"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Százszínű könnyed zuhog a bús esőbe Százszorszép szivárvány száll fel a felhőre Issza könnyed cseppeit, táplálja fényes íveit Elfagy zápor sírásod, elmúlnak árva éveid
Messze tűnik a világ, alábuknak a vitorlák A tenger peremén látom törékeny alakját Keresi a Napot, kúszik fel a zárt ég felé Odaveti magát a bomló szivárvány elé
Szelíd a szép, szétszórja mindenét a virág Elbújik a vak világ, a vad békéért kiált Szavakból szőtt szeretet, kétségem elkergetem Szétnyíló szirmodban lesz örökös menhelyem
szél hangján sóhajtó szerenád felsíró dallamok ősz-arany verssorok csók-emlék nyári láz: vacogó vágy ma a vén ég alatt ahol egy kósza csillag - úgy mint akkor - fényt csókol arcodra eléd hull s álmoddal örökre továbbszalad
A jelennel nem törődünk, de ha mégis, csakis azért, hogy innen fényt bocsássunk a jövőre. A jelen nem cél; a múlt és a jelen eszközök csupán. A cél a jövő. Így hát soha senki sem él, csak reméli, hogy élni fog, folyton készülődik a boldogságra, amelyről bizonyos, hogy sohasem éri el. Pascal
Minden elröppen a végtelenbe Minden elmúlik - semmivé válik Mi marad meg bennünk? csupán csak az emlékek, melyek fájnak, ugyanakkor szépek és örökké a szívünkben élnek.
Valami mindig elmúlik, talán, hogy helyet adjon másnak, ha nem így lenne, egy helyben topognánk, ugyan azt a szót ismételgetnénk, soha nem derülne fény a végtelenre, voltak ragyogó, napsütötte pillanataink, de attól olyan szép, és attól lesz egyre szebb, ahogy távolodunk az időben, hogy megismételhetetlen, szeretetünk az állandó, a többi mind változó, jön, és elmúlik, változik a szín, és változnak a szereplők, de mi vagyunk, mert a szeretet gyökeret vert a lelkünkben.
Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam. Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamnak: " Egy örökkévalóságig fogok itt rostokolni és még annyi más helyre kell mennem" "Karácsony kezd egyre idegesítőbbé válni minden egyes évvel. Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet." Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tűnődve hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal? Amíg nézelődtem a játékosztályon, észrevettem egy kisfiút, aki olyan öt éves forma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához. Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz: "Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem, hogy megvegyem ezt a babát?" Az idős hölgy ezt felelte:" Tudod te is: nincs elég pénzed hogy megvedd ezt a babát, kedveském" Aztán megkérte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amíg elmegy szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba. Végül, elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt a babát? "Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó elhozza neki." Azt válaszoltam, hogy talán télapó tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva válaszolt. "Nem, Télapó nem viheti oda neki, ahol most Ő van. Oda kell ahhoz adnom anyukámnak, és így ő odaadhatja a húgocskámnak, amikor odamegy. " A szemei olyan szomorúak voltak, amikor ezt mondta. "A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen." "Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz." Megkértem a kisfiút hogy várjon meg, míg visszajövök az üzletből. Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett . Aztán azt mondta nekem: "És meg azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni." "Szeretem anyukámat, és azt kívánom, bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja, hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen." Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen . Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút: "Mi lenne, ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?" Oké - mondta. "Remélem, van elég." Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is. A fiú ezt mondta: "Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt." Aztán rám nézett és hozzátette: "Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám neki tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől. "De Ő mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát." Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak. Teljesen más hangulatban fejeztem be a bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből. Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal ez előttről, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van. A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna felkelni a kómából, amibe esett. Ez a család lenne a kisfiú családja? Két nappal azután, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatalasszony elhunyt . Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a látogatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés előtt. Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve. Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott. Az a szeretet, amit ez a kisfiú érzett az anyukájáért és a húgáért - még a mai napig is nehéz elképzelnem. És a másodperc törtrésze alatt mindezt egy részeg ember elvette tőle.”
