"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
mint víztükör a levelet megmoccant minden képzelet bárányfelhőket kék egek hogy könnyű vagy örök legyek párát vagy színt néz aki lát gyűrűző múlt felé saját magamon vitorlázom át víztükrébe fúlt délibáb
testem csak van - de lelkem létezik gyűjtöm a végzet alkatrészeit és tervezett kozmoszaimat is (űrfényben bandukoló én-kavics) keménységembe múltak és jövők hegyéle bújt - két szakadék között jó volna járni - mint a Föld s a Nap - sorsomba fojtva gondolatomat
A tűz perzsel, éget és fáj, utána füst és pernye száll.
A víz lágyan, gyöngéden ölel, napsugár játszik csillámfényivel.
Legyen hát tűz, vagy víz vegyen körül? Lobogva égjen, vagy fedjen egészen?
Bölcsőd bölcsőm, menedéked menedékem.
Égető tűzben, hűsítő vízben, heves dobbanás szívünkben, mely vergődik tövises utakon, s egyszer testünkből kilépve, egy más dimenzióban végre vár ránk a nyugalom:
tűz a vízben, víz a tűzben elsimul már véglegesen…
"Kockáztatnunk kell - mondta. Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját, ha hagyjuk, hogy a váratlan megtörténjen. Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözőnek a többitől. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek. A boldogság sokszor áldás - de általában meg kell harcolnunk érte. A mágikus pillanat segít, hogy megváltozzunk, és elinduljunk az álmaink után. Lehet, hogy szenvedni fogunk, nehéz pillanatokat élünk át, és sok csalódás ér - de ennek egyszer vége lesz, és nem hagy gyógyíthatatlan sebeket. És amikor túl vagyunk mindenen, emelt fővel tekinthetünk vissza. Szerencsétlen, aki nem mer kockáztatni. Lehet, hogy soha nem csalódik, soha nem ábrándul ki, és nem is szenved úgy, mint azok, akik egész életükben egyetlen álmot követnek. De amikor visszatekint - hiszen mindannyian visszatekintünk-, meghallja, amit a szíve súg: "Mit csináltál azzal a rengeteg csodával, amit Isten elhintett a hétköznapjaidban? Mit csináltál azokkal a talentumokkal, amelyeket rád bízott a Mestered? Elástad mindet egy mély gödörbe, mert féltél, hogy elveszíted őket. Íme hát az örökséged: a bizonyosság, hogy eltékozoltad az életed." Szerencsétlen az, aki hallja ezeket a szavakat. Mert ettől kezdve már ő is hinne a csodákban, életének mágikus pillanatait azonban örökre elveszítette." P. Coelho
Felszálló hajnali köd. zöld hegyek Lent, az ösvényen megyek Veled Köröttünk virágok, megállok Fogom kezed szemedre találok Szeret Nem szólunk torkunk hangtalan Mégis hallom minduntalan Szavad Becéz és csengve körül ölel Szád már számhoz közel Csókod Tovább lépünk húz kezed Megyek mögötted , szíved Vezet A fűszálak összesúgnak A virágok egymásra borulnak Szerelem Mosolyognak a vén hegyek Ahogy taposom itt veled Utunk Csak két lélek ki itt halad Leltek itt egy közös utat Hegyre fel Haladunk, két ember egy érzés Nincs kétség nincs kérdés Tudod-tudom Fent megállunk, leülünk, fogom kezed Fejem a válladon s már értem, (lettem én -Veled "Megérkezett" )
Egyszer csak menni kell Álmok és vágyak Nyomtalan tűnnek el De véget ér, a földi lét S az ismeretlen vár reád.
Az élet játék Hatalmas színpadon Öröm és bánat Elkísér utadon S a gyertyafény a lelkedért Világít majd a sírodon.
Élvezd ki hát Élvezd ki hát Az élet minden percét Míg ragyog rád a napsugár Élvezd. Élvezd ki hát. Világra jöttél Ártatlan lélekkel Küzdelem vár rád És neked győznöd kell Jó s a rossz, Harcot vív a lelkedért S te döntesz majd.
Rádtalál egyszer Gyönyörű szerelem A szíved lángol Hiszed hogy végtelen De csalódások érnek A boldogságot megtalálni Oly nehéz ,oly nehéz.
