"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Ha rátekintesz kedvesedre akit szeretsz: tán nem te vagy? Ha koldus lép a küszöbödre akit kivetsz: tán nem te vagy? Ki orrodért nyúl s orrát fogja és gúnyolod: tán nem te vagy? A dal ajkad testtelen foglya és dúdolod: tán nem te vagy? Fű, bárány, tigris, féreg, ember, akit megölsz: tán nem te vagy? Fű, bárány, tigris, féreg, ember, aki legyőz: tán nem te vagy? Bárki megy hóban akadozva s befedi tél: tán nem te vagy? Jutsz üdvösségre, kárhozatra, s aki ítél: tán nem te vagy?
Elnézem ezt a fűzfaágat Bár törzse odvas, szikkadt, száradt, De barkáit büszkén kihajtva Vágyakozik egy túlsó partra, Hol nem lesz többé háború És sarja nem lesz szomorú. Most ága még a vízbe rebben, S tükörképével mered szemben. Ám reménykedik a jövőben, Hol nemcsak a lehajtott főben, De tartásban is lesz igazság, S megfékezhető lesz a gazság. Elnézem ezt a fűzfaágat És ábrándozni kedvem támad Majd eljövendő emberekről, Szeszélyekről, igazságról, hitről. És mindenkor ha kedvem támad Szidni, ostorozni hazámat S mivel már sok volt, ki megvédte, Még talán meg is halnék érte.
Nagyon sok szeretettel köszöntelek Benneteket! Kívánok nagyon szép, kellemes napot!
Vadvirágba borult
"A hervadást lehelő legárvább őszi napon földre szállt a mennyből két angyali szárny az átsuhanó árnyuk a bíbor alkonyaton belopózott halkan az álmok kapuján.
Aranyra festette az eddig szürke eget lázas rezdüléssel homlokot csókolt s hol meztelen testtel ült fagyban az élet holt falevelekből tavaszokat jósolt.
Csillag csöndben keresve a holdnak telő arcát vadvirágba borul a lelkek mezeje buzgón folytatja a jóért küzdött harcát értelmét látván nem adja fel sose…"
vágtatok égi lovamon fogom a gyeplőt még ma utolérjem magam valamit hoznom kell, a hangot halljad Te is,a mennyeit, az írást olvasd Te is,a szentet, a testet foghasd Te is,az elbukót, a lelket érezd Te is,a dallamát, a csodát...
"Az utakat sokáig nem érti meg az ember. Csak lépdel az utakon és másra gondol. Néha széles az egyik út, aszfaltos, néha rögös, barázdás, meredek. Az utakat sokáig csak alkalomnak tekintjük, lehetőségnek, melynek segítségével elmehetünk a hivatalba vagy kedvesünkhöz vagy a rikkantó tavaszi erdőbe. Egy napon megtudjuk, hogy az utaknak értelmük van: elvezetnek valahová. Nemcsak mi haladunk az utakon, az utak is haladnak velünk. Az utaknak céljuk van. Minden út összefut végül egyetlen közös célban. S akkor megállunk és csodálkozunk, tátott szájjal bámészkodunk, csodáljuk azt a rejtelmes rendet a sok út szövevényében, csodáljuk a sugárutak, országutak és ösvények sokaságát, melyeken áthaladva végül eljutottunk ugyanahhoz a célhoz. Igen, az utaknak értelmük van. De ezt csak az utolsó pillanatban értjük meg, közvetlenül a cél előtt.”
