"Valahol mintha azt olvastam volna az errar ige kapcsán, hogy nem kezdődhet hangsúlyos e-vel spanyol szó (talán Király Rudolf nyelvkönyvében), de lehet, hogy rosszul értettem. Majd megnézem újra. Azt hittem egyébként, ezért van ékezet az "estás", "está" alakokon és E/1-ben is ezért estoy, mert így tud a végére esni a hangsúly."
Hát ennek bizony nézz utána jobban, mert marhaság. :-))) Hiszen miért ne kezdődhetne, eleve a kétszótagú, e-vel kezdődő szavaknál az a természetes, ha az első szótagra esik a hangsúly.
Az estòy, estás, está stb. igénél pontosan azért van ékezet, mert a szó végére esik, és az ékezettel éppen a kivételeket jelölik a hangsúly statisztikai szabályszerűsége alól.
Az estar (< STARE) ige azért véghangsúlyos, mert az elején lévő e- csak egy ún. kötőhang, amely a st- "kiejthetetlenségének" feloldására szolgál, ami már megvolt a beszélt latinban is, csak nem írták (az Itáliában talált "elvétett" feliratok tesznek rá tanúbizonyságot). Így van a portugálban, a katalánban, a franciában (csak ott az -s- kiesett), a szárdban, és így volt a régi olaszban is (per isbaglio). Az olaszban azért nem maradt meg, mert az olasz az előtte álló szó magánhangzós végződésével akadályozza meg a mássalhangzótorlódást:lo spagnolo (és ezért nem *il spagnolo).
A keveredés már a beszélt latinban megvolt, ugyanis nem tudták, hogy melyik szó kezdődött írásban valóban i-vel és melyik s+msh.-val, ezért van pl. az olaszban — hiperkorrekcióval — storia (< HISTORIA, vö. ósp. estoria, sp. historia), Spagna (< HISPANIA, vö. sp. régi helyesírású Hespaña, ma España), spiegare (< EXPLICARE) stb., vagyis a beszélők azt hitték, hogy a szókezdő i-/e- ezekben a szavakban csak ejtéskönnyítő hang (a H- pedig már a klasszikus latin korban sem ejtődött).
De hozhatnék példát a franciából is: école (< *escole < SCHOLA), étoile (< *estoile < STELLA), écrit (< *escrit < SCRIPTU) stb., a szárdból: istare stb.
Csak hobbiból. :D Érdekességként, hogy mennyire tökéletesen lehet vajon egy ilyet megcsinálni, és egy régi számítógéptípusra ilyet írni szintén érdekesség. Érdekelnek a nyelvek és a programozás is kicsit. Gyakorlati haszna valóban nincs túl sok, legfeljebb átfogóbban fogom majd látni a spanyol igeragozást. Esetleg majd ha kész lesz a program, írhatok róla valami elemzést, hogy mi mit csinál, mire miért van szükség, és így a spanyol igeragozás összefüggései is átláthatóbbak lennének.
Valahol mintha azt olvastam volna az errar ige kapcsán, hogy nem kezdődhet hangsúlyos e-vel spanyol szó (talán Király Rudolf nyelvkönyvében), de lehet, hogy rosszul értettem. Majd megnézem újra. Azt hittem egyébként, ezért van ékezet az "estás", "está" alakokon és E/1-ben is ezért estoy, mert így tud a végére esni a hangsúly. :D De akkor tévedtem.
A Verbixet ismerem, van szabad letölthető változata is, több száz nyelvet tartalmaz az adatbázisa. Szóval igazából nem értem, hogy miért írsz külön programot, amikor már írtak erre tökéleteset :) Persze ha ez neked gyakorlás vagy valamilyen számtech-vizsga része, akkor nem szóltam. :)
Az u-ból soha nem is lesz ue, mivel az ue a latin rövid (nyílt) o folytatása. Az egyetlen kivétel a jugar (juego), de igazából az sem kivétel, mert a latin IOCARI igéből származik, csak az o bezáródott.
A diftongus kezdetben csak helyesírási kérdés volt, mivel valamivel jelölni kellet az "ízes" o-t. Az olasz az uo-t választotta, a román az oa-t. De lényegében ez egy zártan induló és nyíltba átmenő o volt, aztán miután megjelent a helyesírásban, akkor kezdték tudatosan ue-nek, uo-nak ejteni.
---
"Amúgy ha a kijelentő és a kötőmód jelen idején sikerül átküzdeni magam, akkor a többi igeidőben ennyi bonyodalom már nem várható?"
