"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Mondanom se kell, mert mindenki tudja, hogy a virágok az illatukkal beszélgetnek. Amelyik virágnak nincs illata, az néma.
Ilyen a tulipán is. Néma. Még suttogásnyi illata is alig van egyik-másiknak.
De nem volt ez mindig így, nem bizony. Valamikor, a kezdet kezdetén, úgy illatozott s olyan különb s különb illattal minden virág, hogy a méhek már jó hajításnyiról megérezhették, "meghallhatták", merre van a rezeda, a jácint vagy éppen a tulipán.
De volt egy kertész, egy nagyon sürgő-forgó emberke. Szakálla térdét verte a fejében fészkelő nagy bölcsességtől. Volt ennek a fura kertésznek egy csodálatosan szép virágoskertje, telides-teli mindenféle-fajta, szebbnél szebb, illatosabbnál illatosabb virággal. Örült a kertész a kertjének, művelte is tőle telhetően. Öntözte, kapálta, karózta, nyeste. Csak azzal nem volt kibékülve, hogy ahány virág, annyi illat. Bántotta az orrát az illatok sokasága. Egyedül a bazsalikom illatát szenvedhette. S elhatározta, hogy bazsalikomillatúvá varázsolja az egész kertet. Bazsalikomillatúvá minden virágot.
Megszeppentek a virágok, amikor kertészük szándékát megneszelték. Tudták, hogy amit a fejébe vesz, abból nem enged. Tűzön-vízen keresztülviszi.
De maguk a bazsalikomvirágok sem örültek. Hogy jöhet ahhoz például holmi kis, kavicsok közt kapaszkodó puskaporvirág - vagy rágondolni is rossz - a szagos müge, hogy egyszerre csak bazsalikomillatú legyen?
Féltékenyek lettek az illatukra.
Szomorúság szállott a kertre, amikor megjelent a kertész egy hatalmas szívókával meg egy ennél is hatalmasabb illatpumpával. Legelőször a tulipán illatát szívta ki. Majd vette a pumpát. De a tulipán ökölbe zárta a szirmait, s megrázta magát. Hiába mesterkedett a kertész, a bazsalikomillat nem fogott a tulipánon.
Dühbe jött, toporzékolt a kertész. Ollóval, késsel, sarlóval, kaszával fenyegetőzött. De hiába. A tulipán inkább néma maradt. De nem vette föl a bazsalikom illatát.
Hanem elkezdett csodálatosabbnál csodálatosabb színekben pompázni. Illat helyett most gyönyörű színekkel mutatta az utat az elbizonytalanodó méheknek, pillangóknak és más röpdöső szorgoskodóknak.
Meghökkent a kertész. Elámult, még a száját is tátva felejtette a nagy álmélkodástól. A megmaradt illatú virágok pedig valóságos illatzivatart zúdítottak rá. Tikogni sem volt ideje a kertésznek. Úgy maradt, ahogy volt, ámulatában. Most is ott áll, kerti törpévé zsugorodva. A tulipánok gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekben pompázva némán mosolyognak össze a feje fölött.
Nézd csak ezt a csoda-sárga virágszálat! Ámulom a gyönyörű finom szirmokat! Rácsodálkozom én a virágkehelyre csendesen csücsül a párta közepébe. Igazi harang, mely épphogy meg nem szólal szeretetre hívó kongó-bongó szóval, zengené az élet szépségét fennhanggal.
Nem láttad még soha önmagad, Álmod, vágyad víztükör alatt. Riadt szempár tükörképeden, Célod: tudni, mi a szerelem? Igaz-e, hogy majdnem elepedsz, S mégis önnönmagad szereted? Zavaros folyóban párod nem leled!
Olyanná nyílsz, mint első csók után Riadtan rebbenő szűzleány, ki Hófehér fátylát egy éjszakán Illatos, rezdülő vágy nyomán Dús selyem-ráncú baldachin Elé, szerelmét kínálva leteszi. Aranyló fény fakad: gyönyörű, új tavasz!
