Addig is, amíg távol leszek Tőled, vígasztaljon Téged ez a vers.
Nagyon szeretlek Kedvesem! - és sietek vissza, amint lehet.
Földünknek legsarkán jeges vihar tombol, fát, hegyet és völgyet biz porig rombol. Földünknek legsarkán él két kicsiny virág, s küzdnek elemekkel, bár ellenük a világ. Mind, mi árthat nekik, hencegi erejét, de a két kicsiny virág fogja egymás kezét. Irdatlan sziklákat sodor a dühödt szél, de a két kicsiny virág túlélést remél. Pokolnak zord tüze a tájat felperzseli, de virág a virágnak kezét nem engedi. A tengerkékfolyók fájón kiszáradnak, de a két apróságnak semmit sem árthatnak. Szomjazó testük, ha mást már nem tehet, átsuhan ajkukba egy csöppnyi lehelet. A zöldellő erdők egyszer csak eltűnnek, de a két kicsiny virág vágyai nem szűnnek. Földünknek legsarkán, mi forrás mind elapad, de a virágok kis szíve egymásért megszakad. Csillagok fényét az éj súlyos láncra veri, De virág a párját, ily vakon is megleli. S ha köröttük végül romba dől a világ, Akkor is megmarad együtt a két virág.
Szőkén, szelíden, mint a szél, feltámadtam a világ ellen, dúdolva szálltam, ténferegtem, nem álltam meg nem is siettem, port rúgtam, ragyogtam a mennyben, cirógatott minden levél.
Szőkén, szelíden, mint a szél, minden levéllel paroláztam; utamba álltak annyi százan fák, erdők, velük nem vitáztam: fölényesen, legyintve szálltam ágaik közt, szép suhanásban, merre idő vonzott s a tér.
Szőkén, szelíden, mint a szél, nem erőszak, s akarat által, ó, szinte mozdulatlan szárnnyal áradtam a világon által, ahogy a sas körözve szárnyal: fény, magasság sodort magával, szinte elébem jött a cél.
Szőkén, szelíden, mint a szél, a dolgok nyáját terelgettem, erdőt, mezőt is siettettem, s a tüzet égjen hevesebben, ostort ráztam a vetésekben: így fordult minden vélem szemben, a fű, levél, kalász is engem tagad, belémköt, hogyha lebben, a létet magam ellen szítom én.
Szőkén, szelíden, mint a szél; nem lehetett sebezni engem: ki bántott azt vállon öleltem, értve-szánva úgy megszerettem, hogy állt ott megszégyenítettem és szálltam én sebezhetetlen: fényt tükrözök csak, sár nem ér.
Szőkén, szelíden, mint a szél, jöttömben csendes diadal van, sebet hűsít fényes nyugalmam, golyó, szurony, kín sűrű rajban süvített át, s nem fogott rajtam, s mibe naponkint belehaltam, attól leszek pusztíthatatlan, s szelíden győzök, mint a szél.
:)
- Ha ilyen csendesen és halványan szeretnéd, hát legyen kedved szerint! - de így is, hiába apó minden sorod, mégis kiabálni fog.
Két karodban ringatózom csöndesen. Két karomban ringatózol csöndesen. Két karodban gyermek vagyok, hallgatag. Két karomban gyermek vagy te, hallgatlak. Két karoddal átölelsz te, ha félek. Két karommal átölellek s nem félek. Két karodban nem ijeszt majd a halál nagy csöndje sem. Két karodban a halálon, mint egy álmon átesem.
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgő s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kőben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött s zizzenve röppenő kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom, óvó tekinteted érzem kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet újra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, - mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a teritőn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert véled él. S talán lesz még időm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér a homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagyok más világ. S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hűs tenyeredben.
Rejtettelek sokáig, mint lassan ért gyümölcsét levél közt rejti ága, s mint téli ablak tükrén a józan jég virága vírulsz ki most eszemben. S tudom már mit jelent ha kezed hajadra lebben, bokád kis billenését is őrzöm már szívemben, s bordáid szép ívét is oly hűvösen csodálom, mint aki megpihent már ily lélekző csodákon. És mégis álmaimban gyakorta száz karom van s mint álombéli isten szorítlak száz karomban.
Egyenes tekintetű Szép Kedvesem Rodin szoborrá dermedten küzdelmes jövőnk felett mereng Ébenszín haját télelő dere festi mindjobban galambőszre De ha koromfekete szemében este felizzik a szerelem Viseltes szókkal verseket szaval nekem
Egyenes tekintetű Szép kedvesem mint vízbefúló az egyetlen menedéket álmában liánként fonja körül testem Gondjai torkában hadat üzennek az éjjeli elnehezülő levegőnek De ha koromfekete szemében reggel felizzik a szerelem tejes kávéval ébresztget engem
Egyenes tekintetű Szép Kedvesem kötelességtudón kelti a hajnalt Munkába magára vasalt ingben indul elegáns léptei alá simul minden rutinos mozdulat Fejében már a majdani feladatok körüljárnak a gondolatok De ha koromfekete ölében ágaskodik a szerelem már délután a csillagfényes égbe repít engem
Boldog álmod Arcod fürkészem, Úgy tűnik, Mintha nevetnél, Pedig álmodsz. Mintha rám mosolyognál S mondanád, Nyúlj felém, Érints meg, Simogasd arcom, S nyugtasd meg álmom.
