló, ötödiknek egy kis madár, a picc-kicsinyke.
A harmadik tojásból kikeltek a vadak, elsőnek a szarvas, másodiknak a medve, harmadiknak a farkas.
A negyedik tojásból kikelt az ember, elsőnek a férfiember, másodiknak az asszonyember. A kis kacsa szállt, szálldogált, egyszer csak látja, hogy ketten mennek a földön, egy férfiember meg egy asszonyember.
Az asszony viselős lett. Nemsokára eljött az ideje, fiút szült. Nem nevezték el sehogy, akkoriban még nem volt nép, neveket sem adtak. Az ember szujnból fonalat sodort, hálót kötött, kivetette. Elsőnek csukát fogott, másodiknak vörös sügért. Fogott halat eleget. A föld nagy volt, erdők borították. Egy szó, mint száz, akadt ennivaló, akadt munka is. Verejtékes munka.
Idővel az asszony szült egy lányt is. A fiú már legénysorba került. Éltek, éldegéltek, a lány is felcseperedett. Ideje volt megházasítani a legényt, férjhez adni a lányt. Igen ám, de nincs nép! Nincs kit elvennie a legénynek, nincs kinek adni a lányt! Ekkor így szólt a szülőanyjuk meg az apjuk:
- Gyertek, álljatok ide apátok, anyátok elébe!
Kézen fogták őket, mindkettőt megfordították, hogy egymásnak háttal legyenek, és azt mondták:
- Fel is út, le is út, eredjetek! Menjetek a víz mellett, a tenger partján egyenest, amíg csak a világ végéhez nem értek!
Útnak is eredtek, az egyik északnak, a másik délnek. Mentek egy évig, kettőig is. A föld pedig nem egyéb, mint egy sziget. Megkerülték, körbeérték, szembejöttek egymással. Szemtől szembe kerültek. Két testvér voltak, egy test, egy lélek lettek.
Egyszer csak gondoltak egyet, kunyhót, kuedet építettek maguknak. Sátor alakúra sikerítették, az oldalát befödték tőzeggel meg nyírfakéreggel. Szakasztott olyan lett, mint a mostani kuedek. Abban éltek, éldegéltek. Gyerekeik születtek. Telt-múlt az idő, unokáik lettek. Öregapa, öreganya lett belőlük. Egy egész falut kitett a nemzetségük. Szaporodott a nép. Egy tudósember lett a vezetőjük, őrá hallgattak. A tudósember nevezte el az újszülötteket.
Óriás tavak keletkeztek. Naggyá nőtt a föld, irdatlan erdők, mezők és mocsarak lepték el, nagy lett az égi madarak szaporasága, és bőviben volt az ember az égvilágon minden jónak.
Nagy-Küküllő partján van egy szász falu: Alsó-Bajom a neve. Ennek a falunak a határán, szőlőhegyek tövében, egy szép völgy terül el. Völgy közepén patak folydogál, úgy hívják, hogy Ördög pataka.
Ennek előtte több száz esztendővel egy szász gazda a feleségével s egyetlen leányával a szőlőben kapálgatott. Rekkenő nagy meleg volt, megszomjúhoztak erősen, s leküldötték a leányt a patakra vízért.
Lemegy a leány a patakra, de szeme-szája tátva maradt a csodálkozástól. Ott ült a patak partján egy ember, s előtte kiterítve rengeteg kincs. Volt ott arany, gyémánt fülbevaló, gyűrű, karperec s mindenféle csillogó-villogó drágaság, ami csak leányszemnek kedves lehet.
Megáll a leány, csodálja a fényes, csillogó ékszereket, s különösen megakad a szeme egy gyémánt fülbevalón.
- Istenem - sóhajtott fel a leány -, ha ez az enyém lehetne!
Mondotta az ember:
- Vedd meg, neked adom.
- Ugyan mit gondol?! Mivel vegyem meg? Nincs nekem pénzem.
- Nem baj! - mondotta az ember -, nem kell nekem pénz. Ha majd férjhez készülsz, hozzátok megyek, s adj nekem siltet.
- Siltet - álmélkodott a leány -, ó, azt jó szívvel adok.
Mert tudjátok meg, hogy a szászok nyelvén a siltnek kétféle értelme van: ha akarom, kötél, ha akarom, lélek.
A leány a kötélre gondolt - az ember meg a lélekre.
Örült a leány - hogyne örült volna! Hiszen csak jöjjön az az ember! Jöhet akármikor, kötelet kap náluk.
A gyémánt fülbevalót szépen felakasztotta a fülébe, aztán nagy hirtelen megmerítette a korsót, s szaladott vissza a szüleihez.
Látják az öregek a fülbevalót, összecsapják a kezüket:
- Hát ezt te hol találtad?!
Mondja a leány, hogy hol, s mondja azt is, hogy mit ígért érette.
- Jézus Mária, Szent József - jajgattak az öregek -, az bizonyosan az ördög volt, s nem kötelet, hanem lelket kívánt tőled!