Tudod, arra gondoltam, az élet olyan, mint a mese, mi vagyunk benne a mesefigurák, akik elől el van rejtve valami, amit meg kellene találni ahhoz, hogy érdemes legyen élni, értelme is legyen az életnek, nagyon nehéz úgy keresni, hogy azt se tudja az ember, mit is keressen, a keresésre fordítható idő véges, mint a mesében, van egy sziget, ott van egy barlang, a barlang legmélyén ládában a kincs, de hogy hol keressük, nem tudjuk távol, vagy egészen közel van, nélküle pedig olyanok vagyunk, mint az otthontalan csavargók, kiktől elrabolták a legfontosabbat, valamit, ami nélkül nem élet az élet, tőlünk, belőlünk, mintha a tüzet lopták volna el, hiányzik valami olyan, amire szüksége van mindenkinek, mint a levegőre, mint a kenyérre, csak hát ez a léleknek a betevő falatja, azt se tudjuk, hol keressük, pedig talán az a sziget itt van, talán pont benne élünk, és a kincses mag, amelyiknek ki kellene nyílnia itt van a lelkünkbe rejtve, néha kizöldül, hoz egy kis hajtást, amelyik képtelen az életre, elpusztul, mielőtt fává terebélyesedne, de ha még növekedésnek is indul, ha még koronát is növeszt, az még mindig kevés, talán rosszabb a semminél, mert ezeknek a fáknak két emberben, párban, egymás örömére kell virágba borulniuk, egyedül a legszebb virág is haszontalanul a porba hull, nagyon ritka, hogy jól alakuljon minden, ettől olyan az ember, mint az erdőben elhullajtott mag, ha ki is csírázik, elpusztul idővel, ha nem kap elég fényt, nem kap elég levegőt kevés fa éli meg, hogy égig érővé növekedjen.
Távol van szerelmem, de lelkünk összeér, szférákon keresztül szellemem útrakél. Repülök szívemhez akár egy kismadár, szállok én suhanva s lelkemnek nincs határ.
Előttem két szemed s érzem az illatod, itt van a lelkemben aranyló csillagod. Lángoló szerelmünk vakító vad parázs, szél viszi messzire szikrázó tűzvarázs. Süvítve elviszi hozzád az álmaim, lelkemnek melegét viszi a szárnyain.
Templomba lépve egy emlék tart fogva... félhomály, magány, mélabús orgona. Bennem, mint mennyei szózat, zengtek az ódon, márvánnyal burkolt falak között, s szelíden sugárzó mosolyodtól mellembe a boldogság költözött.
Míg nem ismertelek, a bánat tartott fogva... egy óra, hogy találkoztunk csupán? Nekem örökkévalóságnak tűnt, kedvesen szóltál, mint egy angyal a templom emlékünket őrzi oldalfalán.
Hol jegenyék égig érnek, Selymes rét súg, nyári szélnek, Bokrokon a nap lecsüccsen, Fűszál libben, katica röppen, Rózsák nyílnak ezer színben, Az, csalogánynak párja nincsen Ott voltam én egész reggel, Daloltam a többiekkel. Ültettem fát, gyöngyvirágot, Örülni fogsz, ha meglátod Domboldalon tövist láttam, Hát letéptem, kikapáltam. Megszúrta az ujjamat, Vérem serkent nem apadt Éppen mikor vízzel mostam, Arcod láttam a patakban Mosolyogtál, rám néztél sejtelmesen: -Mit csináltál, ej Te, cinke ? -Most mi történt kedvesem? -Nem csináltam semmi rosszat szép Tavasz! -Kikapáltam kiskertemből ama gazt . -De nem akarta, makacskodott, -Durván az ujjamba kapott! -Ám, ha jöttél talán már, Nem is sajog nem is fáj. -Tudod kedves rügyet hozó, Az hogy szíved gondoskodó. cinke szája pedig csacska, még sincs tőled elhagyatva, ez az amit nagyon szeret, ezért gondozza kertedet! - csak úgy -
Odafenn az égben zajos most az élet, idős felhők okítják a sok kis növendéket, bárányfelhők tanulják a viharossá válást, látnád azt a tülekedést és a sorban állást.
Felhő iskolában csak három osztály létezik, elsős lesz minden "gyerek", ki újonnan érkezik, akad köztük réteges, és gomolyos felhő, a felnőtté válás ideje mindegyiknek eljő'.