Az imperfectóban csak három rendhagyó ige van, pontosabban egy és két fél. :)
A ser létigének era, eras, era, éramos, erais, eran.
Az ir igének iba, ibas, iba, íbamos, ibais, iban, de itt csak a -b- megőrzéséről van szó a szó rövidsége miatt).
A ver igénél veía, veías, veía, veíamos, veíais, veían, ez viszont abból adódik, hogy eredetileg veer (< *veyer < VIDERE) volt — vö. leer, creer.
A futuro simple és a condicional simple ragjai a főnévi igenévhez kapcsolódnak, mivel eredetileg a főnévi igenév + haber összevont alakjairól van szó (cantaré = cantar+he, cantaría = cantar+había), más kérdés, hogy néhány igénél a főnévi igenév rövidül:
caber > cabr-
decir > dir-
haber > habr-
hacer > har-
poner > *ponr- > pondr-
poder > podr-
saber > sabr-
salir > *salr- > saldr-
tener > *tenr- > tendr-
valer > *valr- > valdr-
venir > *venr- > vendr-
és ezek származékaiban, kivétel a bendecir és maldecir, ahol szabályosak (bendeciré, maldecirás stb.). Amint láthatod, a -d- csak egy ejtéskönnyítő hang likvida és -r- között, a magánhangzó-kiesés miatt.
---
"Szerintem ott hiba van ebben, hogy mivel nem kezdődhet hangsúlyos "e"-vel spanyol szó, nem kellene a kétszótagú, "e"-vel kezdődő igéket "ye" változás nélkül kiírnia"
Ezt most nem egészen értem. Miért ne kezdődhetne hangsúlyos e-vel szó? eres, éramos, entro, echan (igék), élite, éxito, éxtasis stb. (főnevek), stb. Az e > ie pedig szintén nem törvényszerű, és semmi köze a szótagszámhoz, hanem attól függ, hogy a latinban rövid volt-e az -e- a tőhangsúlyos alakokban.
Most a "descubrir" igén gondolkodtam el. Itt sem lesz az "u"-ból "ue". Túlzás lenne általánosítani, hogy az "-ir" végű igéknél nincsen o (u) -> ue változás? Szóval nem igazán lehet összefüggést találni az igecsoport és az "ue" hangváltozás között? Nekem az "-er" végűeknél tűnik a leggyakoribbnak az "ue" tőhangváltás, de véletlen is lehet, hogy főleg ilyen igékbe botlottam.
Amúgy ha a kijelentő és a kötőmód jelen idején sikerül átküzdeni magam, akkor a többi igeidőben ennyi bonyodalom már nem várható? :D (Imperfecto, futuro, condicional jóval egyszerűbbnek tűnik, a többin még nem gondolkodtam el.)
Itt egyébként van egy on-line spanyol igeragozó oldal, bármilyen, akár fiktív spanyol igét is be lehet írni és elragozza, csak a végződés stimmeljen (pl. akár szkafander - szkafando, szkafandes ...) Szerintem ott hiba van ebben, hogy mivel nem kezdődhet hangsúlyos "e"-vel spanyol szó, nem kellene a kétszótagú, "e"-vel kezdődő igéket "ye" változás nélkül kiírnia. Bár úgy látom, az egyetlen ilyen valós ige, az errar esetében is létezik a "yerro" mellett az "erro" is, ezt eddig nem tudtam.
Visszatérve egy kicsit -g-re, a tengo és a vengo azért nem lett *tiengo és *viengo, mert bizonyos — eredetileg palatális vagy palatalizált (-ll-, -ch-, -ñ-, -ng-) — csoportok környezetében nem lett a rövid e-ből ie, az olaszban pedig csak nyílt szótagban fordulhat elő a ie, ott meg azért nem. De pl. az aragóniai dialektusban tiengo. :)
1. Igen. Ennek az az oka, hogy a -ger, -gir végű igék (és az összes szó, amelyben ge-, gi- van) ún. "kultizmusok" vagyis a latin írott nyelv útján meghonosodott igék, és ebben az esetben a kiejtés az írás szerint történik (az eredeti latin ge-, gi- a spanyolban [j-] lett, hangsúlytalan szótagban el is tűnhetett: GYPSU > yeso, GELU > hielo, GERMANU > *iermano > hermano, PLAGIA > playa, GENTE > ósp. yente — majd visszavették a művelt gente alakot).