Szaladnak le a patakhoz, hogy visszaadják a fülbevalót, de már akkor annak az embernek híre-pora sem volt. Úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Sírtak, jajgattak az öregek, nem tudták, mit csináljanak. Leszaggatták a leány füléből a fülbevalót, s beledobták a patakba; hátha így megszabadulnak az ördögtől.
Aztán hazamentek nagy búsan, lefeküdtek, de nem jött szemükre álom, ettől a naptól kezdve nem volt nyugodalmuk.
Telt-múlt az idő, egy falubeli legény megkérte a leány kezét. Elkövetkezik a lakodalom napja is; a pap összeesketi a fiatalokat; kezdődik a lakodalom, húzzák a cigányok, táncolnak a legények s leányok - táncra perdül a menyasszony is vőlegényével. Hát uramteremtőm, abban a pillanatban nagy fergeteg kerekedik. Ég, föld elfeketedik, zúgott, zengett a levegőég; ajtók, ablakok kinyíltak maguktól, s ím, betoppan az egyik ajtón a fülbevalós ember.
Odamegy egyenest a leányhoz, rákiált:
- Ide a siltet!
A leánynak a szava is elállott ijedtében; reszketett, mint a nyárfalevél, de nagy nehezen összeszedte az erejét - kiment a házból, s mindjárt jött is vissza egy kötéllel.
- Nesze, itt a silt!
- Ohó - mondotta a fülbevalós ember -, nem kötélért adtam én a fülbevalót, hanem a lelkedért!
Nekibátorodott a leány, s mondta:
- A lelkem az Istené, azt nem adom.
Nagyot kacagott az ember.
- Az Istené?! Amit egyszer az ördögnek adtál, azt az Isten sem veheti el.
Ahogy ezt mondta, keresztülbucskázott a fején, s egyszeriben ördöggé változott.
- Az ördög, az ördög! - kiabáltak az emberek, s iszonyatos rémület fogott el mindenkit.
Istenem, Istenem, mit tudjanak csinálni, hogy megszabaduljanak az ördögtől?!
Ott volt a vendégek közt egy pópa: egyedül ez nem vesztette el a fejét. Kiszaladt az udvarra, megfogott egy kakast, bevitte, s mondta az ördögnek:
- Nesze, itt a lélek, vigyed!
Mondotta az ördög:
- Engem nem csalsz meg, szent atyám. Nekem igazi lélek kell, s ha azt nem adjátok, viszlek valamennyiteket a pokolba.
"Hm - gondolta magában a pópa -, ez nem tréfál!"
Gondol ide, gondol oda, hirtelen elővesz egy karikós kalácsot, s mondja az ördögnek:
- Hát jól van, ördög, egyezzünk meg békességgel. Odaadjuk a leány lelkét, ha te mindazt kiállod, amit ez a kalács kiállott.
- Hiszen ha csak ez a kívánságotok, ezt jó szívvel teljesítem.
Megfogta a kalácsot, jól megtapogatta, s kérdezte tőle:
No, te kalács, mit állottál ki?
Felelt a pópa a kalács nevében:
- Hej, ha azt én mind el tudnám mondani, mit én kiállottam, csak hallgass ide! Tavaly ősszel, mikor még búza voltam; a földből kinőttem; azután reám esett a hó, eltemetett, s tavasszal, mikor elment a hó, nagy növésnek indultam. Meg is nőttem szépen, de alig értem meg a nyarat, jöttek az emberek, s levágtak. Ez még nem is fájt olyan erősen, hanem azután agyba-főbe vertek; még ez sem volt elég, vittek a malomba, s két kő között ízzé-porrá morzsoltak. Onnét ismét elhoztak, vízbe fullasztottak, s jól összegyúrtak.
Közbeszól az ördög:
- Hát még ez is szenvedés? Hiszen ezt én jó szívvel kiállom egy lélekért.
- Hm - mondotta a pópa -, még egyéb is történt velem: mikor jól meggyúrtak, belevetettek a tüzes kemencébe.
- De már ezt ki nem állom - kiáltotta az ördög -, száz lélekért sem!
Kiugrott az ablakon, mintha puskából lőtték volna ki, s meg sem állott a pokolig.
„Volt egyszer egy kislány – Türürünek hívták; kispajtását, Tururut meg – Tururunak hívták. Úgy szerették egymást, mintha kistestvérkék lettek volna (és nem is biztos, hogy nem voltak azok).
Jó kisfiú volt Tururu, csak egy picit pajkos, egy icipicit butuska, egy icurka-picurkát gyáva, egy induri-pindurit rendetlen. Folyton elhányta játékait, elvesztette cipőjét – ezt most is otthon hagyta, mert a képen is meztéláb láthatjátok: ahol ni! Ott a mezítlábas Tururu!
Ez a pöttöm Tururu olyan pöttöm volt, hogy alig ért Türürü derekáig, és ha valamit mondani akart neki, hát előbb megrángatta a kislány varkocsát. Volt is neki, a kislánynak, akkurátus hosszú-szép, fonottas varkocsa s azon masnira kötve piros pántlikája,... ahol ni! Hogy Türürü milyen sudármagas, ki hitte volna!
