"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Nincs évfordulója az alábbi versemnek, semmi különösebb apropója, csak ma valahogy eszembe jutott.
Szeretettel ajánlom Nektek, de főleg múzsámnak, akihez a vers hajdan íródott.
Mindörökre
Ha el is tévedtél
végül csak megleltél,
tested a testemen
beléd temetkezem
illatod itt maradt
utánad is velem
felírtam neved
a mennyezetre
te tartod egemet
mindörökre.
2007.03.13.
Élve húz
Félhomály hull rám
talán a szobám
talán az ablak, pára
nem nézek hátra
felkapcsolom gyorsan
levillant pillanat
ne dobja rám sötét
fullasztó leplét
mi van itt, kérdem
bedugít a csend
élve húz a mélybe
kőből vésett szívem.
Meghal a rózsa. Illatteste lebágyad, Sziromruhája hervadtan lehull, Az életből egy szépség így kimúl, Egy rózsa meghal, bimbók feslenek, S új rózsákat himbálnak a szelek, Élnek a rózsák.
Meghal a madár, Daloló ajka néma, Kéklő azúrba többé nem repül, A porba hull le fájva, egyedül, De fönt a fényben millió madár Dalolja: élet! Élet, nem halál! Madarak élnek.
Meghalok én is. Megkövült jégszívemben Világnyi kín és bánat hamvad el, Nem sír többé, nem jajdul, énekel, Ám mialatt én porrá roskadok, Új, friss szívek köszöntik a napot Ó, örök élet!
Ha csak rád gondolok, megáll a szívem, de nem ver soha nélküled; előttem csillogsz, fülemhez szavad van és szavamhoz füled.
Csak szó vagyok. Hol is nyílhatna lényem létre, ha nem Benned, te szép? Éled a réten a vándor, ki naptól föl nem perzselt földre csak néha lép.
Csak szó. De annak is tartalma tőled árad belém. Nem érvel, csak ragyog, csak létezik. Rád nézek és beszéd nem, csak hang vagyok. Csak hallgatás vagyok.
Nézem ahogy alszik. Már nem tudok többet tenni érte, második napja nem eszik és nem iszik, ha felkel végigsimogat a tekintetével, körbejárja az udvart, megáll a virágok mellett, bólint nekik és jön vissza a helyére. Búcsúzkodik.
Az utóbbi időben mindig idejött hozzám, itt feküdt le mellettem, ha írtam. Vigyázott rám. Ha nem vagyok itthon, akkor is itt keres. Bóklászik a lakásban egy kicsit, de a végén az én szobámban találja meg a helyét. A lábamhoz simul, lökdös egy kicsit azzal a ˝vegyél észre és simogass˝ kéréssel. Nagyon lehet szeretni érte. A szőnyegemen meglátszik hová fekszik (ki is kapunk miatta), csak cirkuszi akrobata mutatvánnyal tudok felállni, átlépni rajta és kimenni a szobából. Mindig megérezte milyen hangulatban vagyok, tudott vigasztalni. Még nevettetni is. Óriási szíve van, de igazán csak mi, a család fértünk bele. A megérzései hajszálpontosak voltak. Utólag mindig kiderült, hogy akit nem kedvelt, azt nekünk sem kellett volna.
Most is úgy alszik ahogy kölyök korában, teljesen összegömbölyödik karikába. A feje és a hátsó lábai összeérnek. Miközben írok, jó hallani a szuszogását: Még velünk van, de tudom azt kéri, engedjük el. Nézem és nem tudom visszatartani a könnyeimet. Soha nem haragudtam rá. Még akkor sem, amikor bokatörő lyukakat ásott a kertben vagy amikor idehordta a küszöbre a foglyul ejtett zsákmányait. Soha nem kellett kiabálni vele, szó szerint megértette a kérlek szót. Amit megtanítottunk neki, nem felejtette el. Lehetett a legnagyobb kerti buli, lehetett a padon hagyott tányér, tele íncsiklandozó falatokkal, soha nem nyúlt hozzá. Nézett a gyönyörű gombszemeivel és nekünk érteni kellett, hogy mit akar. Sokszor mosolyogtunk rajta és magunkon, mert ha beszélni tudna, akkor sem értettük volna jobban. Mi tanultunk meg kutyanyelven. Sokat kaptunk, kaptam tőle. Elkényeztetett a szeretetével.
Nézem ahogy alszik és egyre jobban összeszorul a szívem. Olyan nyugodt, olyan méltóságteljes még ebben az utolsó órákban is, hogy engem is rákényszerít az elbocsátó csendre. Csak belül nyüszítek, nem akarom megzavarni a nyugalmát.
