"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
“Igaz, az ember nem felel felbukkanó vágyaiért, gondolataiért. Olyanok ezek, mint egy átsuhanó madárraj a ház felett. De ha a madarak fészket is vernek az eresz alatt, ott élnek, szaporodnak, azért már az ember is felel. Mert beleegyezett.”
Mondd, hová lett az ijedt szerelem? Elbújt? Gyorsan vagy lassan kergetem? Mert lehet a másik meleg, gyáva, hűtlen Épeszű, bolond vagy szívében összetörten, Gyűrheti a bőrt combomon Haraphatja számat Bugyimban matató keze Hiába, hiába támad Csak nem veszítem el fejem Várom hogy megérkezem… De nem jön sikoly, csak néhány sóhaj szökik meg Jaj.. muszáj.. a szenvedélyt csak szexben kötik meg. Igen, láncokba, bilincsekbe zárod mégis, mindig az én ajtómat rázod! Mikor hajtanak ki tincset arcomból Mikor érintenek meg remegve Mikor hajolnak úgy nyakamhoz hogy megfullad már odabent a testbe a fogcsikorgató rettegés? Vagy tényleg szabadon ily nehéz, Csak úgy, ölelni, ha nem kérek mást, mint önmagad légy itt, hol meghajol a tudat és a szív mert nemcsak bőrünk a híd, Közöttünk lehetne más is Mint ösztönbe hajtogatott tüzek. Ha itt mindenki hazugsággal fizet Mert fáj, hogy most itt vagyunk Akkor mondd, ki megy s ki marad ha félünk, hogy elhagyunk, meghalunk, megfagyunk akkor hogyan lesz igaz a pillanat ha kapaszkodunk a fába? s lehet, holnap már máshol, más ölel csak egy jelenetünk van rosszul összevágva.. De ki kérdez? s ki nem felel? miért ne lehetne mondani, Megéri akkor is, ha holnap újból felkel a nap, S akkor is ha csak egyszer láttalak Bárhogy van, téged vártalak. Lehet kevés lesz egy élet… s túl sok egy pillanat. Most ígérném, hogy soha többé újra vagy csak veled örökre, azt is, hogy mindig mással és közös élet végén hamuként szürke rögbe karodba kötözve nincs jó válasz, ugye nincsen ha odadobnám minden kincsem, vinnéd, de mégse kéne ha azt mondom, csak kicsit gondolod, ó ez csak fényes büszkesége talán hazudtam azt is, hogy engedek nézlek, mert nem feledtelek mert kerested keresztem, akartad ezt kilincset az ajtón, hogy felfedezd mehetsz s jöhetsz, én akkor is vagyok várlak, kint vagy bent nem számít, sem tegnapok, holnapok most menjek, maradjak, jöjjek találd ki végre, földbe bújjak, ráfeküdjek, üljek van.-e bátorságod látni, igen, mindent látni nem csak úgy, véletlenül, lopva, félve megtalálni, aztán megint mindent a folyóba hányni tölgyfakoporsóba zárni…. Mondd, hogyan lehetne karjaidba fonva egy új hajnalra várni?
El ne aludj, szél dörömböl az ajtón, szél szaladása, árnyék mezítlába, fellegkezek követhetők a csöndben, és gyűlnek szavaid, már egyre többen nem hagynak békén, ne, el ne aludj!
Szél dörömböl a szíved pitvarában, nincs is szíved, s ha van, egyébre termett, lágy ecsetek színezik ki a termet: színt kevertek búból, de szél dörömböl,
ragyogást old ki kővé lett örömből,
nézz farkasszemet vélem, önmagaddal, játékban leljen az éjjel s a hajnal.