Nos, hogy szót szóba öltsek. Ezek itt ketten nagyot gondoltak egyszer, kézenfogták egymást, és világgá eredtek. Annyi mesét olvastak-hallottak már a világról, és olyan gyönyörűségesnek képzelték Világszép Meseországot, hogy egy szép napon, a Világút közepén elkiáltották:
egy-halálunk, egy-életünk:
kámfort játszunk – elszéledünk!
egy-életünk, egy-halálunk:
Meseország – megtalálunk!
Lábujjhegyen búcsút mondtak a kapufélfának, s azzal felkerekedtek.
Mentek-mentek-mendegéltek, amíg egy rengeteg erdőbe nem értek. Ismerős volt ez a rengeteg erdő, hiszen mindahány mesében, mindahányszor, mindig ebbe a vadonerdőbe ért minden világgá eredő testvérpár; de hiába volt mesebeli – erdőnek rémisztő-rengeteg erdő volt. Rájuk sötétedett, és a kisfiú is félni kezdett a vadállatoktól (... – rikácsolnak, bőgnek, huhognak, hogy ki se mondom, és már a torkunkban dobog a szívünk). Tururu is így volt vele, megrántotta Türürü varkocsát, és így szólt:
– Félek, félek, Türürü!
– Mitől félnél, Tururu?
– A farkastól, Türürü, hogy megkóstol, Türürü.
Tovább mentek-mendegéltek. Tururu megint nyafogni kezdett:
– Fáradt vagyok, Türürü!
– Mitől volnál, Tururu?!
– Lábacskámat, Türürü, térdig jártam, Türürü!
Megint mennek-mendegélnek; Tururu meg újra rákezdi – de olyan cincogósan:
– Éhes vagyok, Türürü, úgy ehetném, Türürü! Szomjas vagyok, Türürü, úgy ihatnám, Türürü!
A kisember megkisemberelte magát hősiesen, összeszorította a szájaszélét, és egy darabig hallgatott. De nem sokáig, mert ahogy ballagdogál, egyszer csak Tururu megtirpitorpan, és nagyot visít:
– Jujj jujj jujj jujj, Türürü! Tövis ment a – Türürü! – talpacskámba, Türürü!
– Mutasd, melyik – Tururu – talpacskádba, Tururu?
– Egyikbe is, Türürü, másikba is, Türürü! Mind a kettő, Türürü, csupa tövis, Türürü!
Szegény kis Tururu! Bizony azt sem tudta, melyik lábára álljon. Szánta-bánta már nagyon, hogy világgá eredt. Megemlékezett az édesanyja főztjéről, és mondogatta is Türürünek – most már nem félne a farkastól, mert ő falná fel szőröstül-bőröstül, meg hogy egy korty forrásvízért, egy szelet vajascipóért odaadná egész Meseországot –
– Nézd, már mindjárt hajnal hasad, Türürü!
Neked nem korog a hasad, Türürü?
Elcserélném virradóra, Türürü, egy szelet vajascipóra, Türürü, mind a Mesék Birodalmát, Türürü…
– Egy vajasért odaadnád, Tururu?!
– Odaadnám, oda én erdőt, mindenestül!
A farkast is megenném szőröstül-bőröstül!
Hát alighogy ezt kimondta – uramfia! Ameddig a szem ellát, az erdő teslisde teli lett vajaskenyérrel, hogy alig lehetett lépni tőle: mindenfelé vajascipó fehérlett a hajnalderengésben.
Ebből is láthatták, hogy már nem lehetnek messze Meseországtól, ahol ilyen csodák mindennaposan történnek. Mert bizony hogy nem tövis volt, amibe a mezítlábas kis Tururu belelépett, hanem a CSODATEVŐ CSALÁNLEVÉL. Akárki akármit kívánt, csak meztéláb, kétlábbal rálépett a CSODATEVŐ CSALÁNLEVÉLRE, és minden kívánsága teljesült. (Ha meg meztéláb úgy talált ráugrani a CSALÁNLEVÉLRE, hogy kicsordult a könnye – hát az is teljesült neki, amit kívánni elfelejtett.)
Tururu és Türürü ebből is megtanulhatta, hogy nincs lehetetlen, ha nagyon akarjuk; de meg azt is, hogy ha valamit igazán el akarunk érni, meg kell szenvednünk érte. Ott mindjárt jól belaktak vajaskenyérrel, s csakhamar tiszta forrásra is leltek. A tenyerük-csöbréből ittak, és amit nem küldtek le a torkukon, az kétfele a szájukon, le az állukon-mellükön csurgott alá a köldökükig. Nagy pocséta maradt utánuk, s annyi vizet vedeltek, hogy ha hegyezik a fülüket, tán még azt is meghallják – egymás hasikájából a békakuruttyolást.
