"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
ANGELA
Mikor kisgyerek volt még Angela, - lehetett két-három éves korban - apja és anyja tanította: azt, hogy NEM! - soha ki nem mondja! Megtanították rá, hogy amit mondanak, mindenképpen meg kell csinálni, mert ha nem, hát elfenekelték, és ágyba zavarták aludni.
És így Angela, míg felcseperedett, ő volt a legengedelmesebb gyerek. Azt a szót, hogy NEM, ki sem mondta sohasem, nem volt soha vadóc és nem volt szertelen, nem feleselt; a családban ő volt a vigaszuk, mert mindig tudta, hogy nekik van igazuk.
Angela, az angyal, az iskolában is osztályelső volt már kiskorában; tanítói szerint a legjobb tanuló, jól nevelt, csendes, szelíd és szófogadó. De hogy Angela belül mit érzett, azt a felnőttek nem érthették meg.
Angelának sok volt a barátja, mert még a mosolyát is szerették, ő meg örült annak is, hogy minden játékukba bevették. Még akkor is, ha elkapta a nátha, és szívesebben bújt volna ágyba, ha megkérték, hogy valakin segítsen: ő mindig boldogan mondta, hogy IGEN.
Aztán felnőtt. Egy ügyvéd felesége lett, kényelmes családi villában élhetett. Fia kilencéves, négyéves kislánya, ő már harminchárom... nem élt hát hiába, és ha megkérdezték: "Jól vagy, szívem?" mindig boldogan mondta, hogy IGEN.
És akkor egy nyirkos karácsony éjen az egész családja aludt már mélyen, ő csak forgolódott az ágyában ébren, s fura gondolatok jártak a fejében. Nem tudta miért, nem tudta hogyan, de mindez csak csalás, mint egy máz, olyan. Rádöbbent, hogy nincs értelme az egésznek, és véget akart vetni az életének. Könyörgött, hogy aki iderendelte, vegye magához, vissza a mennyekbe. S akkor szívében egy hang megszólalt súgva: "Mondjad, hogy NEM!"
Ettől a perctől Angela tudta merre vezesse jövője útja: úgy változtasson az életen, hogy tudja kimondani végre: NEM! NEM, ezt én nem így akarom; NEM, ezt csak te intézzed el; NEM, most segíts te magadon; NEM, csak ha te is más leszel; NEM? akkor maradj éhesen; NEM, jobb lesz, ha abbahagyod; NEM, ez így nem lesz jó nekem; NEM, ma nagyon fáradt vagyok.
Eleinte az egész családja a dolgot megdöbbentőnek találta, barátai csodálkozva álltak, hogy eltűnt szeméből az alázat. Angela már nem szelíd és jámbor. Új nő lett attól az éjszakától. És Angela, most már három éve, ki meri mondani, hogy NEM! Na végre.
Ma Angela elsősorban egyéniség és csak azután nő, anya és feleség. Tudja, hogy mit kezdjen és hol végezze be. Van terve, célja és önálló élete, tehetsége, vágya, külön bankbetétje, és boldogabb, mint valaha is remélte. Tudja, választáson kire szavazzon, így lett belőle öntudatos asszony.
Ma már lányának, fiának tanítja: "Szép dolog, ha véleményünk ugyanaz, de a felnőttségnek más a nyitja: amíg nem mondod, hogy NEM!, kamasz maradsz. Akarom, hogy a szemembe mondjátok, ha tévedek. Tudjátok, szeretlek annyira titeket, hogy ezentúl minden szavamban higgyetek. Éveken át mindenhez jó képet vágtam, így nekem azt, hogy NEM! mondjátok ki bátran."
Azt hiszem, ma kifogott rajtam a feltöltés. Jó éjszakát kívánok mindenkinek!
