Keresés

-
O.Mandelstam: ÉJFÉL UTÁN

Éjfél után loppal a tilos csendet
kezed közül ragadja ki szived,
csöndesen él, szeretsz-et, nem-szeretsz-et
játszik, nincs mivel összevetheted,
szeretsz - nem szeretsz, érted s mégsem érted...
Mért reszketsz hát, mint a kitett gyerek?
Éjfél után a szív vad torra ébred,
fogára kap egy ezüst egeret.
-
fordította: Somlyó György

Bényei József:
Végrendelet

A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.

Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,

a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,

csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.

Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,

vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.

Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.

Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.

Lesznai Anna:
A szó
-----
Valakiben vagy valahol,
Verőfényben vagy tán virágban,
Lehet hogy könnyekben vagy könnyben -
Alszik a szó.
A nagy kérdés, a nagy könyörgés -
A kincset keltő koldusnóta,
A teljesedést termő éhség -
És csak nekem szól.
Énbennem mélyen meglapulva
Bezárva búgó gyöngyburokba,
Lelkem fenekének fövényén
Alszik a szó.
Hangzása halk hullámharang,
Sohsem hallottan, mindig mondott,
Érthetetlenül egyszerü,
Egy egyetlen "várlak-"ra válasz.

-
Weöres Sándor: BUBA ÉNEKE

Ó ha cinke volnék,
útra kelnék, hömpölygő sugárban
énekelnék -
minden este
morzsára, búzára
visszaszállnék
anyám ablakára.

Ó ha szellő volnék,
mindig fújnék,
minden bő kabátba
belebújnék -
nyári éjen
fehér holdsütésban
elcsitulnék
jó anyám ölében.

Ó ha csillag volnék,
kerek égen,
csorogna a földre
sárga fényem -
jaj, de onnan
vissza sose járnék,
anyám nélkül
mindig sírdogálnék.
-

-
Komjáthy Jenő: ANYÁMHOZ 1881

Beszélj, anyám! Szavad a szív zenéje,
Szívedből szeretet s élet szakad;
Nappalodik a szenvedélyek éje,
Meleg sugárként ömlik el szavad.
Buzdíts a jóra, óvj a küzdelemben,
Szeretni, hinni, óh, taníts meg engem!
Szívedbe Isten lelke költözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Ragyogjon arcod és ne sírj miattam!
Bár most levert és bús vagyok,
Lesz még idő - ne félj! - midőn dicsőség
Övedzi majd e büszke homlokot!
Te csak szeress, ne legyen semmi gondod,
Vigasz legyen szavad, bár feddve mondod
És drága könnyeiddel öntözöd!...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Tenszíved az, mi téged fölmagasztal,
Virágok nyílnak lábaid nyomán,
Termő rügyet bocsát a sziklapadmaly,
Amerre jársz mint égi látomány.
S hol szebb világok tiszta üdve támad,
Te oda szállsz. Kivívtad koronádat,
Körötted minden fénybe öltözött...
Áldott vagy te az asszonyok között!

Üdvöz légy, jó anyám! Malaszttal teljes
Szívedhez járul boldogan fiad.
Szívem remeg, mert üdvössége teljes,
Szívem zokog, de az öröm miatt:
Óh, mert áldás nő az áldás helyén:
Áldott vagyok, méhed gyümölcse, én!
Várnak reánk nem ismert gyönyörök...
Áldott vagy te az asszonyok között!
-

Wass Albert:
Miért?

Miért kell nekem könnyes szemmel megállni
minden viharvert, árva tölgy előtt,
mért kell nekem az őszi csendre vágyni,
ha minden csalfa álmom összedőlt,
mért kell nekem a dombokat bejárni
s bujkálni mint az üldözött gonosz,
mért kell nekem a hegytetőre állni
mikor az orkán fákat ostoroz.
Mért kell nekem elvágyni messze, messze,
bűvös csókkal ha jő az alkonyat,
mért kell, hogy halljam, álmaimban egyre,
búcsú-szavaktól fátylas hangodat,
és mért kell nekem minden szép emléket
fájó betűkkel a szívembe írni,
mért kell olyan nagyon szeretni téged,
csak vágyni el, s csak sírni, egyre sírni?