A csodaforrásnál kis pihenőt tartottak, a tarisznyájukba beraktak a vajascipóból annyit, amennyi az útra kell (mert azt elfelejtettem mondani, hogy az is volt nekik – tarisznyájuk,... ) – s azzal nekidurálták magukat és folytatták útjukat.
De „nekidurálni” – ez a legnehezebb. S azt meg hogy kell? – kérdezitek. Hát – nótára kell gyújtani. Hogy nótára gyújtottak-e? És ha igen, milyenre? Nem tudom, ha akadna közületek valaki olyan, ő biztosan tudja, rábízom ezt is, a jó nótafaragóra:
hej tillárom tillajlárom
utam eztán vígan járom
nem kárpálok – akárhova
vigyen apostolok-lova
nem-nyivegek-nem-nyafogok
menni mendegélni fogok
ha három nap ha hét éjjel
küzdök pásttal meredéllyel
míg a Tábla rajzolatja
két kistestvért ki nem adja:
tátott szájjal bámul már a
Meseország Kapujára!...”
Határ Győző - A testvérpár első, szerencse-próbáló világjárása (részlet)
„Olyan most a mező reggelenként, mintha gyémántos fátyolrongyokkal volna behullatva. A kis mezei pókok hálói azok. A kis mezei pókok is érzik már a kegyetlen hónapok közeledését...
fölmásznak a legmagasabb fűszálak hegyére, föl a napba néző fű kék virágaira, a bogáncs borzas fejére...
A mező csöndes. Sápadt-sárga a fűország... Fenn a felhők magasban, panaszos kiáltó darvak utaznak Dél felé...
Íme, megborzolódik az erdő: suhogva száll át rajta egy láthatatlan óriás. Szárnyának nyomásai alatt meghajlongnak a fák; ruhája végigsepri a mező fűszálait. Jön. Ez az északi szél.
A kis pókokat ím reménység eleveníti fel: sietve szőnek hosszú, fehér selyemvitorlákat, két-három méter hosszúakat is. És vesd el magad, pirinkó teremtmény...
Itt egy fagally, ott egy háztető fogta el a szálló, fehér fonadékot, a templom tornya is megakaszt egypárat az útjában...”
*
Gárdonyi Géza szobra szülőházánál - Kligl Sándor alkotása
agárdpusztai szülőház, ma Gárdonyi Géza Emlékház
„Apám szeptemberben iskolába adott. Mi a falu déli végén laktunk, az iskola meg a falu közepén volt, körülbelül egy kilométernyi távolságra. Nekem eleinte nagy gyötrelem volt oda eljárnom, mert míg a falubeli gyerekek nem ismertek, mindig csúfoltak...
Otthon nem tudtak erről semmit, mert szótlan természetű voltam: nem panaszkodtam.
De az iskola tetszett nekem.
Félig földbe süllyedt ház, földes szoba; ablakai kicsinyek; fala alacsony. Mindössze három-három hosszú pad volt benne: az északi oldalon a leányok ültek, a délin a fiúk. Középen az ablaktól az ajtóig jó nagy tér, amelyen a tanító sétálgatott.
Más úrifiú nem járt oda, csak én, meg később, két év múlva az öcsém. No meg a tanító fia, a sápadt kis Guszti.
A tanító azonban nem különböztetett meg bennünket a többitől, mindössze a tollszedés meg a fahordás alól voltunk fölmentve.
Mert az iskolának nem volt fája, s ősi szokás szerint télen maguk a tanulók fűtötték.
Minden gyerek vitt a hóna alatt egy darab fát, s átadta a vigyázónak. Az meg ledobta a kályha mellé. Ilyen módon annyi fa gyűlt össze, hogy a tanítóné konyhájára is elég volt.
Tollszedésre meg a tanító kötelezte az iskolát. Ő még lúdtollal írt, s a gyermekek nagy része is. Csak mi írtunk réztollal, meg valami három jómódú parasztfiú.
Hát tavaszonkint szedték és hordták a gyermekek a lúdtollat. A tanító megmetszette nekik ügyesen, írásóra alatt aztán oly sercegés volt az iskolában, mintha pecsenyét sütnének.
A tintát se vettük a boltban. A tanító megtanított bennünket, hogyan lehet a bodzából tintát főzni. A tintafőzés persze nem történt észrevétlenül. Ha Pista vagy Miska tintás volt homloktól könyökig, biztos, hogy otthon tintát főzött.
Ha visszagondolok erre az iskolára, a falu szegénységének a képét látom benne. Voltak olyan gyermekek, akik télen is mezítláb jártak. A lábuk vörös volt, és futva jöttek havas időben, de azért ami jég volt útközben, végigcsúsztak rajta.
Könyvet se tudott mind szerezni. Ábécéskönyv, katekizmus, biblia - ez volt a könyvük. A többit írták. Én még privát-órát is kaptam, hát nekem volt mindenféle könyvem, de a földrajzot én is írtam.
