Szia Parsifal. Úgy emlékszem volt amikor már köszöntél nekem, de az lehet 1oo évvel ezelőtt volt.
Igen, úgy van ahogy írtad Erdéllyel kapcsolatosan és még egy számomra nagyon szomorú dolog,hogy egyre mélyül a szakadék határontúli és a magyarországi magyarok között. Azt gondolják a nagy magyarságtudatukkal, hogy a magyarországi magyarok élete rendben van. Rengeteg anyagi támogatást kapnak Magyarországtól mindenféle célokra, de akik nem értenek velük egyet, hogy ez jár nekik, azok lelkiszegények, magyarellenesek, magyar gyűlölők.
Amikor fiatal az ember azt hiszi övé a világ...később már csak inkább varázslatok vannak:jók és rosszak egyaránt.
"Aki valóban nem akar mást, mint megélni a sorsát, annak nincsenek már társai, tökéletesen egyedül van, csak a hideg világűr veszi körül. Gondoljon csak Jézusra a Getsemáne-kertben. Éltek mártírok, akik szívesen hagyták magukat keresztre feszíteni, de ők sem voltak ilyenek, nem voltak szabadok, ők is akartak valamit, amibe beleszerettek, és amiben kibontakozhattak.
Voltak példaképeik, voltak ideáljaik. Aki már csak a sorsot akarja, annak nincsenek sem példaképei, sem ideáljai, nem szeret semmit, nem vigasztalja semmi. Tulajdonképpen ezen az úton kellene menni. Az olyan emberek, mint maga és én, magányosak vagyunk, de még egymásnak társai vagyunk, még titkos elégtételt érzünk, hogy mások vagyunk, hogy fellázadunk, hogy nem a szokványosat akarjuk.
De ezen is túl kell lépnie annak, aki teljesen végig akarja járni az utat. Az ne akarjon forradalmár, példakép, vagy mártír lenni. Egyébként az lehetetlen is..." Igen, lehetetlen is volt.
De lehetett álmodni róla, lehetett megérezni, sejteni. Ha egy órára teljes csendben egészen egyedül maradtam, néha megéreztem belőle valamit. Olyankor magamba fordultam, és belenéztem sorsom tágra nyitott szemébe. Lehetett tele bölcsességgel vagy őrülettel, sugározhatott szeretetet vagy mély gonoszságot, mindegy volt. Nem én választottam, nem én akartam.
Bei seiner dritten Gesamtaufnahme der Cellosuiten von Johann Sebastian Bach geht es Yo-Yo Ma um Kultur als Vertrauensbildung inmitten von Verunsicherung. Doch auch ihm als Instrumentalist sind Grenzen gesetzt.
Ma geht es dabei nicht nur um Bach, sondern um die Bedeutung von Kultur überhaupt in bewegten Zeiten.
Das Interesse an Texten ist größer denn je. Trotzdem werden weniger Bücher verkauft. Die digitale Lektüre verändert unsere Aufnahmefähigkeit. Das hat Folgen.
Die Leute lesen immer weniger, sagen die einen. Nein, sagen die anderen, die Leute lesen den ganzen Tag. Sie lesen nur eben oft nicht Druckerzeugnisse, sondern Websites, Whatsapps, Facebook-Einträge, Tweets und Instagram-Kommentare. Das ist kein richtiges Lesen, versetzen Dritte, denn es ist kurzatmig und vergleichsweise unkonzentriert.
Aber was ist denn, hält man dagegen, mit Leuten, die der italienischen Romanautorin Elena Ferrante Band für Band über Tausende von Seiten gefolgt sind, was ist mit den Kindern, die sieben Bände mit Harry Potter durchlebt haben,
1945 kommen die amerikanischen Soldaten, die auf den jugendlichen Enzensberger wie „Besucher von einem anderen Stern“ wirkten. Nicht ausgemergelt und abgerissen wie die letzten deutschen Soldaten, sondern „lässig, gutgenährt und gutgebügelt saßen sie in ihren olivgrünen Wagen und lachten“. Unter ihnen gab es „dunkelhäutige Riesen, die Hefte mit bunten Kinderzeichnungen herumreichten, über die sie sich amüsierten“. Der jugendliche Enzensberger spricht die Soldaten an, die ihm daraufhin ein „farbiges Stäbchen“ anbieten, „das nach Entfernung der Hülle und eines silberglänzenden Papiers eine graue, mit leichtem Staub bedeckte Masse enthielt. Sie war süß und schmeckte nach Pfefferminz, schmolz aber nicht im Mund.“ So lernt man Comics, Kaugummis, Lässigkeit und Freiheit kennen, und für Enzensberger beginnt eine der besten Phasen seines Lebens, in der er unter anderem Schwarzhändler von Kuckucksuhren wird.
