Sziasztok.Mit tudtok az indiánok kegyetlenkedéseiről ?A legyőzött ellenség megkínzása,csonkítások, skalpolás,vmint ellenséges törzsek asszonyainak,gyerekeinek lemészárlása szokás volt az első hódítók beérkezése előtt is ?Ez némi képen ellent mond annak a képnek és mély rokonszenvnek ,amely bennem kialakult életmódjuk és ősi kultúrájuk iránt...
Én most kimondottan a közép-nyugati részre gondoltam, tehát a Minnesota-erdővidék, a Missouri-völgy és a Kelet-Kansas állandó falvait vetettem össze a nomád bölényvadász falvakkal. Tehát, akik választhattak, hogy miből élnek.
Igen, csak annak kb. 2/3 Dél-Amerikáról szól! Ha így nézzük, akkor igen, alaposabb munka, mivel az egész Amerikával (észak, dél) foglalkozik, az ősi kultúrák pedig csak Észak-Amerikával.
Kössz az ajánlást főnök,megpróbálom beszerezni.Egyébként szerintem a Hudson vándora című kisregény és A fekete köpeny c.film történetei és leírásai sem rugaszkodtak el túlzottan a valóságtól,de mégsem szakirodalmak.
A keleti erdővidék nemzetségeiről ,törzseiről szinte semmilyen szakirodalmat nem ismerek.Kis túlzással Cooper- szintű ismereteim vannak róluk.Igaz a Viasat Historyn volt egy sorozat/törzsfőnökök/ ami némiképp felhomályosított ,egyébként : that's all... Látom Wolfgar-főnök Te nagyon" vágod"----tudsz valamit ajánlani ?
A száraz és félszáraz nyugati pusztaságokon a lovas bölényvadász életmód valóban népességnövekedést eredményezett, de a nedves, csapadékosabb keleti erdővidéken a földművelő életforma volt az, amelyik messze a legmagasabb népsűrűséget eredményezte.
Sokkal nagyobbat, mint amit a lovas bölényvadász életforma valaha is adhatott.
Az megint más kérdés, hogy a XVI-XVII. századi nagy járványok a keleti földműves kultúrákban is a népesség drasztikus csökkenését eredményezték.
Becslések szerint átlagosan 60-80 %-os volt a népességcsökkenés ebben a kulturális zónában még a tényleges gyarmatosítás megkezdése előtt...
Mondjuk, azért gyakran előfordult az is, hogy kereskedtek és bölényhúst és -bőrt adtak cserébe kukoricáért.
Egyébként, a lovas bölényvadász kultúra azért nagyfokú népességnövekedéssel járt, tehát egy sikeres stratégiának tűnt. Azért is váltott sok korábban földműveléssel, gyűjtögetéssel foglalkozó nép át rá.
Sziasztok ! Ismét lennének kérdéseim : a "Farkasokkal Táncoló"rendezői változatának DVD-jét szeretném megszerezni, Szakácsi Sándor magyar hangjával ... Tudtok e valamit a "Szent ÚT" forgatásáról ? Egyébként most találtam rá erre a topikra----nem gond ha számotokra már esetleg "lerágott csontokkal " kapcsolatban kérdezek ?
No persze az is igaz, hogy mindig is voltak olyan népek, népcsoportok, akik túl fáradságosnak vagy egyenesen megalázónak találták a kukoricatáblákban vagy a babföldeken való hajlongást és helyette inkább lóra szálltak és fegyverrel vették el másoktól azt, amire szükségük volt.
Ilyenek voltak a Délnyugaton mindenekelőtt az apacsok, a komancsok és a jútok, de időnként ezt a taktikát folytatták a navahók, a javapájok, a valapájok és a pajútok is.
Pedig ez nem túl erkölcsös hozzáállás, ha a zsidó-keresztyén etika alapkövének számító "Ne ölj!" és "Ne lopj!" parancsolatokat nézzük:-)
Szóval egyes indián népektől lenne mit tanulni az ökológiai gazdálkodás területén.
Bár éppenséggel ma a Kárpát-medencében nem az a művészet, hogy hogy lehet kukoricát termelni évi 200-250 mm csapadék mellett, hanem az, hogy ne rothadjon ki a kukorica havi 250-300 mm csapadék mellett sem:-(((
A hopi kukoricatermesztés egyik titka az volt, hogy kb. 18 hüvelyk, azaz mintegy 45 cm mélyre vetették a kukorica magját.
Másrészt az európai és euro-amerikai gyakorlattal ellentétben két kukoricaszár között 5-6 lépés távolságot hagytak, ez kb. 1,5-1,8 méter.
Továbbá a talaj felső rétegébe füvet vetnek, hogy megkösse a humuszt és az esővizet
(forrás: Stan Steiner amerikai író Alvin Dashee, a Hopi Nemzet törzsi tanácsának volt helyettes elnökének elmondása alapján.).