Kezed összekulcsolod, Mintha engem Szorítanál magadhoz, Mintha féltenél, S várnád, hogy Visszabújjak melléd.
Boldogan alszol, Mert tudod, Hogy itt vigyázol rám, S hogy a hajnal Együtt ér minket.
Boldog vagy, Hogy közös az ágy, Az éj, a szoba, A ház, a szív, S a szerelem."
Egész lelkem kapod a dalban: Megalázott s királyi gőgös, Vérig kinzott és mégis szánó, Magasirató, mást dajkáló, Hivő s pogány egy pillanatban, Vétkes, vágyas és szűzártatlan Egész lelkem kapod a dalban.
Egész lelkedet add cserébe: Soktitkú fátylad lebbentsd félre! Csak a szemed s az ajkad látom. Szemedre és ajkadra szálljon Titok, kívánság, öröm, álom S amit csak rejt a lelked mélye: Soktitkú fátylad lebbentsd félre!
Akarlak, szeretlek, kellesz nekem, dacos, síró szived csupa vad szerelem, csupa vágy, csupa láng, csupa konok erő, már lankad az ész, a védekező. Félelem? távolság? mit jelent? mindig több, több éhséget teremt, hiszen elpusztulunk így te meg én két árva, fuldokló, néma, szegény! Akarlak, szeretlek, rég elég titok és várás és szenvedés, boruljunk össze, mellre mell- két fáklya szivünk hadd lobbanjon el! Hasitó villám szívemen át, feszül és tágul az egész világ, szük abroncsok a sarkkörök, kicsap a tenger s a szent ködök ragyogva befödnek, vihar és láng: együtt világok várnak ránk! Együtt- vagy halál és pusztulás szerelem-szerelem, fényvarázs.
Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem. Átvirrasztottam az éjszakát s most pilláim az álomtól súlyosak. Félek, hogy elveszítelek, ha alszom. Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem. Felrezzenek s kinyújtom a kezem, hogy megérintselek. Kérdem magamtól: "Álom ez?" Csak tudnám meghurkolni szívemmel lábadat s szorítva tarthatnám keblemen. Ne menj el, míg tőlem engedélyt nem kérsz, szerelmesem.
Menekvés? Tőlem? Mit ér?! Mig én vagyok én s te vagy te; míg Ketten vagyunk a világban, én A szerelmes és te a kőkemény. Egyik üldöz, a másik fut s búvik. Már félek, az életem kudarc. Valóban, mint egy végzet, olyan; És bárhogy igyekszem hasztalan; De mi kár, ha vesztes e földi harc? Csak torna ez, ideget edzeni! Szárítsd fel könnyed, ugorj, kacagj, Ha elestél, ujra kezdeni: E hajsza az Élet, ennyi csak! Még egyszer villantson szeme rám Egy sugarat ebbe a ködbe, s én Ha összedől remény-palotám, Újra épitem! bár szökevény Örökké s Hűtlen A cél!
Hogy mondjam el? A szó nem leli számat: kimondhatatlan szomj gyötör utánad. - Ha húsevő növény lehetne testem, belémszívódnál, illatomba esten. Enyém lehetne langyos, barna bőröd, kényes kezed, amivel magad őrzöd, s mely minden omló végső pillanatban elmondja: mégis, önmagam maradtam. Enyém karod, karom fölé hajolva, enyém hajad villó, fekete tolla, mely mint a szárny suhan, suhan velem, hintázó tájon, fénylőn, végtelen. Magamba innám olvadó husod, mely sűrű, s édes, mint a trópusok, és illatod borzongató varázsát, mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák. És mind magamba lenge lelkedet (fejed fölött, mint lampion lebeg) magamba mind, mohón, elégitetlen, ha húsevő virág lehetne testem. - De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem. Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.
Miképpen boltíves, pókhálós vén terem zugában álmodó középkori barát, ki lemosdotta rég a földi vágy sarát s félig már fent lebeg a tiszta éteren, ül roppant asztalnál, mely könyvekkel teli s a nagybetűk közébe kis képecskéket ékel, Madonnát fest örökké arannyal s égi kékkel, mignem szelíd mosollyal lelkét kileheli: úgy szeretnélek én is lámpásom esteli, halavány fénye mellett megörökítni, drága arany és kék szavakkal csak Téged festeni, míg ujjam el nem szárad, mint romló fának ága, s le nem lankad fejem a béke isteni ölébe, én Szerelmem, világ legszebb Virága.