Élvezd ki hát Élvezd ki hát Az élet minden percét Míg ragyog rád a napsugár Élvezd Élvezd ki hát
Az élet elsuhan az idő meg nem áll a boldog percek eltűnnek ha rádszáll a magány hát lépj tovább
Élvezd ki hát Élvezd ki hát Míg véget nem ér Míg dobog a szív Élvezd ki hát
Amíg élsz, dobog a szív, Míg ragyog rád a napsugár Élvezd ki hát Élvezd ki hát
Hajdan-hajdanán volt egy öreganyó meg egy öregapó. Összes jószáguk egy öreg szamár volt. E szamara megvénülte miatt az öreg igen bosszankodott. Egy napon elővezette a szamarat, hogy lisztet hozzon haza vele a malomból, ám ahogy fölhátalta, a szamár farka bizony már leért a földig. Másnap megint hozott vele lisztet, harmadnap megint csak hozott, s ím, annak a farka már a földön vonszolódott. Látván, hogy szamara farka a földön vonszolódik, ráförmedt az öreg:
- Takarodj, te pogány - mondta, azzal elkergette.
Ment, mendegélt a szamár, mígnem útközben egy bánatos macskával találkozott. Megtudakolta tőle, miért búslakodik.
- Nekem a gazdám alig adott ennem, mondván: "Nem fogsz már egeret" - felelte a macska. - Bizony megöregedtem, s így nem vagyok már alkalmas az egérfogásra. Ezért megbántódva eljöttem a háztól.
Barátságot kötöttek egymással, s kettesben folytatták útjukat. Ahogy mennek, mendegélnek, egy lehorgasztott fejű kutyával találkoznak. Megkérdik tőle:
- Hej, kutya, te meg mit üldögélsz itten?
A kutya így válaszolt:
- Azt mondta rám a gazdám: "Megöregedtél, semmire sem vagy már képes", s attól fogva alig adott ennem. Nem bírtam már ezt, így hát eljöttem a háztól.
- Ej, ha így van, csak gyere! - mondták neki. - Légy a mi barátunk! - s hárman együtt folytatták útjukat.
Ahogy mennek, mendegélnek, a szamár egy szomorú kakasra talál.
- Hej, kakas - kérdi tőle - te meg mit álldogálsz itten?
- Azt mondta rám a gazdám: "Nem tudsz te már hajnalonta hangosan kukorékolni, megöregedtél", s elűzött a háztól.
- Ej, ha így van, hát gyere, légy a barátunk! - mondták neki.
Azzal barátságot fogadva, négyesben folytatták útjukat. Miután egy éjjel s egy nap haladnak az úton, észreveszik ám, hogy messziről valami tűz világít a szemükbe. Közelebb érvén látják, hogy egy ház van ott. Vigyázva belesnek az ablakon, s hát kiderül, hogy odabent tolvajok tanyáznak.
- Azt az abrakot, ha megehetném! - szólal meg ekkor a szamár.
- Azt a laskát, ha megehetném! - mondja a macska.
- Azt a pogácsát, ha megehetném! - mondja a kutya.
- Azt a búzát, ha megehetném! - mondja a kakas.
Ezek után tanácsot tettek, s ilyen döntésre jutottak: "Ezeket, bármi legyen is, rájuk ijesztvén ki kell ugrasztanunk a házból, s aztán majd magunk fogunk itt lakni. Álljunk az ablak tövibe, másszunk föl egymás hegyibe, ordítsunk, ahogy a torkunkon kifér, s a tolvajok tőlünk megrettenve világgá szaladnak. Ami pedig bennünket illet, mi leszünk majd a ház gazdái."
Oda is álltak az ablak alá, s a szamár hegyibe a kutya, kutya hegyibe a macska, macska hegyibe a kakas fölkapaszkodván, elkezdtek ordítani, ahogy csak a torkukon kifért. A tolvajok pedig úgy megijedtek, hogy egymást taposva-tiporva rohantak el a házból.
Bement a házba a négy barát, ki-ki megette, amit kívánt, majd nyugodni készülődtek. A szamár a ház főhelyére heveredett le, a kutya a küszöbön, a macska a tűzhelyen, a kakas pedig az ajtó szemöldökfája fölötti ülőrúdon helyezkedett el. Ekkor négyen egymás közt megegyeztek: "Ha a tolvajok ismét betoppannak, egyikünk se bántsa őket, míg a házba be nem lépnek, hanem tanítsuk meg őket úgy, hogy a házból kitakarodjanak."
