"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
"Árnyad voltam, nedves moha közt bujdokoltam, fölém-simuló tótükörben mindenem fájt, sások éle összevagdalt, bocsáss be, bocsáss be!" "Ott a felhő puha ágya, selyem holdfény borul rája, ne gyere az én szobámba." "Lángod voltam, forróságodat sírva hordtam, kopár égen meddő szívemtől perzselődtem, mégis fáztak a virágok, bocsáss be, bocsáss be!" "Ott a felhő puha ágya, bársony holdfény borul rája, ne gyere az én szobámba." "Lelked voltam, lelketlenek közt bandukoltam, fakó vízben merev-szemű halakat láttam, s fáradt bivalyt bámulni a hídról, bocsáss be, bocsáss be!" "Legyél újra kezem árnya, legyél újra szemem lángja, ne gyere az én szobámba." "Árnyad voltam, lángod voltam, lelked voltam, bocsáss be, bocsáss be --"
Ha idegenbe küld a dolgom és a kedvem, csatangolok poros szívvel, poros kabáttal a lármás, meztelen kő útvesztőkön által, hol minden álmomként zavart és ismeretlen.
És néha hirtelen csak a szemembe rebben egy rég-látott mosoly, mely gazdájára rávall: nem-várt találkozás a rosszcsont jóbaráttal, vagy régi kedvessel, kit majdnem elfeledtem.
Beszélünk, hallgatunk…végképp hallgatva aztán soká megyünk-megyünk egymás mellett az utcán, mely tág és végtelen, akár az égi ünnep.
Galambtoll-színű est ereszkedik vigyázva és szinte rásimul a titkos, szűzi nászra, melyben vágy sem vakít, oly édes a szívünknek.
Tudod arra gondoltam, minden megújul a természetben, csak mi nem vagyunk rá képesek megszabadulni a belénk rakódott méregtől, a mérgeket halmozzuk halálunkig, ha tudni nem is tudunk róla, akkor is végig cipeljük magunkban, az elsőtől az utolsó cseppig, ha az ember már le is mondott, ha ezerszer is elsiratta a ciánnal mérgezett halott folyót, ő a megújulásra mégis képes volt, újra éledt a halálos méreg ellenére, meghalt, hogy élhessen, a kipusztult erdő helyén, ha sokára is, de egyszer újra kezdődik az élet, talán ez is az életnek a rendje, ha már túl sok a méreg, mind elpusztul, aki él, de csak azért, hogy lehetősége legyen megtisztulva újjászületni, a mérgezett életet lehet egy ideig hurcolni, de toldozni nem lehet sokáig, egyszer az egészet kell kicserélni a szennyezett földet tisztára, termőre, méreg nélkülire, meghal, hogy újjászülethessen, és a lélek? az érzékenyebb, nem tűri magában a mérget, ő sokkal hamarabb hal meg, az ő ciánja a szeretetlenség, ha nincs mi megvédje ellene, egy csepp is elég belőle, a méreg gyorsan végez vele, meghal, hogy újra megszülessen, szárnyra kap a halottnak hitt lélek, ha ráteszi varázslatos kezét a szeretet, a léleknek az újjászületése az lehet. 2009. 07. 09.
Kerestelek égen és földön - kerestelek magamban S jönnek zuhogások esőlábon Vihar játszik szél hegedűjén hattyúdalt Lélek megfeszült húrjait pengeti hullámverés Vándorolnak víz alatti kék világban várakozás jéghegyei Ringató figyelemmel nézi a tenger a piciny vízcsepp csöppnyi kezét Végigsimítja magányos remegését Hiszi - van még holnap Csak tévedés hangja dobott hurkot elzuhanó szónak S jönnek-jönnek - potyognak a cseppek Menetelnek - mint Anyjához a gyermek Már patakokká válnak - patakok csordogálnak tenger végtelen keblére Téged sírnak az egek Téged sír ezer csepp kékje Beléd vágynak olvadni patakokban folyó tengerkönnyek S nem találnak - S nem talállak... Nem találom a nyomaidat a parti homokban többé Pedig kőbe véstem minden mozdulatod Megyek bele a végtelen kékbe Megyek életed tengerébe szeretni Téged...