Das Volkstheater sucht neue Mieter
Der Publikumsausfall in den letzten Jahren war höher als erwartet. Soll sich das Haus neu definieren – und vor allem: wie? Das Wiener Volkstheater wurde als Pendant zum k. k. Hofburgtheater gegründet, mit moderaten Kartenpreisen und "niederschwelligeren" Stücken. Inzwischen sind fast 130 Jahre vergangen, und nicht nur die Gesellschaft, auch die Theaterlandschaft hat sich gravierend geändert. Welches Profil soll sich das Volkstheater, dessen Intendanten und Intendantinnen seit Jahrzehnten mit einer im Vergleich sehr schwachen finanziellen Ausstattung hadern, nach Anna Badoras Abgang 2020 geben? Kulturstadträtin Veronica Kaup-Hasler (SPÖ) erforscht in offenen Kaffeehausmeetings (täglich im Café Eiles, acht Uhr) das Begehr. Fest steht, dass der Helmer-&-Fellner-Bau am belebten Eck zum Museumsquartier attraktiv ist. Ein Riesentanker mit Repräsentationscharakter, aber auch mit fehlendem Stauraum und ohne funktionierendes Abosystem. Die Silhouette? Ein Traum. Die Sanierung ist am Laufen und nach der späten Zusage vonseiten des Bundes finanziell abgesichert. Die Ausschreibung für die Spielzeit ab 2020/21 erfolgt zu Jahresbeginn. Soll das Haus strukturell so weitermachen wie bisher, oder braucht es andere Modelle? Gleicht einem Eckzahn im Stadtbild – und ist doch dasjenige Großtheater, das für die Umsetzung zahlreicher Modelle geeignet scheint. ENSEMBLEGLANZ Das Ensembletheater ist das Herzstück des deutschen Sprechtheaters. Hier werden nicht zuletzt dank kontinuierlich gewährleisteter Kollaborationen Glanzleistungen produziert. Eine solcherart gewachsene Struktur gibt man nicht leichtfertig auf, zumal dies in etwa der Zerschlagung eines Uhrwerks gleichkäme. Die Frage ist also, welche Art "Volkstheater", sofern man den Namen beibehalten möchte, es in einer Stadt mit drei ähnlich waltenden Theaterhäusern geben soll. Das geht über die Intendantenhandschrift hinaus. Eine klare Abgrenzung zu Theater in der Josefstadt, Akademie- und Burgtheater wäre notwendig. DER KOPRO-COUP Wie Frank Castorfs Berliner Volksbühne vor die Hunde ging, das möchte man, bitte, nicht auch in Wien erleben. Hier gibt es genug eigene Probleme. Aber es muss nicht heißen, dass ein als Ensemble- und Repertoiretheater geführtes Haus sich nicht auch andere Produktionsabläufe und eine grundlegende Öffnung überlegen könnte. Mit einem Wechsel in einen Betrieb mit Kuratorenspitze und wechselnden Koproduktionen wären das Ensemblebiotop und der persönliche Charakter des Hauses verloren. Dafür wäre das Programm internationaler, vielschichtiger und kostengünstiger. Das Publikum könnte den Festivalcharme dieses Modells schätzen. DAS GLÜCKSPAKET In keinem Theateralmanach steht geschrieben: Das Wiener Volkstheater muss als Ensemblebühne unterhalten werden! In einem ersten Schritt könnte man dem Riesenmaul der Guckkastenbühne die Giftzähne ziehen. Mit der Installation einer kleinen "Black Box" würde das Haus für zeitgenössische Theaterformen im Handumdrehen aufnahmebereit. Erst dann könnte – auf Basis künstlerischer Verabredungen – eine Off-Theater-erfahrene Neo-Intendantin für Durchzug sorgen. Neben "schnellen" Eigenproduktionen im Abspielmodus wäre ein Etat für Gastspiele vonnöten. Die Zahl an jährlichen Spieltagen gehört abgesenkt
Életemben tán először köszönök egy topikban. Miért? Fáradt vagyok? Álmos? Vagy mert látom, hogy "a költészeti hölgyek" folyamatosan köszöntik egymást?
Nem is kellene most írnom. De írok. A NIB hajdani, máig meghatározó élményeim közé tartozik.
Az öreg rocker muzsikusokat nem nagyon szeretem. A rolling stones-tól és paul mccartneytől kifejezetten fölfordul a gyomrom. A sabbath az más. De őket is a régi felvételeken hallgatom. Az előbbiekre, ha fizetnének, akkor se mennék el. 1O éve(?) voltam egy Purple koncerten - és Ozzyra is elmentem volna, de valamiért lemondták.
A szerelem az bizony nagy dolog. És érdekes. És ritka. Talán nagyon-nagyon ritka. És misztikus.
Erdélyt már rég elvesztettük, Trianon csak gyorsított a dolgon. A románok "kiszülték a magyarokat" erdélyből. Erdély politika lett. A politika meg mocskos dolog.
Egy 16 éves gyerek a bulin hallgatta a black sabbathot, aztán részegen hazakísérte még részegebb barátját, a zenei csodától és a piától tántorogva, aztán ő is hazabotladozott. Azt hitte, övé lesz a világ. Mára kissé elbizonytalanodott.
Vannak napok, amikor nem vágysz másra, csak arra, hogy rommá durrantsd az aktuálisan napirendre kerülő izomcsoportodat. Ilyenkor sutba dobsz mindent, amit a “tudományos” oldal mond. Nem számít, mekkora volumennel illene edzeni. Nem számít, mekkora súlyok ideálisak neked. Nem számít, mi az ideális edzéshossz, ahogyan az ismétlésszám sem érdekel.
Csak az érdekel, hogy ezen a napon rommá durrantsd magad. Hogy úgy feszülj, mint még soha. Nem a hipertrófia miatt, és nem azért, mert ettől leszel majd nagy, hanem egyszerűen azért mert… Mert ez kibebaszott jó érzés. És mi értelme van a teremben izzadni, ha az élvezetnek soha nem adsz?
Nem vitás, hogy bármelyik izomcsoport átlagosnál nagyobb, erősebb bedurranása valóságos endorfin lökettel áraszt el egy olyan súlyzóbuzi alakot, mint te vagy én. De az sem vitás, hogy az egyik legnagyobb “fíling” az, ha a karodat durrantod szarrá. Nem a bicepszedet, és nem a tricepszedet, hanem a komplett felkarodat. Ha picit haladóbb vagy, ki is találhatod, milyen módszerrel tudod ezt az egekig fokozni.
Jól gondolod - a szuperszetteket kell segítségül hívnod!
