A föld melyben
megbízott az ember,
melyet kijátszottak
őrült emberek
és csalók vesztegettek el
és mindemellett ez ott történt
ahol lehettem volna
a számomra kijelölt pillanatban
egy vers vagy egy gyermekben
megfeszített éjszaka
álomról álomra
Egy ceruza pipa sikongat
egy pohár bor
Rád gondolok kicsiny egyszerűségedben ma éjjel
abban az álomban sétálok
melyet álmodsz,
a vér és a csend tájképe
ábécéből készült állatok egével.
Nem látod álmodban álmom
a hideg, a nyirkos, a meleg
a tűz - ily sebesen változunk.
Mégsem. Egyformák vagyunk.
Hajnal - ez az ami különböző
és mennyire ez minden amit
magadra öltesz
úgy veszed fel ruhád, hogy
közben minden más
meztelen marad
Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni csak
a magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy:
még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak
szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku; nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a
sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg
s fáradt vagyok;
kivánlak így is, meglehet,
de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást
elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes alázat
és áldozat
örömét és hogy a világnak
kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy mint egy tárgy, olyan
halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél
se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak
még jó lehet;
törvényen kívül, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint a lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégezem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.
amikor a szavak
a hitetés rosszlányai
amikor nincs már bennük
a kőtáblák sorséneke
a csak egyszeri döbbenet
amikor kiszakadna
de nem lehet
Ezernyi csapda közt
kerítjük a titkokat
madarak visszahullnak
világok lángra gyúlnak
amikor a szavak
már nem jelentik
önmagukat
Nos,tényleg érdekel? Nem valami szívderítő.De bölcs Salamon mondta.
Prédikátor könyve
/3.4.2,3/
"2. És dícsérém én a megholtakat,a kik már meghaltak vala, az élők felett,a kik még élnek;
3. De mind a kettőnél boldogabbnak azt, a ki még meg nem lett, a ki nem látta azt a gonosz dolgot, a mely a nap alatt történik."
Hát..hogy vesztes-e? Ez bizony nézőpont kérdése.Mert gondolj csak a Prédikátor szavaira a már meghaltak és a még meg sem születettekkel kapcsolatban...
Hogy fokozzam az izgalmat.../:-)/ ime a vetélytárs verse:
/hogy én honnan tudok ilyeneket előkotorni? Magam sem tudom..:-))/
A. E. Trick
A HALÁL MÉG NEM A VÉG
A halál még nem a vég!
a lélek megsavanyodhat
s aszalódhat a hit
etethet férgeket a hús
mely rózsaszín virult egykoron
s emlékünket is
eltemetheti hulló évek pora
mégsem a vég a halál!
A halál még nem a vég!
A halál még nem a vég!
Mérges gáz rágta tüdők
még dalba foghatnak
nő, ha együtt nyugszik is fiával
éltethet mosolygó virágot
s ha véghezvitt jótetteink
eleve holt gyümölcsöt hoznak is
A halál még nem a vég!
A halál még nem a vég!
Lelkünk egy sötét zugba száll
melyet, mint madár, szárnyverdesve
végig söpör, amint felemelkedik
valamely magasztos magasba
ahol az isten élve él
Így hát a halál nem a vég!
Az előzőekhez még egy kis kortörténet...
'
A nagy walesi költő -párbaj
1933 áprilisában, az akkor 18 és fél éves Dylan Thomas együtt iddogált Swansea (Wa-
les) egyik korcsmájában barátjával, a szintén költő A E. Trick -kel. Fogadtak, hogy ki tud
a helyt, akkor és ott szebb - jobb verset rögtönözni, valamely feldobott témára. Meg-
egyeztek a feltételekben: 3 strófa, és a vers főmotívuma ismétlődjék a versszakok ele-
jén és végén. Felkérték a kocsmahivatal tulajdonosát, vetne e föl bármely témát. A de-
rék csapos - átérezve a pillanat súlyát - a HALHATATLANSÁG -ot választotta. Trick
verse: "For death is not the end", a Swansea and West Guandium 1934 június 15 -i
számában jelent meg. Dylan Thomas egy jólismert bibliai idézetet választott refrénként:
—And death shall have no dominion" (Rómaiakhoz írt levél G:9).
Hogy ki nyerte a párbajt? Nos, így közel 70 év távlatából bizton állítható, hogy mi
olvasók lettünk a győztesek!
'
Ugye nem haragszol,ha beillesztem ezt egy másik megközelítésben is....mert nagyon tetszik..:-))
Dylan Thomas
S NEM LESZ RAJTUK ÚRRÁ A HALÁL
S nem lesz rajtuk úrrá a halál
egyéválik csak, mind, ki meghal
a nyugvó hold, s a szél lakóival
egyfényű fent a csillagokkal.
Porladhat letisztult csontja bár;
ha őrült volt: esze újra fitt,
ha tengerbe fúlt: felbukkan megint.