Az olaszban sem a kiejtés igazodik a helyesíráshoz, hanem a beszélt latinban a ge, gi szótag palatalizálódott, kiejtése [gje], [gji] > [gye], [gyi] volt. Ezt a spanyol továbbvitte, az olaszban és a románban még előrébb került a képzés helye és affrikatizálódott, így lett [dzse], [dzsi], ahogy az ófranciában és az óportugálban is, ami az utóbbi kettőben később réshanggá vált ([zse], [zsi]).
"Vannak még egyéb cseles mássalhangzók -ar, -er, -ir előtt, melyek kiejtése más magas és mély magánhangzó előtt. Itt is mindig a kiejtéshez való hűség a mérvadó, hogy mindig ugyanúgy kelljen kiejteni egy adott hangot?"
Igen, a szabályos igéknél a tővégi mássalhangzó megy végig, függetlenül attól, hogy mély vagy magas magánhangzó követi a ragozás során, s ehhez a helyesírás igazodik. A legegyszerűbb, ha megjegyzed az alábbit:
que, qui, ca, co, cu
gue, gue, ga, go, gu
ce, ci, za, zo, zu
ge, gi, ja, jo, ju
cue, cui, cua, cuo
güe, güi, gua, guo
Pl. explicar 'magyaráz' (a tompa ékezetekkel a hangsúlyt jelöltem, egyébként nem kell):
Arra figyelj, hogy ha a főnévi igenév végződése -jar, -jer, -jir (nem tudom, hogy az utóbbi létezik-e egyáltalán), akkor a -j- nem válozik a helyesírásban, ugyanis az állhat e, i előtt is (a z-vel ellentétben, amely csak a, o, u és msh. előtt, ill. szóvégen állhat: luz 'fény' > luces 'fények', lucecita 'fényecske, fénysugár').
2. Igen. Nem tudok kivételről.
3. Nem, a salir (salgo) és a valer (valgo) rendhagyóak ebből a szempontból. Pl. anhelar > anhelo, anhelas stb., volar > vuelo, vuelas stb. stb.
A tőmagáhangzó-váltás az egyéb tőbeli változásoktól független. A tőhangváltás ugyanúgy megjelenik a kötőmód jelen idejének tőhangsúlyos alakjaiban (E/1—3. és T/3.), mint a kijelentő mód jelen idejében.
Azoknak az igéknél, ahol tővégi mássalhangzó változik, vagy -g- ékelődik be, ott a kijelentő mód jelen idejű alakja alapján ez végigmegy a kötőmód jelen idejében.
Az e > i esetében a megfigyelésed, azt hiszem, korrekt:
Ígérem, titeket is engedlek szóhoz jutni, de még néhány kérdés.
1. A -gir végű igéknél kivétel nélkül minden igénél "j" lesz a "g"-ből mély magánhangzó előtt? Tehát minden esetben a kiejtéshez igazodik a helyesírás? Vannak még egyéb cseles mássalhangzók -ar, -er, -ir előtt, melyek kiejtése más magas és mély magánhangzó előtt. Itt is mindig a kiejtéshez való hűség a mérvadó, hogy mindig ugyanúgy kelljen kiejteni egy adott hangot?
Azért is kérdezem, mert az olaszban néha a kiejtés igazodik a helyesírásohoz, mégpedig az -ere végű igéknél. Pl. a "leggere" (olvasni) "gg"-jét "ddzs"-nek kell ejteni, de E/1-ben "leggo" lesz, kiejtésben is "gg", nem "ddzs". E/2-ben "leggi", ennek kiejtése már "leddzsi". A spanyolban ilyesmi nincs? Az olaszban az -are végű igéknél viszont nem a helyesírás, hanem a kiejtés a mérvadó. Így a "-gare" végű igék a kiejtés megőrzése érdekében magas magánhangzó előtt "h"-t toldanak be, pl. fizetni=pagare, ennek ragozása jelen időben: pago, paghi, paga; paghiamo, pagate, pagano. Így a rag előtti hang minden személyben "g" marad.
2. az -acer, -ecer, -ocer, -ucir végű igék kijelentő jelen E/1-ben "-zco" végződést kapnak. (Erről már beszéltünk az "inkoatív" igékkel kapcsolatban.) Ez minden igénél így van? Vannak kivételek?
3. Az -alir, -aler végű igék mind "g"-vel bővülnek kijelentő jelen E/1-ben a rag előtt (pl. salir - salgo)? Vannak kivételek?
