"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Madár nyugodt madár fordított röptű te Te levegőben fészkelő A határon hol már a mi napunk ragyog Hunyd le másik szemhéjadat elkápráztat a föld Fejedet fölszegőben
S közelről színtelen homályos vagyok én is Vagyok a köd amely lámpásokat sötétit A kéz mely hirtelen a szemet elfedi A fal mely köztetek s a minden fény között áll És árnyak közepette feltündökölve távozom S kedves csillag-szemek utánam igazodnak
Madár nyugodt madár fordított röptű te Te levegőben fészkelő A határokon hol már az emlékem ragyog Hunyd le másik szemhéjadat Nem is a nap miatt nem is a föld miatt Hanem e hosszukás tűz miatt melynek ereje egyre nő majd Egy napon ez lesz az egyetlen fény mely megmarad
Egy napon Egy napon önmagamra vártam S szóltam magamban Guillaume ideje már hogy eljöjj Hadd tudjam végülis én melyikük vagyok Én aki ismerem a többit Ismerem őket az öt érzék meg más érzékek által Elég ha látom lábukat hogy ezerszám elképzeljem őket Ha látom riadt lábukat csak egyetlen hajszálukat Vagy nyelvüket ha jólesik megjátszanom az orvost Vagy gyermeküket ha jólesik megjátszanom a prófétát A hajósok hajóit kartársaimnak a tollát A vakok pénzét a némák kezét Vagy méginkább szókincsüket s nem kézirásukat tekintve Egy levelet ha húsz éves elmúlt az aki írta Elég ha érzem templomaik szagát A folyók szagát városaikban A közkertekben virágok illatát Ó Nettesheimi Agrippa egy kiskutya szaga is elég lett volna nekem Hogy kölni polgártársaidat leírjam pontosan Háromkirályukat meg a hosszú sor orsolyát Kik tévedésbe vittek valamennyi nő felől Elég ízlelnem a babért amit termesztenek s aszerint szeretek vagy gúnyolódom Érintem ruháikat S nem kétkedem fázósak-e Ó mind akiket ismerek Elég hallanom lépteik zaját S megmondhatom örökre az irányt amerre mennek Elég mindez nekem hogy higgyem van jogom Feltámasztani a többit Egy napon önmagamra vártam Szóltam magamban Guillaume ideje már hogy eljöjj S közeledtek lírai léptekkel kiket szeretek valahányan Én nem voltam közöttük Moszatokkal borított óriások járkáltak tengeralatti Városaikban hol csak a tornyok tudtak szigetként fölmagasodni S világító mélyeikkel ezek a tengerek Ereim véreként keringtek dobbantva szívemet Aztán ezer fehér néptörzs jött s partraszállt Kezében rózsa volt valamennyi fiának S a nyelvet amelyet útközben kitaláltak Ajkukról lestem el és mindmáig beszélem A menet elvonult sehol saját személyem Mind aki fölmerült láttam nem én vagyok Belőlem hoztak el mind egy-egy darabot S lassan felépítettek úgy mint egy tornyot felrakni szokás Népek torlódtak ott azzá ki én vagyok A minden emberi dolgokból alkotott
Tűnt idő Lényemet formáló istenek Eltűnök mint ahogy ti is eltűntetek Borzasztja szememet ez az üres jövendő Látom hogy az egész múlt bennem élve megnő
Nem halott csak ami most még nem létezik Múlt fény fakítja el a holnap színeit Idétlen a jövő de az ami bevégzett Az erőt s a hatást mutatja az egészet
Van, hogy eljön az a pont, hogy egyszerűen csak szerelmes vagy valakibe. Nem azért, mert az a valaki jó vagy rossz, nem azért, mert valamilyen. Egyszerűen csak szereted. És még csak azt sem jelenti, hogy onnantól fogva ásó, kapa, nagyharang. Ahogy azt sem, hogy soha nem fogjátok megbántani egymást. Egyszerűen azt jelenti, hogy szerelmes vagy, szereted szívedből. Néha azért, amilyen, néha pont annak ellenére. És tudod, hogy az a valaki is szeret téged, néha azért, aki vagy, néha meg pont annak ellenére.