Azt álmodtam, hogy elveszítelek. Előttem mentél, s úgy siettél, hogy ne érjelek utol semmiképp, aztán befordultál a sarkon. Kiáltottam utánad, de hangom erőtlenül halt el, a lábaimban sem volt erő, s minden lépésemmel nőtt bennem a félelem... Mi lesz most, gondoltam, elérek-e én is a sarokig, meglátom-e az ismerős utcát, ahol először találkoztunk, ahol a platánok hámló kérgét mókusok hordták szét izgatottan? Ezt néztük akkor régen mind a ketten, s csak nagyon sokára láttuk meg egymást... Az egész életünk benne van ebben az utcában, gondoltam, a platánok méltóságában, a mókusok játékában, a vénülő házakban, a délelőtti csendességben, ami lassan sétál fel s alá, és be-behajol az árva udvarokba, a fiatalságom az az utca, a szerelmem és a reményeim... Mindjárt ott leszek én is, gondoltam, ott leszek a sarkon, onnan majd látni foglak ismét, ott állsz a mi fánk alatt, türelmesen, ráérősen álldogálsz, nézed, hogyan bujkálnak a fények az ágak között, meg se rezzensz lépteim zajára, mintha nem is tudnál rólam, de magadban mosolyogsz azon, hogyan próbálok észrevétlenül eljutni hozzád, a hátad mögé lopózva. S már ott is voltam a sarkon, már arcomban éreztem a szellőt, amit a sűrű lombú fák küldenek mindig elém fanyar illatukkal... És akkor láttam, hogy nincs ott az az utca, és semmilyen másik utca sem volt, csak a nagy üresség, a semmi, és a szemem elé kaptam a kezem, ez nem lehet, mondtam, ez nem lehet,nem tűnhetett el, ami valaha létezett, s közben tudtam biztosan, igenis lehet olyan, hogy minden odavan egy pillanat alatt, s akkor sírni kellett nagyon, s azóta is csak sírok, hiszen még mindig álmodom.
Megérkeztem éjjel, ugye, vártál? Ablakodnál álltam, ugye, láttál? Kopogtattam egyszer, ugye, féltél? Kopogtattam kétszer, odaléptél. Nyitottad az ajtót, ugye, így volt? Küszöbödön álltál, ugye, szép volt? Kezed a kezemben, ugye, vártad? Remegett a szám is, ugye, láttad? Becsuktad az ajtót, ugye, így volt? Elaludt a lámpa, ugye, jó volt?
Már tudom, hogy a csillagok nem akárhogy futnak fenn az égen, és nem csoda, és nem varázslat, ami ott tartja őket féken. ...és jó, hogy elkerülik egymást, és jó, hogy nincs találkozás, mert világokat törhet össze egy szörnyű égi robbanás.
Mind így vagyunk. Sodor a sorsunk. Távoli ívek közt szabály, vonzás − taszítás: ez az élet, s míg lefutunk az ég falán, vannak, kik elkerülik egymást. Jobb is talán...
Ha rám gondolsz majd, nézz fel, mert én ott vagyok, ahol az ég átkarolja a csillagot. A tejút végtelen gyémánt fövenyén, a galaxisok hömpölygő porködén, lelkem ott száll majd, hol a végtelen téridő a száguldó fényeken. S a bíborban úszó, örvénylő fotonok hívnak, és velük majd csendben összeolvadok. Hogy hajadra hullva, akkor is érezzelek, amikor többé már nem foghatom kezed. S ha fázol is, ne félj, mert én nem hagyom. Langyos napsugár leszek édes arcodon. Hold fényén suhanva őrzöm álmodat, hisz tudom, mindig is téged vártalak. S ha elszólít tőled mégis majd az ég, így örökkön örökké veled maradnék.
A fájdalom senkit nem kímél. Öl, butít, nyomorba dönt. A fájdalom a por, melyből a főnixmadár feltámad, benne kezdődik az újjászületés. Életet lehet az élő halottakba. Megtanít rá, hogy nem létezik abszolút igazság és abszolút hamisság. Megtanítja az élőknek, hogy ne legyenek biztosak semmiben, amit ismernek. Alázatossá tesz. Beárnyékol. Megfeketít. Kivilágosít. A bánat új embert farag belőled, ha közben nem pusztulsz bele."
"A pillantásunk találkozott, amikor az én folyosómon sétált és benézett a kennelekbe. Azonnal éreztem, hogy gondterhelt és szomorú és, hogy segítenem kell neki. Elkezdtem csóválni a farkam, de nem túl gyorsan, nehogy megijesszem. Amikor megállt nálam, úgy álltam, hogy ne lássa hátul a kis balesetet, ami aznap történt velem. Nem akartam, hogy tudja, hogy ma még nem sétáltattak. A gondozóknak itt rengeteg dolguk van és nem akartam, hogy rosszat gondoljon róluk. Amikor elolvasta az ajtón a leírásomat és a múltamat, reméltem, hogy az nem szomorítja el őt nagyon. Én már csak előre tudok nézni és szeretnék valakit szeretni és valakinek sokat jelenteni. Leguggolt hozzám és gyengéden cuppogott. Én hozzányomtam a vállamat és a fejemet a rácsokhoz, hogy megnyugtassam. Az ujjai elkezdték simogatni a nyakamat, sürgősen társaságra volt szüksége. Egy könnycsepp gördült végig az arcán és én felemeltem a mancsomat, hogy biztosítsam arról, minden rendbe fog jönni. Röviddel ezután kinyílt a kennel ajtaja és olyan ragyogó mosoly töltötte be az arcát, hogy én rögtön a karjai közé ugrottam. Megígértem neki, hogy nálam biztonságban lesz. Megígértem neki, hogy mindig kísérni fogom. Megígértem neki, hogy mindent meg fogok tenni, hogy a mosoly az arcáról és a szeme csillogása soha ne tűnjön el. Óriási szerencsém volt, hogy pont az én folyosómon sétált. És hányan vannak még odakint, akik ezeken a folyosókon még nem jártak. Mennyien vannak, akiket még meg kell menteni. Nekem sikerült.
