"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Elegem van
nem érdekel mi fáj, elegem van
csak zenélni akarok, magamban
csak behúnyom a szemem, ne lássak
csak álmodni, álmodni a szép meséket
elegem van, nem érdekel semmi sem
jöjjetek, nevessetek de ne tudjam minek
szóljon minden, nyüzsögjetek
elegem van, szörnyű
nincs rá szó
csak vagyok
némán állok
magam vagyok
egyszer kisímúlok
egy leszek a semmivel
össze ne tévesszetek.
Csillagos éj forró szenvedély zene zene egy kéz kapja el kezem egy dallam cseng szüntelen megragad, derekam fogja át érzem lassan a pezsgő vér ritmusát dobbanj szív Te lüktető ős szabadság törj elő csípő ringd vadul a választ toppants láb reggelig fárassz dübörög a taktus immár két test egybe olvad, vibrál
lassul a tánc szem szembe néz száj a szájhoz beszél nincs közte tér csak végtelen éj pupillákon szikra lobban ajkon csók ég, olthatatlan kar lendül, test fordul a harang is kondul oly tánc ez és pillanat tüzet vet kettőnk alatt már nincs parketta, nincs terem csillagok közt ütemre mozgó, két elem forogva és pörögve ameddig csak lehet táncolva repülök Veled - csak úgy -
„Rábízlak a csillagokra is: vigyázzák álomképed ha alszol, szőjenek szivárványt szíved fölé, s a reggel kék függönye mögé bújva lessék, köszöntsék ébredésed.”
Rejtelmem
Nézem a szemed
az utolsó csóknál,
mindent elárultál
alig maradt titkod
mély volt, igéző
ahogy csillogott
talán átcseppent
minden vallomás
feltörő rejtelmem.
Ábránd
Lennél egy csillag
esténként nézném
messzire látnék,
tudnám magányod
sötétben tükröződő
milliárd társad között
feküdnék, álmodnék
jöjj le egy napon
hozz világot rám
legyek én is milliárd
között egy ábránd
csak közelebb hozzád...
Tudod arra gondoltam, legcsodálatosabb a világon a szeretet, általa túléli saját halálát is az ember, minden, ami jó, ami szép, minden az ő dédelgetett gyermeke, nélküle a világ közömbös lenne, különleges semmi nem történne, üresen lenne közömbös, nem lenne lelke, igaz, nem is fájna, de szárnyalni se tudna, a szeretet a világ építő eleme, de lehet a rombolója is belőle, a szeretet, mint az atom, lehet gyilkoló, és lehet életben tartó, ha rosszul használják, ha nem értik szándékát, jobb lenne, ha meg se született volna, a viszonzatlan szeretet olyan, mint kert eső nélkül, a szivárvány szemek nélkül, a hó hideg nélkül, viszontszeretet nélkül a szeretet is elolvad, de nem nyomtalanul tűnik el, sérült lesz az a lélek, amelyik viszonzatlanul szeret, olyan mély az a seb, rég feledésbe merül az érzés, akkor is növekszik még, míg el nem jut a gyilkos gyűlöletig, gyűlölni talán csak az tud, aki valaha nagyon szeretett, akiből mégis kivert kutya lett, aki ok nélkül harap bele, minden járókelőbe, vagyis, dehogyis ok nélkül, arra az okra senki sem emlékezik, amikor a gonosz kutyát lelövik, szeretni, és viszonzásra nem lelni, az maga a pokol, ami az embert ördöggé teszi, szeretni, és szeretve lenni csodás, az maga a földi mennyország,
Nem boríthatnám
Megjötten hajnali pirral
kezedre szálltam
pillangó röptével
harmattal újítom
szép lelkedet hadd legyek királyod
ura szádnak
mindíg csak csókkal
szerelemmel
nem is szemedet
puha szádat se
könnyes mosolyod
mégis kevés lenne
ha nem ölelhetném
derkad, vállad se
foghatnám, csókkal
nem boríthatnám.
Voltál már remegés szerető csókban? Voltál könnycsepp aranyló tóban? Voltál felhő szikkadt réten? Voltál sötét az utca kövében? Legyél már biztonság a szerelemben! Legyél nevetés csillogó gyerekszemben! Legyél eső tikkadt nyárban! Legyél fény a hideg éjszakában! S ha voltál és lettél Gyere az ölembe Szeretőn simogass S súgd a fülembe Hogy voltam és lettem érted Simogató csendes szél Aranyló vízesés Gomolygó vad harag S csillagfény a Nap alatt.
Takarózik
Én már nem képzellek
ölellek, markollak
szavakat nem súgok
szám füledre szorítom
köntösöd felhajtom,
izzadtan rádcsúszok
fehér vállad világít
tested testemmel
szemtelen takarózik.
Világ világlik fényesen apró titkok vigyáznak s fényesen csillannak édes emlékek futnak apró lábak fájdalomban születik a szeretet s nevető ajkak néznek rám édesen szem villan aprót tájakon barangolok vidám lélekkel bőrönddel utazom emlékeim csomagban hátamon cipelem utam végét nem találom majd egyszer meglelem.
Fellángolsz egy szótól, kedvessége hív… A csend lüktetve muzsikál, és a láthatatlan messzeségben elveszel a vágyak tengerében.
Ölelő karokat társz, végtelen szeretve, nem érintve testet, lelket sem sebezve. Érzések lángja növekszik az égig, vörösre fest hajnalt… eltarthat pár hétig.
Könnyeket hullatsz és sajnálod magad, Könnyek tengerén az érzés vágy marad. - Balgának az álma fest csalóka képet, hazug volt a vágya, rájön ha felébred. - …
Óh, Uram! Légy jó, tégy csodát velem! Add, hogy ne legyen többé reggelem, s az első napsugár, mely felragyog, szívjon fel, mint az éji harmatot.
A tűz elemészti a hazugságot, vagyis az áltudást, és előhívja az igazságot a sötétből. A tűznek az a hivatása, hogy tönkretegyen minden hamis tudást. Leleplezője és tanítója az igazságnak, mert ő a fény, eloszlatója a sötétségnek, mely elrejti a dolgok lényegét. Leonardo da Vinci
csak lángolva, csak égve csak apró darabokra tépve csak pokolra hullva csak fáklyává gyúlva csak megrágva-kiköpve csak ágylábhoz kikötve csak boldogan lebegve csak világot feledve csak sírva is nevetve csak sírba is temetve csak csókokat rabolva csak veszetten vadulva csak könnyedén, csak játszva csak hevülten is fázva csak sosem megpihenve csak mindig messze menve csak mindörökké élve csak együtt sosem félve csak így éljünk, ha mered: csak egy tét van: az életed!
Ezen a hajón kormányos vagyok, vitorlámba engedem leheleted. Felkeresem az új földrészeket, Új virágokat, a könyvlapok közé, a felhők fölé helyezkedem, a nap súlyával lenyugszik fejem hullámzó horizontodon.
Megkeresztelkedem szemed oltó tüzében, hiszek benned vakon, hozzád rendezem minden rezdülésem, és nem lesz majd szavam, ostoba leszek megígérem, szám kicsordult harang, omladék hajad éjjelében, mosolyodhoz láncolom magam,
mert, ha távolodunk, csak sejtem, hogy vagyok, hiányod titkosítja sejtem, gondolatom tőled roskadoz. betöltöd valamennyi szervem.
S ha lenne hangja, akkor hallanád, ahogy reméllek, Ahogy dolgozom és forog kezeim között az anyag, emléked lámpása alatt hatolnak mélyre jótékony kések és savak.