Most ez a dolgunk. Állunk az ablakban, Mint a kisgyerek. Elhisszük, hogy eljön, Bekopogtat, s mellénk Leül, mint, ki ide született...
Szárnyat nem visel, Ruhája hófehér és Felnőtt, okos, tiszta. Minden fájdalmunkra Mesét tud,s hitünket Csendben visszaadja.
Halkan távozik, miután Minket szépen megnyugtatott. Egy zsákkal erőt is adott, hogy Semmi sincs veszve még... S mi megnyugodva, melegen Összebújva elhisszük biztos Üzenetét! Igen, marad, kinek Ez a dolga, nem akarhatják a Keserves végzetet, hisz nem lehet, Az tényleg nem lehet!
Megszabadulva kínzó kételyektől Marad a szívünk tárgyilagos, teli Hittel, bizalommal, hisz Meglátogatott a réges - rég várt Angyal, s nekünk, kettőnknek Bizonyságot hozott
"Ha énekelnél, de a hangod nem bír szárnyalni, mindig jön valaki, akinek a hangja már szabadabban szól és veled énekel. És ekkor a te hangod is szárnyalni kezd. Ez a lelkek közötti kapcsolat titka."
"Hát eggyel több megint!" - "De fel se vedd!" "Ne csüggedj!" "Hidd el, hogy meg se történt!" "Hisz' `semmi` ez!" "A célhoz képest!" "Ne csüggedj!" "Nem ismerhetnek még!" "Nem tudhatják, ...mibe került... ...hány sulykoló nemre mondtál nemet... ...mennyi türelmet ôrölt... ...mennyi hitet emésztett... ...mennyi lelkesedést nevettek... ...mióta készültél... hogy eljhöhess!" "Nem tudhatják, mennyire vártál ...egy szót... ...egy szóra..." "Ne csüggedj!" "Lesz idô, hogy ...meggyôzôdnek... ...felismerik... ...belátják... ...jóváteszik... - s el is felejted!" "...meggyôzôdnek... - s el is felejted!" "...felismerik... - s el is felejted!" "...belátják... - s el is felejted!" "...jóváteszik... - s el is felejted!..."
Hiába minden!; önvigasztaló érveid súlya csak arra jó, hogy (ahová belépsz) a lift is gyorsabban süllyed alattad, - s már nem látod a szintet, ahol "felül" maradtak - de ott sajdul, döng benned: "Semmibe vettek!" "Semmibe vettek!"
Hajnalodott szívem egén, Eláradt lelkemben a fény, Az Úr megérintett, Szeretetet öntve belém. Lelkem fürdik a fényben, Szívemben lakik az Isten, Megmerítkezhetem a mélyben, Az anyag legsűrűjében. Lelkemet nem bírja a máz, Szívemben szeretetláng Sötétet emésztő fénye Örökmécsesként vigyáz!
Július 1. „Életünk legnagyobb bánata az elhalasztott, és ki nem használt lehetőségek.”
Július 2. „Az élet legnagyobb öröme: szeretetet adni.”
Július 3. „Próbálj meg más cipőjében járni, mielőtt azt állítod, nincs szüksége rá.”
Július 4. „Bármit vetsz a kedvesség és öröm útján, újra és újra learathatod a gyümölcsét. Adni annyit jelent, mint nyerni.”
Július 5. „Mindenki hibázhat. Még a legjobb barátodban is csalódhatsz, csak Istenben nem, ha bízol benne.”
Július 6. „Az élet olyan, mint egy doboz csokoládé. Minden egyes csokidarab az élet egy adagja. Némelyik ropogós, némelyik mogyorós; van, amelyik édes, másik keserű; de mindegyik úgy finom, ahogy van. Ha bármelyik hiányozna, az élet nem lenne teljes.”
Július 7. „Hogy bebizonyítsa, menyire szeret téged, Isten gyönyörű természetet teremtett, ahol jól érezheted magad.”
Július 8. „A boldogság nem a környezetedből, hanem a szívedből fakad.”
