"...Mondani sem kell, hogy a gyerekek közül többen, már a második dal után táncra perdültek. A kiskacsa közös dalra gyöngyök apraja-nagyja egyszerre gördült-gurult a szinpadra. Micsoda teljesitmény a nótatérre ennyi gyöngyöcskét gyorsan fölpörgetni , majd nótsorba görgetni... , s milyen gyönyörű a gyöngyök üveghúron zengő csengő-csöngő-bongó hangja..." Re. Ghymes-topic-30313hsz.
Január 6. Vizkereszt – Boldizsár – Háromkirályok napja
Ezen a napon - népünk hite szerint - a patakok víze aranyossá válik.
*
"Hármas csodajellel ékes szent ünnepnapot ülünk: e napon csillag vonja
a bölcseket a jászolhoz, e napon bor lett a vízből a kánai menyegzőn,
e napon úgy akarta Krisztus, hogy János megkeresztelje őt, hogy
üdvözítsen minket, alleluja!"
középkori magyar rítus
*
A népi megfigyelést tisztelő szőlősgazdák megfigyelték a patakok vizállását, és ha megáradt bennük a „vizkereszt vize”, jó és bőséges bortermésre számitottak.
Vidám emberre azt mondták, olyan mint a napfényes Vizkereszt.
*
[AZ HAROM SZENT KIRÁLY…]
„... Az ur Jesusnak csillágiat
Lattyuk az égen csudaiat.
Ez csillag vezér Sidoságban,
Jerusalem varosában.
Reá vigyazvan meg ismértük,
Irasokbol meg irtettük,
Hogy ui kiraly szülletetik,
Szülletését meg ielenti...”
Vizkereszti ének- kézirat- részlet
*
[AZ ISTENI GYERMEKET, KI MA KIJELENTETETT …]
Az isteni gyermeket, ki ma kijelentetett
A három szent bölcs előtt, dicsérjük és áldjuk őt!
Ó, szép jeles szép csillag, szép napunk támad, szép napunk támad!
Heródes Őt üldözi, a Bölcsek meg tisztelik
Arany, tömjén, mirhával, s a szív imádásával.
Szép jeles szép csillag, szép napunk támad, szép napunk támad!
Szent hitünknek csillaga, minekünk is jelt ada.
Hogy megjelent Királyunk, kit epedve így vártunk.
Szép jeles szép csillag, szép napunk támad, szép napunk támad!
Moldvai csángó ének
*
[HÁROMKIRÁLYOK NAPJÁT, …]
„... Királyok ajándékát:
Aranyt, temjént és mirhát
Vigyünk mi is urunknak,
Ártatlan Jézusunknak!
Szép jel és szép csillag,
Szép napunk támadt!...”
Magyar népdal – részlet
*
AMA CSILLAG UTÁN
A holdsugaras hideg éjszakában,
Mint egy fehérlő, csendes álom,
Úgy vonult el a komoly karaván.
És elől ment a három.
A sziklás föld mogorván és kopáron
Feküdt el lábaik alatt.
Méltóságos sora a száz tevének
A harmaton halkan haladt.
És mintha fehér árnyak lengenének,
Úgy vonult végig a fehér sereg
A völgyön, ahol nem nőttek virágok,
S a városon, ahol az emberek
Nem virrasztottak és nem énekeltek.
S ahol nem látta őket senkisem.
És így suhant el csendesen
Életre éledt vágya Napkeletnek
Az ezredéves éjszakán.
Ama csillag után.
Sík Sándor
*
VIZKERESZTRE
„Jövének távol, boldog Napkeletről
Három királyok, híres mágusok,
Mert hírt hallottak a csodás Gyerekről,
Kiről legenda és jóslat susog.
Ki született szegényen Betlehemben,
Kit megöletne Heródes király
S aranyat, tömjént, mirrhát lelkesedve
Hoz néki Gáspár, Menyhért, Boldizsár!
Szerecsen, indus, perzsa, mind csodálja
A Kisdedet, ki a jövő királya
S a csillagot, mely homlokán ragyog.
Ő édes, kedves. Bájolón gagyog
S egy pintyőkét néz, mely szent szeliden
A Szűz Mária vállán megpihen...”
Juhász Gyula
*
„Ezen az Vízkereszt Napján, még mikor legelsőben keresztyénekké lettenek a 'Magyarok 's elegyesleg voltak a' Pogányokkal, ugy rendelték az Magyar K. Fejedelmek, hogy e' Pap minden ember házához elmenyen a' keresztel, valami áldást mondjon 's akor ki-tanulja, ki a' Keresztyén 's ezért a fáradságáért adjon minden valami alamisnát.”