Megoszlanak a vélemények arról, hogy jó-e mindig szuperszettben edzeni a kart. Mint ahogyan az sem mindegy, hogy a szuperszett ugyanazon izomra irányul-e, avagy antagonista szuperszett (amikor egymással ellentétes irányba funkcionáló izmokat edzel így, pl mell-hát, vagy bicepsz-tricepsz). Szerintem ebben az esetben engedd el ezt a kérdést. Nem számít. Egyetlen edzésről van szó. Ha tetszik, kis módosításokkal csinálj belőle rendszert, és nézd meg a tested reakcióit. Lehet, hogy működni is fog, főként az első időkben. Kísérletezz!
- nos ma nem csupán a karjait qrta-durrantotta szét, hanem a mellizmait is, és kaptak bőven a hátizmai is és nem keveset a lábai is. 62 éves elmúlván, az idő már nem neki dolgozik, az idő nem pénz, hanem élet.
közben michelangelora gondolt, aki pico della mirandola révén fölszívta az ősi babiloni, görög, zsidó, egyiptomi bölcsességet. nos goethe tanult-e az itáliai menekülés során a reneszánsz mitológiáin keresztül a legősibb mitológiákból? talán úgy tűnik, hogy nagyon-nagyon hallgat ezekről - és éppen az teszi gyanússá.
descartes kettévágta a világot a gatyakorcáig, mint a hajdani derék szürrealista - heisenberg (goethe segítségével) és eccles viszont a dualizmust szépen-szépen monizmussá símogatta a quantumfizika és az intellektuális-művészeti szemlélet révén.
babits halála túlságosan bezárná a magyar, a költészet provincializmusába, heisenberg vagy goethe halála meg idegen lenne számára, mint barom magyarnak.
a régi bécsi kávéházak piálásai, olvasásai, mesélései, viccei, baszásai - és ezek halvány magyar formái
hová tart ő
a jupiter szimfónia mond erről valamit?
Mozart / Symphony No. 41 in C major, K. 551 "Jupiter" (Jacobs)
Wolf Wondratschek: Unerklärliche Dummheiten des Schicksals
"Im Kaffeehaus. Alle Tische besetzt. Alle Witze erzählt."
Denn Wien, die Stadt der Musik und der Literatur – wenigstens, was das angeht, sind wir noch ein wenig international. Bei all der Melancholie, die man Wien und dem langen Verweilen in Kaffeehäusern von jeher zuschreibt, kann man Wolf Wondratscheks neues Buch Selbstbild mit russischem Klavier nur als wehmütiges Erinnerungsbuch lesen: Zwei alte Männer bilanzieren im Plauderton, rechnen ab: Suvorin etwa, der russische Held, kommt auf "mehr abgelehnte Heiratsanträge als Symphonien". So eine Rückschau ist nicht lustig, also tanzen in diesem Buch nur die Kellner, und das auch nur am Anfang. Da wird es schon früh am Morgen gewesen sein, knapp vor der Sperrstunde. Auf gut Wienerisch könnte man sagen: Vor der endgültigen, denn: "Die Gnade eines langen Lebens?", fragt Suvorin einmal, als es wieder um den nahenden Tod geht. "Ich weiß nicht. Nur noch mehr unerfüllte Träume?" Das ist der nachdenkliche Ton des Buches, und der ihn anschlägt, ist (trockener) Alkoholiker, er war ein guter, ein leidenschaftlicher Trinker. "Old Russian Tradition" nennt er das. "Wir sind Russen, wir trinken. Trau keinem, der nicht trinkt!" In diese Überzeugung mischt sich aber zwischenzeitlich auch Reflexion: "Sind Russen Trinker, weil sie unglücklich sind?" Bald versteht man, warum Suvorin ohne Regen nicht leben kann. "Welche Träume waren es, die Sie als kleiner Junge hatten? Als Sie und ich noch kurze Hosen trugen und Wollsocken, auch im Sommer?" Der ihn das fragt, ist der namenlose Ich-Erzähler, der Schriftsteller. "Seit ich mich in Wien niedergelassen habe, kann ich mich an keinen Tag erinnern, wo ich es eilig gehabt hätte." Auch seine Langsamkeit überträgt sich in die Zeilen des Buches. Beide ergänzen einander in einer Art formlosem Gespräch, die Perspektiven wechseln ansatzlos, beide sind gebildet. Der Leser erfährt nun vieles über Musik, was er zuvor womöglich nicht wusste: wie man Schubert spielt; was es braucht, um ein guter Liederbegleiter zu werden; warum Bach zu spielen "wie Zähneputzen ist, gleichsam Hygiene". Und warum man Schubert nicht langsam genug spielen kann. Zu Sowjetzeiten nahm man diesem Suvorin seinen guten Flügel, der "Roter Oktober" hieß, weg, und er musste sich mit einer industriell gefertigten Kiste namens "Estonia" begnügen, die er "Panzer" nannte. Er sah sich damit "schon Stummfilme begleiten". Zu spielen, was niemandem gefällt, wurde fortan seine Ambition. Er hasste den Applaus. Und so kennt man auch den Autor Wolf Wondratschek selbst, den in Deutschland geborenen und seit Jahren in Wien lebenden Poeten: sperrig, ruppig, widerborstig, oder noch klischeehafter: wild. Das Raubein (Früher begann der Tag mit einer Schusswunde, 1969) stürzte sich anfangs "ins wahre Leben" und schrieb darüber wie ein Amerikaner, sein reiches Werk umfasst auch zahlreiche Gedichte (Chuck's Zimmer, 1974). In den letzten Jahren haderte er zunehmend mit dem "Betrieb", so versteigerte er ein Buchmanuskript lieber an den Bestbieter, als dass er es verlegen ließ. Altersspezifisches! In einem Interview mit dem Deutschlandfunk beklagte der seit heuer 75-Jährige den Zustand der deutschsprachigen Literatur, deren "Abscheu vor einfachen Dingen, überhaupt vor der Trivialität, dem Ordinären und Offenen. Es ist wie ein Widerwille gegen das gewöhnliche Leben." Nun lässt er es selbst deutlich leiser angehen, beinahe zärtlich: "Was für eine schöne Sprache das Deutsche sein kann, wenn man es nicht brüllt. Lauschen! Was für ein Wort." Manchmal freilich gerät ihm sein Deutsch dabei allzu gespreizt: "War das der Hände Arbeit?", wird gefragt, und das Wort "Arschloch" traut sich Suvorin nur in den Mund zu nehmen, wenn er sich zuvor formvollendet dafür entschuldigt. Das "pure Leben" beschreibt Wondratschek allenfalls, wenn Altersspezifisches zur Sprache kommt: "Selbst wenn ich meinen Tag in nicht schlechter Laune hinter mich gebracht habe, riecht meine Hose nach Verzweiflung." Da kann man sich etwas vorstellen! Andererseits: Sind Engel wirklich "ein gutes Publikum, das beste, was ein Musiker sich wünschen kann"? "Unbegreiflich, wie nutzlos ein Mensch werden kann, ein Mensch wie ich, der am Ende in eine Gedächtnislücke passt, ohne Schuhe, ohne Traum", sagt der Pianist, und in seiner Verzweiflung kommt ihm folgende Einsicht: dass auch der Tod nicht mehr ist als "eine unerklärlich endgültige Dummheit des Schicksals". Wondratschek selbst ist noch lange nicht nutzlos. Es tut gut, zwei Abende lang das Phone wegzulegen und etwas so "Schönes" zu lesen. Und doch gibt es diese seltsame Erfahrung mit allem Schönen: dass es auch too much sein kann ...