Jenei Szilveszter-Koltay Gergely: Szeretlek akkor is
Tudod én akkor is szeretlek, amikor alszol. Mikor nem gondolsz rám... Tudod én akkor is szeretlek, amikor árnyék ül arcodon. Amikor azt gondolod, így nem mehet tovább. Én akkor lehunyom szemem, és azt a filmet nézem, ami az életünk... Kimondott és kimondatlan mondatok. Én akkor is szeretlek, ha más úton jársz, azon, melyen nincsenek táblák, és nincs korlát a halálos kanyar előtt... Az értetlenség szakadéka mellett vezet utunk, s a csodákat nem fényképezi le helyettünk senki. Valami kéne még, valamit kéne tenni. De én akkor is szeretlek, ha néha fáj. Ha néha előbúj rejtekéből a magány, a dögevő, mely ott köröz néhány boldog pillanatunk felett. Csak egy mosolyt hozzon a déli szél, csak kissé hosszabb legyen minden szerelmes éj. Tartson tovább a szenvedély, mert akkor húsodba marnám a jelet, mely üzenet hordoz: még minden lehet. Szeress, mert adni kell, hogy kapj. Higgy imáidban, s ne vétkezz önmagad ellen! Légy költő és légy színész! Játssz prédikátort a pokol kapuja előtt, játssz szüzet, még ha az ördögnek is kell táncot járnod! S játssz nekem is boldogságot! Szeretlek akkor is, ha Te magadat egész másképp látod, szeretlek akkor is, ha az életed csak egy gazos mellékvágányra várat szeress kicsit jobban! Szőkén és feketén szeretlek, mint a villám szeret a fülledt nyárban, mint kocsmaszagú ősz szeret az utolsó napsugárba. Szeretlek akkor is mikor alszol... Szeretlek, félve, haraggal... Szeretlek soha el nem múló halált hozó lázzal... Szeretlek... Szeretlek...
Suttognak a kertben az orgonabokrok, a csillagok égnek, a csönd csodamély. A hold ragyogóan az égre kibotlott, villámos a csóktól, a vágytól az éj. Suttognak a kertben az orgonabokrok.
Ily tiszta, fehérsugarú szelid éjjel várhatta Izolda a hű lovagot. Sírok repedeznek, az éji sötéttel feltámad a ködből a régi halott. Ily tiszta, fehérsugarú szelid éjjel.
A régi, középkori hős, tele hittel, hágcsót feszít, és nevet a telehold, és útja a kedvese ölibe vitt el, a vára előtt tüzes ajka dalolt. A régi, középkori hős, tele hittel.
Zúgj, régi idők meselelke az éjen. Szívembe fehér remegés tüze gyúl. Itt állnak az árnyak az éjbe, fehéren, és mind szeret, és eped-ég szilajul. Zúgj, régi idők meselelke az éjen.
Te drága! Te tűzszívű, tiszta Izolda! Izolda se várta így a jegyesét. Lépted nesze rebben, az éjszaka holdja lágyan mosolyog, s nevet a kegyes ég. Szél parfüme lengedez, a halavány bús orgona reszket a hold sugarán.
Hogy tartsam lelkemet, hogy lelkedet ne érintse? Hogyan emeljem át más tárgyakat érinteni feletted? Bár lelnék néki néma rejteket, hol párjaként valami Elveszettnek idegen csöndbe zárnám, mely tovább nem rezdül, hogyha mélyeid rezegnek. Mégis, mi minket ér, egybefogó egy mozdulattal ér, mint a vonó, mikor két húron egy hangot zenéltet. Mily hangszerre vagyunk feszítve ketten? Mily hang vagyunk mily játékos kezekben? Ó édes ének. (Nemes Nagy Ágnes)
Az isten ínségből öltötte fel, s meghökkent szinte, hogy a hattyú oly szép; személye benne nyugtalan oszolt szét. De máris tettre hívta őt a csel, a nem-tapasztalt lét érzéseit ki sem próbálva. És a lány, kitártan, meglátta már az istent a madárban, és tudta már: egyért van itt, mit nem bírt, bár zavartan ellenállt, elrejteni. S a gyöngülő kezekre fonódva az, végül isten-magát belevetette abba, kit szeret. Majd tollait boldogan fölfedezve, a lány ölén valóban hattyú lett.