Bod Péter
„...víz köröszt napi alamizsna szedés, melyet kolédának hivtanak...”
Dugonics András
*
ÜRES BÖLCSŐNK JÁRÁSA
Szilveszter után készülődtünk a háromkirályozásra. Magunk is kicsi királyok. Vízkeresztre papírsüvegeket ragasztottunk, férceltünk, nem királyi koronákat, inkább a püspökök fejfedőjéhez hasonlatosat, sztaniol- és krepp-papír díszűt. Menyhárd királynak faugrató csillag volt a kezében. Szerkezete nagy kézügyességre vallott, én sohasem tudtam megcsinálni. Az egymásra szerkesztett összehúzható és kiugratható lécecskék végén a csengős betlehemi csillag. S mikor rákerült a sor a „Szép jel és szép csillag, szép napunk támad, szép napunk támad” dallamára, a csillag csöngölőzve kilökődött. Boldizsár király nem mázolta be magát korommal, mégis ilyent beszélt: „Én Boldizsár királ vagyok. Messzi földről jöttem. De azt meg ne csodálják, hogy így megfeketedtem, mert én Krisztus urunk tüzében születtem, kívül is, belül is feketére égtem.” Mindig kívántunk valami jót a ház gazdájának, asszonyának.
Régi magyar hagyományok szerint a szilveszter és az új év első napjának szokásai összefonódtak. Közös célja eredendően az, hogy a következő évre egészséget, bőséget, szerencsét és boldogságot varázsoljanak.
Ami az év első napján történik, az a néphit szerint később, az év során újra megismétlődik. Ezért az emberek, hogy az egész évi jó szerencsét biztosítsák, igyekeznek csupa kellemes dolgot cselekedni: vidáman, rakott asztal mellett, baráti társaságban lépnek az újévbe, minden jót kívánnak egymásnak.
Közismert szokás az is, hogy az óévtől hatalmas lárma, zaj, kolompolás közepette búcsúznak el. E zajkeltés ősi oka sokféle lehetett: a gonosz hatalmak, az óév kiűzése.
A kéményseprők mint a tűz őrzői gazdagságot hoznak, ha láttukra megfogjuk a kabátgombunkat.
A malac gazdaggá teszi a ház népét. A csirke viszont elkaparja a szerencsénket.
A patkó a holdsarlót szimbolizálja, és a népszokás szerint termékenységet biztosít.
A patkó szerencsehozó mivolta abban rejlik, hogy régebben a lovat sokáig szent állatnak tartották. A hiedelmek szerint azonban csak az az igazán hatásos patkó, amelyet nem vásárolnak, hanem az út mentén találnak.
A lóhere elűzi a boszikat és a rossz szellemeket.
A négylevelű lóhere védelmező funkciója abból adódik, hogy formája keresztformára emlékeztet, amely már a kereszténység megjelenése előtt is védelmet, a bajok elhárítását szimbolizálta. Valószínűleg a négylevelű lóhere ritkasága is hozzájárult ahhoz, hogy különleges növénynek tekintsék, ám a babonák szerint ereje akkor teljesedik ki igazán, ha véletlenül bukkanunk rá.
Éjfélkor az állatok tudnak beszélni és elárulják, hogyan bánik velük a gazdájuk.
(Szabó Emese szegedi foglalkozásvezető összeállításából részletek)
A három napkeleti bölcs ajándékot is hozott: aranyat, tömjént és mirhát. Rábízták ezeket Máriára, Józsefre; aztán, mivel öreg este volt már, és hosszú volt a vándorlás, mindannyian nyugovóra tértek. Vagyis mégsem egészen: az ajándékok szemére nem jött álom. Az arany ott csörgött a ládában, a tömjén ott illatozott egy kis dobozban, a mirha pedig egy tégelyben, és beszélgetni kezdtek az éjszaka sötétjében.
- Mi most már egy nagy király tulajdona lettünk - mondta az arany -, igazán előkelő, nem gondoljátok? Én abban bízom, hogy amikor ez a csecsemő felnő, és uralkodni kezd, akkor én a kincseskamrájában leszek, sok más aranypénzzel, ékszerrel együtt, nemes társaságom lesz. A királyhoz, mivel hatalma határtalan lesz, távoli országokból érkeznek újabb kincsek. Meghallgatjuk az ő történetüket is, de mi leszünk a kincseskamrája díszei.
