"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
"Megtaláltad az utat, mi a boldogsághoz vezet. Megtaláltad azt, ki boldoggá teszi a szíved. Maradj ezen az úton: ne térj le se jobbra, se balra, Én ott várlak az út végén minden pillanatban Nem tudom, hogy mennyit kell még várnom, de tudom, hogy érted átlépnék minden határon ..." ism.
"Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ember fenntartás nélkül engedje szeretni magát. Bátorság, csaknem hősiesség. A legtöbb ember nem tud szeretetet adni és kapni, mert gyáva és hiú, fél a bukástól. Szégyelli, hogy odaadja, s még sokkal inkább szégyelli, hogy kiadja magát a másiknak, elárulja titkát. Azt a szomorú, emberi titkot, hogy szüksége van gyöngédségre, nem tud meglenni nélküle. Mert azt hiszem, ez az igazság. "
Add a kezed, úgy halkan, csendesen. Te nem lettél még hozzám hűtelen. Mikor mindenki csalfán elhagyott, Gyújtottál bennem reménycsillagot. Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta Te elvittél az álmodó avarra. S te mutattál mindent, ami ott terem A bűvös, varázsos álom-réteken. Ha megtépett az élet rózsabokra, Vittél mogorva tölgyfa-templomodba. Ha vérző szív volt mellemen az érem, S töviskoszorú messiási bérem, Te glóriává változtattad azt, Virágot hintettél rám és tavaszt. Ha voltam bűnös, lázadó Kain, Vittél az eszme-Krisztus után, S hogy az igazság sugározzon rám, Vezettél fönt a néma Golgotán. Ha rám viharzott lent az ember átka, Vittél a béke messze csillagára. Féltem. . . kezed kezembe tévedett. Óh, örökre áldott legyen neved!
Eltűnődtem a múlton... Vajon érdemes? Te voltál a múlt, a szerelem, de vége lett. Érzelmeim romjain gubbasztok, fölém tornyosulnak a múlt árnyai, arcomba röhögnek a kárörvendő kísértetek. Gúnyosan kántálják, vége, vége, vége lett. Szívem börtönében felsikolt a lelkem, Könnyeim potyognak, sírok, zokogok. Vége, vége, vége! Zakatol agyamban egyre... Vége, vége, vége! Motyogom akadozó nyelvvel. Vége, vége, vége! Markolássza szívem a bánat. Siratom a múltat. Siratom a szerelmet. Siratom magunkat.
Könnyűben, esti fény, Mezőmre mért ragyogsz? Fáim bús éjjelén Oh szellő, mért zokogsz? Szántok, hogy itt ülök S bú, fájdalom velem, Hogy lyányka nem mosolyg Szerelmet énnekem?
Ah lyányka nem mosolyg Szerelmet énnekem, S epedve, rózsaként Elhervad életem. Ki gyakran álmaim Között enyelg velem, Az égi szépet, ah Sehol sem lelhetem.
Hol vagy te, lyányka, hol? Kiért e szív hevűl; Kit esdve kérek én Hajnal s est fényibűl. Jer, hozd el énnekem A barna fürtöket, Felhőtlen arcaid, Mosolygó szép szemed.
E hárs alá ülünk, Kéj s béke lesz velem, Mosolygó szép szemed Szerelmet int nekem; S majd fáim éjjelén A szellő nem zokog, S reám az esti fény Örömkönnyben ragyog.
Kellesz nekem, mint napfény kell a fáknak, Tikkadt virágnak, mint a víz szeme. Úgy, mint a test kell kóbor furcsa láznak, Mint dalra vágyó fülnek kell: zene.
Vágyom rád, mint vándor vágy a fényre, Sötét fű után, ha eső, szél veri. S ezer ház súgja délibábnak: térj be, S ezer tenyér nyújt hűs vizet neki.
Úgy nézek rád, mint víz-csepp néz az égre Irigylő vággyal vén felhőkre lát, És hogyha feljut, titkon, lopva, félve Anyjában nézi vágyva önmagát.
Kellesz nekem, mint bűnnek kell az este, Mint vad csikónak fékező hurok, Ezernyi vágyam téged vár keresve, S ha egyszer eltűnsz, veled pusztulok.
Érzed már Kedvesem, hogy a Te világod széppé csak Te teheted , ha általam, hát általam, mint ahogyan a Te virágodat is csak Te teheted boldoggá, és csak a saját virágodat teheted azzá, a világ összes virágait nem ápolhatod, csak amelyik a sajátod, s ha azt hiszed, ezzel nem változtatsz a világ egészén, akkor tévedsz, mert a világ, ha csak árnyalatnyival is, szebb lesz minden szál virággal, és az egész világ boldogabb lesz egy hangyányival, ha te hűen gondozod a saját világod, mint ahogyan egy fa még nem erdő, de a fa nélkül nem létezik az erdő.
