"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Rebbenő szemmel ülök a fényben, rózsafa ugrik át a sövényen, ugrik a fény is, gyűlik a felleg, surran a villám s már feleselget fenn a magasban dörgedelem vad dörgedelemmel, kékje lehervad lenn a tavaknak s tükre megárad, jöjj be a házba, vesd le ruhádat, már esik is kint, vesd le az inged, mossa az eső össze szívünket.
Uram, adj csöndes éjt, Nyugodalmas, nagy éjt A te vén gyermekednek, Beteg, rossz gyermekednek.
Fölséges dáridók, Keserves dáridók Muzsikája kerüljön, Hangja messze kerüljön.
Ne ülje szívemet, Nyomorék szívemet Az ébrenlét lidérce, Rettenetes lidérce.
Aludjak kacagón, Álmodjak kacagón S boldoguljak álmomban, Ifjuljak meg álmomban.
Valami nagyon nagyot, Valami dicső nagyot Álmodva hadd képzeljek, Éjemben hadd képzeljek.
Imádkozzak, mint gyerek, Régi, iskolás gyerek, Istenes áhitattal, Altató áhitattal.
Mikor az alkony leszáll, A barna alkony leszáll, Régi imám az ajkam Szaporázza, az ajkam: (Adj csöndes éjt szüleimnek, adj csöndes éjt mindeneknek. Istenem, én járva-kelve, fölvirradva és lefekve, imádlak, mint édes Atyám. Jó Atyám, viselj gondot rám, ámen.)
Szívünk egy ütemre dobban. Vágy lobban, tüze úgy ég, mint áldozati máglya. Varázslat. Mágia. Lángja lecsap rám, elemészt, éget. Ó, bár sosem érne véget ez az áldott óra. Most nincs szükség a szóra, elég csak néznem a szemed, s tüzes tekinteted elmond mindent, mire hang nem képes. Édes én annyira... Illatod orromon át agyamba furakszik s belemarja magát, hogy aztán minden gondolatot, mely körötted forog, átitasson, körbefonjon. Egy könnycsepp gördül le arcodon, tétován, mint ki nem tudja merre induljon. Én megérintlek, ujjhegyemre veszem, ajkamhoz emelem, megízlelem. Sója sóhajt fakaszt, s torkomon akaszt egy kérdést. Moccani sem merek. Szívem elszorul, rettegek, nehogy elpattanjon a pillanat, nehogy megtörje a mozdulat... Ó, annyira... Lassan elmúlik az éj életre kél a kéj. Tökély! Rubinfénybe borítja bőröd a bor bíborszíne, így jön létre a vágy tökéletes íze, s én habzsolom testedről az édes nedűt, melynek aromája illatoddal vegyült. A gyönyör mámora ring, táncol velünk. Ott vibrál lelkünkben, ahogy szeretkezünk, hogy enyém lettél, hogy neked adom magam, hogy lényemet lényedbe oldottam. Én annyira... Drága, ó annyira... Mint még senkit, soha. Annyira Szívünk egy ütemre dobban. Vágy lobban, tüze úgy ég, mint áldozati máglya. Varázslat. Mágia. Lángja lecsap rám, elemészt, éget. Ó, bár sosem érne véget ez az áldott óra. Most nincs szükség a szóra, elég csak néznem a szemed, s tüzes tekinteted elmond mindent, mire hang nem képes. Édes én annyira... Illatod orromon át agyamba furakszik s belemarja magát, hogy aztán minden gondolatot, mely körötted forog, átitasson, körbefonjon. Egy könnycsepp gördül le arcodon, tétován, mint ki nem tudja merre induljon. Én megérintlek, ujjhegyemre veszem, ajkamhoz emelem, megízlelem. Sója sóhajt fakaszt, s torkomon akaszt egy kérdést. Moccani sem merek. Szívem elszorul, rettegek, nehogy elpattanjon a pillanat, nehogy megtörje a mozdulat... Ó, annyira... Lassan elmúlik az éj életre kél a kéj. Tökély! Rubinfénybe borítja bőröd a bor bíborszíne, így jön létre a vágy tökéletes íze, s én habzsolom testedről az édes nedűt, melynek aromája illatoddal vegyült. A gyönyör mámora ring, táncol velünk. Ott vibrál lelkünkben, ahogy szeretkezünk, hogy enyém lettél, hogy neked adom magam, hogy lényemet lényedbe oldottam. Én annyira... Drága, ó annyira... Mint még senkit, soha.