A tömjén pedig azt mondta:
- Akkor, amikor a király majd elmegy a templomába imádkozni, a főpapok engem tesznek rá a tűzre, és az én illatom fogja betölteni a királyi szentélyt. Ezt nem minden közönséges tömjén mondhatja el magáról!
A mirha - nemes növényekből készített balzsam - szintén álmodozott a kis tégelyben, s amikor társai elhallgattak, ő is bemutatkozott:
- Tudjátok-e, hogy én ki vagyok? Velem szokták a főpapokat és a királyokat fölkenni. Ez a Jézus most még kisbaba, de amikor majd nagy trónra lép, megkenik a tenyerét, a homlokát, énvelem. Én leszek az egyik főszereplő, amikor beiktatják a hatalomba.
Így tervezgették a jövőt, s aztán, mivel az ábrándszövésben elálmosodtak, ők is elaludtak.
Másnap reggel arra ébredtek, hogy nagy a sürgés-forgás. Egykori gazdáik, a napkeleti bölcsek már el is távoztak. Mária és József is szedelődzködött, fogták a csacsit, Mária fölült a hátára, a kis Jézust a karjára vette, József pedig gyalogszerrel indult útnak. Az arany, a tömjén és a mirha erősen fülelt, s azt kellett hallaniuk, hogy nem egy királyi palota felé indulnak, amiben ők reménykedtek, hanem valami távoli ország, Egyiptom felé, mert gazdáikra veszély leselkedik. Amint haladtak előre, egyszer csak az egyik kanyarban azt hallották, hogy nem messze mögöttük lovak patája csattog, s ezek bizony már az őket üldöző Heródes katonái voltak. Egymásra nézett Mária és József: most mit tegyünk? A gyermeknek meg kell menekülnie. Mária hátranyúlt a csomagokhoz, elővette a ládikót, amiben az arany volt, és kinyitotta a tetejét. A sok aranypénz mind kiszóródott az útra. Ott hevertek a porban, és gyalázatosan érezték magukat. Mi lesz a kincseskamrával, amiről álmodoztunk? Itt heverünk az országút porában, mint holmi kavicsok? A szamár pedig egyre távolodott a Szűzanyával, Jézussal, s a lépteit megszaporázó Józseffel. A katonák hamarosan odaértek, meglátták a földre szórt kincset, s kiáltozni kezdtek:
- Nézzétek, aranypénz! Gyerünk, szedjük tele a zsebünket! - megálltak, és térdre ereszkedve szedegették hosszú időn át, mert az aranyak egyike-másika nagyon messzire gurult. Így a menekülők egérutat nyertek az üldözőktől. Mégsem lassítottak, sietősen haladtak tovább Egyiptom felé. Estére bizony már nagyon elfáradtak, s ismét csak egy - még a betleheminél is rosszabb - barlangot találtak, ott húzták meg magukat. Mária kevésbé tűnt elgyötörtnek, hiszen ő a szamáron utazott, de József lábát feltörte a cipő, keservesen fájt neki, vízhólyagok borították a talpát.
- Mihez kezdjünk most, szegény József? - aggódott Mária, ám ekkor eszébe jutott, hogy kaptak ők egy kis tégelyben illatos balzsamot a napkeleti bölcsektől.
- Nézd csak, ezzel bekenem a lábadat - szólt, s leoldva József saruját ellátta őt a hűsítő kenettel.
Nem tudom, a mirha hogy érezte magát József lábán, de az előző éjjel ő is másként képzelte a jövőjét, hogy őt majd a fejedelmi palotában fogják kézbe venni, Jézust mint királyt fölkenik vele, nem pedig egy megfáradt vándor lábát borítja majd.
A család nyugodni tért, de Mária szívében még élt az aggodalom, hogy mi lesz a sorsuk, eljutnak-e Egyiptomba, és ott mi vár rájuk. József és a gyermek már aludt. Mária elővette a dobozból a tömjént, és a kis tűzre, amit azért raktak, hogy melegedjenek, rászórta. A kis barlangot egyből betöltötte a tömjén illata. Elmondott egy fohászt, hogy épségben megérkezzenek Egyiptomba, hogy a kicsinek ne történjék baja. A tömjénillattól lassan megnyugodott, és látta, hogy álmában József homlokán is kisimultak a ráncok.