Na, jól elbeszélgetek itt magamban. :D Végül arra jutottam, azt is megnézi a program, e -> i tőhangváltás van-e és azt is, hogy kijelentő jelen E/1 és E/2 töve azonos-e. Más tényezőket ugye nem kell figyelembe venni azzal kapcsolatban, hogy kötőmód jelenben T/1 és T/2-ben ugyanaz lesz-e a tő, mint a többi személyben? (Természetesen a teljesen rendhagyó igéket majd külön "meg kell etetni" a programmal.)
Közben rájöttem, még kicsit bonyolultabb a dolog, mint gondolnám. Ugyanis pl. a "poner" igénél semmiféle tőhangváltás nincs is és ugyanaz a tő megy végig. Tehát nem csak azt kell figyeltetni a programmal, hogy e -> i tőhangváltás van-e, hanem valami mást is. Mégiscsak valami olyasmi is döntő lehet, hogy a kijelentő jelen E/1 töve eltér-e az E/2 tövétől, és ha igen, akkor az E/1 tő lesz végig. Legalábbis programozásilag így lehetne ezt talán a legcélszerűbben megoldani, ha igaz, amit írtam. Pl. digo, dices töve nem azonos (dig =/= dic), bár ez az ige nem is lényeges, mert az e -> i tőhangváltással kiszúrható egyből, hogy mi lesz végig a kötőmód jelen töve. Annál inkább pl. a poner, tener már jobb példa: teng =/= tien vagy pong =/= pon. Tehát a kérdés, hogy ahol nincs tőhangváltás vagy nem "e->i" tőhangváltás van, ott maradéktalanul alkalmazható-e ez a "tőhasonlítós" szabály... Remélem, érthetően sikerült megfogalmaznom a kérdést így péntek délután. :D
Újabb érdekességbe botlottam. Mitől is függ, hogy kötőmód jelen időben végig ugyanaz a tő lesz-e (pl. decir -> diga ... digamos) vagy kétféle tő lesz-e (pl. emezar -> empiece ... empecemos)? Jól értem, hogy ez attól függ, hogy diftongus lép-e be a tőhangváltásnál vagy nem? Ha jól értem, akkor e -> ie, o (u) -> ue változásnál kötőmódban is kétféle tő van, míg e -> i változásnál kötőmódban csak egyféle tő van. Szóval elég a ragozó programnál azt figyelni csak, hogy e -> i változás van-e, és ha igen, akkor végig ugyanaz a tő? Vagy valami mástól is függ (pl. igeragozási csoportból, ami a kivételek miatt lehet érdekes)?
Szegény ragozóprogram eddig csak az e -> ie változást tudta, az e -> i-t nem. Most az utóbbira is megtanítottam kijelentő jelenben, és elkezdte kötőmód jelenben rosszul ragozni azokat, amiket eddig jól ragozott. Eddig azt figyeltettem vele, hogy ha kijelentő jelen E/1 töve az utolsó betűt leszámítva nem egyezik meg az E/2 tövével az utolsó betűt leszámítva, akkor kötőmód jelenben végig a kijelentő jelen E/1 töve legyen. De lehet, ehelyett kéne betenni, hogy azt figyelje, hogy "i" tőhangváltás van-e. Mindegy, ezt most lehet, bonyolultan sikerült leírnom, nem lényeges, micsinál a program. :D
A spanyolban az -iar, -uar végű, illetve a tőben -ai-, -au-, -ei-, -eu- kettőshangzót tartalmazó igék ragozódhatnak kétféleképpen attól függőn, hogy a ragozás során az i/u-ra, vagy a nyílt magánhangzóra esik a hangsúly.
Így pl. az estudiar 'tanulni' igénél a tőbeli -u- a hangsúlyos: estudio, estudias... stb., viszont pl. a variar 'váltakozik' igében a tővégi -i-: varío, varías, varía... stb.
Nézd, ez nyelvi konvenció kérdése. Ha az olasz nyelvészek, grammatikusok azt mondják, hogy ez nekik csak három, akkor három. A normatív nyelvtani kérdések is csak megegyezésen alapulnak. Én a Manual de lingüística románica (Gargallo Gil—Bastardas) alapján írtam, hogy az olasz továbbvitte a négy ragozást, mert ott ez így van benne.
"Egyébként az amanecer, anochecer igéknek elméletileg csak E/3 alakjuk van? A többi személy is képezhető, de a gyakorlatban nem nagyon használják sztem."
Nem feltétlenül. Pl. az amanecer költői nyelvben azt is jelenti, hogy '(fel)ébredni': "...viajé de madrugada y amanecí en ti" — 'hajnalban utaztam és benned ébredtem', szerepel egy dalban.
