"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Ne haragudjatok, ha egy kicsit sok voltam :) Kívánok további kellemes, szép délutánt
Márai : Mindig téged vártalak
Mit csináljak, ha mindig téged vártalak. Mit csináljak, s mit kezdhetsz te az elkésett vallomással, melynek a mi életkorunkban nincs már tartalma, sem erkölcse? Nem is illik ilyesmit mondani. De illik, nem illik, milyen keveset érnek az illemszabályok, mikor a valóságról kell beszélni. A viszontlátás csaknem rejtélyesebben izgalmas, mint az első találkozás… Már régen tudom ezt. Viszontlátni valakit, akit szeretünk, nem olyan ez, mint visszasompolyogni a „tett színhelyére”, ellenállhatatlan kényszertől űzetve, mint a detektívregényekben mondják? … Én csak téged szerettelek az életben, nem valami szigorú igénnyel és nem is következetesen, tudom … S aztán történt valami …. Te nem akartad igazán ezt a szerelmet. Ne védekezz! Nem elég szeretni valakit. Bátran kell szeretni. Úgy kell szeretni, hogy tolvaj vagy szándék, vagy törvény, isteni vagy világi törvény ne tehessen e szerelem ellen semmit. Nem szerettük egymást bátran…ez volt a baj. S ez a te bűnöd, mert a férfi bátorsága nevetséges a szerelemben. Ez a ti munkátok, a szerelem… Csak ebben vagytok nagyok. Itt buktál meg valahol, s veled bukott minden, ami lehetett volna, ami kötelesség volt, feladat, az élet tartalma. Nem igaz, hogy a férfiak felelnek egy szerelemért. Tessék hősiesen szeretni. De te elkövetted a legrosszabbat, amit nő tehet, megsértődtél, megfutamodtál. Elhiszed most már?
az élet öreg kútján sziklákból rakott káva forrás vizét rejti magába immár egy ideje ittam belőled már nem kérek sokat tőled csupán csak egy két marék mi kéne még míg két zsenge virágom magasra nő és látom erős szirmaik s tán új hajtásaik nem kérek többet fáradt vagyok sziklákat mászó testem sajog bordáimon az éles peremektől begyógyult sebek mióta csak emlékszem köveken megyek csak két korty kéne még hogy lássam a feladat elvégeztetett s az első tisztásra, ha megérkezek hagy pihenjek ott, becsukom szemem s pillámon át magamba zárom az utolsó nap sugarát
Meglepetések és apró, finom csodák segítik túlélni a hétköznapok súlyát. Szavad egyszerű, de dallam és jóság, hótiszta fény, s már szebb is a valóság. Túlélni általad a hétfőt is könnyebb, mióta vagy nekem, a sötét is fényesebb. Mit adhatsz még nekem? Hogy őrizhetsz jobban? Lelked egy fáklya, mely percenként lobban, szívem balzsamozva, bármennyit is dobban.
Tudod arra gondoltam, az embert legtöbbször a kötelesség hívja, és ő megadóan, konokul lehajtott fővel megy a mindennapi után, csokorra való kötelesség az élet, pedig csokor virág is lehetne, ha a kötelességről elfelejtkezne, mindent csak szeretetből tenne, az ember nem kötöttségre született, hanem szabadságra, mint a madár, amit köteles megtenni, azt nem szabadságából teszi, vagyis hát a muszájt is ő keresi, ha nem kötelességből, ha szeretetből cselekedne, cseppel sem tenne kevesebbet, csak másként, másért, körülötte sokkal ragyogóbb volna a világ, ha dologra nem a muszáj, hanem a szeretet csalogatná, ha menne a szeretet hívására, adni se a muszájból adna, nem változna semmi, ugyan azt megtehetné, mint amit a muszájból, ha az élet nem a kötelességről, hanem a szeretetről szólna, a világ sokkal szerethetőbb volna, nem kötelességből élni, csak csupán szeretetből, ugyan azt tenné az ember, csak másért, a különbség csak érzésnyi, amitől a világ mégis megszépülne, a nehéz teher is édes teher lenne.
A szellő lengedez, kissé hűvössé téve ezt a derűs estét. A fák levelei susognak. Az égbolt sötétbársony leplén milliónyi csillag sziporkázik, A Hold ezüst fénnyel, majdnem telten kacsingat felettünk.