A mai Vörösmarty mindezen túl van már. Ő magán viseli, régi évszázadának nyomain túl, ennek a rettenetes utolsó negyedszázadnak jegyét is. Mintha ő is keresztülment volna a világháborún és az emberiség minden válságán, amit mi késő olvasók megértünk. Arca mindjobban kezd hasonlítani ahhoz az arcképhez, amelyet az utolsó Vörösmarty-versek maguk festenek költőjükről, s amelyet Gyulai sohasem mert meglátni és hitelesíteni. Annak a költőnek arca volt ez, aki minden dolgok végére jutott, mindennek, ami emberi, megismerte igazi színét és értékét A „vén cigány" arca, aki túl van már minden borok és zenék mámorán, már nem is maga zenél, hagyja a világot beszélni, és jól tudja, hogy a világ énekének refrénje: Nincsen remény! Véred megsürüdött, Agyvelőd kiapadt, Fáradt vál Iáidról Vén gúnyád leszakadt. íme, egy nemzet legnagyobb költőjének önarcképe! De még rettenetesebb az a belső arckép, ami az utolsó hat év verseiből kegyetlen erővel égeti magát belénk: Setét eszmék borítják lelkemet, Szivemben istenkáromlás lakik. Kívánságom: vesszen ki a világ S e földi nép a legvégső fajig. Micsoda költőarc az, amelyet e megdöbbentő szavak fölfednek? És mégis ez a Vörösmarty-arc tekint ma reánk legelevenebben. Ezt a legvégsőt érezzük az igazinak, a legjellegzetesebbnek. Minden más, régebbi úgy tűnik föl, mintha csak ennek a legsötétebbnek embriója és előkészítője lett volna. Az élet és emberség öröme, a tarka világ gyönyörű útvesztője, a munka szent lelkesedése, a gondolat merész szárnycsapása, a honfiérzés büszke rajongása végső fokon ebbe a határtalan kétségbeesésbe vitt. Érthető ez? Nekünk már érthető és logikus. Iszonyú kort éltünk és élünk még, apokaliptikus rettenetek korát, s mi meg tudjuk érteni a hazájavesztett költőt, aki csalódott Istenben s emberben. Milyen kor értené meg, ha nem épp a mienk, amelynek közvetlen élménye lett a civilizáció fölbomlása, az erkölcsben és kultúrában vetett hit megrendülése s a nemzetiség eszméinek kétségbeejtő konfliktusa az emberség eszméivel? Vörösmarty személyes élménye ugyanaz volt, ami ma az egész világ közös élménye. Melyik mai költő fejezte ki ezt a nagy kollektív élményt? Igazában talán egyik se: igazi erővel, mélységgel és fenntartás nélküli őszinteséggel egyik se. Az idegeknek olyan szenvedélyvert izgalmával, mint Vörösmarty, bizonnyal egyik se [...] Tudta, hogy miként az emberek, úgy a nemzetek is képesek bűnökre és elfajulásokra. Előre látta a modern nacionalizmus kinövéseit, melyeket csak a mi korunk ismert meg igazán. Erezte a sokféle titkos kapcsolatot, amely szent eszmék és gazdasági érdekek, termés és háborúk, üzleti szabadság és emberi rabság között szövődött e komplikált, modern világban. Tudta, hogy a nemzet önállósulhat azoktól, akik alkotják, mitológiai szörnnyé válhat, mely önmagát gyötri, és saját gyermekeit eszi. Már ő birkózott a nemzet és állam viszonyának s a „totális államnak" problémáival, melyről ma oly sokat beszélünk. Lázas fantáziája elképzelte a nemzetet végső lealjasulásában, amikor polgárai már csak átkozni tudják nevét. Neve: szolgálj és ne láss bért. Neve: adj pénzt és ne tudd mért. Neve: halj meg más javáért. Neve szégyen, neve átok... Izgatottan küzdött a zsarnokság és diktatúra gondolatával, mintha érezte volna, hogyan fog ez a gondolat napjainkban új mentségeket és modern színt kapni. Egy verse, Az emberek, szinte politikai kivonat lehetne, melyben a különböző államformák egymás után leálcázódnak, s álcájuk alatt megmutatják a meztelen embert. A nép hull, amint atyái vétkeznek. Jön a Törvény, s a Törvény újra öl... És végre a dicsők: hatalmas lábuk törvény fölött... Egy strófájában mintha a modern háborús propaganda és zsurnálizmus kritikáját hallanók: Istentelen frigy van közötted, Esz és rossz akarat! A butaság dühét növeszted, Hogy lázítson hadat. S állat vagy ördög, düh vagy ész. Bármelyik győz, az ember vész: Ez örült sár, ez istenarcu lény! Nincsen remény! íme, a mai