Fura nekem ez a 4 csoport az olaszban. :D Ha a történeti előzményektől eltekintünk, semmi különbség nincs a két -ere végű csoport között, csak a főnévi igenév hangsúlya. Tényleg lehet a hangsúlynak jelentésmegkülönböztető szerepe, de ebben a konkrét esetben nem, azaz nincs olyan főnévi igenév alak, aminek ha a hangsúlya máshova kerül, mást jelent, legalábbis még nem találkoztam ilyennel. Nyelvtörténeti szempontból persze beszélhetünk 4 csoportról is. Csak ma már a főnévi igenév hangsúlyán kívül semmilyen különbség nincs az -ere végű igék eme két csoportja között. A latinban szerintem azért célszerű a 4 csoportot megkülönböztetni, mert pl. jelen időben az igeragok nem azonosak a két csoportban, még ha nem is nagy az eltérés.
Egyébként az amanecer, anochecer igéknek elméletileg csak E/3 alakjuk van? A többi személy is képezhető, de a gyakorlatban nem nagyon használják sztem. Vagy ez annyira nem szigorú megkötés, mint pl. az angolban vagy a németben az "esik az eső"-féle igék esetében? (Az angolban "nulla argumentumú" igéknek nevezik ezeket.)
Tehát szerintem az olaszban sem igazából "tőbővülés"-ről van szó, hanem a többi alak leegyszerűsödéséről, ahol ez szintén megvolt. Vö. a spanyol parecer 'tűnik, látszik':
Hát pontosan ezért négy, mert az -ere végűek kétféle hangsúlyozással ragozódhatnak. A hangsúly jelentésmegkülönböztető szerepű, tehát ez már épp elég indok ahhoz, hogy morfológiailag két különböző típus legyen. Viszont ha megfigyeled, a latinban a harmadéles -ere (III.) az -íre (IV.) ragozási csoporthoz áll inkább közelebb, nem is az -ére (II.)-hez.
Egyébként abban igazad van, hogy a nyelvészek egy része ezt valóban csak három csoportnak tekinti a latinban és az olaszban is, viszont a hagyományosan nyelvtanok szerint és nyelvtörténetileg is négy van.
"Ami még érdekes, az ún. "inkoatív" igék, az -ire csoporton belül, a tő és a rag közé egy -isc szótag ékelődik egyes számban és T/3-ban. A franciában is van ilyen, csak ott meg éppen T/1 és T/2-ben van ez a tőbővülés. Meg a románban is van, ott az olaszhoz hasonló. Valamint a románban van az első csoporton belül egy alcsoport, ott -ez- szótag ékelődik be, és olasz dialektusban is van hasonló, csak ott -ej- szótaggal bővül az ige. Érdekes, hogy a spanyolban és a portugálban ilyen nincs. Bár valami nyoma van, a rendhagyó igék között a -zco végűek E/1-ben."
Már hogyne lenne, sőt! A finisco és hasonlók a latinban az -escere végződésre vezethetőek vissza, amely eredeti funkciója szerint kezdődő cselekvést/történést, valaminek a kezdetét jelölte. A spanyolban az -ecer végződés formájában folytatódik (a portugálban még az -s- is megmaradt: -escer) és többé-kevésbé megőrizte az eredeti árnyalatot is (florecer 'virágzik', atardecer 'eljön a délután', amanecer 'hajnalodik', anochecer 'esteledik', desvanecer 'elhalványul, elgyengül' stb.), ragozásuk -ezco, -eces, -ece, -ecemos, -ecéis, -ecen (ami eredetileg -esco, -esces, -esce... volt), kötőmódban -ezca, -ezcas, -ezca stb. Az, hogy a mai helyesírásban -zc- és nem -sc- nincs jelentősége.
"Meg az is érdekes, hogy ahol az olaszban ilyen tőbővüléses ige lenne, ott a spanyolban más tövű ige van használatban hasonló jelentésben. Pl. ol. finire = sp. acabar; ol. capire = sp. entender (bár talán van a spanyolban is vmi fenezco (befejezem), de bizonyára inkább az acabar-t használják)."
A kettőnek semmi köze egymáshoz, itt csak arról van szó, hogy területenként más és más igéket használtak ugyanarra. A spanyolban is megvan a finalizar 'befejeződik', de ez túl "hivatalos", hogy úgy mondjam, a köznyelvben a terminar és az acabar használatos, az utóbbi lényegében az a- 'be-' és a cabo 'fej' összetétellel képzett ige, tehát szó szerint azt jelenti, hogy 'befejez'.