Ez a női alak. Isteni nimbuszt lehel, fejétől a lábáig, forró, ellenállhatatlan vonzóerővel húz maga felé, elmerülök, belefúlok a lehelletébe, mintha nem volnék más, mint erőtlen köd; minden elsüllyed, csak én nem és ő nem. Könyvek, művészet, vallás, idő, a látható és szilárd föld, és amit a menny várt és a pokol félt: mind, mind meghaltak; bolond idegek, szilaj villámok cikáznak elő, a válasz rájuk ép oly szilaj; haj, kebel, csípő, lábak lendülése, fáradtan hanyatló kezek, - egészen feloldódva, az enyémek is egészen feloldódva -; apálytól ösztökélt áradás, áradástól ösztökélt apály, édes fájdalomtól duzzadó szerelmi hús, mérhetetlen sugárai a szerelemnek, forrók és hatalmasok, remegő kocsonyája a szerelemnek, fehéren fecskendő őrjítő nedv, nászéjszakája a szerelemnek, amely biztosan és szelíden tör az elnyújtózó hajnali derengésbe, amely beleárad a szíves, odaadó nappalba, és meghal az édesen ébredő hajnal simuló ölelésében. Ez a csíra. - Aztán megszüli a nő a gyermeket, a férfit szüli meg a nő. Ez a születés fürdője, kicsinyek és nagyok alámerülése és a feltámadás. Ne piruljatok előttem, nők! előjogotok minden mást átölel és minden másnak halála. Ti vagytok a test ajtói és ti vagytok a lélek ajtói. A nőben megvan minden tulajdonság és mérsékli azokat, a maga helyén van, és tökéletes harmóniában mozog, ő minden, kellő módon elfátyolozva, aktív és passzív: mind a kettő, éppúgy magába kell fogadnia a lányokat mint a fiukat s fiukat éppúgy mint a lányokat. Ahogy lelkemet a természetben tükröződve látom, ahogy látok egy nőt a ködön át, kimondhatatlanul tökéletest, egészségest és szépet: látom lehajtott fejét és mellén keresztbe kulcsolt karjait; igy látom én a nőt. (Babits Mihály)
Adj még, adj még, adj még egy éjszakát - Nézz rám - nézz rám, nyíljon egy új virág. Ez a dal most rólunk szóljon, az elvesztett percekért - Ez a dal ne legyen szomorú, szeretni kell - szeretetért.
Csak könnyet ne lássak, szemedből hullani - Könyveket írjanak rólunk, hogy tudtunk játszani. Mosoly legyen arcodon, nevessenek szavaid. A halállal majd, ha szemben állsz - mondd megérte álmaid.
Ha téged nem szeretnélek, nem lenne többé reggel - ha téged, nem szeretnélek, nem lenne fény az éjben. Mely az eltévedt hajósnak utat mutat a szélben - mely elfáradt vándort kísér az éjben.
Ne gondold, soha ne gondold, elkéstünk már - hogy nyomainkat elmosta rég az áradó világ. Hisz a hegyek mögül felkél a nap, mikor kezed kezemhez ér és nem fog többé fájni: Szeretni tudtunk szeretetért.
vándormadár-szerelmek hűlt fészke lett a tested egy páros szárnyalásban hány lelki zuhanás van vagy dupla zuhanásban több lelki szárnyalás van ??????????????? időzített vidékek rózsáit újraéled
Ha megkérdeznéd, vajon mért is szeretlek, Válaszolni nem tudnék neked. Ha megkérdeznéd, vajon mért is jó veled, Azt mondanám, mert szeretlek. Szeretem, ahogy vigyázol rám, Szeretem, mikor beszélsz hozzám, Szeretem, hogy itt vagy kedvesem. Úgy szeretem, mikor megsimogatsz, A haragod, és a mosolyokat, Úgy szeretek mindent, mindent ami te vagy. Úgy szeretem, mikor megsimogatsz, A haragod, és a mosolyokat, Úgy szeretek mindent, mindent ami te vagy.