Ezzel a módszerrel tudták közel másfél évezreden keresztül a hopik fenntartani magukat a rendkívül száraz, kietlen arizonai sivatagban, ahol az éves csapadékmenyiség átlagosan csak 200 - 250 mm körül van.
No persze ezzel a módszerrel nem tudták minden évben megjavítani a hektáronkénti átlagos terméshozamot, mint a szovijet agronómusok az 1950-es évektől a Gorbacsov-éráig minden esztendőben:-)))
Ez épp arra volt elég, hogy a hopik fenntartsák a néhány ezer fős populációjukat a barátságtalan arizonai vidéken.
A kukoricájuk azért nem száradt ki mert mélyre vetették. Az európaiak hozzá voltak szokva, hogy "kapa alá" vetik a kukoricát. (Kapával megemelik a földet, a szemet bedobják alá, a kapát kihúzzák) Ez kb 5-6 cm-es vetésmélységetz jelentett.
Az indiánok olyan mélyre tették, a szemeket, ahol már nem szárad ki a föld. itt gyökeret tud ereszteni, és jön fölfelé a hajtás. Ezzel persze a tenyész időben késnek 1-2 hetet, de ennek az alternatívája, hogy a felsőbb rétegekben a szem meg sem indul, vagy ha igen, akkor hamar kiszárad.
Na, de te azt írtad, hogy megírod a titkot, hogy miért nem száradt ki a kukoricájuk!
Most akkor azért nem száradt ki, mert naplementekor elmélkedtek? Ennyi lenne a titok? Én valami természettudományos magyarázatra számítottam.
Amúgy, ami a másik - egy cseppet provokatív! :-) - kérdésedet illeti: azért ne felejtsük el, hogy mielőtt a fehérek fegyvereket adtak volna el a nyugati algonkinoknak, azelőtt a sziúk is csak alkalomszerűen vadásztak bölényre, helyette fix falvakban éltek és mezőgazdasággal foglalkoztak a mai Winsconsin és Minnesota területén. Mondjuk, akkor is viszonylag harcos nép volt, az biztos.
Sok szerző a hopikat tartja É-Amerika legbékésebb és legfilozofikusabb indiánjainak.
Állítólag a hopik esténként kukoricagyomlálás után kiülnek a kunyhóik elé a naplementébe, s az alkonyati arizonai hegyeket nézegetve az élet és az emberiség nagy kérdésein elmélkednek.:-)
Sokak szerint kukoricát gyomlálni és a naplementében elmélkedni ugyan nem olyan romantikus, mint lóhátról bölényre vadászni vagy vad hujjogatással megrohanni a telepesek vonuló szekérkaravánjait, de talán békésebb és kevésbé dühíti fel a szomszédos népeket...:-)
Egy internetes anyag szerint a komancsok és a sziúk között az volt az eyik fő különbség, hogy a sziúknál az egész társadalmukat átszövő rokonsági kapcsolataik, ill. az egész törzset megmozgató vallási szertartásaik, pl. Naptánc, owankanasztó, júwipi, inipi komoly társadalmi kohéziós erőt jelentett.
Ellenben a komancsoknál ezek a kohéziós erők jóval gyengébbek voltak, vallási szertartásaik is nagyon egyszerűek, mondhatni puritánok voltak.
Ez akkor vált igazán érdekessé, mikor mindkét nép legyőzetve a rezervátumokba kényszerült, sok sziú a vallási szertartásokba menekült, azok tartották össze továbbra is a társadalmukat. A komancsoknál ezek az összekötő erők jóval kevésbé működtek, ezért volt az, hogy a komancsok közül sokan elhagyták Oklahomát és szétszóródtak egész Észak-Amerikában.
Ellenben a sziúk jó része megmaradt a dél-dakotai és minnesotai rezervátumokon, ahol ma is erős az összetartozás.
Csak összehasonlításképpen:
a komancsok a 18. sz. végén állítólag 35-40 ezren voltak és ez időszakban kb. a sziúk is ennyien lehettek vagy max. 5-10 ezerrel többen.
Ma komancs származásúnak 14 ezren vallják magukat, míg a sziúk összességében véve ma már kb. 150 ezren vannak.
A könyv elsősorban antropológiai szemszögből közelíti meg a témát, de azért az indián történelmet sem felejti ki! A legtalálóbb megfogalmazás talán az lehetne, hogy: az indián történelem antropológiai szemszögből! Remélem tudtam segíteni!
1871. őszén azonban a hadsereg Ranald S. Mackenzie vezetésével hadjáratot indított a szabad komancsok ellen. A Blanco Canyonban vívott ütközetben megverte a Quannah Parker vezette Kwahadi és Kotsoteka komancsokat, de a komancsok nem vonultak be a rezervátumba.
Sokak szerint ez a csata már a független Comanchería végnapjainak kezdete volt...
