Oly későn jön majd, hogyha eljön egyszer,
Olyan későn és oly magánosan,
Hogy ráismerni még az este sem mer
És az út se, amelyen átoson...
Oly későn jön majd és magánosan.
A lámpát én addigra már eloltom
És míg elborít búsan a setét,
Magányom mélyén az álomba fojtom
A várakozás keserű hevét,
Amíg elborít búsan a setét.
S mikor szememben már kérdés se rebben
És minden emlék fénye kialudt,
Tán éppen akkor gondol rám a csendben,
Kit lassan-lassan hoz felém az út...
Mikor már minden emlék kialudt.
Talán az ajtómon is bekopogtat,
Nevét nem mondja, szótlanul belép,
A bánat addig már félholtra koptat
S már nem várom senki jövetelét,
Mikor az ajtón szótlanul belép.
Ugy jön a csendes esti pillanatban,
Mint elkésett, régvárt illúzió,
A szerelemről mond majd gondolatban
Bűvös szókat, miket hallgatni jó,
Mint elkésett, régvárt illúzió.
Lehet, hogy majd felébreszt a sötétben
Szava, mely lágyabb lesz, mint a homály,
És ott maradnánk halkan, szótlan, tétlen,
Hogy kik is voltunk, azt se tudva már
Körülöttünk hallgatna a homály...
Ha vége, hát csókolj meg s isten áldjon;
megtagadlak, már nem vagyok tied;
gyönyörnek, óh, mily gyönyörnek találom,
hogy ledobhattam bilincseimet.
Egy kézfogás még, - töröld eskünket
s ha találkoznak sorsunk útjai,
ne árulja el se szó, se tekintet,
hogy a volt vágyból maradt valami.
Most, bár szerelmünk már-már alig él,
s ravatalánál zokog a hüség
és utolsót lüktet a szenvedély
s a tisztulás lefogja a szemét,
most még, noha mindnyájan elsiratták
fel tudnád támasztani, ha akarnád.
Szabó Lőrinc fordítása
Vagyissirám az én istenem szíve megnyugtatására
Ó-babiloni töredelmes zsoltár. A Rawlinson-féle nyugat-ázsiai felírásos gyűjteményből
Bár az én istenem szivének fergetege nyugságra jutna…
Ami az én istenem előtt utálattá lőn, olyasmit ehettem tudtomon kivül,
Ami az én istennőm előtt fertelem, olyasmire léphettem tudtomon kivül.
Ó uram, sok az én bünöm, nagyok az én vétkeim.
Én istenem, sok az én bünöm, nagyok az én vétkeim,
Én istennőm, sok az én bünöm, nagyok az én vétkeim.
Isten, kit ismerek s nem ismerek, sok az én bünöm, nagyok az én vétkeim,
Istennő, kit ismerek s nem ismerek, sok az én bünöm, nagyok az én vétkeim.
A bünt, melybe estem, nem ismerem,
A vétket, amit elkövettem, nem ismerem.
Az utálatot, miből ehettem, nem ismerem.
A förtelmet, melyre léphettem, nem ismerem.
Az ur az ő szivének haragjában sötéten nézett reám.
Segítséget kerestem, de senki sem fogott kézen,
Sírtam, de senki nem állt mellém.
Kiáltásokban török ki, de senki nem hall meg.
Lebir a fájdalom, csordultig vagyok vele, föl sem tekinthetek.
Az én irgalmas istenemhez fordulok, hangosan esdeklek,
Az én istennőm lábait csókolom s kézzel illetem.
Az istenhez, kit ismerek s nem ismerek, hangosan esdeklek
Az istennőhöz, kit ismerek s nem ismerek, hangosan esdeklek.
Az emberek megátalkodottak, semmit nem tudnak.
Az emberek, ha vannak is, mit tudhatnak?
Tegyenek rosszat, cselekedjenek jót, nem tudnak semmit.
Ó uram a te szolgádat ne buktasd el,
Az ingovány vizébe lököttet ragadd kézen!
A bünt, amibe estem, forditsd jóra,
A vétket, amit elkövettem, fujja el a szél!
Az én sok rosszaságaimat húzd le rólam, mint váltóruhámat!
Istenem, ha büneim hétszer hetek is, oldd meg büneimet!
Isten, kit ismerek s nem ismerek, ha büneim hétszer hetek is, oldd meg büneimet!
Istennő, kit ismerek s nem ismerek, ha büneim hétszer hetek is, oldd meg büneimet!
VÁLASZ EGY MEGKÖZELÍTŐ KÉRDÉSRE
A tárgyak között, amelyek felkészítettek a világra
és megakadályozták, hogy szellemi lénnyé érjek
megemlítem a kisiskolások különleges sárga ceruzáját,
a félig teleírt keményfedel ű kék füzetet,
egy csermelyt, aminek csilingelnie kell,
egy sajnálatot, hogy ki kell fejezni
mindent, ami morajlott.