A tolvajok pedig egy kis idő múltán a ház közelébe settenkedtek, mondván: "Eddigre elmentek tán, akik ránk ijesztettek. Ha meg elmentek, hát gyerünk s telepedjünk be ismét." Féltek azonban egyszerre belépni mindannyian, így hát azon voltak, hogy előbb csak egyikük menjen be. Az egyik tolvaj erre-arra leskelve, óvatosan belopakodott a házba. Amint belép, egy vörösen izzó parazsat pillant meg a tűzhelyen.
"Ez meg micsoda?" - gondolja magában, s kézbeli botjával óvatosan meg akarja piszkálni. Felszökken ekkor helyéről a macska, nekiront a tolvaj képének, s karmolni kezdi. Megretten ettől a tolvaj, rohanna kifelé, ám amidőn már-már kijutna az ajtón, a szemöldökfa fölötti rúdon ülő kakas elrikkantja magát: "Kot-kot-kot, kapd el a tolvajt, kapd el!", s csipkedni kezdi. Szaladna el, de jön a kutya, s jól beléharap. Onnét is elugorván még arra sincs érkezése, hogy kijusson az udvarra, fölpattan a szamár, s kettőt rúg belé.
Így elszenvedvén az ütlegeket, fejét s eszét veszítve rohant a tolvaj a cimboráihoz. Állapota láttán azok féltek már belépni a házba, eltávoztak hát oda, ahonnét jöttek. A szamár, a kutya, a macska s a kakas pedig e házban lakozva folytatta életét.
„Az ember egy életen át készül valamire. Először megsértődik. Aztán bosszút akar. Aztán vár. Már régen várt. Már nem tudta, mikor alakult át a sértődés és a bosszúvágy várakozássá. Az időben minden megmarad, de olyan színtelen lesz, mint azok a nagyon régi fényképek, melyeket még fémlemezre rögzítettek. A fény, az idő lemossa a lemezről a vonások éles és jellegzetes árnyalatait. Forgatni kell a képet, s a világítás bizonyos fénytörése szükséges hozzá, hogy a vak fémlemezen megismerjük azt, kinek arcvonásait egyszer magába szívta a tükörlap. Így halványodik el az időben minden emberi emlék. De egy napon fény hull valahonnan, s akkor megint látunk egy arcot.”
Én úgy szeretlek téged, hogy érzem: nem birom tovább. Kereslek téged, de lábam egyre tétovább, sötétbe bújtál - félek - pillád alól les rám az éj ó, nem hittem, hogy ilyen mély árnyékot is rejt a nap s a karcsú fák a nap felé nem tárnak ifjú ágakat, a földön nézik most a mély barázdás árnyakat. Egy darab éj serken ki parázsló fények alján, szeretnék énekelni s táncolni - jaj, szemem alján tört csészéről fellebegő árnyék ül, horgas, halvány. Mi ez? A levegő pezsdíti rezgő távolát! Mint kagyló mélye, úgy zsibong! Halált pezsdít a távon át, hol vadvirág harangja kong s pacsirta villant kéket - én úgy szeretlek téged, hogy érzem: nem birom tovább. (Gergely Ágnes)
Voltunk, milljó éve, tölgy és kúszóinda - fülleteg lomb-ölén rejtett a rengeteg: míg síkos üstököm zúgva túlzenghetett, gyökered szomjasan fúrtad rostjaimba. Ringatott ősvizek mélye - páros kagylót: lázas tapadásban íved legédesebb éle vágott rajtam oktalan mély sebet, s fájdalmam vonaglón igazgyöngybe sajgott. S ha két idegenként egymás közelébe von a végzet sodra: élveteg rémlik át rajtunk a sejtelem: rezzenő porcikánk mélyén éled a tűnt változások fénye... Szemem egéről is letűnsz, sorsom Nője: itthagysz, és hiányod zúgja be poklomat - ám a Csók számunkra száz létet tartogat, hogy örök változás új csodákba szője.