Mért kell mindig magamban vándorolni,
s imákat mondani valakiért...
s mért kell csak mindig rólad álmodozni,
ha nem szeretsz, miért?, miért?, miért?

Wass Albert:
Amikor búcsúzunk

Amikor mi ketten búcsúzunk,
a lelkünknek az mindig egy halál.

Éreztétek-e valaha,
hogy szívetekből messze száll a nyár,
és álmaitok fényes nap-szeme
felleg-homályos alkonyatra vár?

És ugye éreztétek olykor,
hogy a halálnál ez se' sokkal enyhébb,
s ennél se' sokkal enyhébb a halál?

Késő-őszkor a
pillangó is beéri
saláta-táppal…

Csuang-ce egyszer azt álmodta, hogy repkedő pillangó, boldog és egészséges és azt se tudta, hogy ki az a Csuang-ce. Amikor felébredt, ismét igazi és valóságos Csuang-ce lett. Most igazán nem tudom, Csuang-ce álmodta, hogy pillangó, vagy a pillangó álmodta, hogy Csuang-ce. Pedig Csuang-ce és a pillangó között bizonyosan van különbség. A dolgok így meg tudnak változni.
Li Taj-Po

-
Varró Dániel: ELÉGIA A KIRÁNDULÓ KEDVESHEZ

Van öt napom csak áhitozni rád.
Pedig nélküled mit sem ér a fájront.
Majd csinálok magamnak egy teát,
s túlcukrozom, mint Kosztolányi Byront.
Van öt napom csak áhitozni rád.

Majd kínrímekkel szadizom magam,
s félő, hogy téged méltán földicsérő
szavak közt elnyel a bizonytalan,
amíg te ki-kiruccansz Dörgicséről.
Majd kínrímekkel szadizom magam.

Majd hörpölöm a nyár hűlt kortyait,
s rágcsálok hozzá mindenféle kekszet.
Majd felidézem régi dolgaid,
hogy melyik ruhádban voltál a legszebb -
majd hörpölöm a nyár hűlt kortyait.

És elmegyek mulatni is, ne félj.
Biliárd dákók, sörök és észbontó
pipik között talál majd rám az éj.
És megnézem a legújabb James Bondot.
Elmegyek majd mulatni is, ne félj.

Aztán csak számolom a perceket,
idegesen kapcsolgatom a tévét,
és dünnyögök, hogy szeret, nem szeret...
elalszom egy légy zümmögése révén.
Aztán csak számolom a perceket.
-

Nagyon kedvelem V.D. verseit. Elnézést attól, aki nem.
-
Varró Dániel: RANDI

Kimondok minden mondhatót
(a fecsegésben annyi báj van),
de bárcsak arra volna mód,
hogy mibenlétem konstatáljam.

Meg a te mibenlétedet.
A csíkos kabátot, a kesztyűt,
a szipli-szeplős részeket
a soha-már-be-nem rekesztjük

röhincsélések tetején
(hogy nem potyog nyakadra egy sem?)
vagy azt, hogy ez a te meg én
végsősoron mit is jelentsen.

Hogy a sok pusziból mi lett.
Hogy van-e közös mibenlétünk.
Hogy véletlenül vagy direkt
van az, ha egy ütemre lépünk.

Hogy akkor ez most szerelem
(tudod, a soha-el-nem-válunk
én-csak-veled-te-csak-velem)
vagy egyszerűen csak úgy járunk?
-

Reményik Sándor:
Mikor ünnepet ül...

Mikor ünnepet ül
Lelkedben az öröm, vagy fájdalom,
- Lehet gyászünnep is -
Akit nagyon szeretsz,
Akkor hozzá mehetsz,
Jaj, csak ne menj szürke hétköznapon!