A boldogság egy belső érettség eredménye. Csakis tőlünk függ, és türelmes, napról napra végzett munka árán érhető el. A boldogságot fel kell építeni, és ez sok erőfeszítést és időt igényel. Hosszú távon a boldogság és a balsors létforma vagy életművészet.
"Nemcsak azért vagyunk manapság kimerültek, mert sokat robotolunk, hanem mert olyasmit csinálunk, amit nem szeretünk, és olyan légkörben élünk, amelyben nincs szeretet. Ha valamit szeretettel teszünk, észre sem vesszük, milyen teljesítményre vagyunk képesek. A szeretet mérhetetlenül sok energiát ad. Fáradhatatlanná teszi az embert, feltölti erővel." (Müller Péter)
"A szerelem szenvedély, megszállottság, mely nélkül nem lehet élni. Azt mondom, légy fülig szerelmes; olyat találj, akit őrülten szeretsz, és aki ezt viszonozza! Hogy találhatsz rá? Hagyjd az eszed! Hallgass a szívedre!... Az az igazság, hogy e nélkül nincs értelme élni. Ha szerelem nélkül mész végig az úton, akkor egyáltalán nem is éltél. De meg kell próbálnod! Ha nem próbálod meg, nem is éltél... Légy nyitott, ki tudja... becsaphat a villám.” / Ha eljön Joe Black /
Ifjúságod széthordta más. De megmaradt, nekem maradt meg hajadban a füstszín varázs, s őszi fénye fáradt szemednek. Ó, édes ősz kora! Nekem szebb ez, mint járni tikkadt nyárban, Jobban szeret képzeletem téged a lágy ősz sugarában. Szívem igaz lett és erős. S a suttogók szemébe vágom: nem vagyok már tivornyahős zabolatépő éjszakákon. Éveim búcsút intenek a hajdani duhaj legénynek. Új vágy telíti szívemet, véremben hűsebb szenvedélyek. Ablakomat már verdesi szeptember, rézszín fűzfaággal, hogy úgy nyissak ajtót neki: őszbe bukók alázatával. Megbékül mindennel szivem, és nem veszít, és nem is lázad. Más lett Oroszföld énnekem, mások a temetők, a házak. Tisztult szemem már látva lát, messzebbre ér el villanása. Csak te lehetsz, nővér, barát, a költő egyedüli társa, s komolyodó, szelíd dalom csak néked zenghet mostanától alkonyba fúló utakon elfutó szilaj ifjuságról. (Rab Zsuzsa)
A két szemed szeretett legtovább, Be furcsa szerelem. A szád már néma volt, de a szemed, az még beszélt velem. A kezed már hideg volt, jéghideg, nem is adtál kezet, de a szemed még megsímogatott, nálam feledkezett. És lándzsákat tűztél magad köré hideg testőrökül, de a szemed még rámleselkedett a zord lándzsák mögül. És ellebegtél és csak a hegyes lándzsák maradtak ott, de a szemed mégegyszer visszanézett és mindent megadott.