El kell hogy játsszuk ketten ma éjjel a halál játékát: menyasszonyom meg én. Fekete az éj, szeszélyesek az égen a felhők s a habok tombolnak a tengeren. Elhagytuk álmaink ágyát, felrántottuk az ajtót s kijöttünk, menyasszonyom meg én. Hintára ülünk s a viharszelek meg-meglöknek hátulról vadul. Menyasszonyom riadoz a félelemtől és gyönyörtől, remeg és a mellemhez tapad. Sokáig dédelgettem gyöngéden. Virág-ágyat vetettem neki s bezártam az ajtót, hogy a szemét sértő nyers fényt kirekesszem. Szelíden megcsókoltam az ajkát s lágyan fülébe suttogtam, míg félig el nem alélt a bágyadtságtól. Elmerült egy bizonytalan édesség végtelen ködében. Érintésemre nem felelt, dalaim nem tudták felébreszteni. Éjjel megérkezett hozzánk a vihar szava a vadonból. Menyasszonyom megremegett és felállt, megragadta kezem és kijött. Haja lebeg a szélben, fátyla lobog, virágdísze suhog a keblén. A halál lökése belelendítette az életbe. Szemtől szemben álltunk, szív szíven, menyasszonyom meg én. (Áprily Lajos)
Szia, Ágika! Csak azért, hogy hátha előbb jársz erre: megérkezett - gyönyörűségesek :))) Nagyon feldobott - kezdtem tervezgetni :)
Tóth Árpád AZ ÁRNYBÓL SZŐTT LÉLEK
A fák szelíd, nagy árnyát nézni este Szeretem én aranyszín dombokon, Áldott az árnyak test nélküli teste, Titkos kelméjük lelkemmel rokon; Hisz Isten tán fenyőfák gyenge gyanta Lehű árnyából este szőtte meg, S a furcsa mélabút ekként foganta, Mely lágy redőin egyre ott remeg.
Áldott takács az Isten, s kincs a lélek, Hányszor terítém csöndes fátyolát Magam köré, és véle szépitélek, Éles fényekkel bántó, vad világ! Az emberek önző zsivaja édes, Testvéri, bús zenévé fátylasult, S forró, maró napokból mély, setétes, Merengő tájjá csöndesült a múlt.
S ha néha fájt, hogy arcul üt a testvér, S a hűnek vélt szív csak hideg mirígy, Hogy bűnök malmát zúgatja a rest vér, S hogy néha még az Isten is irígy, Merengő órán szétterült a fátyol: Árvák vagyunk mind! -- sírta egy titok, S bocsánat lett a sajgó bosszuvágyból, S részvétre vált a szisszenő szitok.
S fákat szerettem, s szirmok tüneményét Figyeltem andán, s méla könyveken Ragyogtattam a lámpa mézszín fényét, S csöndes Szézámok üdve nyílt nekem: Egy óra tán a zűrös, lomha napban, Egy árva barlang, mit a könny vize Vájt s tett meleggé, s én megbújtam abban, S éreztem, jó az élet bús ize.
Sok este halk szivarnál sárga bábut Kockás mezőn kedvvel léptettem én, A Malomárok kinn már jég alá bútt, S a kandallón vén tölgy dalolt kemény Erdei dalt, s izzott moszatszakálla, -- Távol harmónikák híttak rivón, S a fenyvesek fölé ragyogva szálla Aranyszárnyán a roppant Orión.
Éjfél felé a jó falusi doktor Öreg kezét megráztam; új szivar; Mentem, s mint úti csöndes fák a hótól, Lelkem versek terhétől lett bizarr, S hazasiettem írni, írni, írni, Hiába csalt a csíkos dunnaágy, S kacagtam, ha lágy rímbe tudtam sírni Tündér fájdalmad, édes ifju vágy!
Így, apró, szétszórt szigetek hajósát, Félszeg Ulyssest, sok szelíd kaland Vigasztalt, csalt a szirtes, zord valóság Sivár vizén boldog boldogtalant -- Így lettem hálás minden gyáva kincsért: Pipám füstjéért, karcos kis borok Kortyáért, hozzám hajló anda tincsért, S hogy ajkamról peregnek halk sorok.
Ó, jaj, miért bánt így hát most az élet, E rettentő, vonagló, új világ, Mindennap egy új Utolsó Itélet Vas kürtje zúg, setét villáma vág; Reszketve terítem a védő fátyolt Magam körül, s eltépi a vihar, És minden barlang, melynek csendje lágy volt, Most ferde száj, mely szörnyű jajt rivall.
Ó, Isten, Isten, lelkek ősz takácsa, Nézd drága kelméd, kincses szőttesed, Bölcs, bús szemed imhol könnyezve lássa, A sok finom fonál hogy szétesett -- Ó, lesz-e még perc, újraszőni szépen, Ha elcsitult az orkán gyász zaja, Vagy, reszkető rongy, így hull szét a szélben, Mint omló partok éjszín zászlaja?