Morajlik.
A HOMOKOZÓBAN
Halandók között ülök, akik gyermekek,
merítem vedrük a homokba,
borítják edényeiket és fordítják,
és hangosan kiáltják: Nézd! Nézd!
váraikért dícséretet érdemelnek
akkor is, ha döntik romokba
és elsietnek háromkereküjökön
a hintához, a mászófához,
és maradok az éjszakai látvánnyal.
Nem víz, t ű z hömpölygött minden folyóban.
(Elcsörömpölnek a rácskerítés el ő tt
halandókkal telt villamosok.)
T ű z, nem víz hömpölygött minden folyóban
az aranyfüstcsillogású tengerbe.
Változhatatlan szépség ű magajáró
tar szigetek, véresre nyúzott állatok
Kis vadócok, korosodva is gyermekek,
mászkálás után újra csak homokoznak.
Segítek, építünk újabb homokvárat.
Segítenek, hogy felejtsem éji álmom.
(És egész idő alatt csörömpölnek a
halandókkal telt villamosok.)
Este volt, idegenben, távol,
Tarka, rossz népek jártak és szerettek
S mi bucsuztunk, szólván így:
Ölelkezniök kell a jobb embereknek,
Hiszen olyan ritkán lelik meg egymást.
Én őriztelek s őriztél-e engem,
Két jobb embernek őrizted-e sorsát?
Nagyon kis boldogság
Permetezett a mi fejünkre.
Talán te voltál, aki megbántad
Találkozásunk és bátor vágyad,
A cél-vevésünk s a botor hitünk,
Tudsz-e még hinni?
Próbáld meg s jó lessz: hiszünk.
Nekem a tele Holdak,
Az együtt-nézettek,
Szépek lesznek, mert szépek voltak
S a fogadásunk
Nekem ma sem egy útált, ócska folt:
Megbolondulnál, ha tudnád,
Miket juttat eszembe
A vándor, téli tele Hold.
Ó, ily igen fukarmód élni nem szabad.
Szépnek se szép. Ravasz, rút női játék,
Amit mivelsz hitvány kis életeddel.
Díszíted szépnek hitt hazug szavak hazug díszével
Elgörbűlt, hervadt, semmi életed,
Hogy mondják: szentég! milyen gazdag egy lány!
És kérjék félve-kérve foszlányát dicső szívednek
És bízva lessék egyetlen szemed-sugárát
Napoknak vélve azt a két sötét kutat:
Szemeidet. Te rossz, te rossz, ravasz lány,
Elég a játék! Földi, friss palánta vagy
Azért nevelt a föld, hogy add, amid van,
Ha jő a föld fia, amit kiván, - te add
- Szádat mosolygón, szívedet szerelmes szent örömmel, -
Egész, kinyíló, ifju éltet adj, ha jönnek érte
S amid van, mindent… s még így is kevés lesz,
Bizony mondom: kevés vagy áldozatnak,
Alanti lesz a láng s a renyhe füst a földre görbűl.
A kősziklákat mindíg irigyeltem,
Kik állnak büszkén, mozdulatlanul,
Állják a villámot, ha rájok sujt,
S a harmat csöppjét, ha fejökre hull.
Számukra soha sincs "talán", se "hátha",
Mint dogmák állnak, oly konok-keményen,
Mint zord, erős és önhitt férfiak,
És hófuvásos, sivatag-nagy télben
Fejükön csipkés jégből a sisak.
A kősziklákat mindíg irigyeltem.
A kemény szót most megtanulom én is,
De szívem bánja, mit kimond a szám,
Ajkamon éles az ige, mint a kard,
De belül egy hang kérdez: "igazán?"
S a lélek ernyedt, tompa, szárnyszegett.
Már megtanulok én is síkraszállni,
S nem hajigálni kő helyett kenyeret,
S lenni kőszírt, mely int és fenyeget,
Kőszikla, mit meg nem ingat semmi.
Kőszikla, min a csákány eltörik.
Gyönge fuvallat a tóba zilál,
fények gyöngysora lebben.
Sóhajom, árva madár-pihe, száll
elpihen édes öledben.
Tárt kebelemben reszket a kóc:
érted szenved a Jancsi bohóc.
Szép szemeidtől vérzik az ég,
sok sebe csillagos ösvény.
Egy hajfürtöd nékem elég:
sok sebemet bekötözném.
Hull a fürészpor, sorvad a kóc:
meghal érted a Jancsi bohóc.
Tálad a rózsa, tükröd a Hold,
ajkadon alkonyok égnek,
Víg kedvem sürü búba hajolt,
téged kérlel az ének.
Hogyha kigyullad a szívem, a kóc,
nem lesz többet a Jancsi bohóc.
Ajánlom némely jó ismerősömnek,akik látván szemem színét,azóta úgy gondolják,ismernek lelkem mélyéig.
SOHA.
ON
Shakespeare: HAMLET
/részlet/
.....................