Akit szeretsz, annak
Egész lelket áldozz,
Jaj, csak vele gyakran ne találkozz!

Akit nagyon szeretsz:
Ne kívánd a házikódba társul,
Örvendj, ha lelked vadvirágos,
Messze síkján néha hozzád társul.
Örvendj, mikor járhatsz
Bársony-puha karján
Erdők muzsikáló, suttogó avarján.
Vagy ha hegytetőkön,
Meredélyek felett
Vigyázva, szelíd kézzel átvezet.

Akit nagyon szeretsz:
Völgyben ne lakozzál
Hegyen találkozzál,
Ott társalogj Vele,
Társalgásod imádkozás legyen,
Fénnyel, árnnyal, végtelennel tele.

Akit nagyon szeretsz,
Soha meg ne csókold, ne öleld meg,
Áhítattal csak a kezét fogd meg.

Akit nagyon szeretsz:
Közted s közte, mint egy tündérfátyol,
Lebegjen a távol.

Mint egy fényes, hűvös tündérfátyol, -
S hogy balgán letépjed,
Őrizzen az Isten téged!

Ami el nem kophat
Forró közelségbe'
Hosszú megszokásba'
Akárminek hívják:
Annak az érzésnek örök a zománca.

"Álarcomat itten elvetem, aztán
újra felöltöm
s járok mosolyogva,
tanulva a tűrést,
a hosszú alázat gőgös erényét,
szenvedve a mocskot, rejtve riadtan
rongyokra szakított, császári palástom."

/Kosztolányi: Marcus Aurelius/

"Borús e táj. Borzaszt a forradalmár,
kinek a falba koppan szelleme,
s fia holttestén az anya, ki barbár
jaját okádja - iszonyú zene -,

aztán mit írsz, ha sorsuk írva van már,
hol tiltakozhatsz és hogy ellene?
de hát hova mehetnél? mit akarnál?
mi érdekelne még, mi kellene?

Sok pénz talán? kenyér zsíros karéja?
egy mozicsillag rossz szalag-paréja?
vagy gépkocsi? kaland? mily nyomorék,

pezsgős ricsaj? cicázó, éji réja?
az ócska élet mily rongy kabaréja,
melytől a fő zúg és a gyomor ég?"

/Kosztolányi: Számadás, 5./

Baranyi Ferenc:
Könyörtelen vallomások
1.

Igazad van: mért bántanám,
kihez csak házasságlevél köt
hat éve téged. Dőzsölök,
akár mihaszna ingyenélők.

Igazad van: mért bántanám,
ki fogva tart, hogy meg ne csalhass,
bilincs talán féltése, ám
erényövnél is pántosabb vas.

Igazad van: mért bántanám,
ki megtart és eltart helyettem,
s míg rád keres, marad időm,
hogy maradékát csipegessem.

Igazad van: nincs nagy veszély,
ha néhanap megvámolom csak,
hiszen tolvajt előbb kiált,
kit mindenéből kirabolnak.

Igazad van. Tapintatot
tanul manapság oly sok ember,
magad felezni nem nehéz,
ha sorsomat felezni nem kell.

Igazad van: mért bántsam őt?
Még elveszítelek, ha bántom.
A létem vagy felesben is,
hozzád kell tartozzak, belátom.

Ha így - így. Bárhogy. Mindenáron.

Csak posta voltál

Ki úgy véled, nyomot hagysz a világnak,
kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad
nehezét únja s rímét ismeri:
marad-e rajta valami magadból,
vagy csak az utcán cipődre ragadt por
amit emlékül továbbadsz neki?

