"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Kimondatlan konok szavak, a némaságban vágy feszül, szemed tükrén harmatozva késő őszi bánat ül. Kéz a kézben reszketés, én mindig téged vártalak, s szerelmünk ma annyi csak, hogy láttál, és én láttalak.
Tudod olyan hosszúak azok az átvirrasztott éjszakák, Mikor az álmatlanság fátyla szemem előtt lebeg, S mikor nyugtalan lelkemre mázsányi sóhaj ül Melynek ólomnehéz súlyába a szív is beleremeg. Sokszor messzire csatangol a kóbor vándorálom S én párnámra hajtva fejem magamtól kérdezem, Miért nincs a dacos gondolatra megnyugtató válasz S miért a bennem maradt hangfoszlány az, Mit rőt homályba kényszerít a kínzó értelem. A féltés titkokkal szőtt rejtelmét nem mindenki érti, Nem mindenki hiszi, hogy a tudat zsarolja a lelket, Pedig kétségből font rabláncán fogoly lesz az érzés , Mit maga mellett őriz és többé el nem enged. Milyen szép is lenne, ha nem kellene félni, Sem a szürke holnapoktól, sem a valós mától, S ha minden könny mosoly lenne, mely örök maradna A legfagyosabb télben is a meleg szív szavától.
"Legtöbbször nem tudjuk, valójában mire várunk. Vannak, akik olyan állhatatosan várnak, hogy közben elmúlik az ifjúságuk, elsuhannak mellettük a lehetőségek, elszáll az életük, és nem veszik észre, hogy valami olyasmire vártak, ami mindig is ott volt körülöttük... A fenébe is! Mikor kezdünk már el úgy élni, hogy megértjük az élet sürgető dübörgését? Ez itt most - ez a mi időnk, ez a mi napunk, ez a mi nemzedékünk... nem pedig a múlt valamely aranykora vagy a jövő ködös utópiája... Ez itt az időnk.. akár lelkesedünk érte, akár nem. Ez itt a mi időnk még akkor is, ha gyakran kiábrándítónak, fárasztónak, unalmasnak találjuk. Ez az élet, ami nekünk adatott... és múlik, múlik... Mi a csudára várunk hát?
Leleszi Balázs Károly Figyelni arra, aki nagyon közeli bennünk
… Eljöttél, kincsem, ölelni vágyó karokkal, hogy erőm s társam légy, Nincs más boldogságom, csak tebenned. Megkerüli a kertet, a házat a nyár, lágy szélfuvolák, kitágul a szemhatár…
Vége a magánnyal átlyuggatott éjszakáknak. Szilárddá váltak lépteim. Közel s távol milliónyi kis öröklét-ékkövek. Egy angyal egybefonja a földet az éggel. Eljöttél, kincsem, ölelni vágyó karokkal, hogy erőm s társam légy, Nincs más boldogságom, csak tebenned. Megkerüli a kertet, a házat a nyár, lágy szélfuvolák, kitágul a szemhatár. Itt vagy, a lét végtelen boldogsága, arcom arcodon, szívem szíveden, nem más ez, mint a szeretni-adás öröme, a szeretve-lenni kiváltsága. Mondd, ki az, aki magával ragad minket? Ki az, aki vérével hófehérre mosta bennünk a szerelmet? Csak neki tudjuk elmondani, milyen idegenek is voltunk a város lázas forgatagában, hogy mennyire is vágytunk a szív élő kulcsaira. Hallgassuk hát, kedves, minden időben azt, Aki nagyon közeli bennünk – s figyeljünk arra éltünk végig, aki nagyon távolról érkezett.