Fuvolát hoznak
Ó, a fuvola! Hadd lám - csak hogy szabaduljak tőletek. - Miért akartok ti kerülgetve szelet fogni tőlem, mintha hálóba akarnátok terelni?
GUILDENSTERN Ó, kegyelmes úr; ha kötelességem túlbuzgó, szeretetem is udvariatlan.
HAMLET Ezt nem értem világosan. Nem játszanál egyet e sípon?
GUILDENSTERN Nem tudok fenség.
HAMLET De ha kérlek.
GUILDENSTERN Higgye el, nem tudok.
HAMLET Esedezem.
GUILDENSTERN Egy billentést sem tudok, fenséges úr.
HAMLET Hisz az oly könnyű, mint hazudni: kormányozd e szellentyűket ujjaiddal s hüvelykeddel; száddal lehelj belé; s a legremekebb zenét fogja beszélni. Látod, ezek a billentyűi.
GUILDENSTERN De én éppen azokat nem bírom harmóniazengedezésre vezényelni; nincs hozzá ügyességem.
HAMLET No lám, mily becstelen eszközzé akartok ti tenni engem. Játszani akarnátok rajtam; ismerni billentyűimet; kitépni rejtelmem szívét; hanglétrám minden hangját kitapogatni a legalsótól a legfelsőig; pedig e kis eszközben zene rejlik, felséges szózat, még sem bírjátok szavát venni. A keservét! Azt hiszitek, könnyebb énrajtam játszani, mint egy rossz sípon? Gondoljatok bármi hangszernek: rám tehetitek a nyerget, de nem bírtok játszani rajtam.
És majd besüpped az ég,
megroskad, összetöpped,
s mint elhagyott sírokon,
elgazosodik a földön az éj.
Csönd lesz, és mégsem lesz csönd ez,
mert nem lesz, mi mérje a csöndet,
csak zajtalan némaság,arcba fagyott lehelet,csönd.
Hol lesz akkor barátom a porhadt
temetők nyugalma, lesz-e ember,
síró nénike a fák közt, mekegő
kikötött kecske, béklyózott bárány a fűben?
Lesznek- e méhek?
Lesz-e még valaki - ember -, ki a bomlást
elmúlássá szelídíti?
Csak csönd lesz, csönd, s a csöndben
Döglegyek, keselyűk, hollók
- zajtalan keringő bolygók -
a Föld felett.
-
{További szép estét Mindenkinek!-)}
A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá, aki másnak is ad belőle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útrabocsájtó Hatalom így szólt:
Rád bízok minden embert külön, kivétel nélkül mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát, mindenkire vigyázz úgy mint magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg. Az egész világ a tiéd. Szabad vagy a kövektől az éterig. Ismerd meg, hódítsd meg, senki se tiltja, de jaj neked, ha magadnak tartod. Elbocsátlak téged is, mint mindenkit: felelős vagy minden emberért aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz, minden örömmel amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal, amit magadnak tartottál meg. Most eredj és élj, mert a világ a tiéd.
-
Az OFF-ON-t utálom, inkább zárójeleznék, ha szabad...
-
{Az utolsó sort, remélem, nem nekem szántad:-)
És különben is csak várok, várok...:-)
Vagy felétek ezt így ismerik: " Ami késik, az nem jön!! " ??-)))}
-
GOETHE gondolata
Tudod, hogy intézd bölcsen életed?
Légy víg! - ha nem megy, légy elégedett.
-
(fordította: Kosztolányi Dezső)
Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelző karókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy még vakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s, szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
Lanyhán irigylem a
Viadal-évek kapott szitkát, gúnyját:
Megszokják vagy megunják
Az embert az emberek
S az évek és a kedvek úgy szaladnak,
Mint páholt hadsereg
S koldusként járok a nyomában
A menekülő, gyáva hadnak.
A fajtám?:
Mindig ritkábban gyujt a harag.
Száz bűnöm?:
A legszebbje mind elmarad
S már alig-alig érdekel
Egykor imádott, furcsa sorsom,
Olyan lett, mint lopott kalap,
Titokban hordom.
Az asszonyom?:
Ha ifjabb lennék, tán szeretne,
Igy csak egy renyhe,
Lassú, kis igéretű
Pillantást küld elvétve,
Én pedig másolt, régi lázaimat
Küldöm cserébe.
Még megbocsátni
Szeretek, ha nagy bűnök akadnak
S másoknak inkább
És néha-néha magamnak.
És szeretem az embereket
Szánva, őszintén:
Egy kicsit valamennyi úgy jár,
Mint én.
Vidám és jó volt s tán konok,
ha bántották vélt igazában.
Szeretett enni s egyben másban
istenhez is hasonlított.
Egy zsidó orvostól kapott
kabátot és a rokonok
úgy hívták: Többé-itt-ne-lássam.
A görög-keleti vallásban
nyugalmat nem lelt, csak papot -
országos volt a pusztulásban,