Székek sora, asztalok, rajtuk gyertyák – a lángok lobognak a szellőben – a barátságos kis kertben. Szikráznak a fények, az ablakokban, a lámpák fénykörében. Színek és fénynyalábok köröttünk. A mécsesek pislogó fénye kellemes hangulatot fest körénk. Az estét átfonó homály ringatóan ölelt át. Néhányan álldogáltak a díszbokrok körül. A felállított színpadon három fiatalember foglalt helyet. Megszólaltak a gitárok, kísérve az énekhangot. Hullámként táncoltak a dallamok, a szemekben csillogtak a zene adta érzések. Megtelt a szívem rejtelemmel, érzésekkel, álmodozással. A zene hallgatása közben elmélázva a horizontot figyelve, a csodaszép mély kékségen, az úszó, lebegő végtelenen. Szerenád: a legtündéribb, legbensőségesebb muzsika, melynek minden hangja lelkeink tánca. Lebegés, zsongás. Könnyű és fájdalmas hangok váltakozása, tele érzelmekkel. Szemembe könnyeket csaltak az ismert, kedvelt, régi emlékű melódiák. Szívemet szeretettel ölelték a dallamok. Lelkem szárnyalt: boldogan, örömmel Hozzád találva. Az én lélekszerenádom – Neked – a távolon túl és mégis oly közel. Lebegett, szállt a zene. A kert kitágult a dallamok szárnyán, ritmusosan, betöltve a teret, áttörve minden akadályt és gátat. Selymesen, lágyan kúszva érzéseinkbe. Abba a világba, ahova a melódiákon kívül egyetlen egy érzés tud befészkelődni és ez az érzés: a szeretet. Lélegzett a zene, a kert. Egybeolvadt az este selyme a melódiákkal. Emlékek simogatták lelkemet, csend és béke szállt rám. A zene csendje, a végtelen szelídség, a gitár húrjain.
Sok betegségtől gyötörve, Más szenvedések kínja, Belecsúszni mély gödörbe Ne hagyd, hisz szíved bírja. Másszál ki a kutadból már, Vár a szélén, ki szeret. Odafönn lágy szellő hintál, Az is neked integet. Kezedet fogja már ott fenn, Nyújtsad kezedet odalenn. Várnak téged a fényben, Vezetnek majd a létben.
Szeretlek - így vagyok szabad. Fordítsd felém az arcodat! Valaki nekünk telefonál. - Örüljetek! - csenget a világ. - Ne tedd le! Hallod? Add ide! Halló - Ojjé! - és - Terhükre vagyunk nekik, ha hallgatunk. Amit álmodtak, az vagyunk. Érted már? Ők így szabadok. Fordítsd felém az arcodat!
Ezerszer teremti a képzelet a semmiből. Néha haja, szemöldökíve, hangja zenéje olyan, mint valakié. Plagizálás? de lelkem lehelem belé, adom a borda helyett. Körtemelle almává érett, és általában lekopott róla minden hetykeség; képzelt gyermekeim anyja is lehetne már. Mégis máglyára küldi egy-egy valódi szempár, darázsderék, mosoly. Így lohad a tűz, így fogy az élet.
csendesen, ha a ma virágjából álmot szövök nem sok idő, s beborítják rongyos szélű szürke ködök nem csüggedek, új erővel újra kezdem s lám fekete, bolyhos felhő gomolyog felettem Ó csak egyszer volna végre, hogy nevetnék a napos égre!
"Lehet, hogy a tévedéseink határozzák meg a sorsunkat. Ha nem hibáznánk, mi alakítaná az életünket? Ha sose térnénk le az útról, talán sose lennénk szerelmesek, nem lennének gyerekeink, és nem lennénk azok, akik vagyunk."
Tudod arra gondoltam, hogy az emberiség felnőtt, és ahogy a gyerekkora elmúlt , úgy fogytak el a csodák, mikor még kiscipőben járt, minden különleges volt, minden különleges csoda volt, csupán a csoda nem volt különleges, naponta rácsodálkozott az ember a gyorsan, mégis láthatatlanul növekvő fűre, a magasan repülő csuda ügyes bogárra, a kotta nélkül daloló madárra, csodák birodalma volt a világ, de ahogy cseperedett az ember, úgy eszesedett, és már nem hitt a csodában, a magyarázatot mindenre megtalálta, kiderítette, mitől színesek a színek, a madárhang hogyan keletkezik, és miért nem esik le a katicabogár, miért ad meleget a napsugár, télen már nem csoda a fehér csoda, persze gyerekek még vannak, de majd ők is felnőnek, ahogy felnőtt az emberiség, az elmaradt csodát majd ők is siratják, ma már különleges nem történik, ami csodaszámba mehetne az nagyon ritka, a világot az ember kívülről-belülről ismeri, sok újat neki már nem tud mondani, ha csodát szeretne, csak önmagára számíthat, ha benne a jéghegy felolvad, akkor újra születhetnek a csodák, az egyik a másikat hozza magával, meleg, szerető szívvel újra csak kisgyerek lesz az ember, aki rácsodálkozik mindenre, mint aki először lát bárányfelhőt, hegyek mögül felbukkanó Napot, hiába lett az ember felnőtt, ha megszületik benne a csoda, csoda lesz az egész világ újra. 2009. július 14.