És ha már a testük, nemcsak vízcseppekből épül, s szilárd alkotók is jutnak, nekik osztályrészül, egy csoporttal feljebb csakis akkor lehet lépni, mikor a kicsiny felhő magát ehhez, erősnek érzi.
S ahogy telik az idő, és ők egyre csak nőnek, testük átalakul, és jégkristály lesz főleg, átváltozik fátyolfelhő is,... egy pillanat alatt, szelet kavarva óriási viharfelhővé dagad.
Elterül az égbolton és sötétre festve azt, villámmal és dörgéssel magából esőt fakaszt, apró vízcseppek képében érkezik a földre, majd pára formájában... visszatér a körbe.
Összekulcsolódtak némán a kezeim... Arcodat is láttam, mosolyod érintett. Eleven voltál. Szólni akartam. Érinteni tested, de asztalomnál ülve, csak egy pillanat volt, hogy itt hagytam magam.
"A boldogság az Első Lélek legelső érzése — a boldogság az első tudat, az első emlék, az első tapasztalat, az első gondolat, az első cél. Ez az első érzés-akarat-cél-tudat-gondolat, ez az Első Világ és Első Élet, ami benne lüktet a fákban és kövekben, a vizekben és a csillagokban, az emberekben és az istenekben. Ez az Első Érzés, amin a világ nyugszik, mint az őskőzeten a föld. A Boldogság a világ első érzése, amivel a nemlétből felébredt életet fogadja."
,,Mindenki tud szeretni, hiszen mindannyian ezzel az adottsággal születünk. Van, aki eleve jól csinálja, de a többségnek újra kell tanulnia, vissza kell emlékeznie, hogyan szeretett, és mindenkinek - kivétel nélkül mindenkinek - el kell égetnie az elmúlt érzelmeket, újra kell élnie néhány örömöt és fájdalmat, botlást és gyógyulást, hogy észrevehesse a vezérfonalat, ami ott rejlik minden új találkozásban." P. Coelho
Tudod, arra gondoltam, mondják, hogy az élet egy mondat, egy félbeszakított mondat, és az jutott az eszembe, hogy inkább olyan, mint egy dal, amit végig énekelni kellene, és hogy milyen az- az ének attól is függ, hogy milyen a dallam, és milyen a szöveg hozzá, van, aki csak a verset ismeri, van, ki a dallamot is tudja, az egyik prózában mondja, a másik énekelni próbálja, amit lehet különféleképpen, de tökéletesen csak egyféleképpen, kinek a hangja gyenge, hiába is erőlködik, ő a legszebb dalt elrontja, neki az egyik hang túl magasan, a másik túl mélyen van, soha se tökéletes az éneke, van, aki azért egy-két hangot eltalál, de olyan is akad, aki akarattal, mindennek ellenére megtanul énekelni, az ilyen hang talán soha se lesz teljes, azért nem kell szégyenkezni vele, de akinek tökéletes a hallása, s akinek még szép hang is adatott, őneki van esélye, hogy az életet, a dalt, gyönyörűen végig énekelje addig, míg csak nem fárad bele, míg el nem fogy a szusz belőle, de abba csak az éneklés marad, a dal továbbra is megmarad, talán, hogy egyszer egy másik életben talán egy jobb hanggal folytathassa az éneket.
Egymás drogjai vagyunk. Adagolás, méricskélés nélkül belövöm magam vérköreidbe és belülről figyelem szívösszehúzódásaidat, vándorlok pitvarról kamrára, átjárom végtagjaidat. Te ugyanezt teszed velem. Majd jön a hiány utánad, amikor hétköznap elpárolog a bódulat, de valami mégis kitörölhetetlen nyomot hagy, megjelöl és összeköt.
Tagore Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem. Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak. Félek, hogy elveszítelek, ha alszom. Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem. Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem magamtól: "Álom ez?" Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen. Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem. (Áprily Lajos)
