Boda Magdolna
(sokszor)
Sokszor elképzelem hogy ülünk egy kávézó teraszán hûvös van ezüst a hold néha eléúszik egy felhõ átölel a karosszék rámfonja rokokós hidegét egy fekete féminda spirálisa kavarom a kávém beleejtem a kockacukrot még egyet még egyet még egyet annyit képzelõdöm már mindenütt kockacukor
(Edward E. Cummings) " Egy futó pillantásod tágra nyit: már magamra zárultam, mint az ujjak. De tőled önként bomlanak ki szirmaim, mint tavasz titokteli érintésére a rózsa. Mily hatalommal zársz-nyitsz, nem tudom, de van valami bennem, ami érti, szemednek hangja mélyebb, mint a rózsa, és senkinek, még az esőnek sincs ily csöpp keze. "
- Versben beszélek és verssel köszöntsék nagy, mozdulatlan legyezőimet s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.
Hárs
- Szülőhazádban a vén udvaron hová gurultak labdáid, szegény? Hová repült a sárkányod vajon s kedved, hited az életed felén? És merre szálltak, merre tűntek el viháncoló, víg gyermektársaid? Ezt kérdezed, de senki sem felel, csupán mi zúgunk, régi hársak itt.
Nyírfa
- Héjam fehér, mint a papír. Megbabonázza azt, ki ír és hogyha elrontott a hír, nevem álmodba visszasír. Izen neked a nyír.
Almafa
- Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel mesékről álmodom, ha jő az éjjel. A lombjaim közt almák aranya. Mindig csak adnék, én, örök anya.
Eperfa
- Itt lakmároztál egykor, az eperfán, jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel, egy nyári szellő még felém seper tán.
Nyárfa
- Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa. Karcsún, fehéren állok a határba. Úgy reszketek és sírok, mint egy árva. S minden széllel zenélek, mint a hárfa...
Jártatok már a világ partján? Miként a tengernek van partja, úgy van a világnak határa: tenger égbolt zúdul a partra. Innét indulnak a szelek, innét a kelő reggelek, és ide tér meg éjszakára a fűzfa árnya, nyírfa árnya.
Olyan az ég itt, mint a tenger. Hol tiszta kék és mozdulatlan, mint óriás kerek tükörben fénylik benne a kora hajnal; hol meg szelektől viharos, villámló felhőkkel habos haragja a földekre árad, porba döntve a földi tájat.
Élt itt valaha egy leány, elhagyatva a világ partján; akár a kelő nap, oly árva, akár a hunyó nap, oly halvány. Világ határán egymaga élt itt egy leány valaha, szomorú, szép és halavány magányos csillag, egy leány.
Maga volt, hogy a nap felfénylett, és éjszaka, hogy szállt a hold, szobácskájában egyedül, álmában is csak maga volt. Hideg esőben át a réten árván futott, árván a szélben, s mert nem volt senki élő társa, örökös csönd volt házatája.
Asztalkáján a gyertyaláng, az ablakán az éj maga, vele búsult a tányérkája, kése, kanala, pohara; s hogy vele együtt árva volt a kenyér, mibe harapott: mintha csak könnyeket törölne, mikor a morzsákat törölte...
Járt erre aztán egy madár, idejött a világ partjára, és megpillantotta a lányt, meglátta és szépnek találta. Háza előtt, az alkonyatban, kint ült a leány mozdulatlan, szótlan a világ peremén, magányos háza küszöbén.
Levél se rezdült, ág se rebbent, a tükörsíma alkonyat, mint elhagyatott aranytócsa terűlt a síma ég alatt; minden kis porszem és füszál, darabka rög, parány bogár, az egész világ hallgatott. Nézte a lemenő napot.
"Zöld levelekből, lágy mohából, puha füvekből fészket raktam, kibéleltem könnyű szelekkel, körülvettem kéklő magassal! Gyönyörű árvám, föl a magasba!" - hívta a lánykát, hogy vele lakna, hívta az árvát a madár. Szép volt, nagyon szép a leány.