"Reményhez
Megsúgom néked, édes titkomat A Remény szóhoz fűző álmomat Mikor úgy éltem, hogy elvesztem A világhálón a páromat kerestem
Egy mondatom hirdetett esélyt "Megadom magunknak a reményt" E mondat megragadt egy szívben S választ adott később e-mailben
A távolság közöttünk ott tátongott Ám, a vers nekünk reményt adott amit Ő leírt, szívemnek mondatban Én átformáltam merengő sorokban
Megsúgom néked, édes titkomat A Remény szóhoz fűző álmomat Minden ember elmereng életében Megtalálta-e párját a kedvesében
Nekem az angyalok talán segítettek Lehet, sorsom ismerve megszerettek S mennyei csodát tettek ezen földön A szerelmet, azóta is magamra öltöm
Megtaláltam 2 hónapja Kedvesemben Azt a gyönyörű Angyalt, akit kerestem Aki ugyanúgy, tiszta forrásként szeret Aki szívéből, oly tisztán őszinte lehet
Annyira csodálatos mindezt éreznem A szívemig áradó szerelmét élveznem Mindazt a jót, mit megpróbálok átadni Megkapom magamnak ébren, álmodni
Hiszem, a szerelemben ez a tökéletes Mikor két szív, ugyanolyan szerelmes Mikor amit adok, viszonzásul kapom Ily boldogságról titkon sem álmodom
S mégis, részem lett e szó Reményhez E szóval a vers végén leszek személyes Mert, minden sor mely naponta születik Mind, csakis az Angyalomat, Őt éltetik
S ha kérded mi lehet e szám a sor végén Megsúgom, az idő majd, ha véget érvén A múló napot jelentve visszaszámolnak Mikor e két szerelmes szív összeforrnak
Hát ezt jelenteti e szó, hogy Reményhez Mikor, titkon remélem, Ő hozzá elérnek Magányban szőtt, reményteli kis szavak Remélem ma éjjel sem leszek hallgatag
Mert, a reggel első napsugarai érintenek Érzed, hogy távoli szív érzései féltenek S a vágyaim, amelyek éjfélkor születtek A melengető napsugárral Veled lehetnek
Az arcodat lágyan megcirógató fénysugár Megsúgom hát Édesem, szívem merre jár Bújik szorosan, testedhez forró öleléssel S társul a legcsodásabb szerelmi féltéssel
Megsúgtam néked, hát édes kis titkomat A Remény szóhoz fűződő örök álmomat!" A.i.M.
Írások mesélnek legendádról, Remény, bölcsesség, s hűség virága, Istenek hírnöke - igaz, bátor! Szivárványon utazó szép nimfa!
(Egyetlen virág sem tükrözi olyan hűen a szivárvány szépségét, mint az írisz, melyet arról a nimfáról neveztek el, aki a görög mitológiában az istenek hírnöke volt, és a legendák szerint a szivárványon utazott.)
"Légy tudatában esendő pillanataidnak, hiszen ember vagy. Ne ítéld el mások gyöngeségét, hiszen már tudod, hogy ember vagy. Aki ember, az szeret és megbocsát. A szeretet: megbocsátás."
Tudod arra gondoltam, nagyon ritkán van, hogy az időt az ember megállítaná szívesen, csak, mert úgy érzi, jó, jobb nem is következhetik, legtöbbször inkább siettetné, ami van, azzal nem elégedett, a tőle legtávolabbi, legmagasabb csúcsra vágyik, csak az utat szeretné kikerülni, lerövidíteni, pedig az út talán gyönyörűséges, tele szebbnél szebb kilátással, illatos virággal, hűs forrással, egyszerre akar a célhoz elérni, az utat időpazarlásnak véli, siet, azért átlép sok mindenen, amiért időzni érdemes volna, örvendezik még az első hajtásnak, és már szeretné azt, ha a rózsa teljes pompájában virulna, ha a legszebb ott van a kezében, akkor se nyugszik meg, tudja, a ragyogás élete rövid, az ember mindig többre vágyik, az elérhető, az kevés mindig, nem elégedett se önmagával, se a másikkal, többet akar, viszi a vágyás a mégtöbbre, becsukott szemekkel, összekarcolva, sérülésekkel előre, kivárni ideje nincsen, a felé tartó szeretetnek se ad időt kibontakozni, örül, mikor kicsírázni látszik, de mert nem elég látványos, elkezdi irányítani, az uralmat átvenni fölötte, formálni saját elképzelésére, szavakra, tettekre kényszeríti, elveszíti, mert siet, a semmiből levő csoda látványát, a megszületését hagyja ki, anélkül pedig csoda sincsen, pedig a szeretet úgy tökéletes, ahogyan van éppen, gyermek korában, ifjú korában, öreg kora neki nincsen, a szeretetet nem vénül, ő egy tökéletes ifjú, tökéletlenné az elvárások teszik, mikor megmondják, milyennek kell lenni, akkor ő visszahúzódik, nem képes elvárások szerint élni, jókedvében gyönyörűen dalolna, először vékony gyerekhangon, de ha közben kottát mutogatnak, elmegy a kedve az énekléstől, elmegy a kedve az élettől, ő csak akkor tud szárnyalni, ha a felhajtó erőt megérzi, ha mondják, repüljön, ügyetlen visszahuppan a földre, semmivel nem elégedett az ember, a szereteten is szeretne változtatni, nem engedi magától kibontakozni, pedig a szeretet, ha időt kap, ha engedik neki, ha zsenge fűszálból terebélyesedik égig érő fává, akkor képes a legnagyobb csodára, de ahhoz előbb égig érővé kellene válnia.