Álmomban , hozzám bújtál. Égő vággyal fölém hajoltál. Tüstént forró lett a testem ! Simultam..., kedved kerestem.
Ezer fényes villám cikázott a sötétben Célhoz érve, szívem viharos tengerében A hatalmas hullámok, felhőkig kerekedtek A tenger mélye rengett, örvények tekeredtek Vörös volt az ég izzott a viharban Vizek alján láva csordult a hasadó talajban
Öleltem s öleltél, mintha vége sose lenne... Egyesült szenvedély út a végtelenbe... De, jött a gonosz reggel elvette az álmom ! Azóta a nap alatt, én csak a holdat vágyom . - csak úgy -
Álmomban , hozzám bújtál. Égő vággyal fölém hajoltál. Tüstént forró lett a testem ! Simultam..., kedved kerestem.
Ezer fényes villám cikázott a sötétben Célhoz érve, szívem viharos tengerében A hatalmas hullámok, felhőkig kerekedtek A tenger mélye rengett, örvények tekeredtek Vörös volt az ég izzott a viharban Vizek alján láva csordult a hasadó talajban
Öleltem s öleltél, mintha vége sose lenne... Egyesült szenvedély út a végtelenbe... De, jött a gonosz reggel elvette az álmom ! Azóta a nap alatt, én csak a holdat vágyom.
Tudod, arra gondoltam, míg az ember fiatal, addig úgy keresi a szerelmet, mint az előtte álló út egyik részét, egy olyan útét, amelyiken megéri elindulni, többször indul, és többször derül ki, rossz volt a megkezdett út, sokkal jobb is van annál, ilyen a fiatalság, a fiatalság maga az útkeresés, ahogy múlik az idő, úgy fogynak az utak, az elágazás is kevesebb lesz, végül is megszokja, esetleg meg is szereti az ember a sajátját, talán nem is cserélné máséval, az a legjobb úgy hiszi, ha váratlanul nem történik semmi, semmi felkészületlenül nem éri, már csak jó állapotban szeretné megtartani a végső állomásig azt, ami megvan, de az érzés nem kérdezi, bejöhet-e, nem kopog udvariasan, ő ajtóstól ront a házba, először nem is tudja, mit kezdjen vele az ember ilyenkor késő van már, bármennyire is kedves a jövevény, elfogyott az út, a lehetséges út, bármerre indulna, mindenütt csak zsákutca, később nem is próbálkozik, feladja, csak ül tehetetlen, sehogy se érti, mi célból jött, mit is akar tőle, de ha kicsit figyel rá, megértheti, nem rosszat akar, nem egy újabb utat kínál, próbára téve a lehetetlent, az út végén új utat kezdeni, vele nem egy vihart okozó szél érkezett, hanem az utat megszépítő, tavaszt idéző hóvirág, ablak előtti madárcsicsergés, a ködön átszűrődő napfény, az egész csak egy csendes esti kézfogás, ami mégis több mindennél, az elmúlásban is reményt adó újjászületés.
„Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet.”
(Példabeszédek 4,23)
Minden szó, ami még kimondható, most minden szó már mást jelent, és szívből szívbe adni volna jó szépet, nagyot és végtelent; boldog mosolyt, mely mindent elárul.
Megérezni s elmondani végre, hogy mi vagyunk - hogy én és te - a világ, s ha felnézünk az égre, minden ott van egy lépésre s szemünk nem csak a felhőkig lát.
Szemünkkel szemekbe látni újra s nem elfutni minden csoda mellett, megállni és lelassulva várni; s egy szó, egy kép hova tűnik el, azt már érzi minden szív.
A szív tudja, a szív igazán lát, tudja, milyen volt s mivé lett az értelem, ki csak sejti a lét igazát, mert minden élet a szívből indul, s oda érkezik.
Karodon futnak
játszó újjaim
puha hóban siklok
válladnál megállok
ablakodon bevakít
sápadt esti Hold
nyakad ívét mutatom
csodálja meg ő is
legszebb földi vonal
befordulok szádhoz
szemed ablakán jő
tenger felöl fuvallat
rohanok, átfúj rajtam
már nincs visszaság
szám és az éj bezárt
A horizont kristályterében Tündöklik az azúrkékség Libben a szél szárnya, Feszíti a fény vitorláit. Igézetet szór szívedbe, lelkedbe Vonz a messzeség bizsergő léte Benned vannak a ragyogó színek Kigyúlnak az égbolt sejtelmei Sugarakat szórnak, hunyorognak, Az éjben parázslanak, izzanak. F. M.