Szép volt a lány és szomorú, s a nyári égbolt, ha lehet, a levelek az ágakon, rög és bogár még csöndesebb, még csendesebb, hogy válaszolt, válasza olyan árva volt, oly árva volt szava a lánynak: "Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!"
S azontúl minden alkonyattal megjött és hívta a madár: "Gyere velem, föl a magasba, siess, siess, telik a nyár! Elmúlnak napok és egek, megjönnek a vizes szelek; elfogy aranya a világnak!"
"Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!"
"Siess, siess, közeledik már eső és szél, fagy és hideg, magad leszel, ha itt a tél, s ha szólanál is, nincs kinek! Akkorra én már messze szállok, fehér hó lepi a világot, befagynak mind a tengerek, világ végén a reggelek.
Akkorra én már messze járok, sötét szobád bezárhatod. Meggyújtod majd kicsinyke lámpád, meggyújtod, aztán elfujod. Téli széllel, havas setéttel üzennél már, küldenél értem. Elsápaszt majd, tudom, a bánat."
"Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!"
"Ma messze jártam, messze szálltam, porfelhőben sor szekeret, láttam vidám falusi népet ünnepi vásárra menet; tükrös huszárt, festett pojácát, ezerszínű szalagból sárkányt, bőgő dudát, hatalmas táncot, akácfa lombjaiból sátort;
ha elmondhatnám, se hihetnéd, sikongató lányokat párban, tenger zsivajban lacikonyhát - el se hinnéd, mi mindent láttam! Mi mindent láttam! Közeledben sorra mégis mindet felejtem, mind a zajos, zöldlombos sátrat."
"Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!"
"Fényes, magas toronyra leltem, egekig emelt a torony! Tengernyi földeket beláttam, túlláttam a világokon; csúcsáról el se képzeled, erdőket láttam, réteket. Hihettél volna óriásnak!..."
"Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!"
"Ma láttam árnyékom a porban, maroknyi volt és reszketett, csak annyi volt a hideg porban, csak annyi, szinte elveszett! Csak annyi volt, kicsiny faág, ha karcolja az út porát: csak annyi volt félénk nyomom. Nem mozdult léptemre a por.
Csak a szívem vert hevesen, csak a szívem szomoruan, az vert, csupán az lüktetett, csak a szívem vert súlyosan. Tengernyi porban vézna folt, árnyékom olyan néma volt - oly árva, mint a kis füszálnak..."
"... Nem mehetek, kicsi a házad! Nem mehetek, kicsi a házad!"
"Csupasz a föld, hideg az égbolt, a föld halott, az ég halott. Nagy csendesség szállt a világra, hosszú éjek és rövid nappalok Fáradtak a falevelek, hullanak a falevelek, sötéten vándorol a szél, közel van, itt van már a tél!
A madarak is messze szálltak, üres az erdő, fekete, zörög az erdő, el kell mennem, elmegyek én is messzire! Didergő szélvészek, fagyok elűznek engem is örökre, elűznek tőled mindörökre: mennem kell, nem maradhatok! Mennem kell, nem maradhatok!"
Betette háza ajtaját, maga maradt a lány a házban, maga maradt, s hogy elaludt, árván aludt az éjszakában. Hallott távoli hangokat álmában, akkor felriadt, felébredt és ajtót nyitott. Künn hó és csönd és csillagok.
"Puha füvekből fészket raktam, lebontottam puha kis fészkem, lerontottam puha kis házam, puha házamat elcseréltem! Immáron minden csillagával egész égbolt én fészkem, házam!" - szólott szava az ég alól. De a madár nem volt sehol.
Hangját szép nyári alkonyatban halljuk mi is a kert alatt; hívja a lányt, hívja az árvát, hívja a csöpp madárkahang. És hallja fű, hallgatja fa, s mintha gyönyörűt hallana: hogy "élt egyszer egy szép leány, világ végén egy árva lány".