Nem adhatom neked a bazilika tornyát nem adhatok neked eget sem a Clunyből a kilenc vizigót koronát még üdvöt sem adhatok neked de egy picike erszényt adhatok lágy egérprémeset ráfestve egek csillagok s benne két kék könnyemet.
Nem adhatom neked Capri szigetét szépséget nem adhatok nem süthetek ropogós cseresznyésrétest merthogy veled boldog vagyok de egy pici tokocskát adok neked puha vadmacskabőr az egész a balfelőli zsebedbe tedd és soha bele ne nézz.
Hámori István Péter
Ajándék vagy
Nekem szép vagy. És kívül-belül tiszta,
felszikrázóan igaz, mint a fény.
Úgy hullsz reám a magasodból vissza,
akár betegre a gyógyító remény.
Nekem jó vagy. És simogató szellő
ömlik a légbe lépteid nyomán.
Szikes földszívem általad lesz termő,
véled telik meg elhagyott szobám.
Messze vagy még, ám én megérzem jöttöd,
kívánásom okosságoddal őrzöd,
Szuszog szívedben megszelídült szándék.
Ajkad nyílik, ezer csengője árad,
Magamhoz vonlak, megérintem állad,
Mert ünnepemhez te vagy az ajándék.
Félálomban
Boldog, bénult félálomban
összegabalyodva, egymást
simogatva, félhomályos
szobában lennék most veled,
kedvesem. Szerelmünk tüze
melegítse testünket, lelkünket
meg a vágy, összetapadó szánk.
Tudom, így lesz: s megőrzik majd
örökre az érintést a kezek,
és a kettős emlékezet.
"Szeress, szeress, mint én szeretlek téged, oly lángolón, oly véghetetlenül, áraszd reám a fényt, s a melegséget, mely Isten arcáról szívedbe gyűl, az a te szíved egyetlen világom, nappal napom és éjjel csillagom... Milyen sötét vón a világ, az élet, ha nem szeretnél édes csillagom."
Ne rejtőzz el, úgyis látlak! Rádcsukom a szempillámat. Benn zörömbölsz a szivemben, s elsimulsz a tenyeremben, s elsimulsz az arcom bőrén, mint vadvizen a verőfény. Nagyon jó vagy, jó meleg vagy, nagyon jó így, hogy velem vagy. Mindenekben megtalállak, s öröm markol meg, ha látlak. Nézz rám, szólok a szemednek, ne fuss el, nagyon szeretlek!
Ez a szó melyet, A füledbe súgnám, Ha itt lennél velem, Még ez a szó sem fejezi ki, amit én érzek, Ez annál fényévekkel több, Ilyet még nem éreztem, Csak hittem, hogy tudom mi az igazi szerelem, De megtévesztett, Most már tudom mi a szerelem, Ez az. Pedig még nem is találkoztunk, De a beszélgetések hangulata és mélysége, Meggyőzött hogy beléd estem, Gyönyörű arcodat nézem a képeken, Folyamatosan, Nem is hiszem el, hogy van ilyen csoda a világon, Annyira szép vagy, Örülnék, ha karjaidba zárnál, És te is azt súgnád a fülembe, hogy SZERETLEK!!!
ne várj tovább! tüzek lobognak ne várj tovább! az izzás már kevés
égni kell most! elhamvadni akár tüzet gyújt benned minden égető érintés
miért reszketsz? a félelem még megbújik benned valahol miközben tested már a szabaduló vágyról dalol
minden mozdulatunk egymásba fonódik minden tiszta szavunk suttogó sikollyá oldódik
megszűnik a külön vált létezés átka elég volt! eleget vártunk már az egyesülés mámorára
érints meg Te is! ne törődj semmi mással minden más hazugság a szó a remény a vágy és még a szerelem is
tűz kell most! vadul égni kell! tested a testemhez közel Te is tudod már nem baj ha elveszel önmagad nem őrizheted meg a féktelen lobogásban megszűnsz feloldódsz a lüktető harmóniában
anyagtalan ritmussá leszel az örök létezés hulláma fut át testeden azért ölelünk hogy a kettőből egy legyen
nem számít ha fáj nem számít ha kegyetlen nem számít ki volt már most Te vagy most Én vagyok az Egyetlen
örvénylő kéj vagyunk teremtő erő így formálódik a Mindenség az Egy sokkal több mint a kettő
ki vagy? nem tudom... ki vagyok? nem tudod... de ölelésünkben újjá született az Élet megtisztult a Világ a szeretet újra élni kezdett a szerelem ismét gyöngéd lett egy mindent elsöprő minden gátat széttörő esztelen és dühöngő egyesülés után