"A köteléket, ami egymáshoz fűz minket, nem szakíthatta el sem a szétválás, sem a távolság, sem az idő. És nem számít, mennyivel különlegesebb, gyönyörűbb, okosabb vagy tökéletesebb nálam, ő is ugyanolyan visszavonhatatlanul megváltozott, mint én. Ahogy én mindörökre őhozzá tartozom, ugyanúgy ő is mindig az enyém lesz."
szívükben négy évszak köröz minden kilégzés egy-egy ősz szerelmünk piros és fehér telel a nyár - nyaral a tél friss levegőjű sugaras ajándék-égbolt a tavasz
Szívemből ajánlom - csak úgy - verseit, gondolatait.
forrás vizét rejti magába immár egy ideje ittam belőled már nem kérek sokat tőled csupán csak egy két marék mi kéne még míg két zsenge virágom magasra nő és látom erős szirmaik s tán új hajtásaik nem kérek többet fáradt vagyok sziklákat mászó testem sajog bordáimon az éles peremektől begyógyult sebek mióta csak emlékszem köveken megyek csak két korty kéne még hogy lássam a feladat elvégeztetett s az első tisztásra, ha megérkezek hagy pihenjek ott, becsukom szemem s pillámon át magamba zárom az utolsó nap sugarát
"Nem várhatsz a sorsra, hogy megadja neked azt, amiről úgy gondolod, kijár neked; magadnak kell megküzdened mindenért, még akkor is, ha úgy gondolod, hogy már mindennek megfizetted az árát. Talán már elérted, amit akartál, de mondd csak, biztos, hogy megtanultad a leckét?"
Ne haragudjatok - elköszönök! Jó éjszakát, jó pihenést kívánok MINDENKINEK!
Safárik Gabriella Kéklét
Ott - hol elhalkul a szél s minden folyó véget ér Hová aludni tér a hegy s az út már sehová se megy Ahová hang már el nem ér csak a leírt szó beszél Hol álombéli sasok keringenek és dallamok Ahol a világ fénybe fordul - a valóság éle kicsorbul Ott áll a ki nem mondható - csak képzelettel fogható falak nélküli - kék torony
* Ott már nem halkul el a szél - a folyó véget nem ér - Álmatlan a hegy s az út visszamegy - a hang berobban Nincs szó többé s nincs remény - Álombéli sasok zuhannak Földre Dallamok hallgatnak örökre A világ sötétbe borul - Valóság éle beszorul Itt a kimondható - képzelet nélkül fogható falak nélkül épített már álmokba temetett magába roskadó két torony
Messze mentél, nehéz utakon lobogózva bűvös tavakban fürdött homlokod - de rohanók neszét, nem jelét bírja csak mohó, szegény szived - ide régi álmok hoztak s halottak fehérek a szemedben.
Dómok nehéz harangja ünnepelt egykor s egy óriás ucca remegőn átkarolt, szándékok özönléte vitt erőben, messze, majd jelnélküliek boruló erdeje zuhogott ismeretlen szózatot.
S visszatértél - már nem tépi kezed bozótok méla sövényét: virágos kiskert úszik ámuló életedbe.
Van úgy az ember, hogy `álmodozni` vágyik, mégsem jut messzebb: - riasztó úton - csak a valóságig.
Van úgy az ember, hogy bár `szólani` vágyik, mégsem jut messzebb: - tétova úton - csak a hallgatásig.
Van úgy az ember, hogy `bátorságra` vágyik, mégsem jut messzebb: - bénító úton - a megalkuvásig.
Van úgy az ember, `ôszinteségre` vágyik, mégsem jut messzebb: - ösvényes úton - csak a hazugságig.
Van úgy az ember, hogy `építeni` vágyik, mégsem jut messzebb: - vak-sötét úton - csak a rombolásig.
Van úgy az ember, hogy bár `szállani` vágyik, mégsem jut messzebb: - ingoványon - az elnyelő mocsárig.
Van úgy az ember, hogy az `Összhangra` vágyik, mégsem jut messzebb: - veszejtő úton - lelke káoszáig...
Bizony, van úgy az ember: otthagyná gőgös, 'koronás' helyét; sóváran nézi buksi kutyájának lélek-gyémántként csillogó szemét: és sírva simogatja egy őzgidácska ártatlan fejét:
Ám úgy is van az ember, haragra, bosszúra készül előre, de egy kedves hang csendül, - és szelíd barátság sarjad belőle.
És úgy is van az ember, hogy balsorsára készül már előre, de egy tiszta fény villan, - s búvó remény, öröm sarjad belőle:
Mert úgy is van az ember - sorsáért bármily balszerencsét átkoz -; egy kéz, egy mosoly segítő áldást hoz, és mégis eljut, eljut önmagához, - kalandos úton - legjobb Önmagához.
Ha néha, éjjelente meg-megállsz, s felnézel a csillagokra onnan várva vigaszt és reményt, gondolj arra, hogy talán ebben a percben kint állok valahol én is az égbolt árnyékában, s a csillagokat nézem. Ugyanazokat a csillagokat.
S ha egyszerre nézzük őket, lassan mintha egymás mellett állnánk; kinyújtom karom, s a végtelenségen át szorítalak magamhoz, hogy tudjam: enyém vagy.