János Árpád
Ne álmodj kedves,mert fájni fog
Hozzád,Neked,teérted
Szólok én most:
Érzem,hogy Téged még a tűz hevít.
Ha esdve mondanám ugyan mit ér az?
A szép szó is elszáll - ezért leírom -
Az írás,ha sokszor olvasod,segít.
Ne hívd a jövőt - mely mindenki sorsa
És hívja,várja gyermek,férfi,nő.
Szépre álmodják! S az máris itt van,
És nem veszik észre,hogy múlik az idő.
Az álmok valóra sose válnak,
Amíg álmodjuk őket,minden csodaszép.
Az ébredéskor mienk a valóság,
S amire vágytunk - szappanbuborék.
Míg él az ember - a vágy is benne él.
Előbb vulkán,majd szunnyadó parázs.
De a vágyat csak megálmodhatod.
Igaz sose lesz,mert nincs olyan varázs.
Az élet szép,az élet gyönyörű,
De szebbre,jobbra álmodni ne merd -
Arra nincs és nem is lesz semmi ok!
Mert jobb a valóság,amit átélsz!
Ne álmodj kedves,mert fájni fog.
Maradj az élet kegyetlen tengerén!
Abba higgy és ott kitartóan evezz:
Aki az álmok taván hajózik,
Az előbb-utóbb mind a mélybe vesz.
Nekem most menni kell.
Hogy szerettelek,érzed és tudod,
De örökségül még egy jótanács:
Ne álmodj kedves,az ébredés fájni fog.
ne még! csak ezt a pillanatot ne! ne engedd! ne még... még nem múlhat el még nézz rám még ölelj! ha csak gondolatban is... ha csak egy álom is az egész ez a pillanat akkor is a Tiéd és az enyém
csak nézz még a szemembe csak mosolyogj rám csak érjen még hozzám tüzes tekinteted csak perzseljen csak égesse lelkemet csak had fájjon még ami nem lehet csak had érezzem hogy kell hogy nélküled... e pillanat után már nem leszek
ne még! még ne nézz félre még kapcsolódjon egybe ez a két vágy legyen ez a két tekintet a közös ágy ágya a vágynak álom a mának
talán csak hazudott érzéseket érzek talán csak én képzelem mit vársz de még akkor is még úgy is kell! csak egyetlen pillanat csak egy elragadó beléd merülő pillanat csak jön és máris elszalad csak egyetlen percet adj
ne! ne tedd! ne vedd el tőlem tekinteted... most! most végre megtaláltalak most önmagamra leltem eltűntem a szembogárban hová a lélek rejtve van megtaláltam álmaim vártak már rám vágyaim a jövőm őrized a szemed mélyén a múltam bújtatod a szemed mélyén a jelenem ott születik meg a szemed mélyén
ne! ne még! érzed a vonzást? ezt a kapcsot köztünk ez az ami felett eonok óta sohasem győztünk miért hát küzdeni két fél lélek két fél élet... most végre összekapcsolódik
csak nézz még! ismerj önmagadra bennem én is őriztelek mindig... én is kerestelek eddig... én is rád találtam és Te is rám találtál én is ezt akartam és Te is erre vágytál ne tagadd hát meg ezt a percet ne fordítsd el tekinteted ne takard el a lelked ne! ne még! még kell még kell ez az egyetlen pillanat mely mostantól... örök marad
Már régóta szeretlek. Még nem ismertelek, de már akkor is szerettelek. Léteztél a sejtjeimben és üzentél nekem, üzentél, hogy merre keresselek, üzentél nekem, amikor hegytetőn állva a szél üvöltését hallgattam. A te szavadat hallottam apró ízeltlábúak neszezésében, amikor behunyt szemmel feküdtem a fűben és vártalak. Nem tudtam, hogy létezel, csak azt tudtam, hogy szeretni akarlak, azt tudtam, hogy kereslek, hogy várlak anélkül, hogy biztosan tudnám, megérkezel. Már tudom, hogy te is vártál rám, vártál, anélkül, hogy tudtad volna, megérkezem. Talán csendben hallgattad te is a fű növését, csodáltad zöldjét, és fájt neked is a csend. Megéreztem a fájdalmadat s te megérezted az enyémet. Megéreztük egymás csendjét. A vágy csendjét.