Július 9. „A lelkesedés az élet üzemanyaga: segít, hogy eljuss oda, ahova tartasz.”
Július 10. „Ha már nem bírod egyedül az életed terheit, oszd meg Istennel, akiről tudod, hogy elég erős, meghallgat, és szívesen segít!”
Július 11. „Ma bölcs ember vagy, ha tanultál a tegnap hibáiból.”
Július 12. „Dicsérj meg valakit ma, erősítsd az önérzetét. Ettől a tied nem lesz kevesebb.”
Július 13. „Választhatsz, milyen ember akarsz lenni: olyan, aki érkezésével, vagy olyan, aki távozásával hoz boldogságot.”
Július 14. „Sokszor nem a szavak számítanak, hanem ahogy mondod őket.”
Július 15. „Úgy neveld a gyermekedet, mintha egy herceget készítenél fel eljövendő uralkodására. Mire felnő, egyike lesz azoknak, akik az emberiség jövőjét alakítják.”
Július 16. „Nem a problémák és a gondok számítanak, hanem az, ahogy kezeled őket.”
Július 17. „Az igazán jó barát nemcsak segít elindulni a megoldás felé vezető úton, hanem egészen a célig melletted marad.”
Július 18. „Ha váratlan problémákba ütköztél, hívd segítségül Istent. Próbáld ki, mert Ő a lehetetlenre is Képes!”
Július 19. „A szeretet és a barátság jutalma azt illeti meg, aki másokra is figyel.”
Július 20. „A legsötétebb éjszakában számít a legtöbbet egyetlen gyertyaszál.”
Július 21. „Úgy kell választanod jó és rossz között, hogy az életed a helyes irányban folytatódhasson tovább.”
Július 22. „Mutasd meg Uram, hogyan tudnék igazán jót tenni, mivel tudnék valakin segíteni, jó tanáccsal szolgálni.”
Július 23. „Gyűlöletünk ellenségeink győzelmét jelenti, megbocsátásunk a miénket.”
Július 24. „Egy barátságos gesztus, egy figyelmes szó, a szimpátia olyan értékes adományok, amelyekkel megajándékozhatod azokat, akikkel együtt élsz és dolgozol. Nehéz pillanatokban még jobban nő az értékük.”
Július 25. „Minden hiba egy lehetőség arra, hogy valami újat tanulhass.”
Július 26. „A mély barátság olyan, mint a szivárvány. Ha boldogság és a könny megfelelő arányban vegyül, a végeredmény egy színes híd, két szív között.”
Július 27. „Ha valami rossz történik veled, gondolj arra, hogy sokkal rosszabbul is végződhetett volna.”
Július 28. „Ha valamit nem értesz, kérj segítséget attól, aki annak tudója!”
Július 29. „Adj esélyt Istennek, és Ő valami csodálatosat hoz ki az életedből.”
Július 30. „Nincs olyan szomorúság a Földön, amit a Menny meg nem gyógyítana!”
Július 31. „Mások iránt érzett szeretetünk pozitív, őszinte és konkrét cselekedetekben öltsön testet.”
hajnali harmat illatú szellőben borzongó kapu szárítva deszkadíszeit fény-árnyékokkal álmodik apró neszekbe itatott színtestek lesznek láthatók amint az égi szemafor alatt minden nyüzsgésbe forr
Köszöntelek Benneteket - sok szeretettel. Kívánok szép napot ezen a kissé hűvös nyári napon!
Az öröm komoly dolog – halálosan komoly. Nem azért van kevés örömünk, mert komolytalanok vagyunk? A jellemnek – ha van ilyen – csak legfontosabb dolgainkba nincs beleszólása.
Mennyi csodát rejt szemed, tengerízű könny áztatta két napig, és mégis messzi útra kélnék Veled. Mészfehér csigaházak alatt, pislog a csend délben, majd holdfénnyé halkul, és morajló hullámok hátán szalad. Törékeny medúzalány a mélyben, hajóroncs rejtekén alszik ringatózva, míg álma vitorlát bont a szélben.