Az úti csomagok között pedig ott maradt a dobozban egy darab aranypénz, egy szem tömjén és egy csöpp mirha.
Azt hiszem, valami egészen másra számítottunk tegnap - szólt az aranypénz.
- Bizony, bizony, meghökkentő dolgok történnek manapság a világban - bólogatott a mirha. - Nem lehetünk biztosak a holnapban.
- Mégis, talán a legjobb helyre kerültünk mindannyian - mondta a megmaradt tömjénszem.
A másik kettő csöndesen bólintott.
- Ideje, hogy mi is nyugovóra térjünk - dünnyögték, aztán már csak a tücskök cirpelése hallatszott az éjszakában.
Az év egyik legszebb ünnepe felé közeledve úton-útfélen, az összes karácsonyi vásárban a sok-sok apró, illetve nagyméretű csecsebecse, ajándék mellett mindenhol kapható gyertya. Kicsi és nagy, gömbölyű és szögletes, illatos és szagtalan, egyszóval: rengetegféle színű, formájú és méretű. Mert a gyertya elengedhetetlen kelléke, dísze az ünnepeinknek...
Ám vajon mióta van ez így? Mióta tartozik hozzá elválaszthatatlanul az egyházi, de akár a családi és egyéb jellegű ünnepeinkhez is. Lássuk a gyertya történetét!
Ha pontosan szeretnénk definiálni, a gyertya: régebben viaszból vagy faggyúból, ma általában paraffinból és sztearinból készül, rendszerint rúd alakú, béllel ellátott világítóeszköz. Világítási, ám ma már inkább díszítési, hangulatkeltési célokra használják és gyártják.
Viaszból vagy faggyúból készült gyertyát már a rómaiak is használtak a 2. században. A középkorban inkább a fejedelmi udvarokban volt használatos, míg a 15. századtól kezdve a faggyú általánosan elterjedt. Az úgynevezett szteraingyertya a 19. század eleje óta ismert. Praktikus használata a század végétől folyamatosan csökkent, előbb a városokban, később pedig vidéken is a petróleum- és gázvilágítás, majd a villanyvilágítás szorította ki teljesen.
Általános használata a római korban terjedt el. Eleinte praktikus okokból használták az őskeresztények, ám a pogány kultuszokban is nagy szerep jutott neki. A mostanihoz hasonló gyertya a keresztényüldözések idejére tekint vissza. III. Honorius pápa rendelete szerint az oltáron legalább két gyertyának kellett égnie.
A fény a Nap életadó erejének kifejezője. Mivel könnyen eloltható, az élet bizonytalanságát, az elenyészést is jelképezi. A kereszténységben elsősorban Krisztusnak, a "Világ Fényének" a szimbóluma a gyertya, aki meghalt az emberekért, ahogyan a gyertya is megsemmisül, miközben fényt sugároz. A magát emésztő, világító gyertya Krisztus áldozatára, a gyertyaláng melege pedig szeretetére utal.
A templomok oltárain égő gyertyák számuktól függően változatos szerepet játszanak az egyház szimbolikájában: hat gyertya az ima folytonosságát jelképezi, három a Szentháromságot, hét a szentségeket.
A magyar néphitben karácsony estéjén a család minden tagja gyertyát gyújt. Amelyiknek felfele száll a füstje, az kedves a Kisded előtt, a lefele szálló füst gyertyájának tulajdonosai pedig bűnösek. Szintén népi hiedelem, hogy a mennyországban mindenkinek van egy égő gyertyája, és ameddig az lángol, addig él az ember.
A kereszténység mellett azonban természetesen még számos más vallásban is kiemelkedő szerep jut a gyertyáknak: a zsidóságnál éppúgy, mint akár a buddhistákat tekintve.
Szent Ágoston szerint a gyertya magát a megváltott embert is jelenti: "Amint a gyertya fényt áraszt a sötétségbe, úgy áraszt fényt az igaz ember ennek a világnak a sötétségbe." A gyertya végigkíséri az embert az életen, hiszen karácsony alkalmával éppoly jelentős szimbolikus szerepet játszik, akár a születésnapi tortán vagy a halott mellett a ravatalnál.
És természetesen az adventi koszorúnak is elengedhetetlen kelléke, amelyen összesen négy gyertya található: a Krisztus eljövetelére való várakozás négy hetében kell a négy-négy gyertyát meggyújtani.
