AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Mondjuk a Liturgy fél éve csak 5900 volt, pedig azt nagyobb névnek gondolnám. Lehet, azt inkább egyetemisták hallgatják, akiknek magas a kulturális tőkéjük, viszont a hónap végén száraz zsömlét esznek, a Hexvesselt meg inkább stabil egzisztenciájú, beérkezett emberek.
A Yuk-ban Gutalaxra 10 ezer a jegy, ahhoz képest ez baráti ár. És akkor a Live Nation-ös jegyárakat, meg a hozzájuk társuló merch cut-ot ne is említsük...
A novemberi Dream Theaterre 20-30 ezer forintot kell kipengetni, ezek szerint ez már normál jegyár. Mondjuk az 56 ezer még így is kirívóan anyátokpicsája.
Az egyébként normális, hogy Bruce Dickinsonra 18 500 Ft a jegyár a Barba Negrában? Eddig a Papp Lászlóban kerültek ennyibe a jegyek, bár lehet, hogy le vagyok maradva, rég voltam ott (meg amúgy is) koncerten.
A választások lényegesek. Ma bementem egy kocsmába s IX kerülteben, ahová bejött 8-10 nyakkendős-öltönyös. Kikértek mindenkinek egy korsó aranyásót, és "a választásokra" szöveggel koccintottak. Érdeklődtem hogy ők melyik csapatnak drukkolnak, de nem kaptam választ - pedig érdekelt volna, hogy ki annyira igénytelen, hogy aranyásót szürcsöl felnőtt ember létére.
Régisulis (70-es évek) ausztrál prog/hard rock, kifejtős, utaztatós muzsikával á la régi Uriah Heep, Rainbow. De egy billentyűkkel megtámogatott Wytch Hazel hasonlat sincs talán távol a valóságtól. Jók a dalok, ilyen egyszerű.
Most látom csak, hogy két d.a.r.á.z.s. lemez is kijött időközben NRA-nak, ráadásul pont a nagyobb respektűek... ez valahogy nincs meg, de ezt nem akarom most kihagyni, pláne hogy mint mondtam, a The Idol nagyon jó emlékként maradt meg az egyetlen látott-hallott koncertjükről. Most is jól jelentkeznek be az akusztikus nyitással, és az ilyen témák (The Gypsy Meets The Boy) megint csak tudnak tetszeni. Azt viszont kicsit túlzásnak érzem, hogy A Fal adná a másikat... főleg mert akármennyire ott toporog a progresszívitás határán Blackie, nem nagyon mer kilépni a legjobb angol receptek szerint készült - de nyomokban hazai pályás glamet is tartalmazó - heavy metal komfortzónájából. Bizonyos mértékben jobban is teszi, hiszen a nála jóval bátrabb Jon Oliva sem énekesként írta be magát a fémzenei enciklopédiába, hozzá képest azonban még így is másik súlycsoport - és nemcsak a mai kilóival. De itt is meglett volna biztos a kilépés lehetősége, ha mondjuk több énekest meg vokalistát szerződtet... meg nem még mindig a korai '80-as évek hangzásával akarja megcsinálni ezt a lemezt - amire nem mentség, hogy egy évtizeddel is ugyanott tartott, meg ez inkább szólólemez lett volna. Nem tudja azonban annyira bekenni sárral, hogy a legtöbb dalból ne jöjjön ki vagy a megfelelő erő, vagy a megfelelő szépség - és ez különösen igaz az utolsó húsz percre - de azért nem bántam volna, ha egy megfelelő kivitelezéssel nem "csak" 10/8,5-öt kellett volna rá adnom.
Lehet, hogy Blackie Lawless kicsit sok Pink Floyd-ot hallgatott, mert nem csak a Fal koncepcióját nyúlta le, de az Idol-ban még a Comfortably Numb szólóját is.
A JP érdekes módon elég hamar kikopott. Valahogy sosincs kedvem hozzá, ami mindig jelent valamit. Öt lemezt hallgatok rendszeresebben, mindről volt már itt szó, mondjuk ezek egyikétől sem vagyok elájulva. További kilenc van elmentve az idei évből, nem akarod tudni, hogy mik azok.
Amúgy meg boomer lettem, régi zenéket hallgatok, ha épp van időm, mert az most nagyon nincs, és a választásokig így is marad.