Sokszor leírtam ezt a kis földrajzot, mert sose elégedtem meg az írásommal, s mindig azt szerettem volna, hogy szép legyen az én írott földrajzom. De emlékszem a tartalmára, hogy csakolyan lélektelen, száraz volt, mint amilyet az én gyermekeim tanulnak.
Az iskolatársaim közül alig egy-kettőnek a neve maradt meg az eszemben. Ennek oka az, hogy többnyire ilyen nevek voltak: Kis, Nagy, Szabó, Kovács, Gál, Ködmen - meg ezeknek a neveknek Alvégi, Felvégi, Sánta, Balog összetételei.
Az iskola fegyelmezett volt, s elég tiszta. Nem volt ott soha lárma. Még az utcán is rendben kellett hazamennünk.”
*
„A tanítóm olyan hajat viselt, mint a múlt század közepén volt divat: vagyis elöl hátrafelé fésülködött, hátul meg előrefelé; azután rányomta a fejére a hímzett házisapkát, s ily módon kialakult a frizura felül laposra, hátul bokrosra.
A füle mellett egyujjnyi kis ceruza ült állandóan. Csodálatosan sokáig tartott, sőt talán holtáig is. Egyszer a tanító a füle mellé tapint, s bámulva emeli föl a fejét:
- Gyerekek - mondja felleges arccal -, a ceruzám elveszett.
Nosza megindul a keresés: földön, asztalon, asztal mögött, de hiába: a ceruza nincs meg.
- A ceruzának meg kell lennie! - szólt ekkor Malyáta szigorúan. - Addig nem megy el innen emberfia, míg a ceruza elő nem kerül.
Bennünk meghűlt a vér. Tolvaj van közöttünk, vakmerő nagy tolvaj!
A legidősebb fiú egyenkint vizsgálta át a zsebeket és tarisznyákat, a padzugokat, sapkákat, csizmákat, és mi visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy kire bizonyul a tolvajlás.
Ez délelőtt tíz órakor történt.
A tanítás komoran folyt tovább, s a tanító példákat mondott, hogy a szeg a zsákban is elárulja magát, a titkot a tyúk is kikaparja.
Délfelé megtapogatja a tarkóját, és nagy örömmel szól:
- Gyerekek, megvan a ceruza!
Hátracsúszott a ceruza, és ott lapult a hajfürtök között.”
Az egri borvidék szőllőiben mondják, a gazda „fájdalmasra szed”. Igyekeznek a szüretelést Hétfájdalmú Szűzanya napjára, vagyis a fájdalmas búcsúra befejezni (Szeptember 15.).
Szüreti felvonulások,”majálisok”, egymást követő mulatságok tették, s teszik ma is vidámmá a szüret bőségének örömét, –„...bál bált ér, amiben mindenki egyforma jókedvvel és lelkesedéssel vesz részt.”Szokássá vált, hogy a szőlőszedést befejező munkások szüreti koszorút készitettek, s ezzel ajándékozták meg gazdájukat.
„Néhányan emlékeztek arra, hogy a Grőber-féle szőlőben szüretkor a gazdának a vincellér irányitásával, piros és fehér szőlőfürtökből készitettek, nemzeti szinű szalagokkal diszitett koszorút, azaz nagyfüröt, melyet a gazda sokáig őrzött a szüret után. Többen a présházban tartották, de akadtak akik otthon a tornácon akasztották fel. Volt olyan gazda, aki a présházban a következő szüretig megőrizte az ajándékba kapott szöreti koszorúját...” Fajcsák Attila
„Annyi édes remények, annyi meleg óhajtásnak tárgya a szüret, küszöbünkön áll. A bércek, melyeken Isten áldása most oly bőven piroslik, holnap már örömtüzeitektől fognak lángolni, örömdalaitoktól fognak visszhangozni... az egyház, a ti anyátok, mely tavasszal megszenteli szőlőiteket, mely az ég harmatát kéri venyigéitekre, most áldását adja örömeitekhez.”
Volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény ember s annak három fia.
Ennek a szegény embernek egy darab szőlője volt, egyebe semmi, sem égen, sem földön. No, hanem őriztette a szőlőjét, akárcsak a szeme fényét. Sorba jártak ki a fiai a szőlőbe, és istrázsálták éjjel-nappal.
Egy reggel a legidősebb fiú ment ki a szőlőbe, ott leült, s elkezdett falatozni. Amint ott falatoznék, elejébe ugrik egy béka, s kéri a legényt:
- Adj egy falás kenyeret, te legény, már két hete, hogy egy falatot sem ettem.
- Majd holnapután vaskedden - mondotta a legény, s elkergette a békát.
A béka elment szó nélkül, de a legény csakhamar elaludott, s mikor felébredt, a szőlő úgy meg volt dézsmálva, hogy a legényt a hideg is kirázta nagy félelmében.
Másnap a középső fiú ment a szőlőbe, de az éppen úgy járt, mint a legidősebb. Attól is kért a béka kenyeret, de ez a legény is elkergette, még jól meg is dobta kővel. Azután lefeküdt, elaludott, s mire felkelt, fele sem volt meg a szőlőnek.