Egyre sötétebb a táj, fekete rózsák tüskéi marnak sebet napomra úgy, hogy a kimondott szó is fáj. A jövőért mit tehetnék? Kihűlt verandámon gyáván dalol a mécses, és recseg a vén karosszék. Ám leég a hazug szavak máza, komor felhők alól csillan óvatosan a gondolat, indulok, Benned él a felkelő nap háza!
Márk Miklós
AJKAD ÍZE
Egyszer azt mondta egy lány, - Csillag leszel, fény nélkül – Megdermedtem az űrben, Átfagyott, hulló rögként végül Szemed sötétkékje óvatosan átölelt, és ringatott, Mágnesként húztál a földre, jégpáncélom elhagyott, És melengettél száz évig, míg fénnyel telt meg lelked párja, Szórta kincsét messze tájon, hol bolondok tömege várja. Csak egy térít magamhoz, Legyen bármi az ítélet, Csillag leszek fény nélkül, Ha forró ajkad íze éget!
Ketten, egyedül, mint két ujjam, mint a mutató s a középső, mikor széttárom V alakban.
Ketten, egyedül, mint az ujjam, mindenki nélkül, mindig együtt, egymást vezetve és követve, mint egy kétágú szólam.
Ketten, ketten, akár az ujjam, olyan, olyan egyedül-együtt szeretve, játszva, ölelve Éjjel-nappal, reggel-este összefonódva, mindenütt együtt Pörlekedve és feleselve de mindig, mindig egy irányba s tán nem is tudva, nem is sejtve, az okát, célját meg sem értve, valami belső ihletésre, tán génjeink parancsszavára szállunk-szállunk egy ismeretlen egy sohsemvolt s mindiglesz tájra mint vadludak fel-felkiáltva,
mert minden tájon, földön otthonunk van, röpítjük egymást láthatatlan, ketten, csillagfényes égen, ékes V alakban.
A szépben az a legszebb, ami leírhatatlan, a vallomásban az, ami kimondhatatlan, csókban a búcsúzás vagy nyíló szerelem, egyetlen csillagban a végtelen. Levélhullásban erdők bánata, bújócskás völgy ölében a haza, vetésben remény, moccanás a magban, kottasorokban rabul ejtett dallam, két összekulcsolt kézben az ima, remekművekben a harmónia, részekben álma az egésznek, és mindenben a lényeg, a rejtőzködő, ami sosem látszik, de a lélekhez szelídült anyagban tündöklőn ott sugárzik.
Ott fenn a habos, fodor égen a lomha nap áll még, majd hűvösen int s tovaúszik. És itt a szemedben a gyöngyszínű, gyönge verőfény permetegén ragyog által a kék. Sárgán fut az ösvény, vastag avar fedi rég!
Mert itt van az ősz. A diót leverik s a szobákban már csöppen a csönd a falakról, engedd fel a válladon álmodozó kicsi gerlét, hull a levél, közelít a fagy és eldől a merev rét, hallod a halk zuhanást.
Ó évszakok őre, te drága, szelíd, de szeretlek! s nem szeretek már soha mást.
nézd ahogy a tó tükrén lágyan ring a kis ladik esőcseppek táncában búcsút int a nádas is nézz csak nézz te szem láss át opálos fátyladon és nevess és táncolj úgy szaporázd te két remegő láb ahogy a szél susog s a nyár után legyint de te ne félj nem múlhat el a vágy ott zsong neked muzsikál a kar távolodik már úgy fáj mégis téged akar társnak e bálba fejét öledbe hajtva hálna át egy más világba ahol ellágyul a dum-dum is és nem kényszerből löki ütemét a test ne sírj csak a tiéd ez az őszi est hát táncolj táncold át az éjszakát ringjon a csípőd körbe csak körbe ritmusra old és szorít minden izom csak táncolj ne hidd el hogy fáj hiába fujtat és zihál nem változhatott tűpárnává tüdőd még nem ért el a tél hát szaporázd ha feszültséget old nem a jég rian és sikolt nézd csak az a kis ladik ring a part felé megint és a nádas rejtekén kiköt bár a szél a nyártól már az ősz felé szökött és tarkába öltöztek a fák te csak ölelj borzongj táncold át az éjszakát
