"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Csak állj a lépcső legfelső kövére - hajolj a kert urnáira - hajadat fesse a napkelte vére - öleld magadhoz csokrodat halk döbbenettel - vágd földhöz, és szikrázzon a szemed szökevény szerelemmel: hajadat fesse a napkelte vére.
Bár ilyen könnyen hagytad volna el, bár ilyen könnyen hagyott volna el, ilyem emberi-tisztán, mint lelked száll ki a fonnyadt tetemből, ha többé nem emel föl.
Hiszen találnék kibúvót, egyedi fényt, mint a villám, valami mindkettőnknek jó megoldást, hamis mosolyt, ha már a hűséget kioltják.
És elfordult a lány, de őszi szélben képzeletemet tűnt napokba rántja, napokba s tűnt pillanatokba: haja vállára hull, kezében liliom van, s elrévedek: hogy ölelt annyi éjjel! Póz és gesztus rémlik fel elmosódva. Ma is megráz az emlékezet álma zavart éjfélkor s déli Nap-mosolyban.
Kedves, tedd alvó fejed
Kedves, tedd alvó fejed Hűtlen, halandó szívemre; Kör és láz elperzseli Sok merengő gyermekarc Saját báját. És a sír Gyermek-múlást bizonyít. Mégis - hajnalig simulj Élő lényeddel reám: Földi, vétkes vagy, - de lám, Nekem hibátlan remek.
Test és lélek végtelen: Két szerelmesnek, ki hitvány Aléltságban nyúlik el Fönt a szent varázshegyen, Vénusz ad nagy látomást: Világ-nagy gyönyört s reményt; Míg az elvont mélybe tett Pillantás felkölti néha Kő és jég közt az aszkéta Vad, érzéki mámorát.
Hűség, biztonság kiszáll, Hogyha már éjfélre kong, Mint a harang halkul el, S kényes úrfiak henyén, Fontoskodva esküdöznek: Mindent magam fizetek, Bármit mond a szörnyű kártya. Ám ma éjjeltől egyetlen Gondolat vagy suttogás, Sem egy csók már el ne vesszen!
Szépség, álom, éj kimúl; - Hadd: a hajnal lágy szele Álmodó fejed körül Legyen oly nap hírnöke, Mely szemet-szívet vidít, Érd be hát a földi léttel! Kínok csúcsán is legyél Váratlan erőktől edzett, Bántalom éjét virraszd át Örök földi szerelemben!
(Franyó Zoltán fordítása)
Madonna mia
Liliom-lány, e földre nem való, lágy barna haj takarja el fülét, szemében könnyektől fakóbb a kék, akár eső-függöny mögött a tó.
Vágy bélyege arcán nem látható, bezárja - csóktól tartva - ajkait, nyaka galamb-fehérséggel vakít, ere: márvány-mezőn bíborfolyó.
Bár magasztalja egyre őt a szám: lábát se merném megcsókolni én - beföd szárnyával súlyos áhitat,
mint Dantét, Beatrice oldalán, az égő Oroszlán szügye alatt a Hetes Kristály Arany Lépcsején.