A capire igének a spanyol caber a megfelelője és jelentése 'belefér', pl. no me cabe en la cabeza 'nem fér a fejembe'. Az entender (< intendere) eredeti latin jelentése azt hiszem 'figyelmét szegezi valamire' volt. De ennek szinonimája comprender (< comprehendere) is, a kettő között talán van egy nagyon halvány jelentésbeli árnyalat, az utóbbit talán inkább átvitt értelemben használják (pl. megérti a másik helyzetét), az előbbit pedig a szó szerinti értelemben, megért, felfog vmit. De pl. nyelvre mindkettőt lehet használni: no entiendo, no comprendo.
Hogy érted, hogy az olasz továbbvitte mind a 4 igeragozást? Ott is csak 3 van (-are, -ere, -ire végűek). Mondjuk az -ere végűek egy részénél a főnévi igenévben a hangsúly a tőre, más részüknél a ragra esik, de ezek kívül semmi különbség nincs a kettő között a ragozásban.
Ami még érdekes, az ún. "inkoatív" igék, az -ire csoporton belül, a tő és a rag közé egy -isc szótag ékelődik egyes számban és T/3-ban. A franciában is van ilyen, csak ott meg éppen T/1 és T/2-ben van ez a tőbővülés. Meg a románban is van, ott az olaszhoz hasonló. Valamint a románban van az első csoporton belül egy alcsoport, ott -ez- szótag ékelődik be, és olasz dialektusban is van hasonló, csak ott -ej- szótaggal bővül az ige. Érdekes, hogy a spanyolban és a portugálban ilyen nincs. Bár valami nyoma van, a rendhagyó igék között a -zco végűek E/1-ben. A vulgáris latinban volt valami "finisco, finiscis, finiscit". Meg az is érdekes, hogy ahol az olaszban ilyen tőbővüléses ige lenne, ott a spanyolban más tövű ige van használatban hasonló jelentésben. Pl. ol. finire = sp. acabar; ol. capire = sp. entender (bár talán van a spanyolban is vmi fenezco (befejezem), de bizonyára inkább az acabar-t használják).
Igen, ez érdekes, olyan a spanyolban nincs, hogy egyazon igeidőben két különböző több tőből származó alakok vannak. A ser (essere) igénél is ez csak látszólagos:
soy, eres, es, somos, sois, son (< sum, eris*, est, sumus, sutis*, sunt)
...és azért látszólagos a tőbeli eltérés, mert ez az ólatinban a következő ragozásra vezethető vissza: *esom, es, est, *esomos, *esteis, *esont.
*Az eris latin jövő időből kölcsönzött alak (annak elkerülésére, hogy ugyanaz legyen az E/2 és E/3: es > *es, est > es); a *sutis pedig vulgáris analógiás fejlemény.
-----
Az olasz andare igénél szóhasadásról van szó, két latin igéből vonódott össze: egyrészt a vulgáris latin *amlare (< lat. ambulare), másrészt a latin vadere.
A spanyolban az andar megőrizte végig a tövet: ando, andas, anda, andamos, andáis, andan. A spanyolban a latin ire+vadere+esse vonódott össze azirige paradigmájában:
Jelen idő: voy, vas, va, vamos, vais, van (< vadere), és ebből a kötőmód jelen ideje is;
Múlt idő: fui, fuiste, fue, fuimos, fuisteis, fueron (< esse) és ebből a kötőmód imperfectója is;
Arra gondoltam, úgy oldom meg, hogy a gép helyesen tudja ragozni a kötőmód jelen időt, hogy megnézem, kijelenő mód jelen időben E/1-ben és E/2-ben azonos-e a tő. Ha azonos, akkor külön alakok lesznek a T/1 és T/2-re, ha nem azonos, akkor a kijelentő jelen E/1 töve lesz végig kötőmód jelenben.
Érdekes egyébként, hogy bár nagyon hasonlít az olaszra pl. a kötőmód képzése, mégis vannak eltérések. Ott is a kijelentő jelen E/1 lesz kötőmódban egyes számban a tő és T/3-ban is, viszont T/1 és T/2-re mindig a kijelentő jelen T/1 adja az alapot. Tehát rendhagyó igéknél sosem ugyanaz a tő végig (vagy ha mégis, akkor is kikövetkeztethető a T/1-ből is). Legalábbis így hirtelen nem tudok kivételt ez alól. Hátha érdekel valakit, az "andare" ragozása kötőmód jelen időben az olaszban: kijelentő jelen E/1: "vado" kötőmód jelen: vada, vada, vada; andiamo, andiate, vadano.