Rakovszky Zsuzsa: Párbeszéd az időről
A: A múltnak sosincs vége. A jelen az is a múlt, álöltözetben. Rozsdás lavór a még levéltelen bodzabokor tövében, vizes böjti szelekben fölszárnyaló papírzacskó, az égbe kapaszkodva az ágak fekete szövedéke, földmélyi ikreik, a gyökerek lenn ugyanaz a tavasz tíz éve, negyven éve: soha nem múlik el, amit szerettem.
B: De az idő, mint nyaktiló, lesújt. Múlt és jelen közt ott a vérben sikló penge. A póló, amit a szél lefújt, s most ott hever az orgonabokor tövében, nem röppen vissza a kötélre újra. S ha valaki cigarettára gyújt a szivárgó gázcső közelében, a lángoló jelenből nincs visszaút a múltba, két külön kontinens a már nem és a még nem.
A: Ahogy az akna negyven éven át ott vár a sűrű gazban a kézre, mely kioldja lelkét, a robbanást, ahogy a holt tavasz kísért az új tavaszban, jéglapba zárva évtizedeket kivár a gyűlölet, a szeretet, amíg új kés sajog a régi sebben: soha nem múlik el a szeretet, ahogy nem múlik el a gyűlölet sem.
B: Sötét hernyók a porban, mint rég: dióvirág. De ez nem az a por, és nem az a diófa. A pók, amelyik itt rohan le-föl a kád falán, meg amelyik lefolyt a lefolyóba, ugyanolyan, de nem ugyanaz mégse. Halott anyád a gének semmilyen cselvetése nem hozza vissza, legfeljebb az álom. Amit egynek mutat az érzések sötétje, idegen és sokféle napvilágon.
A: De ami napvilágnál idegen, ott vár rád a sötétben, öröktől ismerősen. Kinn habzik, elforr az idő, de benn valami nem bír megváltozni mégsem soha. A vénkor udvara felett a gyermekkor holdja mind fényesebb, nincs is jelen, csak múlt álöltözetben: soha nem gyógyul be a régi seb. Azt szeretem, akit mindig szerettem.
És megjelenik a pipacs, hozza a búzatáblát, a kéken égő pacsirtát. Ő maga az útszélen színtelen. És első szavam: hol hagytad fenséges bíborszíned? És felel ő: lám, csak kelléknek szánsz, színem hatalmára vágysz, s a beteljesülésért mindent elkövetsz, hogy kedélyed virulni lássék; engem megidéztél, és jöttem én, a vihartúlélte pipacs: gyökérrel, szárral, levéllel.
Szabó Lőrinc
XXVI.
Az idő kisértetei
Sokszor bizony csüggedni látlak, és csüggedek én is. Oly rövid az út! Bennünk lakik a halál s levegővé porló percekké őrli napjainkat, és ha, a multba látva, sejtjük is, hogy évezredek szellemei mind agyunkban kisértenek, az ilyen jövő, ha lesz is, mit ér? Szomorú alázat a szivünk; de legalább tudjuk: nem éltünk egész céltalan s nem járunk úgy, mint a gőgös fa-isten, kit télre feltüzelnek: örökös kételyünk írja szemeinkbe: Első tudás: tudni, hogy gyengék, második: tudni, hogy mégis hasznosak vagyunk.