Amikor a hold a legfényesebben világít és a hegyek felől tiszta szellő száll alá a völgybe, gyere el a legsűrűbb erdő szélére; ott várok rád. Pontosan érkezzél, mert időm ki van szabva. Ha elkésel, visszamegyek oda, ahonnan jöttem és csak ezer év és egy nap múlva találkozhatunk újra. Valaha ember voltam én is, akiről álmodoztál: erővel, szerelemmel, vad akarattal, kitartással, soha fel nem adva az álmaidat. Fényes takarót szőttél rólam, illatosat, könnyűt, színeset, puhát. S az álom-takaró csak nőtt és nőtt, s egyszer csak elért engem is és beborított fényével, melegével, végtelenségével. Nem tudtam védekezni az álmaid ellen, így én is álommá lettem, s te akkor elvesztettél engem. Szemed mohón itta hullámzó fényemet, de kezed a levegőt markolta, amikor felém nyújtottad. Akkor már messze jártam, messze a földtől, az emberektől, tőled. Álomország lett a hazám, sok más mindenkivel együtt, akiket az emberek végtelen vágyai repítettek ide. Itt béke van, állandóság, várakozás és néha visszatérés az emberek közé, röpke percekre: hátha eljön az, aki ide űzött, és visszavisz magához. Hátha ismét ember lehetek... Minden álom-lakó megpróbálja. Én is. Ezer év és egy naponta kinyílik a Kapu, s mi - huss! - szerteszállunk, dobogó szívvel, soha nem szűnő reménnyel. Én hozzád, mások: akikhez tartoztak. Nekem könnyű a várakozás, neked lehetetlen, mert életed véges. Ezért pontos légy. Ha a fák árnyéka rám vetül, fényem kialszik s te senkit nem találsz ott. Könnyen megismersz, mert már ismertél korábban is. Könnyen rám találsz, mert fény vagyok, messze világítok, túl a fákon, túl a mezőn, túl a lelkeken. Ruhám is fény, vidáman lebegő, hívogató, kedves. Pontos légy, mert várok rád. S ha eljössz, érintsd meg feléd nyújtott kezem és én újra ember leszek. Élőbb az élőnél, de nem enyészek el, forróbb a tűznél, de nem égetlek meg, puhább a bársonynál, szebb az álmaidnál. Ha eljössz, megfogjuk egymás kezét és soha többet nem engedjük el. Gyere... Várlak... Nagyon... Egyszer azt mondtad, hogy jártál a Titkok Kertjében. Én is ráleltem a Kapura, beléptem a Kertbe és mindazt a sok szépet, amit ott találtam, Neked adom.
Tudod, arra gondoltam, hogy az életben vannak gyümölcsök, amikért meg kell dolgozni keményen, és vannak égi-földi ajándékok, amik szent kenyérként találnak meg bennünket, nincs kivétel, ezek mindannyiunk ajándékai, legyünk akár rosszak, akár nagyon jók, élvezhetjük az áldott nap fényét, az éltető levegő se a munka bére, az erdőben termő szamóca mindenki számára ehető, csak élni kell vele, sok mindenért meg kell megdolgozni keményen, azért is, hogy jó munkája legyen az embernek, hogy sok pénzt keressen, és azért is, hogy másoknak tetsszen, hogy sokan kedveljék, azt bizony ki kell érdemelni, a tisztelet is olyan dolog, amit kikövetelni nem, csak kiérdemelni lehet, de a nap fényét, az eső frissítő záporát, és az erdei szamócát nem kell, nem is lehet kiérdemelni, ők csak ajándékként vannak itt, a Földnek, s az Égnek az ajándékai, úgy nem lehet kiérdemelni a szeretet se, Ő is érdem nélkül érkezik, égi-földi ajándékként, az ember nem képes olyan jót tenni, ekkora kincset, hogy kiérdemeljen, talán csak a véletlen, vagy szembe találkozik vele, vagy figyelmetlenül megy el mellette, mint ahogy sokszor elsétál az erdei szamóca mellett is, pedig szedne belőle szívesen.