Vörösmarty, rettenetesen, véresen aktuális költő. Igazában nem is a témák és gondolatok teszik aktuálissá, hanem az érzés, mely ilyeneket mondat vele, mint „őrült sár", vagy ami a következő strófában van: „az ember fáj a földnek". Igen, pontosan ez a mi, mai érzésünk: az ember őrült sár, és fáj a földnek. Vörösmarty még azt is elképzeli, hogy az Isten elborzad, amint látja zord művét, az embert, és beleőszül a borzadásba. És mégis, nem szeretném evvel a sötét hangulattal fejezni be ezt a sötét elmélkedést. Vörösmarty, annyi kedves, játékos, vidám vers szerzője, távolról sem rideg és embertelen pesszimista, noha a kétségbeesés éppoly erős szenvedéllyé tud nőni benne, mint bármely más érzés vagy izgalom. De éppoly izgatott indulattal kapja meg olykor a misztikus remény, s valami vallásos és víziós hit is. Utolsó nagy verse, A vén cigány, mely bizonnyal a világ legszebb és legkülönösebb verseinek egyike, a zord fantázia vad és borús képeiből váratlanul prófétai ujjongásba és derűbe torkoll. Lesz még egyszer ünnep a világon! Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon... Az utolsó szó, amelyet a sötét félőrült és Istennel hadakozó Vörösmarty kimond, ez a ragyogó, józan és vallásos szó: Béke! Nemzetünk büszke lehet, mert a magyar hazafiság nagy költője nem a háború véres Türtaiosza, hanem a béke elragadtatott s önkívületben égő sámánja. Ahogy már régen is írtam róla, a költő, aki minden dolgok végére jutott, minden dolgok végén új remények kéjét, új örömök borát találja. Ez a kétségbeesett pesszimista végső és legszebb szavaival bizni és remélni tanít, ismét nagyon aktuális tanítás, mert mire van több szüksége az emberiségnek, mint bizalomra és reményre? S mi lehet ma nagyobb bűn és veszély, mint az a sötét megnyugvás a rosszban, amely kajánul és csüggedten ismételgeti: ez mindig így volt, és mindig így lesz!
NECHANSZKY LAJOS - BABITS MIHÁLYNA K Maglód, Klenova telep, 1931. febr. 17. előtt Mélyen tisztelt Mester! Ismét jelentkezem - bocsásson meg érte! Nagy alázattal kérem legyen kegyes verseimből egyet-kettőt leközölni nagybecsű lapjában. Itt élek egy tanyán, istállók, állatok, trágya, föld, erdők s óriási hókupacok közepette. Egy robot az életem. De mégsem akarok elmaradni semmitől, ami betű, ami kultúra. Egy jó könyvem sincs. S pénzem se, hogy vehetnék valamit. Nem akarom hogy haragudjon rám, hisz nincs ezen a földön jobb barátja s igazabb embere s hívője, Mesternek, mint én. Szeretném ha ember maradhatnék, s néha elmehetnék én is valami Nyugat-estre előadásra, összejövetelre. Egy kis irodalmat színi magamba. De hát Alázatos mély szeretettel kérem Mestert ne hagyjon elveszni valahol az árok szélén. Csak pár betűt kérek válaszul. Igaz megbecsülő híve Nechanszky Lajos
AZ EREDETI FAUST TRAGÉDIÁT – MELYBEN A FŐSZEREPLŐ, FAUST, TRAGIKUS VÉGET ÉR – LUTHER IDEJÉBEN A VÁSÁROKON BALLADAKÉNT ADTÁK ELŐ. GOETHE ELŐTT MÁR LESSING IS FOGLALKOZOTT A TÉMA DRAMATIZÁLÁSÁNAK GONDOLATÁVAL. E VÁLTOZATBAN FAUSTOT NEM ENGEDIK ÁT AZ ÖRDÖGNEK, HANEM ANGYALOK MENTIK MEG, „HISZEN – ÍRJA LESSING – ISTEN NEM AZÉRT OLTOTTA AZ EMBERBE A LEGNEMESEBB ÖSZTÖNT, AZ IGAZSÁG UTÁNI VÁGYAT, HOGY ÖRÖKRE BOLDOGTALANNÁ TEGYE”.
Ez a gondolat egybehangzik a következő bibliai idézettel: „Isten nem hagyja el kezeinek alkotását.” Mindazoknak, akik érzik önmagukban a fausti elemet, Fausthoz hasonlatosan be kell látniuk, hogy Mefisztó igazat szól, mikor azt mondja:
„Vendéghajat,
ezer bodor fürttel csináltass,
csatolj magadra hosszú gólyalábat,
maradsz örökre, ami vagy.”
Más szavakkal: ameddig az önismeretből nem fakad belső változás, belső érettség, az ember földhöz kötött, űzött vad marad, míg be nem látja, hogy
„Rohantam a világon át,
mit megkívántam,
üstökön ragadtam,
amit meguntam, abbahagytam,
mit elszalasztottam, nem érdekelt.
Sóvárogtam s beteltem, újra vágy
fogott el, ekként száguldottam át
az életen, hajdan vadul robogva,
de bölcsen
s megfontoltan ballagok ma.”
[429. old.]