Szijártó Péter
nő
van amikor a másik szobába vonul, van amikor úgy sír hogy kívül nevet van amikor örömében könnyezik, van amikor eltitkolja hogy szeret van hogy csak érted él, és tudod hogy halni is érted fog van hogy nem viseled el, de van hogy imádod ha nyafog könnyű ruhákban jár, s neked örök rejtély marad van hogy egy nő csak puha vászon, test, meztelen darab mennyi égő virág között van hogy csak egyet mentenél van hogy pokolra jutsz miattuk s szíved a tűzbe ér van hogy aranyban látod, van hogy egyiptom barna s reméled hogy lesz olyan fehér, mint egy papíralma van hogy igent mond, van hogy csak a fejét rázza van hogy többet mondana rólad egy igaz nő álma van hogy bejön a szobádba, van hogy kifesti az életed és tudom hogy olyan is van, hogy együtt nem lehet
További szép napot kívánok ! : ))
(Szász Marianne: Száz rubái-ból)
Még látom a nap utolsó sugarát,
még hallom a természet elhaló sóhaját,
mikor elmondok érted egy rövid fohászt,
és kívánok néked halkan jó éjszakát!
Juhász Gyula
Tavasz-esti dal
Sötétkék selymét Az égi sátor Kitárja - s csönd lesz A végtelenség.
A messze élet Itt zeng szívemben S e zene békén Az égre réved...
Ti régi esték, Ti messzi vágyak: Ma minden álom És minden emlék.
Ma csillagokra Néz már a vándor Nyugodt, örök, bús, Tenger rokonra...
Zenélj szelíden Szent tavasz este S mint a virágok, Mély végtelenbe Nyílj ki ma szívem!
Amit el lehet tőled venni, az meg sem érdemli, hogy megtartsd. Amit pedig nem lehet tőled elvenni, azért miért aggódnál? A valódi kincset nem veszítheted el."
(Osho)
Presser Gábor : Hűségdal (Jó Veled)
Fenn a fán és a fáról leesve Négykézláb a diót keresve Almalopás és menekülés közben Lihegve, röhögve, kéz a kézben Jó veled
Színházban, templomban, moziban, boltban, Az utcákon és a kék alagútban, Taxiban, biciklin, mezítláb porban, Izzadva, fázva, jóban-rosszban Jó veled
Ezt én mondom, akinek elhiheted, Aki tudja, hogy milyen volt nélküled
A folyóparton, térdig a vízben, A víz alatt vagy a víz fölött éppen, A híd alatt, mikor szegények leszünk, A pálmák alatt, mikor gazdagok leszünk, Jó veled
Ezt én mondom, akinek elhiheted, Aki tudja, hogy milyen volt nélküled
Mert a szerelmem voltál, a szerelmem vagy, A szerelmem leszel, és szeretve, szeretve vagy
Munka előtt és munka helyett, Mikor reggel az ágyban kávéhoz tejet, Gömbölyödve és félig kinyúlva, Évek óta és évek múlva, Jó veled
Csőbe húzva, esőben, hóban, Sírva vigadva, nyakig a bajban, Álmodozva, úgy lassan szépen, Akkor is, ha nem szeretsz éppen, Jó veled
Légy jó mindhalálig /musical/ : A szívek melegében
Fáj, ha magad vagy, és nincs kihez szólj Nagy-nagy tüzet raksz, és mégis fázol De lásd a szívek melegében, könnyű dacolni a téllel Ott, hol szeretnek, ott sosincs hidegség.
Télből tavasz lesz egy pillantástól, Jön egy boldog perc és elvarázsol. És így a szívek melegében könnyű megférni a téllel, Künn a szél süvít, de hozzád el nem ér.
Bármily nehéz súly a szegénység Ketten elbírhatják, van kit félts, De ha nincsen egy társ, mit ér a gazdagság. Legyen minden ujjadon gyémánt, fizesd szolgák hadát, Semmi nincs, ami pótolhatná egy lélek jóságát!
Kell egy kicsiny pont a nagyvilágból, Melyhez hű maradsz, járhatsz bárhol. Hisz ott a szívek melegében tőled, s tőle szépül minden, Rossz vagy jó a sors, te mindig visszatérsz.
Bármily nehéz súly a szegénység, Ketten elbírhatják, van kit félts De ha nincsen egy társ, mit ér a gazdagság. Legyen minden ujjadon gyémánt, fizesd szolgák hadát, Semmi nincs, ami pótolhatná egy lélek jóságát!