Tudod, arra gondoltam, a szeretet olyan, mint a világ legszebb rózsaszála, amelyik már azzal örömet ad, hogy világra jött, hogy létezik, de ha ezt a rózsát senki nem látja, benne senki nem gyönyörködik, senkinek nem simogatja meg a lelkét, boldogságkönnyével nem öntözi senki, akkor a léte értelmetlen, hiába szép a rózsaszál, amelyiket senki nem lát, aminek nem örvend senki, az olyan, mintha nem is lenne, az ilyen virág, az ilyen szeretet értelmetlen, a gyökérnek rossz befektetése, milyen furcsa ez a szó a szeretetre, mint valami üzletre, pedig talán tényleg az, az ember szeretetet fektet be, és talán, mert nincs gyakorlata benne, sok kárba vész belőle, nem növekszik, inkább csak fogyatkozik, a virág szépségének a hozadéka, hogy örömöt ad annak, aki csak reá tekint, ettől a szebbnél is szebbé lesz, sokszor szeret az ember, de ha rosszul fektet be, egyszercsak elfogy a gazdagsága, úgy érzi, kiürül a szíve, az érzés, amelyik oly sokszor virágzott cserbenhagyja, többé nem tud már szeretni, de néha marad még egy szikrányi, egy szikrányi élet benne, és mint egy szenvedélyes játékos még utoljára azt egyre felteszi, van úgy, hogy mindenét elveszíti, de nagy ritkán az is előfordul, az a kis maradék szeretet százszorosan sokszorozódik, csak, mert észrevette valaki, az oly sokáig láthatatlan virágot.
Aranyos ajkaid énbennem nem kacagnak, csillagzó szavaid oly mélyértelmüek, hogy éveim, halálom és ifjuságom éjén minden zajból felém a te hangod remeg. A selyem hajnalon, hol tenyészik a fagy, és a veszendő kéj a tűnt álmot siratja, a nap karjai közt ébredő test vacogva gondol csak arra, hogy a szíve visszatér. Zöld erdők emléke, köd, melyben elmerültem, magamra zárva két szemem, tiéd vagyok, rajtad csügg életem, s már nem tudom lerázni a szörny semmittevést, amibe dönt szerelmed.
Szemed szivem egész körülveszi, édes táncával körülrepdesi, idő dicsfénye, biztos éji bölcső; s csak azért nem tudom mindazt, mit éltem, mert szemeid nem mindig láttak éngem. Nappali lombozat, hajnali harmatok, szél nádasa, illatos mosolyok, szárnyak, a földet fénybe foglalók, éggel és tengerrel rakott hajók, zaj űzői, szinek forrásai. Csillag-szalmában rak fészket a hajnal, onnan kel madárfió-illatokkal. Mint a tisztaságon múlik a nap, fénylő tekinteteden múlik a világ, s minden csepp vérem szemedbe szökik.
„Ha már úgy szeretsz, hogy nem is szeretsz, csak vagy, Ha már úgy vagy, hogy nem is vagy, csak létezel, Ha már minden burokból kibontod magad, hogy megmutasd isteni arcodat, Fénylő tükrében, hogy megfürödjenek és keresni kezdjék saját fényüket, Hogy fénytengerré váljon a világ, Akkor bizony, és csakis akkor, kinyitottad a mennyek kapuját.”
Ha .. Ha nem veszted fejed, mikor zavar van, s fejvesztve téged gáncsol vak, süket. Ha kétkednek benned, s bízol magadban. De érted az ő kétkedésüket. Ha várni tudsz és várni sose fáradsz. És hazugok közt se hazug a szád. Ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz. S mégsem papolsz, mint bölcs kegyes galád. Ha álmodol – s nem zsarnokod az álmod, gondolkodol – s becsülöd a valót. Ha a Sikert, Kudarcot bátran állod S úgy nézed őket, mint két rongy csalót, Ha a komor perc hatvan pillanatja egy távfutás neked, s te futsz vígan, Tied a Föld és minden, ami rajta És – a mi több, - ember leszel fiam! /Kipling/
Mindig itt vagy velem - bennem : - minden mozdulatoddal - minden mozdulatomban - minden némaságoddal - minden némaságomban - minden fájdalmaddal - minden fájdalmamban - minden bánatoddal - minden bánatomban - minden örömöddel - minden örömömben örökké velem - bennem - Van a valós - sivár kis életem, és van a csodálatos világom, amit mindig Veled élek, még ha Nélküled is ... Az a mély szeretet és szerelem, amit érzek, szívem, lelkem mélyén honol .. F.M.