A csönd lüktet a félhomályban, hulló lombokat ringatón, szépségektől terhesen, mint ahogyan ver a szívem. Hajnalodik - a nappal ásít álom-ittasan, fél-éberen, akárcsak én; - táguló tüdejébe szívja a kocsonyásan-remegő ködöket, s mint az ember szeme, - ha könnyíthet lelkén, gondjai kevesbednek -, lassan tisztul a táj.
Várom, hogy mozduljon a hajnal, friss lendülettel lépjen a világosság felé, a hajnal is vár engem. Farkasszemet nézünk. Tétovázunk, biztatgatjuk egymást. Nehéz az első lépés, csábító a kába álom. De aztán mégis: egymásra nevetünk, s megindulunk vidáman, kéz a kézben, mint szerelmesek, hogy huszonnégy órán keresztül gyűjtsük az erőt és a kedvet, amellyel holnap - újrakezdjük.
A csend beszél tovább, helyettem Ő mondja el, a csend beszél tovább, helyettem Ő énekel. Elbúcsúzom, de ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet, elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat... A csend beszél tovább, helyettem Ő mondja el, a csend beszél tovább, helyettem Ő énekel. Elbúcsúzom, de ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet, elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat... Akkor is hallod a hangomat, hogyha fáj, hogyha nem szabad, mindig itt vagy, és ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet... Elbúcsúzom, de ott leszek, ahol a szél zúg, a nap nevet, elbúcsúzom, de itt marad belőlem néhány pillanat..."
Az álom magában véve gyógyít. Ő a mi valónk titokzatos működésének ráadásszerű ajándéka. Nem kell tudnod miről szól, akkor is segít. Olyan, mint a mesékben a varázsszerszám: még ha nem érted is, mire való, időben veled lesz. Különben is: a fontos álom újra jön. Újra, meg újra, míg fel nem fogod, mit akar mondani. Ami a beszélni tanuló csecsemőnek az anyai szó, az a felnőtt embernek az álom. Súgnak odaföntről.
Sok szeretettel köszöntelek Benneteket! Szép, kellemes, nyári estét kívánok.
Mese a tündérlélekről
Olyan a tündérek lelke, mint a szivárvány, amit ők rajzolnak fel az égre. Aki csak úgy messziről ránéz, azt hihetné: szép, szép, de csak egy kis áttetsző csillogás. De próbálná bárhogy is, mégsem juthatna el soha a szivárvány másik végéhez. Ha valaki egy kicsit jobban figyel hát, hamar rájön, hogy a tündérlélekből a végtelen kacsint vissza rá. Aki pedig nem csak nézi, de igazán látja is, az tudja: a tündérlélek szivárványának sokszínű harmóniájában a boldogság derűs napfénye a fájdalom felhőinek milliónyi könnycseppjén szűrődik át.
De mégis, a tündérlélek szivárványában ott rejtőzik a világ minden szépsége. Benne van a májusi orgonák hamvas szirmaiban tobzódó tavasz színe. Megcsillan rajta a lila akácok fölött bódult násztáncba szédülő kék lepkék szárnyán játszó fény, a mosolygó tündérszemek égszínkékje. A hegyek fenséges fenyveseinek gyantaillatú mélyzöldje, de a tavaszi rétek dús, szelíd, üde zöldje is. Benne ragyog a nap, benne a búzamezők színe, a méz édes színe, a tündérlányok aranyhaja. Benne táncol a szenvedély tüzének színe. Benne dobog a tündérek forró szíve, benne él arcuk pírja, ajkuk rózsalángja, a hajnal fénye. Ilyen a tündérlélek szivárványa.