Belépsz a pillanatba, mintha idegen országba futott volna be veled a vonat. Valahonnan a magasból ablak-villámlás köszönt s egy kézfej, egy kilincs, egy arc, egy mályvaszínű hálóing lebben eléd s merül el gyorsan az időben. Párkány és por marad emlékül rád s pillengő fecskék, mint széttépett gyászjelentés papírszeletkéi a délelőttben. Közel vagy hozzá, hogy két felhő között belezuhanj egy szakadékba.
Harangoznak valahol. Tán a fejedben. Harangszón nyargal a vér a ribanckodó semmi felé. Élsz, élsz, igen, élsz - tornyok, fasorok, fekete árnyékok bizonyítják, a Margitszigeti szökőkút csobogásában ideiglenes szívverésed; élsz, élsz, igen élsz - erős markoddal kitekerhetnéd akár a dísz-pávák nyakát is ott a drót mögött, ahogy népek és fajok irtották egymást az időben -
De ha tiéd is ez a pillanat - a jelen nem az! homlokon csókol és cserbenhagy, kőre ül, fölszáll, köröz, sötét galambba költözik bele, nézel utána, mint megtestesült sóvárgás után s kikiálthatatlan szavak remegnek át a szádon.
„Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van együttérzés, élnek még emberek valahol.”
“Amikor két ember a szíve mélyén egyesül, Képesek megtörni a bronz vagy a vas erejét is. Amikor pedig két ember szíve mélyén megérti egymást, a nyelv, amelyen szólnak, édes lesz és lenyűgöző, mint az orchideák illata.” (Ji Csing)
A kert viráginak bájos seregében Hol a kék és fehér liliom nyit szépen S a rózsa szomszédja viola, tulipán: Virul a hajnalka, mint egy ifjú leány.
A kertnek virágai mind ifjak és szépek! Ifjúság és szépség aranyidejének A tündér szerelem társa, kisérője... - Mindenik virágnak vagyon szeretője!
A csapodár lepke hizelgő szavára: Szerelemtől pirul a rózsa orcája: Bársony-ajkával a karcsu kék liliom: A méhe szájára mézédes csókot nyom.
A tulipán, ki a fuvalmat szereti: Hogy keblébe nyúljon, megengedi neki: A gyászos rozmarin, ezen özvegy virág Előtt is, mosolygó szinben áll a világ!
A virágok között, a szerény folyóka, A pirosló hajnalt szerette régóta: Ki őt enyelegve hítta hajnalkának. Hajnal és hajnalka boldogok valának.
Szeretői a kert többi viráginak, Szellő, méh, pillangó még mind aludtanak: De jókor felkele a szerelmes hajnal, S kedveséhez repült csóktól égő ajkkal.
Mikor jött, ragyogott egész tekintete, De a válás perce amint közelgete: Jobban jobban sápadt, s búcsú-fájdalmának Gyöngyei a virág kelyhébe hullának.
Őrzötte hajnalka a drága harmatot, Melyet hű kedvese emlékül ott hagyott: Hőségben a sok virág mig megbetegedett: A hűs harmattól nyert kelyhe enyhűletet.
Hogy hajnal s hajnalka boldogok valának: Ellenére volt a kevély napsugárnak, Ki, megrontásukat feltevé magában, Leszállt a virághoz csillogó ruhában.
Ifjú, szép hajnalka! nemed dísze, éke! - Szólt a szerény kis virág csapodár vendége, - Mit keblem oly híven, oly régen rejteget: Engedd kibuzognom forró szerelmemet!
Ragyogó napsugár, a virág felele, A hajnalt szeretem s boldog vagyok vele! Méltatlan volnék, hogy éljek: ha hűtelen Tudna lenni a hű hajnalhoz kebelem!