S szeretőket ugyan magába zár;
De nem lesz rajtuk úrrá a halál.
S nem lesz rajtuk úrrá a halál
ha kell, tengeráramok alatt,
hosszan, zokszó nélkül nyugszanak,
kínpadon, hol engednek inak
nem törnek meg, s kerékbe törve sem;
hitük imádkozó kezükkel kitéphetik
testük egyszarvú bűnök döfödhetik
szakadhat minden, de ők sosem
S nem lesz rajtuk úrrá a halál
S nem lesz rajtuk úrrá a halál
bár nem hallják, ha sirály rikolt,
se hullámot, partot csapkodót,
s virágot, mely felvetné fejét
ha bimbót verdeső eső rátalál;
döglöttek bár; dühdermedt szegek
de hírnevük, átfúrva százszorszépeket
napra tör, míg lesz nap egyáltalán
S nem lesz rajtuk úrrá a halál
[i] Virágoznak a mandulafák; amit itt tehetünk ennyi: felismerni magunkat hiánytalanul a földi jelenségben. [/i]
Boldogok, ó, ti! csak ámulok én, ahogy ezt a tünékeny
díszt hordjátok: örök értelem ős jegyeként.
Ó, ki virágzani tudna: a szíve a gyönge veszélyek
túlján élne, a nagy végzet igaz vigaszán.
-
fordította: Tandori Dezső
Oly ismerős vagy, mintha hajdan
éltél is volna már velem.
Másoknál, otthon, utcazajban
meglátom arcod hirtelen.
Te jössz, ha halk nesz kél mögöttem,
ott vagy te, bárhol is legyek.
Hallom kopogni éji csöndben
közelgő könnyű léptedet.
Nem te suhansz el láthatatlan
mellettem, ha ajtót nyitok,
légből, párából szőtt alakban
te álmaimból támadott?
El-eltűnődöm néha: nem te
ültél a szérűskert alatt,
egy sír gyöpén, a cinteremben,
kartonkendőben, hallgatag?
Egy pillanat - még ott pihentél,
s tűntél, suhantál már tova.
Dalolva a patakra mentél...
Az estharang szelíd szava
választ zúgott dalodra messze,
s én sírtam, s vártam csüggeteg,
hogy hallak-e, hogy szólsz-e, jössz-e,
de elhalt édes éneked.
Kartonkendőd egy percre túlnan
megvillan még a part felett,
s eltűnsz. De érzem, szomorúan,
hogy még találkozom veled.
-
fordította: Lator László
És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Olybá vétetnek majd a pőre holtak,
mint lakói a szélnek s esti holdnak;
míg csontvázuk letisztogatva korhad,
csillag gyúl ki könyökön s lábfejen;
ki elveszti eszét, majd észre tér,
ki tengerbe vész, ismét partot ér;
szeretők halnak, él a szerelem;
és nem vesz rajtuk erőt a halál.
És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Bár a tenger örvényei alatt
nyugosznak, holtuk meddő marad;
kínpadra vonva, hol az ín szakad,
s kerékre kötve, meg nem törhetők;
kezük között kettéhasad a hit,
s orrszarvú bűnök testüket átdöfik;
minden széthull, de ellenállnak ők;
és nem vesz rajtuk erőt a halál.
És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Nem hallják immár a sirály jaját
s a parton megtörő hullám zaját;
hol virág lélegzett, fejét virág
nem emeli az erős szélbe már;
bár nincs eszük, s feküsznek mereven,
lényegük általüt a százszorszépeken,
s nap felé tör, amíg csak a nap áll,
és nem vesz rajtuk erőt a halál.
-
fordította: Kálnoky László
"Egy napon észrevettem, hogy szeretem. Miért? A kérdés érdekelt, mert ostoba volt, s a tetejébe megválaszolhatatlan. Iparkodtam felelni e kérdésre. Így feleltem: szeretem ezt a nőt, másképp, mint a többit, másképp, mint mindenkit, aki előtte volt. Mikor átölelem, mikor karjaimba zárom, e mozdulattal szeretném megmenteni a világtól. Nem magamnak szeretném megmenteni: önmagának, esetleg az utókornak, a halhatatlanságnak. Úgy érzem, valami roppant becses és értékes, amit a sors személyében reám bízott. Legszívesebben mindig csak adnék neki valamit, meleg ruhát, hogy ne fázzon, csillogó ékszert, hogy örüljön, valami szépséget, puhaságot, kedvességet szeretnék beleadni az életébe, hangsúly nélkül, sőt viszontszolgálat és szerelmi kamat nélkül. Ez az érzés beteges. Valószínűleg nem csak azért szeretem, mert szép. Sok szép nőt ismertem, és egyiket sem szerettem. Valami van benne, ami számomra elmondhatatlanul ismerős. Mintha egyszer már együtt lettünk volna, kígyók és Luciferek között, nagyon régen, a Paradicsomban. Talán mirigyműködése miatt szeretem. Vagy, mert a szája lehelete ismerős. Vagy, mert neve oly ismerősen cseng, hogy halódva is kimondom majd, mint az egyetlen nevet a földön, mint az élet értelmét. Szeretni annyi, mint ismerni, egészen ismerni. Miért nem ismertem igazán a többit, miért ismerem ezt, első pillanattól? Nem értem."