Hej, zsémbelt a szegény ember, nem volt otthon maradása a két idősebb legénynek, elkergette az apjuk. Egyebük sincs annál a kis szőlőnél, s arra sem tudnak vigyázni! Mondotta a legkisebb legény:
- Ne búsuljon, édesapám. Ami maradt, az meg is marad, azt én őrzöm.
Kimegy a legény a szőlőbe, leül ő is falatozni, s hát jő egy béka, kenyeret kér tőle is.
- Adok én jó szívvel, hogyne adnék.
Letört egy jó darabot a kenyérből, s szépen a béka elé tette.
- Egyél, szegény béka, nesze.
- No, te fiú - mondotta a béka -, jótétel helyébe jót várj. Nesze, adok neked egy rézvesszőt, egy ezüstvesszőt meg egy aranyvesszőt. Majd az éjjel eljön három paripa, egy rézszőrű, egy ezüstszőrű meg egy aranyszőrű, hogy összerugdossák a szőlődet, de te csak suhints rájuk külön-külön ezekkel a vesszőkkel, s egyszeribe megszelídülnek. Aztán meglátod, hogy sok hasznukat veszed az életben.
Úgy lett, ahogy a béka mondotta. Eljött éjjel a három paripa, berontottak a szőlőbe, nyerítettek, rúgtak, kapáltak, hányták fel a földet a csillagos egekbe. De a legény sem nézte összedugott kézzel, rájuk suhintott magyarosan, s hát abban a pillanatban úgy megszelídültek, úgy állottak előtte, mint három bárány.
- Ne bánts minket - mondották a paripák. - Ha valamire szükséged lesz, csak suhints a vesszőkkel, s nálad leszünk.
Azzal a paripák elnyargaltak, a fiú pedig hazament. De semmit sem szólt, sem az apjának, sem a testvéreinek arról, hogy mi történt. Azok csak csudálkoztak, hogy mi tenger szőlő lett, hogy az egész falunak nem lett annyi bora, mint nekik. Alig tudták leszüretelni.
No, telt-múlt az idő, egyszer a király, mint gondolt, mit nem, egy magas fenyőszálat állíttatott a templom elé, a fenyőszál tetejére tétetett egy aranyrozmaringot, s kihirdettette az egész országban, hogy annak adja a leányát, aki lovával olyan magasra ugrat, hogy a fenyőszál tetejéről lekapja az aranyrozmaringot. Próbálkozott mindenféle királyfi, herceg, de hiába próbálták, még félig sem tudtak felugratni.
Mikor mind nagy szégyenkezve elkullogtak, jött egy legény rézszőrű paripán. Fején rézsisak volt, hogy ne lássa senki, aztán sarkantyúba kapta a lovát, egy ugrással lekapta a rozmaringot, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Hát bezzeg a szegény ember legkisebb fia volt ez a vitéz. De otthon nem tudtak erről semmit. A rongyos ruhájában ment haza, s mikor az apja meg a testvérei hazakerültek - mert azok is oda voltak csudalátni -, ott heverészett a kuckóban. Mondják a bátyjai, hogy ők mi mindent láttak. Mikor mindent elbeszéltek, azt mondja a legény:
- Jobban láttam én azt, mint ti.
- Ugyan honnét láttad volna jobban? - kérdezték a bátyjai.
- Hát fölállottam a kerítésre, s onnét láttam.
A legények még ezért is irigykedtek az öccsükre, s hogy többet ilyesmit ne lásson, a kerítést lebontották.
Következő vasárnap még magasabb fenyőszálra egy aranyalmát tétetett a király. Most is próbáltak szerencsét sokan, de hiába. Hanem mikor nagy szégyenkezve mind elkullogtak, jött ezüstszőrű paripán egy vitéz, akinek ezüstsisak volt a fején. Ez egy ugrással lekapta az aranyalmát, s úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Mire a szegény ember s két idősebb fia hazakerült, a legkisebb fiú már ott hevert a kuckóban. Mondják neki nagy áradozva, hogy mit láttak, bezzeg olyat a kuckóból nem lehet látni!
- Ó, én jobban láttam, mint ti - mondotta a legény.
- Ugyan honnét láttad?
- Felmásztam az ól tetejére, s onnét láttam.
A legények nagy mérgükben szétszedték az ól tetejét is, hogy az öccsük ne lásson onnét.
Harmadik vasárnap még magasabb fenyőszálra arany selyemkendőt tűzetett fel a király. Bezzeg, hogy ezt is a szegény legény kapta el. De most sem ismerte meg senki, mert aranyszőrű paripán volt, s aranysisak fedte az arcát.
Beszélik otthon a legények nagy dicsekedve, hogy mi csudát láttak.
- Jobban láttam azt én - mondotta a legény.
- Ugyan honnét láttad?
- Honnét? A ház tetejéről.
Mérgelődtek szörnyen a legények, s nagy mérgükben széthányták a ház fedelét is.