(Hajnalodás: égi kavicsok pírja.) Hogy aludhatnál? Szavak raja körben.
egymást zabáló évszakok reflexein kutyagolok rügy és gyümölcs - lomb és avar tanít példázataival túl is billen gondolatom az antigravitáción (tán két világ-nagy vonzalom)
„Akit szeretünk, azt ismerjük, de nem tudjuk és nem is akarjuk tudni a titkait. A szeretet nem ismer nyomozást.” „Aki azt kérdezi tőled: haragszol-e még rá, az biztos, hogy közel áll hozzád, hiszen ezt nem lehet kiáltva mondani, csak halkan. Ehhez talán már három lépés távolság is túl sok.” Ancsel Éva
Az álmoknak szükségük van ránk, álmodókra és a penge-valóság ott a vakmerőknek. De ki látná a virágok színét, s fricskázná az elfek orrát, ki hallaná a zenében a szinkópát? Csak repülők zúgnának és autók tülkölnének, villamosok vonítanának szüntelen. Most villámok nélkül dübörög az ég, és az eső sem esik. Megfulladunk a szárazfű halálos illatában. Napnak holdra, télnek nyárra, gyökérnek ágra, esőnek hóra, az álmoknak ránk van szükségük: álmodókra.
Volt egyszer egy önző, rossz szívű kisleány, aki soha senkinek nem adott, soha senkivel jót nem tett. Hiába mondták neki, hogy csak a jó gyermekeket szereti az Isten, és hogy csak a jó gyermekeknek van aranycsillagjuk az égen. Ő ezt nem hitte el, hanem továbbra is rossz szívű és önző maradt. Egy nap megint elkergetett egy szegény gyermeket, amiért meg merte érinteni az ő játékát, és még csúfondárosan utána is kiáltott: - Szégyelld magad, hogy nincsen semmid, és az enyémre szorultál! Alighogy ezt kimondta, úgy érezte, hogy sűrű fátyol borul szemei elé, és egyszerre emelkedni kezd vele a föld. Amint ismét kinyitotta szemét, a mennyországban találta magát, ahol gyönyörű, sugárzó világoskék volt minden. Kékek voltak az erdők, mezők, ligetek, folyók, hegyek. Bizony gyönyörű azúrkék volt itt minden. A kisleány körülnézett és amint jól kinyitotta a szemét, egy hófehér szárnyú kis angyalt pillantott meg. Rá is szólt mindjárt: - Légy szíves, kis angyal, vezess körül a mennyországban, mert szeretném megtalálni az én aranycsillagomat. Az angyalka rámosolygott. - Örömmel megyek veled, mert remélem, jó gyermek voltál a földön, és nem járunk majd hiába. Ezzel karon fogta őt, és vezetni kezdte. Először is egy óriási ezüstős tóhoz értek. - Hát itt mi van? - érdeklődött a leányka. - Ez a holdvilág birodalma. Innét viszik le esténként az ezüstfényt a földre, hogy bevilágítsa az utat a szegény embereknek - felelte az angyal. Amint tovább értek, szépséges ifjú leánykával találkoztak, aki harmatcsöppel teli korsót vitt a karján. A kisleány mindjárt megkérdezte, hogy kicsoda. - Ő a hajnal - felelte az angyalka. - Látod, ezt a nehéz korsót viszi mindig, hogy megöntözze reggelenként a szomjas virágokat. Amint továbbértek, megint találkoztak egy gyönyörű szép fiatal leánnyal, aki aranygolyókkal játszadozott. - Napsugár királykisasszony - mondta mindjárt az angyalka - Játék közben elhullajt egy-egy aranygolyót, s olyankor lent ki süt az aranyos napocska, hogy fényt és meleget sugározzon azokra, akik fáznak és szenvednek. Bizony idefent mindenkinek nemes hivatása van. A kisleány most egyszerre tömérdek gyémántcsillagot pillantott meg, melyek mindegyike mögött egy-egy fehér szárnyas kis angyal állott. Egyszerre tapsolni kezdett nagy örömében. - Oh Istenkém, milyen gyönyörűek! - Oh, vajon melyik lehet az én csillagom? - Keressük meg! - ajánlotta az