(Na, és persze egyes számban az összes alak azonos, spanyolban meg csak az E/1 és E/3.)
Érdekes dolgokra jön rá az ember, ha elmélyed a részletekben. :)
Az igazi kivétel itt csak az 1. (ser, soy, se-) mivel ennél a subjuntivo-tő egy másik latin igéből származik. A voy > vaya megmagyarázható a hangátvetéssel (lat. vadio > *vayo > voy és vadia > vaya); a sé > sep szintén (lat. sapio > *sai(po) > sé és sapia > *saipa > sepa), és a he > hay- úgyszintén (habeo > *hae(o) > he és habea > *haea > haya).
A Pretérito perfecto simple (indefinido) T/3-ból > Imperfecto de subjuntivo.
Köszi, most már értem. Végülis logikus, elsőre is megérthettem volna. :D
Most ott tartok, hogy kötőmód jelen időben valamelyik igénél ugyanaz a tő van az összes személyben (Pl. venir: veng-), valamelyik igénél meg külön tő van T/1, T/2-re (pl. empezar - empiec-e és empec-emos). Lehet úgy általánosítani, hogy ahol kijelentő jelen E/1-ben valami "furcsaság" van, de nincs tőhangváltás (pl. vengo), ott kötőmód jelenben sem lesz tőhangváltás, csak a "furcsaság" végig? Vagy van valahol átfedés a két jelenség között? (Feltételezem, nincs, de hátha mégis.)
A potére, vagy klasszikus formában potesse, valójában egy összevont ige volt: potis esse 'képesnek lenni'. Vagyis possum = potis sum ('képes vagyok'), potes = potis es ('képes vagy') pote(s)t = potis est ('képes'), possumus/potemus = potes sumus ('képesek vagyunk), pote(s)tis = potes estis ('képesek vagytok'), possunt = potes sunt ('képesek').
Nos, akkor próbálom érthetőbben. A hangsúly minden igénél ugyanoda esik mindig: az E/1—3. és T/3 alakokban a tőre, a T/1—2. alakban pedig a végződésre. A kérdés az, hogy a latinban a tőben lévő magánhangzó é és ó volt-e vagy pedig e és o. A latin é és ó a spanyolban e és o maradt, a latin e és o pedig a spanyolban ie és ue lett, de csak hangsúlyos helyzetben.
A ponernél azért nem *puengo, *puenes stb. mert a latinban hosszú ó volt a tőben, ami o maradt a spanyolban (póno, pónis, pónit, pónimus, pónitis, póniunt).
A poder igében (< potére) viszont rövid o volt a latin tőben, ezért lesz belőle ue: puedo, puedes, puede, podemos, podéis, pueden (< possum, potes, pote[s]t, possumus/potemus, pote[s]tis, possunt).
Na most a spanyol szavak nem a klasszikus latinból származnak, hanem abból, amit az emberek anyanyelvként beszéltek az "utcán". Ebben a nyelvben (az ún. vulgáris latinban) pedig csak hangsúlyos szótagban volt hosszúságkülönbség, a hangsúlytalan magánhangzók mind rövidek voltak.
Igazából azt nem értem, hogy egyetlen igének a hangsúlya sem esik egyes szám jelen időben a ragra, mégis egyes igéknél nem történik meg a tőhangváltás. Ilyen igék pl. a tocar, ordenar, comprar, copiar... Itt az "e" vagy az "o" hangsúlyos a ragozás során egyes számban, de nem lesz belőlük diftongus, miért? Lehet, leírtad már, csak én nem értem. Ez az, amit a "poner" igével kapcsolatban magyaráztál?
Most veszem észre, hogy mindenre válaszoltam, csak a kérdésedre nem: a tocar ige nem a legjobb példa, mert az belső keletkezésű és hangutánzó eredetű, tehát ezért nincs tőhangváltás.
Azoknál az igéknél, ahol a nincs o~ue és e~ie/i ablaut, ott ennek az oka, hogy
1. a latinan hosszú ē vagy ō volt a tőben, vagy
2. utólagos latin átvétel az ige (mint jövevényszó), ezekben szintén marad.
Vagyis például a latin dormire 'aludni' igében rövid volt az -o- a tőben:
A ponere 'tenni, helyezni' ige tövében viszont hosszú -o- volt:
pōno, pōnis, pōnit, pōnimus, pōnitis, pōnunt =
pongo, pones, pone, ponemos, ponéis, ponen.