Aközben a király kihirdette országszerte, hogy jelentse magát az a vitéz, aki elvitte az aranyrozmaringot, az aranyalmát, az arany selyemkendőt. Eltelt egy hét, eltelt két hét, nem jött senki. Akkor a király odahívatta az udvarába, aki valamirevaló legény csak van az országban. Azok közt sem volt az a híres vitéz. Mikor aztán mind eltakarodtak, jött aranyszőrű paripán a legény, aranyos ruhában. Kalapjába volt tűzve az aranyrozmaring, a lova kantárjába az arany selyemkendő, s egyik kezében tartotta az aranyalmát.
No, csakhogy megjött. Örült a király, de még jobban a királykisasszony. Mindjárt megtartották a lakodalmat, s a király a legénynek adta egész országát.
A fiamat én sem vesszővel, sem nehéz szavakkal nem nevelem. Hajlik ez mégis, úgy, amint én akarom. Ezt főképpen a Tihanyi gyerekeknek köszönhetem: a Jancsinak, meg a Pistának. Ezek éppanyi idősek, mint a fiam.
Ikrek. De milyen különbség van a kettő között, az ember nem győzi éveken át csodálni.
A Tihanyi Jancsi a világ legtökéletesebb gyereke. Ami dicséret gyerekre mondható, azt ő mind megérdemli. Az iskolában első, a kívánságokban utolsó. Reggel, amint felnyitotta a szemét, kipattan az ágyból és mosdik, mint a réce. Hogy őt mosdassák vagy öltöztessék, az kellene csak! Azt mondaná rá:
- Micsoda anyámasszonykatonájának néztek engem! Huszár leszek én, ha megnövök, nem madárijesztő.
Gondosan megnézi, hogy nincs-e por a kabátján. Ha csak egy szem van is: hol a kefe? A Jancsi bizony nem visz ki port az utcára. A könyveit gondosan elrakva megy az iskolába. Útközben, ha képeslapokat lát a boltajtókon, nem bámészkodik az előtt. Ha kispajtással találkozik, nem rúgja azt meg, és nem üti ki a kalapot a fejéből. Az iskolában, ha senki se tudja a leckét, ő bizonyosan tudja, és ha emiatt mindenkit becsuknak, ő egymaga hazamehet.
Bezzeg a Pista egészen más gyerek. Azt reggel mindig úgy kell kihúzni az ágyból, mint a kenyeret a kemencéből. Mosdani maga nem tud, s valahányszor mosdatják, úgy bőg, mint a boci.
A könyveit a székek alatt meg a konyhában szedi össze. A táskája szíja rendesen el van szakadva. A feje olyan borzas volna, mint a pemet, ha a cseléd egyszer elfelejtené rendbe szedni; port meg elvinne ő egy kosárra valót is a kabátján, sőt, ha gyaluforgácsot akasztanának a hátára, azt sem venné észre. A kabátja különben soha sincs begombolva. A kalapját a tarkóján viseli. Ha csizma van a lábán, annak kilefeg mind a négy füle, ha pedig cipő van a lábán, az egyik cipőfűzője rendesen ki van oldozódva, és ő meg nem köti, míg csak fel nem bukik.
Az utcán többször néz hátra, mint előre. A kis pajtásaival mindig hajba kap. Azok aztán a minap úgy megütötték az orrát, hogy ma is félreáll. Az iskolában, akárhányan vannak, mindig ő a legutolsó. Ha a leckét mind tudja is, ő bizonyos, hogy nem tudja. Az irkája tele van malaccal, a kis könyve meg ötössel. Szóval olyan gyerek, akihez hasonlítani hátborzongató gondolat.
Én rendesen találkozom mindennap mind a két gyerekkel. A Jancsi köszön is szépen, de a Pista úgy néz rám, mintha görögdinnye volna a nyakán, fej helyett. Néha náluk is ebédelek. És így van az, hogy a két gyerek itthon gyakran eszembe jut.
Ha az én fiam például bekormozza magát, rögtön elmondom az öreganyjának, hogy a Jancsival találkoztam az utcán. Kezet is fogtam vele, és anélkül, hogy ő észrevette volna, megnéztem a kezeit, hogy nem tintásak-e az ujjai. Dehogy voltak tintásak. A Jancsi, ha be is tintázza az ujjait, megmossa azonnal. Megesik néha, hogy a tinta nem akar lemenni. Ilyenkor a Jancsi egy óra hosszáig is mosogatja az ujjait a szappannal, és azt mondogatja:
- Csak azért is!
Aztán olyan a keze, mint az angyaloké a mennyországban.
Mindezt úgy mondom el, hogy a fiam kezére rá se nézek. Véletlenül jutott eszembe az egész.
A fiam térül-fordul. Kis idő múltán mutatja a kezét, hogy olyan-e az, mint a Jancsié. Persze hogy olyan, éppen olyan.