angyalka. Aztán el kezdték olvasgatni a neveket, mert bizony valahány csillag belsejében egy-egy kisleány neve volt beírva. - Ez nem a tiéd, ez sem, ez sem! - mondta egyre az angyalka. A kisleány pedig egyre szomorúbb lett. Végre az utolsó csillaghoz érkeztek. A leányka kiáltozni kezdett: - Ez bizonyára az én csillagom, ugye jóságos angyal, ez az én csillagom? - Majd mindjárt meglátjuk - válaszolta az angyalka. Már egészen közel értek a szép, fényes aranycsillaghoz és nézték, hogy milyen név van beírva. De a csillag üres volt, nem állott semmilyen név rajta. A kisleánynak nagyot dobbant a szíve, és egyetlen szót sem mert többé szólni. Az angyal pedig rámutatott a csillagra, és így szólt hozzá: - Látod, ez lett volna a te csillagod, ha jót cselekedtél volna a földön. De mert mindenkihez rossz szívű voltál, és elkergetted a szegény leánykát, aki játszani akart a te játékaiddal, hát megharagudott rád az Istenke és nem adott neked csillagot. - Óh Istenem! - sírt fel hangosan a kisleány. Ha jóvátehetném, ha csak még egyszer jóvátehetném a hibámat, én mindenkihez jó és szíves lennék. Sohasem kergetném el többé a szegényeket. Amint ezt kimondta, egyszerre úgy érezte, hogy két puha kéz lefelé viszi. S egyszerre csak fehér vánkosok közt találta magát. Megdörzsölte a szemét és látta, hogy az ágyában fekszik, és most már látta, hogy csak álmodott. Gyorsan az ablakra pillantott, és látta, hogy az aranyos napocska fényesen besüt a szobába. - Mindent, mindent jóváteszek! - sikoltotta ekkor boldogan. - Ezentúl mindig adni fogok a szegényeknek, és nem kergetem többé el őket. Azt akarom, hogy ha még egyszer felkerülök a mennyországba, hát nekem is legyen arany csillagocskám. És be is tartotta a szavát. Aranyos szívű, földön járó kis angyal lett belőle. - ismeretlen -
Vannak dalok, mik titkosak, Szívünk éjében élnek, Elfojtott, néma dalai Mély szenvedélynek. Vannak gyöngyök, mik titkosak, Örvény mélyén teremnek, Becsesek, fénylők, nem valók Az embereknek.
1. Pár ábrándos dalt mondtam el felőled Félig suttogva, félig elzokogva, De érzem, ott él minden szenvedésem És boldogságom ez apró dalokba'. S ha majd belőlem néma álmodó lesz, E dalt mind, mind a szívemre tegyétek, Hadd illatozza be a sírt szerelmed, Hadd legyen édesebb az örökélet! 2. Mondják!... Sok mindent mondanak Felőled, szépem, angyalom, Hogy tőled elszakítsanak S én mosolyogva hallgatom! Legyen bár tenger a hibád, Én soha észre nem veszem. Te mindörökké szép maradsz, Miként az első szerelem! 3. Tudod-e, édes, hogy szeretlek, Tudod-e, mi a szerelem? Oh hallgasd meg a vallomásom És jöjj el, jöjj el énvelem! De nem! E vallomással, érzem, Örökké adós maradok És ti örökké búsak lesztek, Ti édes szerelmes dalok! 4. Az én szerelmem nagy titok, Megsúgni sem merem És mégis, mégis, mindenségem E titkos szerelem! A gyönyörűség, fájdalom Mind elszáll csöndesen, De bár titokban, rejtve, némán Megél a szerelem!
Mind elmegyünk. A rózsa és babérág Mind elvirul és alszunk szótalan És jönnek újabb harcok és poéták És aki új, annak igaza van! A férfi tudja ezt és nem siratja, Hogy szép volt régen és fiatalon. Mint a legyőzött, kardját átaladja Az enyészetnek a Charon hajón. Legyen utánam szebb virág az élet És síromon viruljon jobb világ S amely búcsúztat, a halottas ének Ne bántsa a jövő harcok fiát, Ki ne merengjen, mint én, méla multon, De fényben és örömben győzni tudjon!