Tudod, arra gondoltam, nehéz egyet igazán szeretni, sokkal könnyebb többet felületesen, mint valakit elfogadni mélyen, erényivel, és hibáival, ahogy a világot is nehéz szeretni olyannak, amilyennek látható, ami látható, csak a szokások, viselkedések, külsőségek, a lényeg mélyen van, a lelkében a világnak, talán még senki sem látta, vagy csak nagyon kevesen, mindig szebbre, jobbra vágyik az ember, pedig lehet, hogy ez a lehető legjobb, legszerethetőbb, a lényeget eltakarják az apró részletek, a másik embert is így látja az ember, csak a külsejét, a szokásait ismeri, ismeretlenül is van róla elképzelése, milyen legyen az, akit megszeretni tudna, milyen legyen a neki való társ, mint a világgal, úgy van vele is az ember, akkor lenne elégedett, ha minden a kedve szerint lenne, ha mindig a nap melengető sugara simogatná az út tarka virágokkal vidítaná, de nem szereti viharban, vagy éppen kánikulában, pedig talán van valami, valami más is, ami ismeretlen lényege az egésznek, valami önfeledt tánc, amiért így, vagy úgy, mindenképpen szerethető az egész, önmagáért, feltétel nélkül szerethető, ahogy nem ismerjük a világ lényegét, úgy nem ismerjük az emberét, a legfontosabbat nem tudjuk, amit ismerünk, a részlet csak, nehéz egyet szeretni, mert senki nem tökéletes, s mert amire vágyik, az egyben nincs, csak többen van meg, vannak eléképzelések, leginkább a változó formáról, a tanult viselkedésről, kicsit hasonlítson Istenhez, de azért még ember legyen sok közül keresi az ember, kit szeressen, van valami mindenkiben, egyben sincs meg minden, úgy keresgél, mint ahogy a lakások között keresi az elképzeltet, de valami hiányzik mindegyikből, talán pont a lakás lelke, az otthon, nehéz egyet szeretni, ha az embernek vannak elvárásai, ha a lényeget, a lényegtelen közt keresi, lehet, hogy mélyebbre kéne kerülni, ahol fel kellene ébreszteni azt az alvó táncost, aki egyértelműn szerethető, akkor kiderülne, a világ gyönyörű, hogy nincs szükség többre, megvan minden az egyben, ami boldoggá teheti az embert.
Az örömöt éppúgy állandóan, aktívan termelni kell, mint a fényt! Különben kialszik, s a sötétségbe beosonnak hozzád az éjszaka lényei: a csüggedés, a félelem és a meddő aggodalmaskodás.
Lelkem kiszikkadt mezején pár szál virágot keresek, annak ki lelkem lelke és minden virágnál kedvesebb, kit boldog lennék boldogan tudni, álomnál édesebb életben, s mégis én teszem, hogy az élete csupa seb. Fojtó, szélverte, zord mezőn böngészve, sírva keresek... Szegény, szegény virágaim, be fonnyadók, be kevesek, bús menekültek, mint magam, s halálra szántak s kékesek, s utolsó pár szál ez talán amit most lábadhoz teszek. Tünődöm olykor, édesem, jobb lesz-e már, ha nem leszek? Lesz-e nyaradnak ősze még vidámabb, és virága szebb?
Oly ismerős vagy, mintha hajdan éltél is volna már velem. Másoknál, otthon, utcazajban meglátom arcod hirtelen. Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem, ott vagy te, bárhol is legyek. Hallom kopogni éji csöndben közelgő könnyű léptedet. Nem te suhansz el láthatatlan mellettem, ha ajtót nyitok, légből, párából szőtt alakban, te álmaimból támadott? El-eltűnődöm néha: nem te ültél a szérűskert alatt, egy sír gyöpén, a cinteremben, kartonkendődben hallgatag? Egy pillanat - még ott pihentél, s tűntél, suhantál már tova. Dalolva a patakra mentél... Az estharang szelíd szava választ zúgott dalodra messze, s én sírtam, s vártam csüggeteg, hogy hallak-e, hogy szólsz-e, jössz-e, de elhalt édes éneked. Kartonkendőd egy percre túlnan megvillan még a part felett, s eltűnsz. De érzem szomorúan, hogy még találkozom veled. (Lator László)
Régenvolt időkbe vitt vissza egy írás, az emlékektől megkörnyékez a sírás. Létünk folyamán néha ezt kell éreznünk, egetrengető érzelmek, meg kéne semmisülnünk… beleég lelkedbe a pillanat, látsz képeket, hallod a hangokat. Ott vagy a múltban, éget fájdalom, nem tudsz menekülni, hallgatod dalom.
Ha valami kitüntetés vagy öröm ér, engeszteld meg érte a körülötted szomorkodókat azzal, hogy örömöt okozol nekik. Ne mélyítsd el sorsuk árnyékát önmagad erős fénybe állításával. Mondj le erről az elégtételről, s áldozatod mágikus árammá válik, amely azt, akiért véghezvitted, csillagai fölé emeli.