Baranyi Ferenc fordítása
Mi a Csend? Olyan megfoghatatlan és rejtélyes, akár aki vagy ami okozza. Lehet egyáltalán csendet okozni? Lehet.A csend sokféle lehet, megtapasztalhatjuk ezerféle helyzetben. Mit nevezünk csendnek? Azt a nyugalmat, ami akkor tölt el minket, mikor semmit sem hallunk magunk körül? A csend tiszta és szent dolog. Képes nemes egyszerűségében gyönyörűbb lenni, mint akármilyen hang. Két hang közt, ami gyönyörködtet, ismét csend van. Ha hallgatunk valamit, akkor a csendek között megbúvó hangokat figyeljük.Csend. Furcsa dolog. Ha kimondod: csend, megtöröd, akarva, akaratlan. A csend minden alapja. Csend nélkül nincs hang, viszont hangok hiányában a csend az úr.A csend valamilyen megfoghatatlan dolog, amit kicsik vagyunk értékelni. Kicsik vagyunk megérteni. Előbb létezett, mint akármi más: istennel együtt született, de lehet, hogy még előtte. Egyenértékűségük nem tartott soká: isten megteremtvén a hangot, új távlatokat nyitott, amivel a csend nem volt képes vetekedni. Mivel isten maga is testetlen hangokból, gondolatokból áll, a világba is azt töltötte.Igazi csend csak a teremtés előtt létezhetett. Azóta gondolatok töltik be a helyét. Már nincs csend, ami talán nem is baj igazán. Mi is hangok vagyunk, sok kicsi hang, amelyek együtt egy hatalmas zenét alkotnak. Mind különböző, és mégis egyforma, minden kicsi együtt alkot valami újat. Mindenben jelen van a hang. Egy kis darabka abból, amit teljes tökéletességében csak isten birtokol. Minden gondolatunk egy-egy hang, minden rezdülésünk apró új színt próbál vinni a muzsikába. Abba, ami egyszerre magas és mély, szomorú és vidám. A dallam, ami mindig változik, és mégis ugyanaz marad.Csak a díszítések mások. Mert mindig vannak díszítések, amik nem engedik, hogy a dallam egyhangúvá váljék. Ilyenek lehetünk mi is, ha igyekszünk jó életet élni. Önmagunk csendjére, amit a hang mellett ugyanúgy magunkban hordozunk, figyelnünk kell, mint hangjainkra. Mert mindenki egy kis trilla, egy utóka, egy kis díszítés. Ezek is ezerfélék lehetnek, függően attól, hogy hol kapnak helyet. A dallamban egy trilla csak egy apró dísz. Viszont, ha önmagában szólal meg, maga a dallam.A hang maga az élet. Magunkban hordozzuk, várva, hogy bejátszhassuk egyetlen trillánkat: az életünket.A csend sokak számára nyugalmat hordoz. Másoknak feszültséget, mert félnek, hogy a csendből kihallik majd hangjuk. Megint másoknak kísértés. Kísértés arra, hogy megtörjék. Hogy legyen lehetőségük bejátszani életük trilláját.Ami megint sokféle lehet. Lehet harsány és erős: ám azok csak nagyon rövid ideig tartanak. Lehet lassú és nyugodt.A harsány és erős életek kitűnnek a muzsikából, ám rendszerint nagyon rövid időre.A szelíd és lassú életek nem hallanak ki, de éppúgy jelen vannak, és építik a zenét, mint lármás társaik, észrevétlenül.Nehéz szépen trillázni. Megtanulni azt, hogy hogyan hallatsszon ki, de ne haljon el pár másodperc alatt. Élni sem könnyű. Jól élni pedig nehéz. Hiába trillázol finoman és gyönyörűen, ha körülötted mindenki harsog: nem vesznek majd észre.Ám, ha te igyekszel kitűnni, lehet, hogy a halk zenéből harsány hangod túlontúl kihallatszik majd, sértve ezzel a hallgatóság fülét éppúgy, mint muzsikustársaidét.Nehéz eltalálni a jó arányt. Ám sokszor csak egy díszítésre van lehetőségünk. Azt kell úgy eljátszani, hogy örömet okozzunk vele társainknak éppúgy, mit saját magunknak.Nehéz feladat, de nem lehetetlen. Sokaknak nem csak egyetlen lehetőségük van. Jobban mondva nekik is csak egy van, csak újból belekezdenek. Ha el is rontották az elejét, a végére még gyönyörűvé válhat. Ne essünk kétségbe, ha rosszkor vagy rosszul léptünk be: ha társaink türelmesek, és mi is azok vagyunk velük, gyakorolhatunk, békében.Ha már úgy érzed, a trilla tökéletes, eljátszod, és utána csended lesz. A többiek lehet, hogy tovább játszanak, de te nem. Ezért mindig igyekezz úgy trillázni, ha eljátszottad, önfeledten élvezhesd saját csended, amíg a többiek tovább játszanak, tudva, jó munkát végeztél.Mert eljön a te csended is, mint mindenki másé, mikor még kicsit élvezheted a többiek muzsikáját, de te már nem tudsz segíteni. Látni fogod, hogy érdemes volt játszanod, mert lehet, hogy az az egyetlen hang, amit te, és csak te játszottál, új irányba viszi a dallamot. Nem lehet tudni. Ha ez sikerült neked, akkor hallgasd trillád eredményét, élvezd a többiek zenéjét, lehet, hogy felismered benne a sajátodat, amit megtanítottál valaki másnak is, hogy folytassa, amit te elkezdtél. Akkor már nyugodtan várhatod, hogy a csend magához öleljen.