Csak e belátás révén képes az ember a földi létnek hátat fordítani. Ezért jelenik meg e pillanatban a Faustban a földi természet képviselője. Ez a felettes én, a személyes sátán, Mefisztó, aki e perctől fogva gyengülni kezd. Már nem a Faust mögött működő hajtóerő többé, hanem sokkal inkább az ő agyafúrtan mesterkedő szolgálójává vált. Faust egy tisztulási folyamatot él meg. Gondolatainak és vágyainak jellege megváltozik, és Mefisztónak ezt figyelembe kell vennie.
Aki az igazsághoz vezető úton akar járni – hiszen ez Faust igazi célja –, annak fel kell ismernie a földi aspektusokat a mikrokozmikus rendszerben. Ezért Faust viharként tapasztalja meg önnön belső életét. Úgy érzi, hogy két lélek küzd benne egymással. És e vihartól, ettől az erőtől meg akar szabadulni. Ezért gátakat emel, hogy ’újonnan alapított birodalmát’ megvédhesse.
Azonban már a Biblia is egyértelműen utal rá a pusztai megkísértés leírásában, Júdás árulásában és a Péter általi megtagadásban is, hogy az ellenség – Sátán, Mefisztó, bárhogy is nevezik – az utolsó pillanatig megpróbálja vélt zsákmányát hatalmában tartani. A belátás által azonban a kereső mind erősebbé és óvatosabbá válik. Így az ellenfél egyre erőtlenebb lesz, míg végül meghátrál. Faust lelke megszabadul.
PARSIFAL: Final scene | Conductor: Kirill Petrenko
Für Heisenberg waren Physik und Philosophie untrennbar miteinander verbunden. Philosophisch war er überzeugt, dass die moderne Physik Plato recht gibt: „Denn die kleinsten Einheiten der Materie sind tatsächlich nicht physikalische Objekte im gewöhnlichen Sinne des Wortes; sie sind Formen, Strukturen, oder im Sinne Platos, Ideen, über die man unzweideutig nur in der Sprache der Mathematik reden kann.“ Die Symmetrien in der Grundgleichung seiner einheitlichen Feldtheorie sieht er im Sinne Platos.
Als gefährlich kritisiert Heisenberg die Spaltung zwischen Materie und Geist bei René Descartes. "Descartes erkennt, dass unser Wissen über unser eigenes Denken sicherer ist, als unser Wissen über die äußere Welt. Aber schon seine Ausgangsposition mit dem Dreieck: Gott, Welt und Ich vereinfacht die Grundlage für das weitere Philosophieren in einer gefährlichen Weise. Die Spaltung zwischen Materie und Geist oder zwischen Körper und Seele, die mit Platos Philosophie begonnen hatte, ist jetzt vollständig." Die Unterscheidung zwischen Kraftfeld und Stoff geht laut Heisenberg in der modernen Physik verloren, weil zu jedem Kraftfeld eine besondere Art von Elementarteilchen gehört.
Wichtig war für ihn der Nachweis der Einheit der Materie: Alle Elementarteilchen können in Stößen hinreichender Energie in andere Teilchen umgewandelt werden, also einfach aus kinetischer Energie erzeugt werden und sie können sich in Energie, z. B. in Strahlung verwandeln. So formuliert er: „Alle Elementarteilchen sind aus der gleichen Substanz, aus demselben Stoff gemacht, den wir nun Energie oder universelle Materie nennen können.“
Die Suche nach der tiefsten Quelle allen Verstehens war für ihn der gemeinsame Ursprung von Religion und Wissenschaft.
Miután fölfedeztük a világ sötétebb oldalát: most újra fölfedezni hozzá az egész világot, s maga teljességében, elhanyagolt lelkiségével s már-már elfeledett fényességeivel együtt: mi más ez, mint út az új klasszicizmus felé? Nem megtagadása a naturalizmusnak, hanem felhasználása és kiegészítése: visszatéréssel az örök Művészet folyton megcsorbuló és ismét kitellő természetes teljességéhez. De egyúttal mondanivaló is: nem üres művészkedés többé: alkotás és beszéd egyszerre: új és modern mondanivaló, a korból s a kornak. Új mondanivaló, mert fölfedezés; és modern, először, mert a lelkiség fölfedezése. Ha igaz, hogy a modern mondanivalónak a Kor világnézetéből kell fakadni: bizonyára semmi sem fakad inkább abból, mint a lelkiség mai fölfedezése. A naturalizmus a mechanikus világnézet irodalma volt: s a mechanikus világnézet kora mindenképpen lejárt. Ma már mindenki bergsonista, akaratlanul és öntudatlanul is; az élet senki előtt sem puszta fizikai már; s a lélektanban a végső következményeket a freudisták vonták le, kik még az idegbetegségeket is lelki okokra vezetik vissza, s lelki gyógymóddal orvosolják. Nem alkalmazkodik-e ehhez a modern regény is? A naturalisták fiziológiai regénye után a lelki regény foglalja el a tért. Nem ugyan a sematikus és analizáló pszichológiai regény, a Bourget-féle. A lelkiségnek modern felfogása kizárja a sematizálást és az analízist. A lelkiséget a maga elemezhetetlenségében, oszthatatlan feszültségében és mélységében látni, s nem többé testi és téri analógiák szerint: oly feladat, melyet a filozófia talán hiába tűz a tudomány elébe; de a költészetnek meg kell tudnia oldani.
Eccles beschäftigte sich auch philosophisch mit dem Problem des Bewusstseins. Für ihn stand fest, dass nur der Mensch ein „Ich-Bewusstsein“ besitzt. Dieses sei von Zeugung an im Menschen angelegt und entwickle sich durch die Beziehung zur Außenwelt in den ersten Lebensjahren. Eccles lehnte einen strikten Materialismus, also die Position, das Bewusstsein lasse sich auf rein physikalische und chemische Prozesse zurückführen, ab. Er verglich etwa das Gehirn mit einem Computer und das „Ich“ mit dessen Programmierer. Seine Vorstellung von der Interaktion zwischen Gehirn und immateriellem Bewusstsein stellte Eccles in den 1970er Jahren zusammen mit dem Philosophen Karl Popper in dem Buch The Self and its Brain vor (deutsch: Das Ich und sein Gehirn). Er griff dabei auf Poppers Drei -Welten-Lehre zurück und behauptete, dass es bestimmte Regionen in der linken Gehirnhälfte gebe, die eine Interaktion der materiellen „Welt 1“ mit der mentalen „Welt 2“ ermöglichten.