Gyóni Géza: Némaság
Itt ülsz, mikéntha másvilági élet Lakója volnál, búsan, csöndesen. Fehér kezed forró kezembe Csak félve habozón veszem.
Amit oly vágyva vágytam elsusogni, Elhal a vallomás is ajkamon - És hallgatag szép ajkad beszédét Varázs alatt csak némán hallgatom. De nem sajnállak elveszett rímek, ti, Miket az úton elrebegtem én - Mert érezem, hogy szótalan szerelmünk Édes beszéde - legszebb költemény.
Mikor este, halk zene mellett Szép verseket olvasol, Szerelmes kábultság, S már majdnem alszol. Összefolynak a sorok, Halkul a monológ, A szavakból egy arcot, A legszebbet a világon;
S hogy mi volt e szárnyaló csoda, levendula, rózsa bódító illata, fények arany-vörös forró sugara, szélnél gyorsabb titok süvítő futama, s a dalnál is lágyabb, zúgva törtető végtelen távolból érkező életadó erő?
Nem volt több, sem kevesebb, csak egy egyszerű csoda. Egy boldog szívből feltörő, hittel teli gyermek kacaja.
Pajkos mozdulatok, falevelet kerget játszva az őszi szél, fütyörészve rohan, győztes csatákat vív. Játszva súgsz szavakat egész a lelkemig, szó nélkül beszélget két szerelmes szív.
Az élet bűvös köpenyébe bújva játsszuk, hogy szeretsz s én szeretlek, megállnak a percek, elfeledett világ nyüzsög körülöttünk, minden pillanatnak játszva örülünk, reményem már nálad, csaták nélkül adod fel a várad s csókba borul a táj, sebeim már nem fáj.
Más fény csillan mindig ha látom szemeid s ez a világ játszva oly nagyon felvidít.
Juliusz Slowacki: Százszorszépek
Édes tépdesni a százszorszép szirmán rózsafüzérként szerelmes igéket, édes volt egyszer megvallani nyilván s magunk közt százszor, hogy szeretlek téged.
Bolygani édes hársfaágak enyhén, virággal kézben és lesütött szemmel, tépett virágok levelén üzenvén: Szeretsz... és engem - őrült szerelemmel.
Ifjú tüzünkben mikor összetűztünk, s békülésünkhöz tanuk nem kellettek, üzengetősdit a virággal űztünk... Nem - szólt az egyik, s a másik: egy cseppet.
Ma elhagyottan, hívságos remények nélkül, bérceken búsan kóboroltam, s megláttam ott egy testvér százszorszépet, épp olyan volt, mint azok a fasorban.
Letéptem... szálltak a kék égre írva szavai, és lent eltűntek a tóban. S tudod, mit mondott az utolsó szirma? Hogy szeretsz, kedves, életednél jobban.
Kosztolányi Dezső: Pille
Te mindig hátratekintesz, vagy mindig előre szomorú szemeiddel. Figyeld inkább e pillét, mely most erre röpül, egymásra ájult, őrjöngő fejeink közt, teleszívja magát a méz örömével, szárnyait veregetve ragyog a napban, s úgy táncol hátra-előre, mint emlék, útravaló, el-nem-múló ajándék, a múltra, jövőre, hogy szinte mozdulatlan, és túl a bolond időn áll, mint az örökkévalóság.
Wass Albert: Te és az Isten
Gondoltál-e már arra,hogy milyen csodálatos a világ?Mennyire egész és mennyire
tökéletes minden,amit nem ember alkotott?
Nézz meg egy kis virágot.A legegyszerübbet nézz meg egy hóvirágot.
Honnan tudja meg bent a föld alatt,hogy odakint már elment a hó s az ágak
könnyező rügyein cinkék hintáznak a napsütésben?Nincs telefonja,rádiója sincsen,
mégis értesül arról,hogy mennyire haladt a világ a tavasszal.Hideg föld öleli még
a gyökerét,de már megindulnak benne az élet nedvei és moccan a csíra.