Aztán menj ki és kérdezd meg az utcát
melyet oly égve és merengve futsz át
naponta többször, hogy már azt hiszed,
minden ház lelked mély szineit itta
s lelked rongyait lengi mindenik fa
s a sarki szél is tégedet sziszeg,

kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,
s vedd ki a szélből mit beléje sirtál
mint gramofonba mely megőrzené:
miről beszélnek? Régibb otthonodról
s a vad hegyekről, melyek alul egykor
közéjük jöttél, s amelyek felé

emléked visszanéz közűlük; ez vagy
te, ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy
Pest közepén, azt hordasz és vetitsz,
s ha árnyat festesz a város falára,
az csak a hűvös havasoknak árnya,
mely rádtapadt s amelyet közvetitsz.

Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,
és a hegyekkel egy csak ott se voltál.
Mi voltál ott? keresd tovább magad!
Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél
s a barbár csúcsoknak `nem`et feleltél,
mert szülőfölded felelt általad.

Nagyapád háza s a szelid Dunántul:
de abban se lelheted igazánbul
magad lelkét, lázadó siheder!
Más voltál ott is! más táj, messzebb útak
voltak még amik rajtad áthuzódtak
s csak posta tudtál lenni és meder.

Életed gyenge szál amellyel szőnek
a tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
amit hoztál, csak annyira tied
mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
Nem magad nyomát veted: csupa nyom vagy
magad is, kit a holtak lépte vet.

/Babits Mihály/

Baranyi Ferenc:

Porvers

Akit egyszer porig aláztak:
porig kell azért lehajolni,
a méltósága-vesztett sorshoz
méltósága-vesztve igazodni.

Előtted ember ráng a porban?
Megértem, belerúgni könnyebb.
Még emberibb átlépni rajta
könnyed sikkjével a közönynek.

Mentséged is van, ha a lelked
bátortalan feddése rád vall?
másokért őrzött tisztaságod
nem szennyezheted más porával.

Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
és hát derekad roppanó is,
ápolt tüdődet is belepné
a talajmenti szilikózis,
hát nem hajolsz porig, ha porból
akármi hív: kincs, ócska holmi...

Pedig akit porig aláztak -
porig kell azért lehajolni.

Tarkómon jobbkezeddel feküdtem én az éjjel,
a nappal fájhatott még, mert kértelek, ne vedd el;
hallgattam, hogy keringél a vér ütőeredben.

Tizenkettő felé járt s elöntött már az álom,
oly hirtelen szakadt rám, mint régesrégen, álmos,
pihés gyerekkoromban s úgy ringatott szelíden.

Meséled, még nem is volt egészen három óra,
mikor már felriadtam rémülten és felültem,
motyogtam, majd szavaltam, süvöltve, érthetetlen,

a két karom kitártam, mint félelemtől borzas
madár rebbenti szárnyát, ha árnyék leng a kertben.
Hová készültem? merre? milyen halál ijesztett?

Te csittitottál drága s én ülve-alva tűrtem,
s hanyattfeküdtem némán, a rémek útja várt.
S továbbálmodtam akkor. Talán egy más halált.

Radnóti Miklós: Tarkómon jobbkezeddel

SZABÓ LŐRINC:
KIVÁNCSISÁG

Aki hurcoltál összevissza,
Kiváncsiság, gyalázzalak?
Tudom, hogy miattad ragadt
rám az utak bogáncsa-piszka,

de mégis én vagyok a tiszta
s te a lélek szent éhe vagy,
hit fölött és kétely alatt
istent akaró ateista.

Kiváncsiság, éhség, kisérlet,
te vagy bennem a hit, az élet,
amely mindig uj utra indúl,

mert folyton bukva sem hiszi,
hogy ne volna még valami
érdemes minden eddigin túl.