Vermutungen, wie diese Interaktion ablaufen könnte, stellte Eccles erst in hohem Alter an, angeregt von Ideen des deutschen Physikers und Philosophen Henry Margenau. Er postulierte, dass kleinste Prozesse auf Ebene der Quantenphysik hinreichend seien, um die Ausschüttung von Neurotransmittern zu beeinflussen und schloss, dass die Wirkung eines energie- und masselosen Geistes auf das Gehirn somit durch eine Beeinflussung der quantenmechanischen Wahrscheinlichkeitsfelder erklärbar werde. Kritiker weisen darauf hin, dass dieser Vorschlag das Erklärungsproblem des Interaktionismus nur verlagere, da nunmehr die Art der Interaktion zwischen Geist und Wahrscheinlichkeitsfeld ungeklärt sei. Trotz eines enormen Respekts vor seinem wissenschaftlichen Lebenswerk wird Eccles’ Position zum Leib-Seele-Problem, aus der er auch Hoffnung auf ein Leben nach dem Tod schöpfte, heute zumeist als unplausibel betrachtet und als Beispiel dafür gesehen, wie stark das Denken vieler Hirnforscher von religiösen Überzeugungen und von einem interaktionistischen Dualismus im Sinne René Descartes geprägt sei.
lao ce arrébb lubickolt, mert jónás, a víziló egy kissé közelebb dagonyázta magát. márpedig a sárga folyó vízilóival óvatosnak kell egzisztenciális belevetettség folytán lenni. biberkopfra gondolt, akit most engedtek ki a berlini börtönből. csak állt a kapu előtt és bámulta a tovazörgő villamosokat. anmutige gegend. a körök körét már régen felfedezte.a körök egy létrétegben zajlanak. a körök köre pedig a létrétegek között.mint a vírusok. mint a dada. a legképtelenebbűl összeeszkábált festményeket elásta a kertben és a földanyácskára bízta, hogy omtológiai emésztés útján magasabb-mélyebb szintre emelje a föstményeket.
aztán vagy kiásta őket vagy nem. protein -und föstmény-byosynthese. az ágya (ami használhatatlan a szétterülő könyv-ruha halmaz miatt) és az asztala között lévő szekérderéknyi poros, koszos könyvhalomból előhalászott egy rilkét. lenhossék(?) mártáé volt. pacótól kapta szeretettel 193O márciusában. mi van veletek drága márta, kedves pacó?
-és mi lesz veled parsifal hendrix néhány év múlva?
meine freundin, einmal habe ich dieses buch in ihre hände gelegt................
a szegedi bólya péter parker weiner leó combo. nógrádi péter rhapsodia. amikor még parsifal lovon ülő gyerek volt, gyakran hallgatott egyetem helyet modern zenét. most karrier tisztes lezárás helyett teszi ugyanezt. a pithagoraszi tudatalatti miért teszi mindezt?
They burned down the gambling house It died with an awful sound Funky Claude was running in and out Pulling kids out the ground When it all was over We had to find another place But Swiss time was running out It seemed that we would lose the raceSmoke on the water, fire in the sky Smoke on the waterWe ended up at the Grand hotel It was empty cold and bare But with the Rolling truck Stones thing just outside Making our music there With a few red lights and a few old beds We make a place to sweat No matter what we get out of this I know we'll never forgetSmoke on the water, fire in the sky Smoke on the water
tűzvarázs a bartókon. és érzi még most is a füst terjengését az első sorok fölött. mit adott neki wagner? mindent és semmit.
nem volt hozzá akaratereje ugyanakkor elég bölcs volt ahhoz, hogy beletemetkezzen a szetreotípiák végtelen semmitmondásába. egy hatalmas medvebőrön, kandalló előtt, végigkefélni az istenek alkonyát. pszicho-quantum ér-izom elmélet parsifal megalkotása. ma végre bevágott a nagy üzlet. ettől inkább zavarba jött. kényelmetlenség. szerződések, viselkedések. jobb lenne tán berúgni és kimenni a végtelen természetbe kutyáival.koszosan, elhanyagoltan, szakadtan, botladozva. keszthely. fischer annie ösztöndíjasok.
Paris 1918: Der Erste Weltkrieg mit seinen materiellen und seelischen Auszehrungen lähmt die vormals junge Kunst und Poesie, deren Wortführer Guillaume Apollinaire am Tag des Waffenstillstands den Folgen der Spanischen Grippe erliegt. Die Generation, die fünf, sechs Jahre zuvor die größte Furore seit Baudelaire und den Impressionisten gemacht und, sich auf Cézanne und den Zöllner Rousseau berufend, alle akademischen Begriffe von Kunst und Poesie zugunsten polyperspektivischer Wahrnehmungen und Tagtraumwelten über den Haufen geworfen hatte, ist dahingeschmolzen, erwachsen und ernst geworden – doch keineswegs verstummt.
Es mag nicht zuletzt dem malerischen Genie Pablo Picassos sich permanent neu zu erfinden und aus einem schier unerschöpflichen Reservoir von Einfällen zu schöpfen, zu verdanken sein, dass Paris nie an seinem Status als Metropole des „Neuen Geistes“ – des „Esprit Nouveau“, von welchem Apollinaire mit Blick auf seine kubistische Generation gesprochen hatte – zu zweifeln brauchte. Die ihren Kinderschuhen entwachsenen Surrealisten würden von sich reden machen und sich wie die Manen Apollinaires gebärden, entlehnten sie den Begriff „Surrealismus“ doch einer Wortschöpfung des Meisters, während Tristan Tzara, Man Ray und andere im Kielwasser des Dadaismus jener Welt abgedroschener Phrasen und abgegriffener Bilder eine eigene Sprache und Bildlichkeit entgegensetzten, die das Phantastische aus dem Banalen brach. Es brodelte schon wieder an der Seine und wenige Monate sollten vergehen, bis Paris wieder zu jenem Magneten wurde, dem das kreative Potential des Globus zustrebte.