Felüti kis zöld fejét a nyirkos falevelek alól.Kinő a szár,utána futnak a levelek.
Zöldek.A föld nedvei összetalálkoznak a napsugárral és zöldre festik a hajszál-
ereket.Aztán kinyílik a szár,kifeslik a bimbó,előkacag a virág.Kacag.Szinte hallani
lehet.Nézd meg jól,milyen szép.Milyen szép és milyen tökéletes.Ember-művész
nem alkotott még hozzá foghatót,csak másolt.Egy láthatatlan művész keze dol-
gozott körülötte.
Néztél vízcseppet mikroszkóp alatt?Mennyi ezer élet nyüzsög benne.Egy egész
világ.Minden vízcsepp egy világ.Minden világ egy vízcsepp.Önmagáért való zárt
egész.A Te szemedben céltalan,mert nem vagy művész.Művész csak egy van ezen
a világon,egyetlenegy,aki alkot.Napról-napra,percről-percre mindig újat és mindig
ugyanazt.
Nézd a fát.Nézd a hegyet.Nézd a folyót vagy a tengert.És gondold el,hány milliárd
vízcseppbe zárt világ.
Aztán gondolj a csillagokra.Azokra,amiket ismersz,és azokra,amiket nem
ismerhetsz.
Tiszta éjszakákon nézz föl az égboltra:olyan éppen,mint a vízcsepp a mikroszkóp
alatt.Minden csillag egy élő valami és köztük a Tied,a Föld,talán a legkisebb.
Gondold csak el,hány milliárd vízcsepp lehet még ezen az egyen kivül amit ismersz.
És akkor gondolj szánalommal azokra,akik el akarják hitetni Veled,hogy nincs
Isten.
Nincs,mert ez vagy amaz így történt.Mert romokban fekszik a házad.Mert meg-
haltak sokan,akiket szerettél.Mert kevés a kenyér.Mert sok a nyomorúság.
A világban,mondod,nincsen igazság.És a Te világodat érted alatta.A Te külön
világodat,ezt az aszfaltos,vízvezetékes,órabéres és gyárkéményes világot.
A nyakkendős,nyúlszőrkalapos,szénhiánnyal küzdő,műhelyszagú és paragrafusok
közé zsúfolt világot.És elfelejted,hogy ezt a világot Te csináltad magadnak.
Te és a többi emberek,és így egyedül ti vagytok a felelősek mindazért,ami benne
történik.Istennek semmi köze a házakhoz és az órabérekhez,az általad feltalált
bombákhoz és drótsövényekhez,semmi köze ahhoz,hogy kapsz-e nyugdíjat vagy
sem és hogy meg tudsz-e élni abból a fizetésből,amit a többi emberek adnak
Neked az önként magadra vállalt munkáért.Isten bele sem néz a számla-
könyveidbe,nem törődik a gépeiddel és talán azt sem tudja,hogy létezik az egyik
vízcsepp milliomodik porszemén egy úgynevezett társadalmi rendszer,amit
mesterségesen fölépitettél magadnak és amivel most nem vagy megelégedve.
Ő a csillagrendszerekkel és az ibolyák gyökerével törődik csupán.
Isten művész,aki megalkotta a világok milliárdjait és pillanatról pillanatra újakat
alkot.Amit Ő alkotott,azért vállalja a felelősséget.Ott minden az Ő elgondolása
szerint történik,tiszta és művészi törvények alapján.Ott nincsenek meglepetések
és váratlan fordulatok.Nincs győzelme a gonosznak,mert nincs gonosz.Ezt a fogal-
mat az ember alkotta és emelte földöntúli alapzatra,hogy megbocsáthasson
magának,ha ostobaságot cselekszik.A sas nem gonosz,amikor lecsap a galambra.
Fiainak viszi,hogy élhessenek.Művészi rendező keze igazította így a szerepeket,
hogy ne szaporodhassanak el a galambok s ne egyék el az egerek elől a gabonát.