Szivem hűségével régen ő bírja már: Keress te más kedvest, csillogó napsugár! Szólott hajnalka az ékes csábítónak: - De aki folytatá szavát hódítólag:
Szép virág! a hajnal keble olyan hideg, - S oly rövid az óra, amig enyelg veled! Én reggeltől estig mulatok melletted, Betöltvén szerelmem lángjával kebeledet!
Hatalmas vagyok én! ösmér az ég a föld! Megállni sem mer a hajnal a szinem előtt: Ránézek...s elsápad arca kölcsön-pirja, Mert azt is sugárim kegyelméből birja.
A jegenyefának egykor irigyletted: Hogy oly magasan áll fejével feletted! Szeress...ölelj által...s mely odafent kéklik: Sugárderekamon felfolyhatsz az égig!
Szólott a csábító, - s kit habozni látott: Átölelte a reszkető virágot: S kit forró hevével csókolt össze ajka: Egészen odalett a szegény hajnalka!
Mi a büszke rózsa s a halvány liliom? Százszor több kellem van szerényke arcodon! Mit ér a rezeda s istenfa illatja! A koszorut szivem ah csak neked adja!
Célt ért a csapongó napsugár, - mellette Hivét a könnyelmű virág elfeledte: Sírt a hajnal, végre könyje kiszárada, S barna fátyolban járt, minő volt bánata.
Addig kedveséhez járt a nap sugára, El nem hagyván őtet, csupán éjszakára: Boldog mégsem vala a hűtlen virág, Ugy tetszett: keblében titkos bú férge rág.
Szerelmem, napsugár! szólt sohajtva sokszor, Csókod és szerelmed, mely hő ajkidon forr: Ah, olyan égető!...csupa tűzláng!...heve Alatt hervad, lankad virágod kebele!
S midőn bánatjában meghervadt, beteg lett: A jó hajnaltól nyert enyhe harmat-cseppet: De a napsugárnak forró ajka legott Felszítta kebléről az édes balzsamot.
S nem soká tartott a napsugár hűsége: Mostan a hétszinű szivárványért ége: Majd kacérkodni a csendes tóhoz jára, S kacsingatott este a hegyek ormára.
Most fényes csókjai a felhőkön égtek: A délibábnak, a puszták tündérének heves szerelemben lőn játszó-társa... - Szegény hajnalkának nagy volt bánkódása!
Nagy volt a hűtlen virágnak bánata! ha eljött kedvese: lángjától hervada. Ha a csalfa sugár mellőle elmaradt: Szive elszorult a féltés súlya alatt.
És hitszegésének fájdalmas emléke: Keblében emésztő, kínos lánggal ége: Végre midőn meghült s messze vonult vala A csalfa szerető: hajnalka meghala!
S a hűtlen napsugár meg sem látogatta Sírját a virágnak, ki meghalt miatta: A napraforgónak mondott szép szavakat: Nála hajnalkának emléke sem maradt.
De nem igy tőn a hű, szerető hajnal, Bús emlékezettel és szánó sohajjal Este reggel eljár a virág sírjára, Ömölvén bánatos könnyűinek árja.
És addig kesergett a sírhalom felett, Hogy amint eljött a megújult kikelet: Csudát tőn a hűség s szerelem harmata, Mert a megholt virág ujra feltámada.
S ki hűtlenségét szemére nem veté: Szerelemmel hajolt a szép hajnal felé: Kellem és hűségtől lőn teljes kebele, - Hajnal hajnalkával ismét boldog leve.
---------
A csábító maig eljár hajnalkához, Mézes szavaival nyájas mosolygást hoz: De a virág, látván a csalfa sugarat: Tölcsérét bezárja, - s hivéhez hív marad.
Oh csörge kis patak! Mondd meg nekem: Hozzád miért siet A kedvesem? Nem tűnik úgy el est, Nem jő korány, Hogy itt ne lenne a Kedves leány. Boldog te! hallhatod, - Füzért ha fon, - Kiről foly édes dal Az ajkakon; És aki úgy tudod Szívtitkait, Ha tán szerelmével Mást boldogít: Mondd, oh, mondd meg nekem, Kis csörgeteg! Látod, miatta szűm Minő beteg.
Mért tűnsz elém, szelíd emlékezet! A boldog mult mosolygó képivel? Bús lelkemet s halavány arcomat Nyájas sugárod nem deríti fel! Ki egykor, mint én, oly boldog vala, S többé reménye sincs, hogy az lehet: Annak felejtés ad csak enyhülést, Nem a te képed, jó emlékezet!