Tudod, eszembe jutott egy szó, egy kifejezés, "a szeretet koldusai", hogy milyen találó, hogy mennyi koldus él a világon, sokszor gazdagok, és mégis nagyon szegények, anyák, és gyerekek, férfiak és nők koldusai a szeretetnek, vágynak arra, hogy valaki, hogy akár csak egy is szeresse, hogy úgy igazán szeresse őket, vállalnak érte sok-sok sértést, megaláztatást, mindent elviselnek egy jó szóért, egy csipetnyi szeretetért, nem is csak a koldusai, ők a szeretetnek a rabszolgái, mert nem lehet szabad, aki mindent úgy tesz, mindent azért tesz, hogy megfeleljen az elvárásnak, a szerethetőség elvárásának, az olyan folyó nem szabadon folyó, az olyan élet nem szabad élet, ha nem lehet valaki percre sem önmaga, mert a valódi az soha se olyan, mint az elvárt, talán szebb, talán jobb is, de kevésbé kívánatos, kevésbé hasznosítható, szomjazik az ember a szeretetre, közben szabadnak lenni elfelejt, ha mégis találkozik valaki, találkozik a feltétel nélküli felé áradó szeretettel, ő igazán szabad ember, nem függ az elvárásoktól, nem kényszerül maszk mögé, szerethető maszk mögé bújni, az olyan ember olyan, mint a szárnyaló madár, vagy mint akinek saját hegye, saját völgye van, benne csobogó patakkal, erdeje égig érő fákkal, mintha csak külön világa lenne, ha az övé egy ember szeretete, övé a világ szeretete.
Balzsamoztak az akáclevelek, miket homlokod felövezni téptem, nyugtalan cipőd ragyogott fehéren, egész esténket bájjal töltve meg. Eros szavára vetkőztettelek: szoknyácska, nyílj meg! S diadalmas kéjem sóhaja izzóit csípőid hevében, nyögte a vén pad férfi-kedvemet. E szürke estén éledt újra itt az örök tavasz... S az árkocska, mit a fáradtság vont szemeid alatt, a félhomályban olyan volt, akár a tavaszban egy kis könnyű fecske szárnya, mely nézésed varázsán fönnakadt.
Ezernyi gondolat kavarog ismét bennem ! Hogy is mondanám el, nem vagy itt mellettem ! Igaz ,hogy ragyog újra a virágos kertem . Számos, eltemetett gondolatra leltem. Madarak dalolnak ágról- ágra égi muzsikát. A patakom mókus csodálja, aranyhal ússza át. Szavadra nyílt sokszor lelkem némely virága Ám, mostanában, lehet, be lettem, ide, zárva !
Talán néha mosolyogtál szavamon? vagy csak összehúztad szemöldököd ravaszon? Nem szólsz? Somolyogsz magadban? Csak egy cinke szív ez itt él, bent, csak itt van szabadban! Itt teszi-veszi dolgát mit a cinkéknek kell tenni Kint a nagy világban Emberként kell lenni !
Nincs panasz ,nem szabad sírni ! Száz féleképp kell megfelelni ! Úgy mint a többi Emberek, cipelni a terheket. Örülni minden kedves szónak. Vizet adni a szomjazónak. Kemény az a kinti világ , szeretetet keveset ád !
Csak a gyermek mosoly, mi felmelegít. Miből a lélek erőt merít. Na és néha itt vagy Te ! Majd bezárlak a kertembe! - csak úgy -
Minden elmondhatatlan. Barátság - mondom lágyan, de már felzakatol fülemben a zaj, amivel továbbrobogsz, és én itt maradok és sosem tudhatom meg, mi van a szavakon túl, ahol nem tudjuk már elrejteni magunkat a zajban. Vagonok - mondom - vagonok - hány szót mondtam hiába neked? Itt gurulnak tovább a hiábavaló szavak üresen... üresen... sen... sen Nem magadat mondtad, csak a szavaidat, s én elképzelt szavaidat szerettem. Úgy vesztettelek el, hogy nem téged szerettelek, csak a szavaidat, a szavaimat, vagonok... vonatok... üresen... üresen... sen... sen... A vonatablakon át felvillan az arcod, karod fölemeled, a mozdulat egy pillanatra félbeszakad - most nem véded magad, most őszinte vagy, itt vagy ebben a pillanatban menthetetlenül magányosan - Nem tudod folytatni a mozdulatot, így maradsz e fél pillanatba merevülve és meglátsz a vonatablakon át. Meglátsz a vonatablakon át? Vagy folytatod a mozdulatot? A vonat elindul, a gőz lecsapódik, és hozzáverődik még egy utolsó szó, aminek nincs más értelme, mint a kétségbeesés, ami kilökte magából. Nem tudom már, mit kellene mondanom, magamat mondom neked, hogy megállítsam a vonatot, magamat mondom és nem tudom, hogy milyen mondat vagyok, de hallgass meg, állítsd meg a vonatot! És fejezzék már be ezt a zakatolást!...