Ilyen a tavasztündér lelke, aki nem csak a vizek hátát, de az emberek szívét szorító jégpáncélt is fel tudja olvasztani egyetlen mosolyával. Ilyen a nyártündéré, aki a szív szelíd tavaszi zsongását egyetlen nevetésével a nyár éltető, örök forróságává szítja. Ilyen az ősz tündérének lelke, aki a vad nyári tüzeket úgy varázsolja bele az ősz zamatos gyümölcseibe, hogy megmámorosodik, aki csak egybe is belekóstol. Igen, ilyen a hótündérek lelke is. Hiszen hogy tudhatnák különben a tél hideg álmát a hópelyhek táncoló csipkéivel, a jégvirág mesebeli rajzaival, a zúzmarás ágakon csodásan szikrázó napfénnyel megszépíteni?
Minden tündérlélek szivárványában ott rejtőzik hát a tavasz, a melegség, a szikra, a tűz. Az érzelmek örök tavasza, a szeretet melege, a szerelem szikrája, a szenvedély vad lángolása. Így aztán, ha egy tündér egy halandó társául szegődik, egy embernek ajándékozza a lelkét, az addig vaksi, csak a szürkeséget ismerő ember-szem kinyílhat végre, és a maga boldog teljességében ismerheti meg az élet minden igazi színét, fényét és melegét. Láthatja magát Tündérországot. Láthatja, sőt megkaphatja, örök időkre. Mert a tündérlélek ragyogó szivárványa egyben mégis különbözik az égen ígéretként feltűnő, halvány visszfényétől: az égre feszülő fényhíd rendszerint gyorsan eltűnik, egy tündér lelke viszont örökre azért ragyog, akit társául választott.
Mi hát a szerelem? Nem más, mint az ajándékba adott tündérlélek. A végtelen, ami el akar és el is tud férni egyetlen ember tenyerében. A világot teremtő és fenntartó örök láng, ami önként bújik el egyetlen ember szívébe, mert már csak azt akarja melegíteni. A szférák zenéjének, a vizek vidám csobogásának, a tavaszi szél szelíd susogásának, a madarak boldog énekének harmóniája, ami mind-mind a szeretett emberről szóló egyetlen dalba költözik, hogy a tündérszerelem boldogságáról szólhasson. Mivel pedig a tündérlélek halhatatlan, természetesen az ilyen szerelemnek sem kell soha elmúlnia.
De jaj a tündérnek, ha rosszul választ. Jaj, ha érdemtelennek bizonyul az, akinek ajándékba adta a lelkét. Mert az emberek ritkán tudnak jól vigyázni arra, ami a végtelent hordozza magában. Mert sok ember csak azért táplálja a tüzet, hogy mellette egy magányos, hideg, sötét este vacogása és félelme ellen menedéket találjon, de ha másnap reggel már nincs szüksége rá, akkor vállvonva hagyja azt kialudni, netán még el is tapossa. Mert van, aki a szivárványt csak koronája díszének kívánja. Mert van, aki süket arra a dalra, ami a szerelmes tündér lelkéből árad.
Ilyenkor pedig, ha a tündér lelkére nem vigyáz, aki azt ajándékba kapta, bizony már-már átokká válik a tündérlélek halhatatlansága. Mert ami végtelen, az végtelenül tud fájni is, de ami halhatatlan, az még a végtelen fájdalmat is túlélni kényszerül. De sajnos korántsem nyomtalanul: a szerelmükben magukra hagyott tündérek lelke gyémánttá dermed. Gyönyörű marad, és továbbra is ott csillog benne és rajta a szivárvány minden színe és fénye, ami a halandókat továbbra is gyönyörűséggel tölti el. De a tündér maga tudja, fájdalmasan érzi, hogy valamikor szabad, vad, szenvedélyesen szerető lelke ma már csak hideg, kemény kő, amiből minden kis ütés képes újabb és újabb szilánkokat letörni. Dala vagy elnémul, vagy csak fájdalmasan lüktet, dermedt lelkének szilánkjai pedig gyémántkönnyként áradnak szeméből, de bármennyi fájdalmat hordoz is minden csepp, a végtelen nem fogy el soha.