Beljebb, s mind beljebb csalogattál ma végtelen szerelmed kócos erdejének árnyas sűrűjébe, akár illatukkal a kerti virágok tavasszal a zsongást.
Még sosem láttam ragyogni a napot, hisz arcod nem mosolygott soha ilyen szépen, tekinteted nem tarthatott szikrát a kezében, szomorban élve.
Hűs cseppekben nyújtottál csókodból, s ha fogyott korsódból, újra merítettél, csak a nyár lelke lehet ily forró, ahogy karod ölelt, s mögöttünk csöndben elmaradt a világ.
Az éjszakai szürkületben elsápadt a Hold el elfogyott az éjben, valahogy elveszett az éjszakai párában. Az esőtől nedves ablaküveg homályos képet vetített vissza és a gyertyalángom fényét is olyan sápadtan adta vissza. Néztem a lángot - amely olyan csábító volt. Néztem és Rád gondoltam. Szeretlek! Ugyanúgy? - nem sokkal jobban, mint azelőtt. Te ragyogsz nekem a gyertyalángban, Te vagy az én Napom, Te vagy az én csillagom. Nem kívánok mást - hidd el, mint addig élni, míg itt vagy nekem, míg itt vagy velem. A szereteted öleli szívemet ebben a mélabús éjszakai csendben. Szeretlek! Ma is ugyanúgy - szeretlek, mint a Napot, az éjszakai Holdat, a csillagokat - mert mindenben Te vagy. Eltűnődöm még figyelem az ablaküvegben tükröződő gyertyalángot. Eszembe jut az a nap, amikor először találtam Rád, hogy azután észrevétlenül belém palántázódjon az érzés, hogy a mindennapjaimmá válj, hogy keresselek, hogy mindig újra Rád találjak, hogy az életemmé légy. Boldogtalan voltam, mikor távol voltál tőlem. Simogató bársony szemed itt ragyog előttem, mely olyan nekem, mint az éjszaka hullámzó selyme, simogató érzése. Szemed, amelyet nehéz igazán bármihez is hasonlítani, hiszen bennem él és azt olyan nehéz leírni. A gyertyalángot látom rám visszaragyogni, lelkembe kúszó lágy melódiaként. Szeretlek!
Fülemüle csattog az ág-hegyén, kalászok fölött ég a telihold. A nyári éj boldogsága enyém - irtásföld füstje lengő, szürke folt. Nincs bennem öröm, bánat, se kétség; hozzátok el zöld erdők sötétjét, felhők pírját, búcsúzó nap fényét, széljárta hegyek szunnyadó kékjét, vizek árnyait, zsálya illatát: ezekből szövöm szívem dalát.
Drága lány, édes, mint nyári széna, szívem vágya, csöndje, - ez a dal tiéd. Te vagy hitem. Nélküled a dal néma, - te, tölgyfalombok zöldje, büszke, szép. Lidércfény már nem csábítja lelkem, a Varázshegy aranyát megleltem; köröttem az életkör szűkebb lesz, áll az idő, a szélkakas csendes; út előttem, engem vár vigyázva, ez visz majd az ismeretlen házba.