Advent már itt van, a karácsonyra való várakozás jegyében pedig járja át a gyertyaláng melege a testünket és a szívünket is!
Stahlbaum egészségügyi főtanácsos gyermekeinek december huszonnegyedikén egész nap tilos volt bemenniük a nappali szobába és még inkább az abból nyíló szalonba. Frici és Marika a hátsó szoba sarkában kuporogtak, az alkonyi sötétség egyre mélyült körülöttük, s mivel elfelejtettek lámpát vinni nekik, inukba szállt a bátorságuk. Frici titokban súgta meg húgának (aki éppen hétéves múlt), hogy a bezárt szobákból kora reggel óta különös zizegést, zörgést és halk koppanásokat hall, s a folyosón az imént sötét kis emberke - nem más, mint Drosselmeier keresztpapa - suhant végig nagy ládával a hóna alatt.
Marika örömében összecsapta a kezét, és fölkiáltott:
- Ó, vajon mi szépet csinálhatott nekünk?
Drosselmeier főtanácsos úr a legkevésbé sem volt szép ember. Inkább kicsi és sovány, arca csupa ránc, s a feje egészen kopasz, ezért szép fehér parókát hordott. Maga a keresztpapa nagy mester volt, még az órákhoz is értett. Ha a Stahlbaum -házban bármelyik beteg lett, ő nyomban ott termett, letette parókáját, levetette sárga kabátját, kék kötényt kötött, és hegyes szerszámaival megszurkálta az órát, de úgy, hogy Marikának az szinte fájt. Az óra viszont inkább meggyógyult, vidám berregésbe kezdett, ütött és zenélt az egész család legnagyobb örömére.
A keresztpapa mindig hozott valami csecsebecsét, egyszer egy emberkét, aki a szemét forgatta, s mulatságosán pukedlizett, máskor egy dobozt, kiröppenő madárkával, harmadszor meg valami mást.
Karácsonyra mindig valami különleges remekművön fáradozott, így alig ajándékozta oda, a szülők gondosan el is tették azt, nehogy baja essen.
- Ugyan mi szépet csinálhatott a keresztpapa? - kiáltott föl Marika; s Frici úgy vélte: bizonyosan egy erődítményt, mindenféle masírozó katonával, akik egzecíroznak, majd idegen csapatok jönnek, megtámadják a várat, de a katonák rájuk sütik pittegő-pattogó ágyúikat.
- Nem, nem - szakította félbe Marika -, Drosselmeier keresztpapa szép kertről mesélt, közepén nagy tóval, gyönyörű úszkáló hattyúkkal, akik kedves dalokat énekelnek. Aztán a kertből kislány jön a tóhoz, partra csalogatja, marcipánnal etetgeti őket.
- A hattyúk nem esznek marcipánt, és Drosselmeier keresztpapa nem is tud fabrikálni egy egész kertet - mordult közbe kissé gorombán Frici. - Különben sem érünk semmit a játékaival - folytatta -, mert nyomban elvesznek tőlünk mindent. Jobban örülök a papa és a mama ajándékainak. Azokat megtarthatjuk, mert azt tehetünk velük, amit akarunk.
Aztán egyre azt találgatták, mit kapnak az idén? Marika szerint Makrancos kisasszony (régi, nagy babája) ugyancsak megváltozott: minden pillanatban lepottyant a földre, egyre ügyetlenebbül, arca megtelt a csúf esések emlékeivel, ruhája meg ugyancsak foltos lett. Frici viszont arról példálózott, hogy udvari istállójából leginkább egy szép sárga ló hiányzik, hadseregének meg egyáltalán nincs is lovassága, s ezt a papa is tudja jól. Idősebb nővérük, Lujza azt mondta nekik: ha a várható ajándékokról sugdosnak, nem kell kívánni és remélni mindenfélét, hanem csöndesen várjanak arra, amit kapnak.
Marika ezen valóban elgondolkozott, de Frici így morgott magában:
"Nekem mégiscsak egy szép sárga ló meg huszárok kellenének!"
Lassacskán besötétedett. Frici és Marika egymáshoz simultak, szót se mertek szólni. Úgy érezték, mintha szárnyak rebbennének körülöttük, s mintha távolról zenét hallanának.
A falon fehér fény suhant végig.