Az ember alkotott magának egy külön világot,a vízcseppeken belül.Kiugrott a nagy
együttesből,kivonta magát a művészi rendező keze alól,ácsolt magának külön
színpadot,pingált magának külön díszleteket s maga osztja ki magának a szerepe-
ket benne.Hát ne jajgasson,ha rosszul sikerül az előadás.Ha a kontár módon
ácsolt kulisszák olykor rászakadnak és rozsdás szögekbe veri a fejét.Maga tette
oda a szögeket.
Ha rosszul mennek tehát a dolgaid,ne csodálkozz.És főleg ne igyekezz Istenre
hárítani a ballépések felelősségét.Szabad kezet kértél,s Ő amennyire lehetett
szabad kezet adott.A lerombolt házakért,a drágaságért,a feketepiacért,a szén-
hiányért s azért,hogy pénz nélkül maradtál és vakarod a fejed:Ő igazán nem
tehet.Talán nem is tud ezekről.Nem kíváncsi,hogy az Ő rendjén kivül,a sok milliárd
vízcsepp közül az egyikben egy izgága moszatocska a maga önteltségéből mire
végezte.Neki a hóvirágokra van gondja,meg a madarakra.A csillagokra és a fákra.
Meg arra,hogy szüless és meghalj.És hogy a gyomrod - feltéve,ha a mértéktelen-
ségedben el nem rontottad - megeméssze az ételt,amit adsz neki.Nem felelős,
ha szíved idő elött megunja pumpálni a véredet,mert hanyagul és könnyelmüen
elrontottad felesleges izgalmakkal,amiket a magad bossszantására sikerrel
kiagyaltál.
Egyáltalában:az Istennek hagyj békét saját világoddal kapcsolatban.Nem várhatod
hogy Ő menjen oda hozzád,ha magad voltál az,aki fölényes emberi elmédre
hivatkozva hátat fordítottál Neki.Te kell fölkeressed Őt,ha vissza akarsz Hozzá
menni.
Könnyen megleled,ha igaz és tiszta benned a szándék.Ha nem sértett híúságodat
és csalódott önzésedet akarod Neki elpanaszolni,hanem egyszerűen csak látni
akarod Őt s megnyugodni abban,hogy van.
Ott leled mindég,a műhelyében.A vízcseppben,amit számodra alkotott.Csak nyisd
ki a szemed jól.
Megtalálod a fűszálban,amikor éppen nő.A virágokban,mikor szirmait bontja.
A pillangóban,ahogy szárnyra kél.
Ott dolgozik.És ha elég tisztán és elég egyszerüen állasz meg előtte,levetve
minden magadra aggatott bohóc-cicomát,amit társadalompolitikának,
tudománynak vagy előítéletnek nevezel:akkor talán reád is néz.Talán még reád
is mosolyog.Mélységesmély,szelíd művész-szemével végigsimogat és azt mondja:
- Bizony látom,rossz bőrben vagy fiam.Ideje volt,hogy visszatérj közénk.
Egyszer kimentettem egy kolibrit egy macska szájából. A tenyeremben tartottam az apró madarat, egyik kezemmel befedve a másikat. Nem éreztem a madár súlyát, és nem is tudtam volna, hogy ott van, ha nem éreztem volna a szívdobogását. Így van ez egy jó történettel vagy verssel is. A szívverést kell érezni, nem az olvasmány súlyát."
(Ray Douglas Bradbury)
Komáromi János
Dióhéj:
Gittai István:
További szép napot kívánok ! : ))
(Szász Marianne: Száz rubái-ból)
Még látom a nap utolsó sugarát,
még hallom a természet elhaló sóhaját,
mikor elmondok érted egy rövid fohászt,
és kívánok néked halkan jó éjszakát!
Juhász Gyula
Tavasz-esti dal
Sötétkék selymét
Károlyi Amy
Kellemes száp napot kívánok! :)) 