Sose hallottam őket, de még a nevük sem nagyon rémlett, pedig visszaolvasva elég nagy kedvenc itt. Elsőre a hangzás, a gitárjáték meg az énekes fogott meg, a dalok kevésbé, így meghallgattam még kétszer. Ezúttal azonban a többszöri hallgatás fordított arányban állt a tetszési indexel, a pozitívumok (pedig még a hangulata is erős) ellenére azt éreztem, hogy nem az én zeném. 6-7/10
Pagan Altar - Pagan Altar
A Room után belehallgattam a korábbi lemezekbe is, viszont ezek még kevésbé fogtak meg. Egyszer meghallgattam ezt az elsőt is, azonban a számomra a pozitívumok itt még kevésbé voltak jelen. 4-5/10
Dream Machine - Living The Dream
Szintén első hallgatás, itt viszont elsőre végig vigyorogtam az egész lemezt és alig vártam, hogy újra hallgassam. Lehet, hogy ez popzene, de igazából ez engem egyáltalán nem zavar. A lényeg, hogy baromi erős, kerek dalokat hallok, hangulatos témákat és egyszerűen jó hallgatni. Az énekesekkel sincs gondom, remek album, ebben a kora nyári időben telitalálat. 9/10
Buzzcocks - A Different Kind Of Tension
Nekem a Singles Going Steady kislemez válogatás a kedvencem tőlük, az egy abszolút tízpontos album, egy igazi slágergyűjtemény (az Everybody's Happy Nowadays számomra minden idők egyik legjobb dala), de az első három lemezükbe amúgy se nagyon lehet belekötni. Mega-dallamos brit pop punk, dalszerzői képesség és dallamérzék felsőfokon. 9/10
Jethro Tull - Thick As A Brick
Az egyik első klasszikus rock zenekar, akikkel anno megismerkedtem. Elsőre meglepő volt a fuvola használata, de elég hamar azt éreztem, hogy szerves része ennek a zenei világnak. A Stormwatch mellet talán ez a lemezük tetszett a legjobban. Sok-sok év után újra meghallgatva örömmel üdvözöltem a rengeteg ismerős témát, bár most olyan nagy hatást nem tett rám az album (nyilván ez is hangulatfüggő). De jólesett hallgatni, így legyen 8/10
Ahogy elkezdődött az album, egyből San Andreasban éreztem magam, rettenetesen sokszor hallottam a rádióban ezt a dalt. Az albumot hallgatva az jutott eszembe, hogy mennyire értelmetlen a grunge címke, itt még fúvósok is szólnak (ami elképzelhetetlen a Nirvanától).
Lehet kicsit modoros a fószer hangja, de annyira jól ellen pontozza Doris-ét, hogy az valami csoda. Ha már pop, a Roxette párosának vokál chemistry-je sem volt organikusabb mint övék. És hát a maguk világában tényleg szinte képtelenek rossz számot írni, ami meg már-már utánozhatatlan fegyvertény.
A Dream Machine szerintem iszonyatosan nagyot tudna szólni, ha az emberek tudnának róla. Néha kíváncsiságból belehallgatok mostani popzenékbe és úgy érzem, hogy némileg érteni vélem azt a vibe-ot, amit rengetegen meglovagolnak: nem direktben lo-fi, de a produkció valamelyik szegmense direkt primitívre van véve, ezáltal rögtön egy olyan szuperpozícióba kormányozza az előadót, hogy ha tetszik, akkor jó, ha meg nem, akkor meg működik a kikacsintás, hogy ez csak vicc. Most nem fogok előadókat sorolni, de egyértelműen ilyen itthon a korszellem. A Dream Machine persze nem lo-fi, nem vicc, pláne nem primitív, és ha nincs is túljátszva, de minden apró részlet gondosan a helyére van illesztve, és ez a mostani, leginkább a nyolcvanas évek szinti popjára belőtt hangzás szerintem még a közösségi virulencia alapján szabályozott z-generáción is végig tudna menni. Az első két, inkább hatvanas évekre hajazó, jó néhány súlyos pillanattal, vagy épp vadállat gitározással rendelkező lemezt azért jobban szeretem, de őszintén szólva itt sem nagyon van olyan dal, amibe bele tudnék kötni. Inkább csak bizonyos markerekkel vannak gondjaim, például Matthew Melton modoros énekstílusa kissé fárasztó egy idő után. Doris egymás után eregeti az NFR-eket, fürge kis ujjacskái magabiztosan vezetik be az embert a billentyűs hangszerek/orgonák/ketyerék végtelen erdejébe. Leginkább azokat a jó kis harcias gitározgatásokat/szólókat hiányolom, amik a Without You végén figyelnek. Továbbra is az abbás-neotonos Prisoner of his Mind a legnagyobb kedvencem, aminek hallatán nagyon nehezen tudom türtőztetni magam, hogy ne ugorjak fel denszelni. Az In a Dream és az Untill Tomorrow kivételével ezek a dalok a maguk nemében lényegében tökéletesek. A Top of Creation elején még a Mekk Eleket is megidézik. Nem metál, rock is csak szőrmentén, de sokszínű, változatos, izgalmas lemezke. 9/10
Végigment, de még egyszer nem vállalkoznék rá. Ehhez szerintem 1986-ban kellett volna 16 évesnek lennem és a szövegek olvasása közben kellett volna hallgatnom, hogy értékelni tudjam, de mai vén fejjel és Slayer-hallgatói tapasztalattal nem érzem azt a gonoszságot, hogy Freddy Krueger mászna elő a hangfalakból. Az a "részegen bementünk a stúdióba zajongani" sztori nem is tűnik olyan valóságtól elrugaszkodottnak...
Whitesnake - Slide it In
Na ez már inkább az én zeném. Valamiért úgy emlékeztem, hogy ez még bluesosabb, mint a 3 évvel későbbi kasszarobbantás, de nem, már ezen az albumon is (majdnem) teljes pompájában szól a hajmetál. Még nem szőke az énekes és még nem csúszkálnak modellek a sportkocsi motorháztetőjén, de a zene már teljesen karcmentes és pörögnek a klipek az MTV-n. Az meg csak most tűnt fel, hogy egy-két szöveget a Steel Panther is megirigyelhet :-)
Tavaly szinte ugyan ezen a helyen állva voltam egy Road koncerten. Az is pocsékul szólt, halk volt és valahogy visszhangzott az egész. Utána voltam Enter Shikari és Lorna Shore koncerteken, azok viszont teljesen jól szóltak. De akkor középen a keverő előtt voltunk.