Ebben a pillanatban ezüstcsengésű hang szólalt meg: "Kling-ling-klingling" - az ajtó föltárult, s a nagyszobából olyan ragyogás és fény ömlött, hogy a gyermekek hangosan fölkiáltottak: "Ó! Ó!" - s mintegy megmerevedve álltak a küszöbön. De a papa és mama az ajtóhoz lépett, kézen fogták a kicsiket, s így szóltak:
- Gyertek csak, gyertek...
*
AZ AJÁNDÉKOK
Hozzád fordulok most, nyájas olvasó, Ferenc, József, Károly, bárhogy hívjanak is, és kérlek, idézd föl az utolsó karácsonyi asztal emlékét, az ajándékokat. Talán így megérted, miért álltak a gyerekek némán, csillogó szemmel, s miért telt annyi időbe, amíg Marika sóhajtott s fölkiáltott:
- Milyen szép! Milyen szép!
Frici néhány bakugrást tett, s ezek a legnagyobb mértékben sikerültek neki.
Úgy látszik, a gyerekek egész éven át jók lehettek, mert ennyi szép és pompás ajándékot eddig sohasem kaptak. A szoba közepén álló nagy fenyőfa telis-tele aranyozott és ezüstös almával, s minden ágból cukros mandula sarjadt. A legszebb mégis az volt a csodafán, hogy ágain száz csillagocska fénylett, saját sűrű zöldjét beragyogva.
Marika elsőnek a babákat pillantotta meg, aztán a takaros főzőedényeket és egy tarka szalagokkal díszített selyemruhát.
- Jaj de szép! Jaj de kedves! Kedves ruhácska! - kiáltozta. - És igazán, igazán fölvehetem majd?
Frici közben háromszor, tán négyszer is körülügette az asztalt, megülte a sárga paripáját, amit valóban ott talált a fa alatt fölkantározva. Leszállván róla kijelentette: bokros állat ugyan, de nem baj, elbír vele. Megvizsgálta huszárszázadát is, amely pompás vörös és aranyruhában, ezüstfegyverekkel fehér fényű lovakon feszített.
A gyermekek, amikor megnyugodtak, a képeskönyveket akarták kézbe venni, nézegetni a virágokat, tarka emberkéket, ám akkor újra csengetést hallottak. Tudták: Drosselmeier keresztpapa ajándékai most kerülnek sorra, s a fal melletti asztalhoz futottak. Az ellenzőt - sokáig rejtőzött az ajándék mögötte - gyorsan elvették.
Hát mit láttak ott a gyerekek?! Tarka, virágos, zöld gyepen pompás kastély állt, tükörablakokkal, arany tetejű tornyokkal. Harangjáték hallatszott, ajtók, ablakok tárultak föl, s látni lehetett: termeikben kicsiny, kecses urak és legyezős, uszályos ruhájú hölgyek sétálgatnak. A középső teremben, ami szinte tüzelt - annyi gyertyácska égett a csillárjain -, a harangjáték zenéjére gyermekek táncoltak kurta kabátban és szoknyácskákban. Egy smaragdszín köpenyes úr gyakran kinézett az egyik ablakon, intett és eltűnt, sőt maga Drosselmeier keresztpapa is - alig nagyobb, mint a papa hüvelykujja - meg-megjelent a kastély kapujában.
Frici az asztalra támaszkodva nézte a kastélyt, a táncoló és sétáló figurákat.
- Keresztpapa! Engedd meg, hogy én is bemehessek!
A főtanácsos szerint ez lehetetlen kívánság, ami igaz is volt, mert hogyan mehetett volna be egy palotába, ami aranytornyostul, mindenestül kisebb, mint ő maga.
Frici belátta ezt. Kis idő múlva, mivel az urak és hölgyek még mindig ugyanúgy sétáltak föl s alá, a gyermekek ugyanúgy táncoltak, a smaragdköpenyes úr ugyanazon az ablakon nézett ki, és Drosselmeier keresztpapa még mindig a kapuban állt, türelmetlenül kiáltott föl:
- Keresztpapa! Gyere ki egyszer a másik ajtón! Ott fönn!
- Azt nem lehet, Fricikém - válaszolta a főtanácsos.
- Akkor hát - mondta Frici - az a zöld bácsi, aki ott mindig kikukucskál, sétáljon a többiekkel.
- Azt sem lehet - felelt újból a főtanácsos.
- Akkor a gyerekek jöjjenek le! - kiáltotta Frici. - Közelről akarom megnézni őket.