Nem tudom mi lett volna, ha a nagy ölelésbe maradunk önfeledten, mintha Te meg Én hazaérkeztünk volna valahová, sorsunk vad és mostoha, másra késztet? Lehet, hogy felmelegedtünk volna egy kicsit, s e nem lazuló egyesülésből, esetleg virágok, madarak születtek volna, vagy tiszta vágyak, lelki szerelemre látszatra Öregebb vagyok egy ifjú hölgynél de a védák szerint a léleknek nincs kora, és most itt állok szakadt aurával mert engedtelek utadra s a búcsú véget ért, mielőtt elkezdődött Volna szánkban oldódni a nektár, a betiltott alma-lé és hagytuk futni meg nem fogant utódainkat akik, lehet orcánkra hasonlítottak volna De ez csak egy köznapi ölelésnek indult, ki hitte hogy időtlen versbe menthető ez is, de jó mondanád, mit sem sejtve, hogy magányom Homok tengerén én
Égi bársonyruhán kinézek. Karom erőtlen markol szövetet – eddig kapaszkodtam. De lehet, hogy csak valótlant akartam. – meglehet; körbenézek – egy szálon függök, gyengülök. Karom végül elereszt téged bársony lepedőm. Lezuhanok! Csak egy hullócsillag vagyok.
Fölém borul. Természetellenes a csüggedt ágak engedékeny rendje (a körülzárt víz zöldjére beles egy hasadékon át az ég gerezdje). Hullámtalan lent, fönt. Tökéletes részek vigyázzák a harmóniát - fésült levélsor, félkör víztükör - s a szabályosba átbillent gyönyör megríkatja a vizet és a fát.
Szomorúfűz hajtotta ránk fejét, ültünk a Körös partján ketten. Szemüvegeden megcsillant a fény, és beszélgettünk az életen. Víz fölé hajolva tükröződött szemedben a boldog szeretet, a kavicsainktól örvénylődött messze a folyóban üzenet: szájad szélén a derű csillogott, arcodon az örök szerelem. Fogam között e mondat bukdácsolt: neked adom egész életem.
Csillagos éj forró szenvedély zene zene egy kéz kapja el kezem egy dallam cseng szüntelen megragad, derekam fogja át érzem lassan a pezsgő vér ritmusát dobbanj szív Te lüktető ős szabadság törj elő csípő ringd vadul a választ toppants láb reggelig fárassz dübörög a taktus immár két test egybe olvad, vibrál
lassul a tánc szem szembe néz száj a szájhoz beszél nincs közte tér csak végtelen éj pupillákon szikra lobban ajkon csók ég, olthatatlan kar lendül, test fordul a harang is kondul oly tánc ez és pillanat tüzet vet kettőnk alatt már nincs parketta, nincs terem csillagok közt ütemre mozgó, két elem forogva és pörögve ameddig csak lehet táncolva repülök Veled
Senki nem tudja ki vagy Megfejteném azt hogy mit érzel Megsejteném a holnapot s a titkodat Fáj nekem a bánatod Hidegen villansz mint fenn az alvó csillagok Valakit álmodsz valakit kérsz Soha nem lehet csak a sápadt holdvilág derűje a tiéd …
Mert mindig is sejtettem én, hogy ha telihold idején ujjamat felnyújtom a vízesés felé, ekkor mennydörgés közepette hirtelen felragyog az éjszakai szivárvány. Fények és vízcseppek becézgetések tűzijátékai íme, ez az én testem, dajkáld lüktetőn ágaskodó kábulat csillagszemcsék a szemek mécseseiben szilaj-ösztönös emelkedő zuhanás a száj, a vér, a levegő határfalai között a szív tiszta vágya fekete pecsétet leverő kő zene és költemény és kiváltság. Illatos-titkos édeni rejtelmeket ragyogtat az éjszakai szivárvány.
Ösvényedre léptem, érted virágzott minden rét, harmatcseppben fürdött szívem, boldogság, mely ma is megigéz. Nem kértem, mégis adtad lelked aranyát, s én megnyitottam bensőm szent templomát. Nem is sejted, mit nyújtott a pillanat, az érzés még fojtogat. A semmiből fakadó rejtelmes csoda, lett vágyam otthona. A csendemben hallom szíved dobbanását, hulló könnyem csobbanását. Virágszirmot hintett lábam elé kezed, rejtett patak sodorta hozzám léptedet. Sejtelmes kép, egy pillanatra arcodat látom, elhaló tűz, elhalkult sikoly, mára csak édes álom. Vágytam a hajnalt, a bíboros alkonyt, ölelésed, az érintés hozta pillanatot. Bocsáss meg, add kezed, ne hidd hogy bántlak, vétkem csak az csupán, szerelem szikrája gyúlt bennem, életem alkonyán.
Repdesek, mint lepke a fénykörben. Kereslek, fény! De üveg választ el tőlem. Tükör leszek hát, hogy Téged másokhoz küldjelek! Magának nem tart meg fényt a tükör. Mint tükörben, világló szíved mégis bennem tündököl.