Tudod arra gondoltam, amiért az ember társas lény, talán azért lett színház a világ, de a magányban csak ritkán társa ember az embernek ha mégis valamiben, akkor a vetélkedésben, vetélytársas lény az ember, van, ki kiáll a színpadra, az élet színpadára, mert megmutatni akarja, milyen nagy a tudománya, más a színfalak mögé bújik, ő nem képes látványt nyújtani, egyiket a siker élteti, a másikat a sikertelenség öli, az életet mind a közönség kedvéért éli, magából megmutatni vágyik, nem magát másokkal megosztani, mutogatni, mint a csúfolódó gyereksereg, így senki sem kíváncsi a másikra, mintha a teremtő nem a maga örömére, és nem a teremtmény kedvére szerelemből szülte volna a világot, s benne az embert, hanem, hogy legyen, aki irigyeli, a különleges mutatványt elismeri, a dolgok nem szerelemből születnek nem megtörténnek szerelemből, szinte minden az ész akaratából, szinte semmi sem a lélek akaratából jön a világra, a dolgokat elvégzi az ember, és várja a fizetést, az elismerést, szemekben a sóvár irigykedést, alig születik valami akaratlan, mindenre pontos terv van, egyszer talán arra is képes lesz, hogy elemekből rakjon össze valódi, húsvér embert, de az is csak olyan hiányos lesz, mint, ami nem a szerelemből született, lehet, meglesz mindene, keze lába feje, dobogni fog a szíve, kattogni az agyának kereke, de messziről látszik majd rajta, őt csupán megcsinálták, nem született szerelemből, a világ, amit az ember teremtett olyan, mint a megcsinált gyermek, míg tökéletes, ha mutogatható, akkor jó, ha nem, akkor selejt, rejtegetni való, a mű ritkán szerelemgyereke az írónak, csak olyan csinált gyerek, az olvasó megcsinált művet olvas, ezért inkább nem olvas, közönség nélkül kevés alkotás születne, a belső kényszer nem az alkotás megállíthatatlan része, hanem vágy a tapsra, a sikerre, mindenhez közönség kell, ha nem olvassa, ha egy harmadik nem hallja, akkor hiábavalók a szerelmes szavak, közönség nélkül a szerelem mit sem ér, sokszor az érzés is csupán tapsért, nem szerelemből pottyan a világra, az ember a boldogságát nem másokkal megosztani vágyik, nem is tapasztalatot cserélni, hanem magát megmutatni, hogy az irigylésre méltó legyen, másoknak sóvárgó szemében.
Ezen az áldott estelen, Mikor a hold aranyja Végigcsókolja nesztelen, Mint csecsemőt az anyja, Végigsuhanja csendesen Az álmodó világot, Húnyt szemmel én emlékezem: Édes gondolni rátok, Sok messzi messzi kedvesem, Ti szép, komoly barátok.
Cirmos felhőn nyújtózkodik A bolyhos, álmos égbolt. Már botladozva bújdosik A lomb között a kék hold: Elnyúlok én is. Oly nehéz, Lebillenős a pillám. Félálom önt el, mint a méz, És hintál, mint a hullám. Kialszik az emlékezés, Mint ablakon a csillám.
Jó így, anyaszült egyedül! Így, álmos, így pihenj el. Pislogass össze gyerekül A szép anyuska mennyel. Valami így is egybefon Én minden édesemmel, Mi lehet az, találgatom Bóbiskoló szívemmel, - Lágy, mint a langyos fuvalom, És mézes, mint a szender
Úgy borítottál virágba, mint lenyugvó Nap tüze a rózsabokrot, minden szirom egyenként lángolva égett, s kötöttél belőle csokrot. Akár gejzírből kiszabaduló hatalmas víztömeg úgy öntött el, soha nem tapasztalt érzelem hullám s égbe szállt velem. Sajnálom, hogy ezt hamis szavakkal érted el, de nem haragszom, köszönöm, hogy megmutattad, hogy létezik még boldogság, akár tükör hátulján a foncsor. Minden arany színben tündökölt, s nélküled eltűnt a napfényes ragyogás, szívembe bánat költözött. Jó volt szép szavakban fürödni, mint vándornak hosszas út után, s felüdülve csillogni, boldogan élni, megjátszott szerelmedtől, bután. De nem haragszom, mert egyszer a rózsabokor is sötétre vált, ha a Nap ragyogását az éjnek korom feketéje karolja át. S ha az üszkösödő rom alól egyszer egy kis virág nyílik, aki szíveddel teszi ugyanezt, gondolj rám, aki átélte már, nem kívánok neked rosszat, élj boldogan, ha teheted, ezt végső búcsúmnak és jó kívánságomnak veheted.
Már jő a perc, midőn a rezge szár konyúltán Minden virágkehely tömjént sohajtva ég, Örvénylő illatot s zenét sodor a lég, Oh lenge, méla tánc, szédítő mélyű hullám!
Minden virágkehely tömjént sohajtva ég, Hegedűszó remeg, mint tört szív, üdve múltán, Oh lenge, méla tánc, szédítő mélyű hullám! Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég.