Wer aber sollte die Leerstelle besetzen, die Apollinaire hinterlassen hatte, die Autorität des von allen Strömungen anerkannten und die Stichworte liefernden, für sich stehenden Dichters? Pierre Reverdy hat sich zeitlebens dagegen gesträubt, mit dem galanten, maskenreichen, im Zentrum der Aufmerksamkeit stehenden Hauptstädter verglichen zu werden. Der schweigsame, großen Gesten abgeneigte Südfranzose stand nicht gern in der Öffentlichkeit, wurde dafür wegen seiner Gedichte und seiner Überlegungen zur Natur des poetischen Bilds unter den Kollegen umso mehr verehrt und gern mit Picasso verglichen – eine Art „poet’s poet“ des surrealistischen Paris.
Picassos Schatten
Seine 1918 erschienene Sammlung „Les ardoises du toit“ („Die Dachschiefer“) begründete seinen Ruhm. Das darin enthaltene „Mémoire“ ist ein Paradebeispiel seiner Kunst, scheinbar unverbundene Wahrnehmungssplitter, Assoziationen und Reflexe wie in einem kubistischen Gemälde zusammenzubringen. Nicht Reime und Versformen sind strukturbestimmend, sondern die einzelnen Zeilen, verschieden „tief“ in den Raum der weißen Seite hinein versenkt, so dass jene dissoziierte Perspektive, die von den unvermittelten Sätzen und Satzpartikeln beschworen wird, im Schriftbild ihre Entsprechung findet. Wovon da die Rede ist, muss man sich selber zusammenreimen, und es verändert sich mit jeder Zeile, die der Dichter – wie der Maler einen Pinselstrich dem Bild – seiner Vision scheinbar gewöhnlicher Licht- und Schatteneffekte hinzufügt.
akkora szitakötő volt, mint egy gémeskút. a gémeskútra rászállott a páva. a hortobágy vármegye házára. kövidinkából volt az út kikövezve. a két fiú azon közeledett. somlóit ittak, a dunántúli kevély papság pincéjéből. és alig telt el pár évtized és a dunántúli kereszténység két unokája a woodstocki sár-mocsár- sex-zene harmónia szabadságában még azt is elfeledte, hogy volt egy cenci néni, tán még timár virgilt is no és fiatalok voltak, így a halál se jutott eszükbe. a nagy magyar irodalom, ami a XX. század legkomolyabb esztétikai-társadalmi eseményeire képtelen volt még egy lepkefingnyi sóhajtásra is. mit is vársz egy olyan országtól, ahol csak egy hobó van, és az is vitaminból és semmi se fontosabb számára, csak, hogy 156 évig éljen.
timár virgil fia és a halál fi megálltak a gémeskútnál. a szitakötő a sárga folyóról érkezett. és ebből bármi megtörténhet. csak irodalom nem. hely a semmi kapuján dörömbölő dobok, az orgazmus sikolyát tépő szólógitárok, az ágyak lüktetését brummogó basszerek.
Alberto Contadornak van egy kedves haverja, aki arról híres, hogy szép hangja van és nagyon szeret bringázni, egyszer pl. Miguel Indurain és Roberto Heras társaságában, a Giant támogatásával és támogatása céljából végigtekerte az el Caminot, na ő ki tudja fejezni ha nem is azt a fájdalmat, amit a haverja érezhetett az Angliru oldalában, hanem csak azt, amit én érzek, hogy a Szomorúszemű Mamakedvence már nincs a mezőnyben.
„Du musst die Oper leben“, sagte sie einmal. „Wenn Du etwas Trauriges singst, musst du die Schmerzen auch fühlen.“
Nem tudom, hogy e nagyszerű (tényleg: utolsó!!??) 16O kilós díva el tudta-e volna énekelni a 45 kilós hegyi szöcskék
eléhezését a 15%-os hegyi emelkedők végtelenségében? Szerelmi csalódás?-az kérem bakfitty. Politikai árulás? Az kérem bakfitty! De egy király szakasz gyötrelmeit elénekelni az már valami! (Sajnos erről nem írtak operát) ( Erről talán csak Vanda tudna)(Írni)
Die spanische Opernsängerin Montserrat Caballé ist tot. Die weltberühmte Sopranistin starb am frühen Samstagmorgen im Alter von 85 Jahren im Hospital de la Santa Creu i Sant Pau in Barcelona. Das bestätigte ein Krankenhaussprecher der Deutschen Presse-Agentur.
Der spanische Ministerpräsident Pedro Sánchez bedauerte auf Twitter die „traurige Nachricht“. „Eine große Botschafterin unseres Landes ist gestorben. Montserrat Caballé, ihre Stimme und ihre Sanftmut werden aber immer bei uns bleiben“, schrieb der Sozialist.
Caballé lag seit zwei Wochen im Krankenhaus. Sie war wegen eines Blasenproblems eingeliefert worden. Die Operndiva wurde seit mehreren Jahren von Gesundheitsproblemen geplagt. Nach einem Sturz vor sechs Jahren konnte die zweifache Mutter und Oma eines Enkelkindes kaum noch gehen und war meist auf einen Rollstuhl angewiesen. Zuletzt trat sie nur noch sitzend auf.
Montserrat Caballe / Puccini Performance / Barcelona Symphony Orchestra 1975