- Ejnye no, nem lehet, ha mondom - bosszankodott a keresztpapa. - Ahogy a gépezet működik, mindennek úgy kell lenni. - Úúúúúgy? - szólt Frici elnyújtott hangon. - Azt sem lehet?! Nos hát, Drosselmeier keresztpapa, ha a te cifra kis bábuid mindig csak egy és ugyanazt tudják, nem sokat érnek. Nem törődöm velük... Nem, inkább örülök a huszároknak, akik előre is, hátra is masíroznak, úgy, ahogy akarom! És semmiféle kastélyba sincsenek bezárva!...
anyus hozzálépett. Megkérte: mutassa meg a belső beosztást és a csodálatos óraszerkezetet, amely a kicsi bábukat mozgatja. A tanácsos úr szétszedte az egész művet, azután ismét összeállította... A gyerekeknek néhány emberkét adott. Ezek a bábuk éppúgy illatoztak, mint a mézeskalács.
E. T. A. Hoffmann - Sárközy György -Juhász Andor fordítás- gondozta: Tarbay Ede
Király (hosszú piros palástban, a fején aranykorona, kezében kard), szolga (fekete viseletes öltözetben), Szent József (barna köpenyben, kezében kampósbot, fejében széles karimájú kalap), Szűz Mária (hosszú, fehér ruhában, fején fehér kendő), három pásztor (kifordított ködmönben, magas, báránybőr kucsmában, daróc gatyában, vállukon tarisznya, kezükben bot), angyal (piros szegélyű fehér ruhában, kis piros palásttal, fején arany korona).
A szolga viszi a fából és papírból készült betlehemet, amelyben látni a jászolt a kis Jézussal, mellette Szűz Mária és Szent József. Kopogtatnak az ajtón, benyit a szolga, és megkérdi a háziaktól, szabad-e bejönniük. Igen válaszra megáll az ajtóban a királlyal, és így kezdik:
Dicsértessék Krisztus
A magas mennyekben,
Ti kegyelmeteket
Hadd te egészségben.
Kérem es tartson meg
E vig életben,
Hogy örvendezzenek
Vég nélkül mennyekben.
E nemes gazdának
Nehézségére,
Nem lennénk a házának
Terhelésére.
Már mi nem azért jöttünk,
Hogy itt komédiázzunk,
Vagy valami tréfás
Játékot indítsunk.
Hanem Krisztusrul
Szép példát mutatunk,
Már a kisdednek
Szállást keresünk.
Erre a király leül. Kopog az ajtón Szent József, és künn versel. A király meghallja, és parancsol a szolgának. A szolga megy és megkérdi az ajtónál Szent Józseftől, hogy kicsoda. Elmondja, hogy Názáretből jött, és egy éjszakára bebocsátást kér. A szolga nem akarja beengedni, végül azonban a király ráparancsol, hogy engedje be. Erre mind bejönnek: Szent József, Szűz Mária, az angyal és a három pásztor.
Szent József szól a királyhoz:
Felséges királyom,
Fogadj be házadba,
És egynehány szóm
Legyen a te akaratodval.
Válaszol a király:
Édes, kedves barátom,
Bé nem fogadhatlak,
Mert én most estére
Sok vendéget várok.
Egy kis helet nektek
Mindjárt megmutatok
Kívül a városon
Van egy istállócska.
Mária elkeseredik, de Szent József vigasztalja.
Az angyal költögeti az időközben tűzhez heveredett pásztorokat. Az öregpásztor mondja, hogy ne engedjék el a Szent Családot üres kézzel, és ami tőlük telik, adják oda nekik. A pásztorok sorra letérdelnek, és odaadják az ajándékaikat (bárányt, sajtot és furulyát) a kicsi Jézusnak. Majd felkelnek és a betlehemet körülállva énekelnek.
Ezután a király megköszöni a háziak ajándékait (pénzt, élelmet), amit a betlehemesek szétosztanak maguk között.
(Részletek a trunki csángók betlehemes játékából, 1930-ból)
December 13.- A Gergely-naptár előtt, az esztendő legrövidebb, legsötétebb napjának számított. „Szent Lucának híres napja a napot rövidre szabja" - mondogatták Szegeden és Szentbalázson.
A téli napforduló kezdetén termékenységvarázsló játék, a „kotyulás". Az ország nyugati részében Luca-nap hajnalán ”kotyolni” járta a legények. Szalmát vagy fadarabot vittek magukkal (ezt valahol elcsenték), s arra térdelve mondták köszöntőjüket. Utána kukoricával vagy vízzel öntötték le őket a háziak, ők pedig szalmával, fával ”megvarázsolták” a tyúkokat, hogy egész évben jól tojjanak .