A tiéd... Csak neked adom Csak neked írtam úgy Ahogy Te olvasod A tiéd itt minden betű Minden gondolat Melyen megcsillanni látod magad Neked növesztek lélekvirágot És a színét Te mondod meg Legyen fekete, vagy bugyborgó vörös Legyen burjánzó réten szivárványpatak Vagy legyen szürke eső A szürke betonon toccsanó Vagy smaragd, ha úgy akarod És hideg, ha fázol Vagy forró, ha megéget És hűt, ha hőség Vagy paplan, ha tél Fogd és bugyoláld bele magad Úgy, ahogy jól esik Csinálj belőle vackot Vagy börtönrácsot Tengert, dzsungelt, sivatagot Helyezd bársonydobozba, ha kincs És dobd ki ha szemét Csak tudd Hogy ez itt mind a tiéd
Szabad-e nekünk még így Összemelegedve Egymásba feledve temetni Véres könnyektől itatott Mindennapjaink? Szabad-e nekünk még gyermekeink szemébe nézve meglátni a másikat, s velük a közelgő Vég képébe vágni a kezünkbe adott végtelent? Szabad-e nekünk még igy remegve lesni egymás titkos sóhaját, Mellyel halkan simítja végig A másik rebbenő haját?
Lépéseim zaja halkan koppanva Lábujjhegyre csitul S zavartan toporgok éned ajtaja előtt Csak tenyerem fektetem óvatosan, Hol eddig durván kopogtattam. Újaim hegyén érzem, ahogy lüktet a zár Várja, hogy simítva megigézzem Behunyt szemem alól a könnyek Csendes gyémántként hullanak Vágyaim partján fekvő Kemény sziklából puhasággá csiszolódott homokba.
Szemem fénye rég megtört már S mélyén egy remete halkan kinevet Kérges faodva lett a lelkem Melynek törzsére körmömmel véstem a neved. Nem szólok már, mert nincs ki értsen Nem várom a választ, mert tudom rég Nem igazolásomul kellesz nekem Te a szél nyelvén suttogsz nekem ma már Hisz számomra te vagy a kezdet, és a vég.
Hát mondd! Szabad-e nekünk még így szeretni? Túl a lázadáson, túl az életen, Túl a birtokláson, s mindenen, mi értelem? Szabad-e még így , Mikor minden szétszaggatott álmom Ajkaimba harapott sebből vérezve lüktet Csókjaidtól lüktető szádon?
Aggódó szemed szemembe mélyeszted S háborgó lelkem szellemed kísérti Erős karoddal átleled csöpp létem S cserfes magányomnak otthont ad szíved Féltőn figyelmeddel itatod Szikkadt földdé apasztott hitem Szabad-e még így? De kit érdekel? Csak így lehet!
Ha ebben az óriási műteremben, Amit világnak nevezünk, - És ahol egy véget nem érő vásznon Festi meg az idő szomorú történetünket - Csak egy percre megkaphatnám az ecsetet, Jól odapingálnálak magam mellé, Hogy soha ne kophass el onnan...
Te vagy a vízesés cseppjeiben a fény Te vagy a fák ágain bólogató levél Te vagy a virágok szirmain remegő harmat És Te vagy a szivárvány a felhők alatt.
Te vagy az alkony a fáradt horizonton Te vagy a hajnal az ébredő égbolton Te vagy az első felcsendülő napsugár És a réten szimatbontó minden virág.
Te vagy minden percem fényes öröme Te vagy megvakult szemem minden fénye Te vagy hangtalan világom egyetlen dallama És parányi életem egyedüli szólama.
Mert mindig is sejtettem én, hogy ha telihold idején ujjamat felnyújtom a vízesés felé, ekkor mennydörgés közepette hirtelen felragyog az éjszakai szivárvány. Fények és vízcseppek becézgetések tűzijátékai íme, ez az én testem, dajkáld lüktetőn ágaskodó kábulat csillagszemcsék a szemek mécseseiben szilaj-ösztönös emelkedő zuhanás a száj, a vér, a levegő határfalai között a szív tiszta vágya fekete pecsétet leverő kő zene és költemény és kiváltság. Illatos-titkos édeni rejtelmeket ragyogtat az éjszakai szivárvány.