Szijasztok régen jártam erre. Szép délutánt mindenkinek.
Algernon Charles Swinburne Tenger és alkonyég között
Tenger és alkonyég között a szerelem hozzámszökött. Örömre bú jött, napra éj, a hosszú vágyra kurta kéj, s óh, szerelem, reád mi jött tenger és tengerpart között!
Tenger és kikötő között az édesből keserű lett, a vágyból könny, a könnyből láng, holt kéjből új vágy, új fulánk: s a szerelem így font-kötött a tenger és homok között.
Tenger és napnyugat között egy órát köztünk font-kötött, de már suhant is, fürge láb, a tegnapok után tovább az arany vízen; jött s szökött tenger és tengerhab között.
S tenger fölött és part alatt minden vágy meghalt, elszunnyadt. Az első csillag látta, míg kettőnk egy lett; a második csak engem látott magamat, tenger fölött és part alatt...
Szedegetem magam
kis kövek,apró szavak
rámhull az összes kép
válogatni minek, nehéz
fellapozok, olvasni mindent
nem akarok, elmúlt kész
csak a ma, a most, a pillanat
egész kitölt, egy vagy, akarat
segíts élnem, édes, takaród
Taníts meg
Taníts meg,
ne csak élni,
színeset álmodni
húzz magadhoz,
testemmel akarom
nézz mélyen belém
lássalak tükörként
rádfonom karom
atomnyira tapadok
ne maradjon üres
szabad hely, érted
bár kitöltöm időd
és árva, üres tered
mégsem elég nekem.
Ha nagy levegőt veszek és nagyon bátor leszek, elmondom majd Neked, mit is jelent Veled. Hogy gondolatom mindig Nálad Tudom, hogy nem jössz - mégis várlak Az éjszakák, s a reggelek Tőled kapnak színeket. S mikor már ébredek, még csak nyílik szemem, mosolyod, kerek szád ívét magam elé képzelem. Hogy ontanám Reád a csókokat, s ordítanám, törjük szét a szorító rácsokat! Szívem hogy szorul hurokba ha távol vagy, s tudom búsulsz titokba. S volna AZ, mi itt bennsőmben zakatol, ha végre lelked átkarol, ha kezed simogatja arcom csitul bennem minden harcom. S boldog minden pillanat, mit kettőnknek az élet ad. Mondanám, de nem merem: Szeretlek Szerelem.
A szanszkritban a náda szó azt jelenti: 'zene': de a spanyolban azt jelenti: 'semmi'. Ez is egy csodálatos jelentés, mert az a zene, amelyről én beszélek, a semmi zenéje, a csend zenéje. A misztikusok eljátszatlan zenének nevezik.
Létezik egy zene, amely magától létezik, amely egyszerűen ott áramlik rejtetten a lényünkben: ez a belső harmónia zenéje. Létezik egy zene a külső szférában is - a csillagok, a bolygók harmóniája; a létezés egésze olyan, mint egy zenekar. Az emberi lények kivételével minden összhangban van egymással; minden egy hatalmas harmónia része. Ezért van annyi kecsesség a fákban, ahogy az állatokban és a madarakban is. Csupán az emberiség lett kellemetlen, és ennek az az oka, hogy fejleszteni próbáljuk magunkat; azon igyekszünk, hogy valamivé váljunk. Abban a pillanatban, hogy a valamivé válás vágya megszületik, kellemetlenné válsz, kiesel az összhangból, mert a létezés csupán azt akarja, hogy legyél; a valamivé válás egyfajta láz az elmében. Az emberi lények sosem elégedettek. Ez az elégedetlenség teremti a kellemetlenséget, mert az emberek tele vannak panasszal, csak panasszal és semmi mással. Az emberek ezt akarják meg azt akarják, és sosem elégedettek; ha megkapják, akkor többet akarnak. A "többet" állandósul, az elme folyton többet és többet kér. A valamivé válás emberi betegség. Abban a pillanatban, hogy eldobod ezt a vágyat, hirtelen meghallod a zenét. És amikor az a zene szétárad, végigáramlik benned mindenütt, azután túlcsordul rajtad másokhoz, megosztássá válik.