(A pongo alakban a -g- analógiás újlatin fejlemény más igék hatására. A hangsúly ennél az igénél a latin ragozásban mindig az első szótagra esett, de ez a spanyolban regularizálódott, azaz a jelen idejű T/1 és T/2 alakokban a végződésre esik. Az igeragozásban egyébként is gyakran van eltérés a latin alak és a spanyol között, amikor a hangmegfelelésekből nem következik egyértelműen a spanyol alak, ennek is az az oka, hogy az igeragozási rendszerben sokkal jobban számított az analógia a leggyakrabban használt igék hatására, mint a hangtörvények.)
A nyílt e > ie és a nyílt o > ue természetesen hosszú időbe telt, mire így tudatosult és az írásban is megjelent a kettőshangzó. Kezdetben a beszélők egy "ízes" vagy "hajlított" e/o hangot ejtettek, melynek az eleje zártabb volt, a vége nyíltabb, hogy így érzékeltessék az eltérést a "rendes" (a latin hosszú e-ből és o-ból származó) e és o között. Tehát valahogy úgy lehetett, hogy ée > ie és uo > uo~ua~uö~ue... nyelvjárásonként változó, pl. az olaszban az uo felel meg a spanyol ue-nek (nuovo ~ nuevo, buono ~ bueno), a románban az oa (poarta ~ puerta, foarte ~ fuerte, poate ~ puede). Az ie egységes minden újlatin nyelvben.
"Tehát akkor a "tocar" igénél azért nincs o -> ue változás, mert a latinban az "o" vagy nem volt hangsúlyos és/vagy nem volt nyílt?"
Nem egészen, lehet, hogy rosszul magyaráztam. Ugyanazon ragozáson belül, valamikor a tőre esik a hangsúly, valamikor a végződésre, pontosabban a témára. Tehát például a tender igénél, ha vastagon jelölöm a hangsúlyt, a következőképpen néz ki, a végződéseket aláhúzva: tiendo, tiendes, tiende, tendemos, tendéis, tienden. Vagyis csak azokban az alakokban van tőhangváltás, amelyekben a tőre esik hangsúly.
A latinban eredetileg a magánhangzók hosszúságának nem volt köze a hangsúlyhoz, ami meglehetősen kötött volt (tehát hangsúlytalan és hangsúlyos magánhangzó is lehetett rövid vagy hosszú), viszont a klasszikus kor vége után már csak a hangsúlyos magánhangzónál különböztették meg a hosszúságot, aztán ez is eltűnt, és az eredeti hosszú magánhangzók zárttá, az eredeti rövidek pedig nyilttá váltak (pontosabban mindig is így volt, csak amíg a hosszúság megkülönböztető szerepű volt, addig a nyíltság-zártság nem számított).
Az újlatin nyelvekben a latin magánhangzó-rendszer a következőképpen alakult át:
ā, ē, ī, ō, ū > a, e, i, o, u
hangsúlyos ă, ĕ, ĭ, ŏ, ŭ > a, ɛ, e, ɔ, o
hangsúlytalan ă, ĕ, ĭ, ŏ, ŭ > a, e, e, o, o.
Majd: ɛ > ie; ɔ > uo > ue.
A különbséget a spanyol eléggé hűen tükrözi:
sōlŭ > solo 'egyedül', 'csak'
sŏlŭ > suelo 'padló'
mēnse> mes 'hónap'
mĕl> miel 'méz'
sīc> sí 'igen'
sĭccŭ> seco 'száraz'
lūna> luna 'hold'
lŭpŭ> lobo 'farkas'
Remélem, így már — egy kis nyelvtörténeti-hangtani magyarázattal megtűzdelve — jobban rávilágítottam a lényegre. :)
"Az e > ie~i és o > ue csak azokban az alakokban fordul elő, amelyeknél a tő hangsúlyos, és ott marad e/o, ahol a tő hangsúlytalan. Az ie és az ue történetileg a latin nyílt (rövid) e és o folytatásai, tehát ott jelentkezik ez a fajta ablaut, ahol a latinban a tőben nyílt és hangsúlyos e, ill. o volt."
Tehát akkor a "tocar" igénél azért nincs o -> ue változás, mert a latinban az "o" vagy nem volt hangsúlyos és/vagy nem volt nyílt?
Világos egyébként, amit írtál, meg érdekes is, főleg a magánhangzó harmónia.