A havi értesítőben rendesen hoz a fiam kitűnőt is, meg ötöst is. Egy ideig a számolásból kapta az ötöst. Akkor elmondtam, hogy a Jancsinak kitűnője van mindig a számolásból. Bizony nem azért, mintha okosabb fejű gyerek volna a többinél, hanem mert fűtől-fától kérdezi, melyik számnak mennyi a harmadrésze. Egy hónap múlva már elégségese volt a fiamnak a számolásból, ma pedig jelese van. Az igaz, hogy majd megőszült az egész ház a kérdezgetéseitől.
A Jancsi emlegetését komoly arccal hallgatja a gyerek, és utána gondolkozóba esik, de bezzeg örül akkor, ha a Pistáról beszélek. Ezt már mind neki mondom.
Mikor látom, hogy figyelmesen tisztázza az írásait, egy-két szóval említést teszek a Pistáról.
Láttam a Pistát, mondom neki. Náluk voltam. Éppen ő is tisztázott. Tintás volt a keze könyékig. A papirosán meg annyi volt a malac, hogy Kőbányán sincs több. Aztán, mikor mondtam neki, hogy a tollba nem kell annyi tintát venni, hát beletörülte a tollat a hajába.
A gyerek persze nagyokat kacag ezen. Micsoda öröm, hogy ő különb gyerek, mint a Pista, ír tovább vigyázva, boldog önérzettel.
Néha meg elmondom, hogyan lődörgött az utcán a Pista. Sehol a sarat el nem kerülte. Föl is fröccsent az egyszer a nyakáig. Megállott minden kirakatnál és észre se vette, hogy eltéved. A piacra jutott, ott rábámészkodott egy vörös szakállú emberre, aki az ölében galambokat vitt. Egyszer csak jött egy kocsi. A Pista szaladt, de szokása szerint nem nézett előre, hanem mindig hátra, így aztán belefutamodott egy tejeskofának a fazekai közé. No, volt haddelhadd! A kofa kiabált, hogy fizesse meg a Pista a kárát. Persze a Pistának nem volt csak egy krajcárja, azt is elvesztette már régen. Hát átadták a Pistát a rendőrnek. Hogy aztán az mit csinált vele, ma se lehet tudni. Bizonyosan bezárták valami sötét pincébe.
De hány ilyen bolond esetét tudom én a Pistának. Hányszor kitörött keze-lába, mikor a lépcső karfájáról leesett, mikor a lóvonatú, a villamos, a bérkocsi, az omnibusz elgázolta.
Egyszer gumipuskával a szemét lőtték ki. Egyszer eltévedt, és Soroksárról hozták haza. Egyszer belelökték a városligeti tóba. Egyszer meg, hogy a sintért kísérte, őt fogták meg a dróttal egy kutya helyett.
Mindezek részletesen és színesen elmondott történetek. A fiam elhallgatná napestig. Hol nevet a Pistán, hol pedig nagyokat csudálkozik.
Hát így szerepel ez a két gyerek minálunk. A Jancsi a büntetés. A Pista a jutalom. Ha kívülem nem is ismeri senki ezt a két gyereket, azért élő gyerekek ezek. A fiamnak a lelke van bennük: a fénye meg az árnyéka: s ezt tükrözik vissza az én elmondásaimban, anélkül, hogy ő észrevenné.
Egyszer azt találtam kérdezni a fiamtól, hogy nem kívánna-e a Tihanyi gyerekekkel megismerkedni?
Válasszatok gyerekek párt magatoknak s azután igy párostul álljatok szépen kőrbe. Mondjuk Juci és Annus lesz az egyik pár, Pista és Laci a másik, aztán igy tovább, mind ahányan csak vagytok. A párok kézenfogva állnak. Juci fogja Annus kezét, Pista meg a Laciét. Igy ni! A többi pár is mind, kezet fogva álljon kőrben. Egyikőtök meg egy sodrott zsebkendővel kivül járja a kőrt. Ő a tűzhordó, a zsebkendő meg a tűz. Mind ezt éneklik:
A tűzhordó, aki eddig kivül járta a kört, megáll, mikor vége az éneknek és az egyik gyerek hátára üt a zsebkendővel (a tűzzel). Erre a megütött gyerek elengedi párja kezét, mire a párok szabad kezük felé eső irányban körül szaladják a kört. A tűzhordó ezalatt hamar beáll az egyik üres helyre. A futó gyerekek meg igen iparkodjanak, mert aki hamarabb visszaér, az áll be a másikra, aki meg künn reked, az hordozza a tüzet, az jár körül a zsebkendővel...
Mosolyog a nyári dél, az asztalon friss, fehér új kenyér- -Honnan van az új kenyér?
Három traktor földet szántott, a vetőgép búzát vetett, felhő hullatta az esőt, nap hullatta a meleget, szökkent a szár szép magasra, jött a kombájn, learatta, learatta, kicsépelte, a gőzmalom megőrölte, teherkocsi hazahozta, anya pedig megsütötte.
Mosolyog a nyári dél, az asztalon friss, fehér új kenyér.
Gárdonyi Géza szobra szülőházánál - Kligl Sándor alkotása