Olyan vagy, mint testnek az egyetlen, igaz ékszer: a legcsodálatosabb szempár és olyan vagy, mely sohasem vész el és tiszta vagy, és forró, mint a leggyönyörűbb dallam, hangod, mint ajkaimnak csókod úgy kell, hogy mindig halljam: "Szeretlek..."
Még egy csésze kávé és indulok én, nincs értelme, hogy elkísérj. Bezárult egy ajtó, egy történet véget ért.
Ne kérdezd mert én sem tudom merre megyek, tartsd vissza könnyeidet, Lehetett volna másképp is, de most már nem lehet.
Szeretetnek hittem a szerelmedet, és esküszöm, hogy jó volt veled. De te csak használtad a testem, Az agyam, a szívem, s nem értetted mondd miért?
Néhány jó szó, néhány emberi szó hiányzott volna. Csak néhány jó szó, néhány emberi szó segített volna. Csak néhány jó szó, néhány emberi szó amit sosem mondtál nekem.
Még egyszer újra az úton vagyok, és azt mondom Isten veled. Tarthattál volna, de nem tudtad megtanulni, hogy lehet.
Csak néhány jó szó, néhány emberi szó, hiányzott volna. Néhány jó szó, néhány emberi szó, segített volna. Csak néhány jó szó, néhány emberi szó, amit sosem mondtál nekem.
Mondják, mi is elszakadjunk: Összeérünk, Kezed alatt Szívem dobban. Bizton búvó Keblem felett Sejtem szárnyad.
Mondom, tudd meg, mind hiába: Szárnyad sejtem Nyugtod rejtem Feles feled, Szemem horgát Nem felejtem El nem ejtem.
Mondjuk ketten: mind hiába: El nem ejtjük Szemünk horgát Feles szívünk Szárnyak hordják. Összeérünk Egy a vérünk Szűz sötétben Öröklétben Egymást látjuk.
Adható, vehető vagy megtanulható? Kiharcolható vagy kizsarolható? Elérhető mint egy tárgy? Testi kielégülés, egy fizikai szükség mechanisztikus úton való beteljesítése? A lélek narkózisa, ami esetleg pótszerekkel vagy pótcselekedetekkel behelyettesíthető? Nem! Egészen bizonyosan nem! A szerelem más! A szerelem nem tulajdonlás, hanem kegyelmi érzés, amit nem a test, hanem a lélek rezdül, vágyakozás és beteljesülés, öröm és bánat, bizakodás és bizonytalanság, út és a láb ami lép az úton, testi közelség, ami hátrahagyja a testet, szelídség és vadság, révület és eszmélés, odaadás és odaadottság. Két tudat egy célért, egy egységért, egy mozdulatért, egy simogatásért, egy összefonódásért, egy bizonytalan és mégis nagyon biztos érzésért. Vágy, ami mindent beteljesít, szelíd révület, amit vissza és visszakívánsz, vad őrület, ami sohasem pusztít, teljesség a kétség egységéből. Egymásnak átnyújtott élet az életerő misztériumából, ami nélkül félsz és fázik a lelked, mert FÉL vagy, a magány várbörtönébe zárkózott magányos fenség, amit félsz feladni az ismeretlenség kavargó szédületéért, de didergő lelked egyre inkább rezgő késztetése hajt a mindenféle képzelgéssel felruházott bódulat felé, mert az ismeretlen ismert is, a másik feled neked mozdulja termékenységtáncát, és tekintetében az Univerzum mélysége és magassága késztet az egyre. Előre féled a megtalált egység újra és újra reád szakadó kétségét, ameddig a háromság bizonyossága semmivé nem oszlatja meg-megújuló kétségeidet. Ekkor már tudod, hogy megtaláltad.
"SSZSSZ
.. Az emberben először vak vágy él a melegségre .. Az ember azután tévedésről tévedésre haladva megtalálja az utat, mely a tűzhöz vezet ..
.. Mert szív kell minden földi tettbe, imába, csókba, harcba, s reánk nevet jószerencse s az égnek édes arca ..
.. Az öröm olyan, mint egy tarka üveg .. Ha az ember átnéz rajta, mindent más fényben ragyogtat ..