szívben lakik az igaz szó, de a szív néha rossz tanácsadó kimondja szabadon azt, amit nem lehet figyel az ész, felkiált, vigyázz rejtsd el a lelkedet és szól a szív mondd, csak mondd tovább engedd csak szabadon bensőd dallamát az ész tudja baj lesz, baj lesz meglátod nem védi semmi eldugott kis világod hallgat az ember,de először szívére boldogan fürdik az érzelmek fényében, s mint ahogy a villám csap vihar idején úgy alszik ki a fény, sötétség zuhan nem marad remény ekkor halkan súgja az ész látod! ha a szívre hallgatsz mire mész? szép perc, lágy pillanat s most fájdalom az egész
Benned szikrázó halmazban hever sosem ejtett világok ritka kincse, kincs, mit szomjas kezem nem érhet el, s azt sem hagyod, hogy szemem megtekintse. Vagy csak káprázat ez? S tán nyoma sincs e kincsnek, amivel fennen kérkedel... Valaki rám fellegtrónusról int le, kit én emeltem csak az égbe fel - S hiába tettem, hisz nincs egy rövid pillanat, mely közönyödben megingat. Rejtélyes ujjak szorgosan szövik életünk sötét s arany szálait. Mosolygunk, míg az álom karja ringat s felrettenünk, siratva álmainkat. (Képes Géza)
Tudod, arra gondoltam, mekkora szüksége van az embernek az akaraterőre, hogy milyen sok mindenhez kell, néha a legegyszerűbb dologhoz is, még a reggeli felkeléshez, vagy hogy időben megérkezzen, hogy felépítsen, hogy lebontson, hogy éljen, de a hosszan használt erő, az állandó erőlködés, a muszájból való tennivaló örömtelenné teszi az életet, az életet, ami akaratlanul kezdődik, senki nem akart megszületni, (vagy ki tudja?) örömteli játszással folytatódik, de aztán mind többet akar az ember, ettől olyan lesz, mint az állandón kifeszített nyíl, elfárad, rugalmasságát elveszti, de ha az akarat mellett van hite, élhetőbb lesz az élete, együtt a nehéz kő is könnyebb, könnyebben felemelhető hittel, akarat, hit, mindkettő fejleszthető, ahogy fejleszthető a renyhe izom, a hit nem csak megkönnyít, de meg is magyaráz mindent, amiben ő benne van, azt is, ha rossz felé visz az akarat, de van valami, ami a hitet és az akaratot jó felé viszi, szárnyat adva a szárnytalannak, ha valaki messziről gyalogol hazafelé, akarattal nagyon nagy utat megtehet, ha hisz is benne, hogy megérkezik, akkor a nehéz út, ha nem is lesz rövidebb, de rövidebbnek tűnő lesz, de ha a szívében virágba borulva ott van a szeretet, ha néha el is fárad, de mégis a nehéz utat is szinte repülve, dalolva teszi meg, mindig megújulva, mint tavasszal a hazatérő, útközben sok veszélyt túlélő, vidáman daloló énekesmadár.
Szeretet sokszor Arra gondoltam Kedvesem, ha én lennék a szél, időnként megsimogatnám azt, aki viharosan is elvisel. Ha én lennék a fájdalom, akkor néha-néha enyhülnék annak a kedvéért, aki megpróbál békességben együtt élni velem. Ha én lennék a szegénység, még a szegénység közepette is mosolyt varázsolnék azokra az arcokra, akik méltósággal hordanak engem. Ha lennének olyanok, akik nem szidnának sokat, ha én lennék a távolság, akkor a kedvükért megpróbálnék összezsugorodni, persze csak annyira, amennyire tőlem telik. Ha én lennék a hiány, és engem átkoznának, akkor olyan lennék, mint a szúnyognak a csípése, amit folyton csak vakarnak. Nem visszahúzódnék, de óriásivá dagadnék. Ha én lennék a szerelem, ott időznék szívesen, talán örökre is szívesen ott maradnék, ahol nem piszkolódnék be az érettem vívott harcban, ahol miattam nem gázolnának át, nem felejtkeznének meg, nem ölnék meg kisebb testvéremet, a Szeretetet. ism
Abban reménykedni, hogy a múlt feltámadva poraiból visszatér s majd mindent megtesz boldogságodért nem érdemes. Abban kell Hinni, hogy szembejön egy más Jövő, amiért majd te minden létezőt megtehetsz.
Elszöknek éveink a semmi ölébe. El nem csókolt csókok mennek veszendőbe. Forog velünk a Föld, s mi közben létezünk. A sors játékában mondd! Mire ébredünk?