Testamentum
Nektek hagyom, ha innen elmegyek E búcsúzót, jövendő emberek! Ha emlékeztek, mit daloltam én, Ne kérdezzétek majd, ki voltam én. Nem a pacsirta fontos, csak a dal, Mely a nem múló, szent összhangba hal. Én botorkáltam s botlottam sokat, De nem szűntem dúdolni dalomat. Szomorú volt a versem, jól tudom, Csüggedten álltam sokszor félúton. Én vétkem, én nagy vétkem, érezem, Hogy nem láthatta könnyemtől szemem Sokáig a fölpirkadó napot: De ti ezen ne csodálkozzatok! Ha én a gyöngyvirágos hant alatt Nem álmodom, csak fekszem majd hanyatt, Kívánom és ez testamentumom, Akarom én, ez így is lesz, tudom: Hogy meg ne értse többé senkisem, Miért vérzett el lassan a szivem, Miért volt nekem fájó, ami szép S a fiatalság tavaszi izét Miért érezte fanyarnak a szám S az asztal végén, vidám lakomán Mért sírtam én, mint az elátkozott: Ne értsétek meg azt, ti boldogok!
Mért van az, hogy aki mélységedbe láthat, Aki egész szívvel méltóan imádhat, Azt te vaskezeddel durván eltaszítod, Lángoló szerelmét gyűlöletre szítod. Mért van az, te zsarnok, te gyönyörű élet? Mért van az, hogy aki önlelkét tagadva, Cédán veti testét hiú forgatagba, Azt te lágy szelíden simogatod szépen, Örömek virágát kelted a szívében, Mért van az, te zsarnok, te gyönyörű élet? Mért van az, hogy én is tiporva, tagadva, Áhítatos ajkkal hallgatok szavadra, Hogy bár rámtapostál, csókolom a képed, Örvényekbe dobva álmodom a szépet, Szeretlek, imádlak, te gyönyörű élet?
Az ember, amíg fiatal, erős, Úgy véli, hogy egész nagy zenekar Van a szívében, kürtök és dobok, Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák És mind az élet örömét, a szépség, A jóság és igazság himnuszát Ujjongják viharozva és vidáman. Nem veszi észre, hogy a jó zenészek Lassacskán szépen elhallgatnak és Elszöknek egyenkint egy más vidékre. Nem veszi észre, hogy fekete posztó Jön a dobokra és hogy elrekednek A trombiták s a száguldó ütem Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon Magában áll az utolsó zenész S tört hangszerén egy hang sír elhalón Mintegy segítségért kiáltva égre, Majd csak susog és elnémul örökre A bánat.
Bár rövid még éltem folyása, Sokat búsultam és szerettem S volt bár szerelmem viszonzatlan Sokat örültem és nevettem. Láttam igen sok kék eget, Annyit más nem is lát talán, S laktam virágos, üde völgyben, Sötét, erdős hegy oldalán. Sokat vallottam és hazudtam, S óh jaj, immár sokat feledtem, Mily gyorsan repültek az órák, Az órák s az évek felettem.
Kisded világom, vágyom kék szemed elé mert kék szemed nagyon nagy, minden horizont benne fürdik. S bebarangolt ifjúságom két tenyeredbe vágyik beférni egészen mert minden amit álmodtam úgy játszik ott, mint gyermek a dedóban. Ajkad... odáig el sem érek! Soha a piros égi gyümölcsig nem jutok el, szemem fennakad arany pillád rácsán, ujjam hűs ujjaid pálma-kertjében. Kedvesem, messzi fénylesz buja rögömtől, tavaszi nap Te! Öreg gyerek vagyok már, tudom, nem lehet megfogni a napot, tudom, nem lehet belesétálni a szivárványba, tudom, nem vagy szakasztott olyan, amilyennek látlak, tudom, hogy nem szerethetsz úgy, mint én szeretlek.
Utól kell érnem az anyámat alig három lépésre megy előttem és én tántorgok a nyomában egész közelről mellbe lőtten még vérzek de már hegedek belülről hull a mellkasomba a vércsepp mint egy meredek hegyre állított homokóra követem lassú sziszifusz előttem lépkedő anyámat már a hátában mint a szusz lihegek kapkodok hiába előbbre rukkol szelleme mint egy halotti eleven kő még hány infarktus kellene Isten egéig elegendő? megérintve az ősi fényt átöleljem a hegytetőben kárhozott szűzmáriaként - magam megváltva - mennybe lökjem.
Ha majd a föld begyógyul mint régi-régi seb, majd visszatérek hozzád, mint engedelmesebb mindenkinél, erősebb leszek majd, mint a szél és halhatatlanabb leszek mindenkinél.