.. A szerelem egy édes álom, amelyből – hogy igazán meg tudjuk becsülni, néha fel kell , hogy ébredjünk ..
.. A nagy szerelmek nem enyésznek el, nyugtalan halottként visszajárnak, és minden alkalommal kiszakítanak egy darabot a lélekből ..
.. A szó arra való, hogy a csöndre felkészítsen .. A csönd , ha beköszönt, azzá lesz a szó, aki nincsen ..
.. Olyan szeme van a hű szerető szívnek, mely látja, amit sosem láthat szemed meg ..
..A szerelem fénye jó útra vezet, a hihetetlen pedig tévúton tébolyog ..
.. Pillantásunk két tiszta kútba zuhanó egy-egy kavics – csobbanás nélkül ..
.. Csak akkor tudjuk igazán értékelni azt, amink volt, ha elveszítjük ..
.. Minek van szívem, ha nem adhatom kinek, minek van szám, ha senkinek nem mondhatom: Szeretlek! .. "
Van egy szó, van egy hang, nem hallom rég. Akárhogy keresem, megfakult kép. Csak egy perc, csak egy szín, fáradt álom, Van egy szó, van egy hang, nem találom.
Hallgattam millió ember szavát Vallattam esténként a város zaját Faggattam szűk utcák kopott kövét Nem felelt, sem a nap, sem a sötét.
Van egy szó, van egy hang, nem hallom rég. Akárhogy keresem, már csak egy kép. Van egy szó, van egy hang, nem hallom már. Van egy szó, van itt még, elmondhatnád.
Szólj Te vagy újra az ajtó előtt Ki valaha oly gyakran jött A folyton alakot változtató Örökös illúzió Lenge szárnyon továbbillanó Szökött szerelempillangó
Szállj, csak szállj tovább Kitárt karom útvesztő Fagyos lett a szívem Kemény, mint a kő Menekülj, amíg nem késő
Nézd: aki ebbe a játékba kezd Az elég, ha egyszer veszt Jött egy fejedet elfoglaló Különös hódító Soha szárnyát se mozdító Koromfekete pillangó
Szállj, csak szállj tovább Kitárt karom útvesztő Fagyos lett a szívem Kemény, mint a kő Menekülj, amíg nem késő
Félek, hogy újra őrült leszek Hát engedd, hogy inkább elfelejtselek
Szállj, csak szállj tovább Az éjszaka álmot sző Fagyos lett a szívem Kemény, mint a kő Menekülj, amíg nem késő
Fagyos lett a szívem Kemény, mint a kő Menekülj, amíg nem késő
Ha jókedved van, ismerem, és néhány sebed engem éppúgy éget. Ne titkold el, bármi van, ha angyalok, vagy ördögök jönnek érted. Messze van, de hallom jól, egy bizonytalan dallam szól. Egy kicsit közhely már és nem túl szép. Ne bánd , és ne hagyd abba. Lesz jobb még. Folytasd csak, folytasd csak, fiú. Folytasd csak, folytasd csak, fiú. Ha rád szólnak, ne légy túl szomorú. Folytasd csak, folytasd csak, fiú. Vasárnap van, délelőtt. A város ma is lassan, lustán ébred. Ismeretlen parkokban ismerősen futó némafilmek. A csönd falán egy halvány rés. Egy dal hasítja, éles kés. Dühös és zaklatott, és nyersen szól. Azt se bánd, meglehet, hogy így van jól. Folytasd csak, folytasd csak, fiú. Folytasd csak, folytasd csak, fiú. Ha nem értik, ne légy túl szigorú. Folytasd csak, folytasd csak, fiú.
Emlékszem... Mikor még gyerek voltam S ha néha elvonultam A templom ajtót sarkig tóltam Az oltárnál a padra borultam Mennyi mindent összehordtam! Gondolatom mind rád szórtam S tudom - szerettél.
"A szeretet- tudni azt, hogy amikor egyedül vagyunk, akkor sem lehetünk magányosak újra soha többé. A legnagyobb boldogság az életben, ha tudjuk, hogy szeretnek. Önmagunkért szeretnek."