Olyan világban élünk, ahol álmodni gyengeség: Ha kiderül rólad, hogy ennek élsz, farkasok tépnek szét. Az irigy világ megveti, ki belül szabad marad! Mégis úgy éled az életed, ahogy nem volna szabad.
Nézz hát szét: számít-e bármit, ami megköt téged még? Tűnő kép - ami visszatartott rég, most semmivé foszlott szét!
Hagyj el hát mindent, mi tegnap még nagyon fájt! Hagyj el hát mindent, ami bilincset rakna rád! Érezd: most jó így, mert tiéd a pillanat! Hidd el, örökké tarthat mindaz, ami ennyire felkavart!
Mikor döntésedben nem vagy biztos, vagy nem érzed magad jól, Ha szívesebben élnél néha egy távoli bolygón, Ha sebezhető vagy egy kicsit, mert éppen bánat ért, Figyelj jól a belső hangra: "Ne add fel semmiért!"
Nézz hát szét: számít-e bármit, ami megköt téged még? Tűnő kép - ami visszatartott rég, most semmivé foszlott szét!
Hagyj el hát mindent, mi tegnap még nagyon fájt! Hagyj el hát mindent, ami bilincset rakna rád! Érezd: most jó így, mert tiéd a pillanat! Élj úgy, ahogy élned kell - vigyázz rá, és mindig tiéd marad!
Ha egyszer mégis elfáradnál a kemény harcoktól, Vagy kiégettnek érzed magad a csalódásoktól, Ha kezdesz kicsit elfásulni a hétköznapoktól, S érzed azt, hogy rossz úton jársz távol álmodtól...
...Nézz hát szét: számít-e bármit, ami megköt téged még? Tűnő kép - ami visszatartott rég, most semmivé foszlott szét!
Hagyj el hát mindent, mi tegnap még nagyon fájt! Hagyj el hát mindent, ami bilincset rakna rád! Érezd: most jó így, mert tiéd a pillanat! Hidd el, örökké tarthat mindaz, ami ennyire felkavart! Hagyj el hát mindent, mi tegnap még nagyon fájt! Hagyj el hát mindent, ami bilincset rakna rád! Érezd: most jó így, mert tiéd a pillanat! Élj úgy, ahogy élned kell - vigyázz rá, és mindig tiéd marad.
"Az álom és a költészet szabad. Az vagy, akinek képzeled magad: lehetsz király, vagy koldus, egyre megy, anyja után vágyódó kisgyerek ... Elestél? Hagyd, hogy felemeljenek, s ha dalolok ... hidd azt, hogy csak neked ...!
Írj tele engem:
szűz, tiszta lap a testem
-- dedikálhatod.
Fess te le engem:
határtalan a lelkem
-- kontúrozhatod.
( ez egy régi :), de erre a számra muszáj volt betenni. )
Most ne beszélj, csak csendben, némán nézz rám! Fürödni akarok szép szemeidben. Nem szólok én sem, s míg csókért ég a szám, szememből olvass, tiszta tükröd lettem. Most ne mozdulj, állítsuk meg az időt, hagyd a tüzet áramolni a vérben, olvassza egybe a múltat a jövőt, sem ettől, sem attól ne kelljen félnem! Rád vártam, tudom, amióta élek, kerestelek már ezer árnyalakban, szavak nélkül is minden titkom érted, s én meglelem magam minden szavadban.
Részed vagyok, és Te részemmé lettél, a perctől, hogy kimondtad, megszerettél.