Baranyi Ferenc:
Már reggel volt

Csak azt utáltam mindig én: az ábránd
tünte után a reggel szabta mércét,
midőn az éjjel még vakon kivánt lányt
elemzi már a józanult öt érzék.
Az orr, mely parfűm-mámorban bolondmód
mulatozott - most érzi a megizzadt
bőr sós szagát s az édesnek szokott csók
dohánymart ajkakon keserű ízt kap.
A bársonyosnak érzett bőrön ekkor
szemölcsöket fedez fel a tapintás,
az ébredő fül csöng az ámulattól,
mert úgy szuszog a tündérlányka, mint más.
Egy éjen át volt táplálék a szemnek
a szépívű nyak, büszke hajlatával,
most álmosan ítéli görbületnek
a pillantás, mit teljes éjen át falt.
Én reggel mérem önmagam szerelmét,
csak az marad, ki csömörömön átvisz,
ki túléli a macskajajra eszmélt
érzékek éles rosszindulatát is.
...Akit szerettem, annak tiszta bőre
kaola-illatot lehelt ki rám és
- míg válla hajlatát karom befödte -
olyan volt az ő csókja, mint a nádméz,
már reggel volt, mégis - repesve szállván -
a kedvem újra mámorig szökött föl,

mert oly szép volt a lány feje a párnán,
hogy - istenemre - sírtam az örömtől.

Köszi, ezt nagyon szeretem.

-
G.Emin: BÚCSÚZÓ

Hullámmoraj ringat veled -
még egy kicsit hadd nézzelek!
Ne hunyd le még napos szemed -
hadd nézzelek, hadd nézzelek!
A hullámverte szirtfokon
még csüggök kedves arcodon,
de minden óra elvehet -
hadd nézzelek, hadd nézzelek!
Tengerre futnak a hajók -
engem is vár egy, vinne már.
S te, kedvesem? Ki lesz veled? -
hadd nézzelek, hadd nézzelek!
Mikor zúdul, mikor csitul,
mit tudja azt a tengerár!
Ne süsd le még holdas szemed -
hadd nézzelek, hadd nézzelek!
-
(Rab Zsuzsa)

-
G.Emin: ILYENNEK SZERETLEK

Én ilyennek szeretlek és ilyenkor,
mikor még versbe sem kívánlak írni,
mikor szeretsz, nem játszod a szerelmet,
örömödben feljajdulsz, nem nevetgélsz,
mikor a szertartások összetörnek,
mikor egyszer csak szárnyat kötsz szivemre,
még könnyeiddel is,
még féltéseddel is,
mikor hamis méltóságod leomlik,
és úgy bolyongsz a csöndes házikóban,
gyámoltalanul, halkan, irgalommal,
engedve a szent, hatalmas Hiánynak.
Úgy szeretlek ilyennek, úgy szeretlek,
hogy még csak versbe sem kívánom írni.
-
fordította: Rab Zsuzsa

Nagy László
Ki viszi át a Szerelmet

Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantú mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúlt hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!

Bálint Lea: Boldogságom erdeje

(9)
A zöld dió barnára fogta
ekrüszín kezem
eszem
a piros paradicsomot
sárga tálból
az öröm szivárványhídja alatt

(25)
A szerelemem magyrafújt
és elbújt
nevetni hogy csodállak
te hólyag.

(41)
Kezem a kezeddel beszélget
amit mond megérted.
De ha az agyam felébred
és agyadhoz szól
nem érted
a monológot dicséred
elboruló szemeddel édes

(55)
Emberek
és egyik sem te vagy

annyira várlak
hogy mindenkiben
téged látlak

Mindenkire
rámosolygok
nem jössz
és lesújt a bánat

Tovább várlak

(58)
Valóság-é akit szeretek
vagy a képzelet
öltötte forma?

A hegyek ormának
árnyékába lépek
mélységet érzek
magam alatt

A völgyben
lemegy a nap

Eltűnnek a csúcsok.

(60)
Bálvánnyá vált
bánatomból faragott játékom
Most a bálványhoz fordulok
adja vissza játékom.

Bensőd óceánjából
sodródtam kezed partjára
Visszavethetsz a tengerbe
de nem látottá nem tehetsz többé.

(65)
Simogatni indul a kezem

már ősz a hajad
még eláll a füled
16 éves vagy és 50

Ennyi egyedüllét után
emlékszel-e még társadra
ki visszafelé fut az úton
keres téged
gyermekként
kamaszként
a felnőtt férfit
az őszülő embert

Látod pólyállak
anyád van helyettem
Hallod vitáz
a barátod belőlem
Érzed ölellek
szerelmed karjával

Míg simogatni indult kezem
megpihen a fejeden.