... csak a cigarettám ég, és te alszol a hálókocsiban.
A lány gyönyörű kék ruhában a templom kapujában, arca álomszerű, s ahogy a kék autóba száll, szemét lehunyva vár. Ott a csend az úr; Kettőjük csendje rendre dönt szavakat, nem marad szándék, nincs többé akarat, mindent a csend jelent…
Változik a kép, színt vált az ég. Az autó egy tengerparton halad, s ahogyan a Nap véres korongja a horizont hullámait csókolja, kiszáll a lány, arca halovány színét nem látja senki sem , csendesen száll a kék ruha a széllel s a lány meztelen szívvel térdel a part fövenyén. Ujjai különös jeleket írnak a homokba, majd marokra fogva szórja gyönyörű hajába, s könnyei csendesen hullnak a part nedves talajára…
Lenyugodván a Nap, a tenger felől vihar kél, hullámokat támaszt a szél, üvöltve támadják közeli szirtfalat, üvöltve sír a lány , saját hajába tép… Majd lassan megint változik a kép. Mosolyogva lép az autóhoz, ölelvén kedvesét , ki messziről nézte, szívszakadva félte a lány viharát, csak most karolta át. A menyasszony fájdalma s ruhája immár a tengeré, az autó csendesen elindul új életül felé…
"Azon a napon, amikor az ember beengedi szívébe az igaz szeretetet, mindaz, ami jól el volt rendezve, összekuszálódik, és megrendül minden, amit helyesnek és igaznak tartottunk. A világ tehát akkor válik valódivá, amikor az ember megtanul szeretni - egészen addig csak hisszük, hogy tudjuk, mi a szerelem, de nincs bátorságunk szembenézi igazi valójával. A szerelem vad erő. Ha meg akarjuk zabolázni, elpusztít. Ha börtönbe akarjuk zárni, a rabszolgájává tesz. Ha meg akarjuk érteni, cserbenhagy és összezavar."
Hozzám ne szólj, ne simogass, ne légy jó mert lángra gyújt minden baráti szép szó… Mert oly kevés volt a meleg, s a fény itt: nekem egy szentjánosbogár is fénylik akár a hold, akár a csillagok. A második szónál már a nap ragyog, és nem tudod, szegény, nem értheted, mi gyújt így lángra egy hideg szívet. Én sem tudom, de mindig ez a vége… a vége. Ha vége, menj békével tovább! Hidd el, nekem megérte.
Nagyon örülök Neked! Legyen szép napod és szép hét végétek!
Kamarás Klára Csak neked!
Az álom és a költészet szabad. Az vagy, akinek képzeled magad: lehetsz király, vagy koldus, egyre megy, Anyja után vágyódó kisgyerek? Elestél? Hagyd, hogy felemeljelek, s ha dalolok… hidd azt, hogy csak Neked!
Szótlan üzenetek lélekszárnyakon Szívdobbanások minden pillanata Sóhajok, vágyak a végtelen úton A távolság, s hiányod fájdalma Felém nyújtott kezed lágy érintése Aranyló szemed simogató fénye Lelkünket összefonó szeretete Szívünkben a boldogság lüktetése Ezt jelented nekem Kedves Mert TE vagy az Élet – maga.
A nyáron nem láttunk napot. És jött a hideg ősz és bokánkba harapott. Hideg és csepegős. De téli tiszta reggelen, amilyen nincsen, csak kevés, máról holnapra hirtelen megjött a meglepetés.
Ilyenkor már kopár a kert, de most mit látok ott? A kert, amit zúzmara vert, ezüsté változott. Nagy ezüst kandeláberek a fák és szép ezüstcsokor minden bokor s nagy kerek virágágy szebb, mint bár mikor.
Siettem érted, hívtalak. Nézd, mint a vert ezüst! Egy ágat kell letörni csak, hogy egyik fát megüsd s egész kert zenélni kezd! Szép ezüstkertet ad nekünk az ég! Jutalmul adja ezt, mert minden kertet szeretünk.
Nem is csodáltunk volna már, ha felszáll valahol egy szép ezüsttollú madár s ezüsthangon dalol. Ragyogott szinte tükrözött a mesekert, a csodakert s rengeteg ezüst között piros szívünk ugrálva vert.