A tündér pedig csak sír, gyémántkönnyekkel, sír, olykor láthatóan, máskor csak a dalain át, megint máskor pedig csak befelé, hiszen tudja jól, hogy ő arra született, hogy örömöt, vidámságot, boldogságot hozzon az emberek világába, és ezt még gyémánttá dermedt lélekkel se felejti el. Teszi a dolgát, mosolyt csalogat az emberek ajkára és boldogságot a szívükbe, akkor is, ha neki nagyon fáj, akkor is, ha az emberek, akiket felvidít, nem is veszik észre az ő fájdalmát, a tündérlélek fájdalomszilánkjait.
De az, aki a kezdetekkor megteremtette a tündéreket és embereket, nem ilyen szomorú sorsot szánt a szerelmükben csalódott tündéreknek. Aki az örök szivárványt először tündérlélekké formálta, aki mindent lát, a rosszak kapzsiságát és a jók hűségét, a tündérek bánatát és örömét is, az jól látja azt is, hogy aki boldogságot ad, annak nem járhat jutalmul csak fájdalom és szomorúság. Ezért aztán nem csak vidám és szomorú tündérek, jó és rossz emberek vannak a világon. Vannak még mások is, kiválasztott kevesek, igaz látók, akik nem tündérek, de mégis képesek igazi szeretetre, emberek és tündérek szívébe egyaránt belelátnak, és tudnak ott örökké melegítő tüzet, örökké világító, boldog fényt gyújtani. Egyedül ők azok, akiknek még az sem lehetetlen, hogy meggyógyítsák a dermedt tündérlelket, sőt, hogy újra fellobbantsák benne a szerelem lángját.
Az ilyen kiválasztottakkal találkozó tündér választhat, hogy feledést kér-e avagy semmit nem felejt el, de mindenképpen elmúlik a lelkéből minden dermesztő, elmúlik a szomorúság, a fájdalom, a csalódás és a gyász. Nem marad más, mint az emlékezés szelíd békessége, de főleg a boldogság és a jókedv meleg ragyogása és a szenvedély olyan forrósága, ami még a dermedt gyémántot is újra boldogan az égre szökkenő lélekszivárvánnyá bűvöli.
Így hát a tündér végre tényleg boldogan él - de nem ám csak addig, amíg meg nem hal! Nem, hanem örökké, hiszen a tündér szivárványlelke halhatatlan, és a lelkében boldogan áradó dallal a kiválasztott szemébe nézve immár halhatatlan a szerelme és a boldogsága is.
"Sohasem volt az szerelmes,aki
Mondja, hogy rabság a szerelem.
Szárnyat ád ő, és nem rabbilincset,
Szárnyat ád ő...azt adott nekem. "
Petőfi Sándor: Sohasem volt az szerelmes...
Egy régesrégi nyári éjszakán szerelmes lett a Napba a Hold. Még sohasem látta a Napot, csak a melegét érezte, s a meleget kísérő furcsa illatot. Szerette volna közelebbről is látni azt, aki a meleget és az illatot maga után hagyja, de bármilyen korán indult is útjára, sohasem olyan korán, hogy találkozhatott volna vele. Hosszú éjjeli sétáin, miközben lassan végigjárta az eget, százféleképpen is elképzelte a Napot: hol ragyogónak és kedvesnek, hol kacérnak és kegyetlennek, hol pedig szelídnek, csöndesnek.