Az ég legyen tivéletek,
Üllői-úti fák.
Borítsa lombos fejetek
szagos virágos , fergeteg,
ezer fehér virág.
Ti adtatok kedvet, tusát,
ti voltatok az ifjuság,
Üllői- úti fák.
Másoknak is így nyiljatok,
Üllői-úti fák.
Szíják az édes illatot,
a balzsamost, az altatót
az est óráin át.
Ne lássák a bú ciprusát,
higgyék örök az ifjúság,
Üllői-úti fák.
Haldoklik a sárgult határ,
Üllői- úti fák.
Nyugszik a kedvem napja már,
a szél búsan , dúdolva jár,
s megöl minden csirát.
Hová repül az ifjúság?
Feleljetek, bús, lombu fák
Üllői-úti fák.
Ó jaj, álmomban nagy csarnokban voltam én,
Sohasem láttam ébren ezt a csarnokot,
de álmaimból ismerem minden zugát.
Nagy, csúf kövekből összehordott kapuján
két nőoroszlán dugja egybe bús fejét.
Belől homály van. Itt-amott nagy oszlopok
alján pislog csak a setétes árva mécs,
hogy jobban lássuk a homályt; s az oszlopok
lila árnya rőt falakra rézsut ingva dől.
Ah, csúf pillérek, lomha, barbár támaszok,
egymás fölé rakott kockákból éktelen
s nincs gömbölyű árny, minden durva, szögletes.
És az ormótlan kockák rücskös, rút falán
véres betűkkel ismeretlen ősirás
oly vastagon, mint vérbemártott ujj nyoma.
A nagy teremben egymagam bolyongtam én
végét nem érve. S ím egyszerre egy tetem
bukott a karjaimba, véres és hideg,
aludt a vér és összecsapzott rajt a fürt,
de félelmemnek őt ölelni jól esett.
Lázas testemnek hűvös teste jól esett.
S magamhoz szorítottam őt, mint lázbeteg
hideg márványra nyomja égő homlokát
s teste jegén hűsítém tikkadt tagjaim.
S egyszerre lelkem átborzongott kéjesen,
hogy férjem ez! s hogy ím halottat ölelek
s hogy élőnél holtat szeretni több talán.
S csókolni kezdtem; s teste égető jegét
mohó parazsára szítta szomjas ajakam
s ujjomra fontam összecsapzott fürteit
s a sós vért nyaltam nyíllal sebzett homlokán,
szorítva mint egy őrült, s tán remélve, hogy
megolvad; ó, ha zord Hádésban van szerelem,
ilyen lehet, ily őrült! s én óhajtanék
Hádésba szállni s örökké szeretni ott.
Kar:
Ó jaj, királynő, zord Hádésban nincs szerelem,
nincs csók, királynő, zord Hádésban nincs ölelés,
csak tengve lengnek ott az árnyak tétova,
mint puszta képek; lengve tengnek testtelen
s nem tudják azt, hogy vannak; Léthe bús vizét
ízlelték ők; s nincsennek többé vágyaik.
Te sem vagy az Úrhoz közelebb;
mi mind távol vagyunk.
De csodákkal áldott kezed
előtt meghódolunk.
Ily éretten nem ragyogott
más asszonyi kéz soha:
hajnal vagyok, harmat vagyok,
ámde te vagy a Fa.
Nagy volt az út, most sápadok,
elfeledtem, amit
ő - ki aranypáncélban ott
mint napfény, úgy vakít -
üzent neked, te révedő
(zavart a tér zaja).
Lásd: én kezdet vagyok, s a tő,
ámde te vagy a Fa.
Kiterjesztettem szárnyamat,
kitágultam nagyon;
elárasztja kis házadat
roppant ruházatom.
Alig tekint rám két szemed,
s magad vagy mint soha;
vagyok szellő liget felett,
ámde te vagy a Fa.
És minden angyal így borong,
s szétválnak; sohasem
volt még a vágy ilyen nagyon
s tétován végtelen.
Megtörténhet már - úgylehet -,
álmodból ismerős.
Légy üdvöz, lelkem van veled:
érett vagy és erős.
Hatalmas kapu életed,
s megnyílsz hamar, tudom.
Dalomnak fül, legkedvesebb,
érzem: hangom beléd veszett,
beléd, te dús vadon.
Így jöttem s beteljesedett
álmaid jóslata.
Az Úr rám nézett: égetett...