(74)
Kívánságaim számban tartva
varázslámpánkat fényesre dörzsöltem
de nem jelent meg a szellem
csak réztükrében az arcon
és szólt:
A lámpa tiszta
fényénél felismerheted
ha megteremtetted
a szellemet
s folytatódhat a mese.

Te volnál Ama
Pillangó? s én: Csuang-ce?
Álmodnánk egymást?

-
Nadányi Zoltán: ILONA

Ketten voltak a szívemben,
ketten egymás mellett,
hol egyiknek, hol másiknak
esküdtem szerelmet,
délbe Máriának,
este Ilonának.

Nem hazudtam egyiknek se,
olyat én nem tettem,
Máriát is, Ilonát is
igazán szerettem,
szívből Máriát is,
szívből Ilonát is.

Melyiket hát mégis jobban,
azt magam se tudtam.
Sokszor én még azt se tudtam,
kihez vagyok útban,
vajjon Máriához?
vajjon Ilonához?

Hosszú, hosszú deszkaszálon
két lány hilintázik,
felváltva száll fel az arcuk,
hol egyik, hol másik,
hol a Máriáé,
hol az Ilonáé.

Hol az egyik, hol a másik
tett próbára engem,
én a próbát úgy álltam meg,
a másikhoz mentem,
egyszer Máriához,
egyszer Ilonához.

Mondogattam, úgy is volt az:
jó téged szeretni!
Mondogattam, szentül hittem:
csak te és más senki!
Délbe Máriának,
este Ilonának.

Legszebb rajtad ez a kettő,
rózsaszín két csillag,
vagy tán inkább rózsaszirmok,
aranydombon nyílnak,
mondtam Máriának,
mondtam Ilonának.

Amit mondtam Máriának,
mondtam Ilonának,
de nem mindent Máriának,
amit Ilonának,
amit Ilonának,
amit Ilonának.

Te fogsz engem eltemetni,
te fogsz elsiratni,
a te térdeden szeretném
lelkemet kiadni,
mondtam Ilonának.
Ezt csak Ilonának.
-

-
Csorba Győző: AKI SOK SZÉPET

Aki sok szépet mondott el hiába,
szűkszavú lesz vagy néma, -
tudom: fáj, hogy neked jutott
szavaim maradéka.

Én már a földnél is mélyebbre hulltam,
nyirok s penész ölelget;
nem csillagokat üldözök, -
kis emberi türelmet.

A gyengéimmel sétálok előtted,
már-már magam kinozva, -
ha rám gondolsz, a jó helyett
gondolj inkább a rosszra.

Hiszen becsaplak: önzésből szeretlek,
- embertől más se telhet, -
önnön-szívemre készitem
e gyógyító szerelmet.

Aki sok szépet mondott el hiába,
szűkszavú lesz vagy néma,
de minden szépnél szebb lehet
szavai omladéka.

Úgy szeretlek, mint botjukat a vének,
ahogy a víz a gödröt,
a napnyugtát az aratók,
az istállót az ökrök.
-

-
G.Emin: BE JÓ, HOGY MOST JÖTTÉL, SZIVEM

Be jó, hogy most jöttél, szivem,
mikor a nap még égre hág,
gyümölcsöt tart, érlel az ág,
és messzi út hív szeliden.

Be jó, hogy most jöttél, szivem,
mikor a tavasz messze már,
de forró és szikrás a nyár,
s zöldell, virít völgyön-hegyen.

Be jó, hogy most jöttél, szivem,
mikor a völgy ott lenn ragyog,
de még a csúcson nem vagyok,
ám hogy leszek - vágyom s hiszem.

Be jó, hogy most jöttél, szivem!...
-
fordította: Lothár László

Igazán szívesen! :)