Akkoriban még nem voltak csillagok, a Hold nem tudott szólni senkihez, s őt sem vigasztalta senki. Olykor bősz szelek érkeztek hozzá, de őket a Hold nem szólította meg. A szelek ezért gőgösnek tartották a Holdat, s nem meséltek neki sem a Napról, aki mindig mosolyogva fogadja őket, sem a folyókról és tengerekről, melyeknek ők fodrozzák vizeiket. A Hold a virágokról sem hallott soha. Nem látott még mást, csak a nagy és fekete éjszakát, nem érzett még mást, csak azt a meleget és azt az illatot, amely oly különös módon borzongatta meg, és amelyről azt sem tudta, mi lehet. Éjfélkor, amikor a legmagasabban járt, megállt egy pillanatra, körülnézett, de onnan sem láthatta a Napot. Ekkorra már a levegő is lehűlt körülötte, ő pedig szomorúan járta be égi útjának hátralévő részét, hogy hajnalban nyugovóra térjen, s ebben a pillanatban az ég másik oldalán útjára induljon a Nap.
Az a Nap, aki sohasem gondolt a Holdra, csupán sietett eloszlatni az utána maradt hideget, sietett fölmelegíteni a levegőt. Szikrázott, forgott az égen, tréfált a felhőkkel, játszadozott a széllel, azok pedig elmesélték neki, hol jártak, mit láttak. Üzenetet hoztak az erdőktől, a földektől, s a Nap addig nyújtózkodott, míg fel nem melegítette a legrejtettebb zugokat is, meg nem talált minden élőlényt. Sosem volt szomorú, sosem volt fáradt, és sosem gondolt arra, hogy mi lesz vele, ha egyszer majd megöregszik. A Holdat ő sem látta soha, eszébe sem jutott neki, hogy mi történik a világban éjszaka, ki világít az égen, ha ő nincsen ott.
Sok-sok éve így volt ez már: Nap és Hold váltogatták egymást, rendben, ahogy kellett, mikor egy éjszaka minden megváltozott.
Ezen az éjszakán a Hold
megállt az égen s el-
határozta, hogy nem
mozdul el onnan, míg
el nem jön hozzá a Nap.
Néhány héttel azelőtt egy öreg sas röpült el mellette, a Hold megszólította, és elbeszélgetett vele. A sas mesélt neki a Napról is, elmesélte, hogyan táncolja át reggeltől-estig az eget, hogyan szórja szerteszét sugarait.
A Hold még kíváncsibb lett rá, s minél jobban fázott éjszaka, annál jobban vágyta a Napot. Azért is állt meg azon az éjjelen, hogy magához ölelje végre.
A Nap a megszokott időben ébredt, frissen nekivágott az égnek, ám néhány lépés után megtorpant, nehezen tudta kiegyenesíteni sugarait. Egyszer-egyszer vissza is csúszott, és egyre halványabb lett, egyre erőtlenebb. De újra és újra nekilódult, próbált az égen magasabbra jutni.
A Hold szilárdan állt
a helyén, az ég leg-
magasán, és akkor sem
mozdult, amikor már
elviselhetetlen hő-
ség vette őt körül.
Ekkor a Nap már majdnem félúton járt, s igen közel került a Holdhoz. Közelétől a Hold kibillent egyensúlyából és sebesen zuhanni kezdett felé, húzta magához a Nap ereje.
A Nap nagyon megijedt a feléje tartó hatalmas korongtól, de már nem tudta elkerülni a találkozást. Abban a pillanatban, amikor egymáshoz ért a két test, hatalmas robbanás rázta meg a világot, és szétszóródott az égen sok ezer apró, fényes darab.
Többé nem találkozott a Nap és a Hold, s így van ez jól, mert ha megint találkoznak, egyikük biztosan elpusztul.
Csak Amália tudja, mit álmából fölébredve megtudott, s amit rajta kívül nem is sejt senki más. Hogy ez volt a legszebb szerelem, ami eddig a világon létezett, mert ebből a szerelemből születtek meg és kerültek föl az égre az első csillagok.