Hegedűszó remeg, mint tört szív, üdve múltán, Tört szív, amelyre les az éjszin öblű vég, Nagy, díszes ravatal a csöndes esti ég, Immár meghalt a nap, alvadt vérébe fúlván.
Tört szív, amelyre les az éjszin öblű vég, Még tűnt nyomot keres, hol fénnyel int a múlt tán, Immár meghalt a nap, alvadt vérébe fúlván, Csak emléked ragyog, mint szent oltári ék...
" A kutyám jön, hogy kitöltse a hűtlen bírálatok által hagyott űrt a szívemben. Nincs benne irigység, rosszakarat vagy gyűlölet. Nem árulja el a titkaimat, nem lesz féltékeny a sikereimre, és nem leli örömét a bánatomba."
Mosolyogj az égre, hogy a nap sugarában megláthassalak... Nevess a szélbe, hogy amikor arcomhoz ér megérezhesselek... ...és gondolj rám, hogy érzéseink találkozhassanak....
Van sok jó barátom, te is köztük vagy, Köztünk ez a kötődés nagyon nagy. Érzem benned bízhatok, Ha valami baj van neked mindig sírhatok. Meghallgatsz, segítesz amiben csak lehet, Téged az ellenkezőjére senki rá nem vehet. Köszönöm, hogy itt vagy, s mindig mellettem állsz, Tudom, te a barátaidért bárkivel szembeszállsz. Mégis köszönöm, hogy a barátod lehetek, Szólj, ha érted bármit is tehetek."
„Ne hidd, hogy azok mind szeretnek, Akik mosolyogva körül hízelegnek. A szó lehet hazug, a hízelgés érdek, De a lélek tükre nem csal meg Téged. S mivel a szem a lélek tükre, Benne csillog meg a szeretet fénye. Ki könnyes szemmel, némán néz rád, Öleld szívedre, mert az igazi Barát! "
"-Elmegyek - mondta - és azt akarom, hogy tudd: Visszajövök. Szeretlek, mert... - Ne mondj semmit - szakította félbe Fatima - Az ember azért szeret, mert szeret. Nem kell hozzá semmi indok..."
"Volt egyszer egy madár. Két tökéletes szárnnyal és gyönyörű, fénylő színes tollakkal áldotta meg a sors. Az olyan állat, amely szabadon repülhet az égen, boldoggá teszi azt is, aki nézi. Egy napon megpillantotta ezt a madarat egy nő és beleszeretett. Az ámulattól tátott szájjal figyelte a repülését, a szíve hevesebben vert, a szeme szerelmesen csillogott. Egyszer megkérte, hogy hadd repüljön vele, és átszelték az egész égboltot, teljes harmóniában. A nő csodálta, tisztelte, rajongva szerette a madarat. DE egy napon arra gondolt: mi lesz, ha a madár egyszer majd távolabbi hegyeket is meg akar ismerni? És megijedt. Félt, hogy más madárral nem fogja ugyanezt érezni. És irigykedett, irigyelte a madarat, amiért tud repülni. És egyedül érezte magát. És azt gondolta: "Csapdát állítok neki. Ha megint jön, többé nem repülhet el tőlem." A madár szintén szerelmes volt belé, és másnap megjelent, ahogy szokott, de beleesett a csapdába és fogoly lett. A nő kalitkába zárta, és egész nap nézte. Most már mindig vele volt szenvedélyének tárgya, és mutogathatta a barátnőinek, akik azt mondták: "-Neked aztán mindened megvan". De szép lassan különös átalakuláson ment át: most hogy teljesen övé volt a madár és nem kellett állandóan meghódítania, kezdte elveszíteni a lelkesedését. Mivel a madár nem repülhetett, nem tudta kifejezni létének értelmét és lassan elsorvadt, elveszítette tollai ragyogását és megcsúnyult. A nőt már nem érdekelte többé, s csak annyira törődött vele, hogy enni adjon neki és tisztán tartsa a kalitkáját. Egyik nap elpusztult a madár. A nőt elfogta a bánat, és éjjel-nappal rágondolt. DE nem a kalitkára emlékezett, hanem arra a napra, amikor először meglátta boldogan repülni a felhők között. Ha elgondolkodna, rájönne, hogy ami annak idején rabul ejtette a szívét, az éppen a madár szabadsága volt, szárnyainak dinamikus mozgása és nem a külseje. A madár nélkül az ő élete is elveszítette az értelmét és a halál hamarosan bekopogtatott hozzá. "- Miért jöttél?" - kérdezte a halált. "- Hogy újra együtt repülhess a madaraddal" - felelte a halál. "- Ha hagytad volna, hogy mindig elrepüljön és visszajöjjön hozzád, csak még jobban szeretted volna és csodáltad volna, most viszont még ahhoz is rám van szükséged, hogy újra találkozhass vele."