„Vas legyen fazekatok, cin legyen tálatok, ólom legyen kanalatok, csikózzon meg a lovatok, bornyazzon meg a tehenetek, malacozzon meg a disznótok! Adj Isten gazdának bort, búzát, gazdasszonynak tyúkot, lúdat, menyecskének egy kas gyereket! Így heverjenek a tyúkok e!”
*
Luca-Luca, kitty-kotty,kitty-kotty Tojjanak a tiktyok, lúdgyok, jó tojók legyenek. Annyi pénzök legyen, mint a pelva kutyolban a pelva. Akkora szalonnájok legyen, mint a mestergerendája. Akkora kolbászok legyen, mint a falu hossza.
A köszöntőt mondó gyerekek ezután ajándékokat kapnak. Luca-napkor a fonóban együtt mulatott a falu egész ifjúsága. Ettek, ittak, muzsikáltak, társasjátékokat játszottak.
*
E napon kezdték sarjaztatni a lucabúzát.
„Karácsonyra, hogyha mekkorára nő, olyan lösz a termés. Hogyha ritkára kelt ki, akkor nagyon gyér lössz a búza kelése... ha dús vót, szép, na akkor most szép búzatermés lössz... Aszt a jószágnak adták oda. Amilyen jószág vót, csirkének, disznónak, tyúkoknak, libának, mindönnek, amilyen háziszárnyas vagy állat volt. Azt már nem tudom, miért, csak azt tudom, hogy odaadták.” „Karácsonykor azt adtuk elsőbb a tyúkoknak. A tyúkok érdekibe. Akkor is ugye röggel széjjel daraboltuk, úgyhogy mindön jószág övött abbul. Ami vót, mindön. Még mikó ló vót, tehén vót, annak is egy kis ződet, hogy hát így mondták, hogy mer Jézus is télön születött és a pásztorok kint vótak a nyájukkal és csak legeltek. Hát most is emléközzünk meg arra, hogyhát tél van, ződ is van, a Jézus születése napján. Hát erre tanítottak bennünket.”
Böngyik Istvánné Kelemen Etel - 1907
A Galga-mentén eladó lány cserép földbe csigavonalban szórta a magokat... Tápén azt mondták a lucabúzáról: „néköm kinyerem, jószágomnak legelője, zöld mezeje". Ha szára hosszúra nőtt, jó szalmás termést vártak; világoskék szalaggal kötötték át. Karácsonykor az asszonyok az oltárt öltöztették vele, karácsonyfa alá is lucabúza került, s vacsorakor közepébe szentelt gyertyát téve az asztalra.
Hogy miért kellett nekem az a második szánkó, most már pontosan nem is tudom, de valószínűleg a nagyravágyás, az elsőség kívánása volt a fő ok; és - talán - az is, hogy az árjegyzékben megláttam azt a furcsa alakú, magas lábú szánkót, amelyen egy fiú lovagolt bojtos sapkában. A mérhetetlen sebességet pedig a fiú nyakában lógó sál repülése mutatta.
Nagyon tetszett!
Persze, nem a sál, ami falunkban ismeretlen jószág volt, hanem a szánkó repülésének valósága, ami mellett elbújhatott Puska Ödön saját gyártmányú, alacsony szánkója is, ezzel pedig sokat mondtam.
Néztem a képet, gondterhelt fejem tenyerembe hajtva és - mint már annyiszor - oda lyukadtam ki, hogy ebben a sorsdöntő kérdésben nem segíthet más senki a világon, egyes-egyedül Görbic Pista bácsi.
Odakünt szakadt a hó, hordta a szél és Pista bácsit meg is találtam az istállóban, amelynél kellemesebb helyet ilyen sorsdöntő kérdések elintézésére el sem tudtam képzelni. A lovak halk őrléssel rágták a zabot, a tehenek gondosan kérődztek és a pipafüst úgy szállt a szénaillat felett, mint a vágy és a fantázia megfoghatatlan madara.
- Idenézzen, Pista bácsi! - és mutattam a száguldó gyereket.
- Jól megüli... - nézte az öreg a képet - nem is tudom, hogy tud az a gyerek rajta megmaradni.
- De a szán! Pista bácsi...Látja, mint a szél...
- Látom hát, de én igaziban szeretném látni, hogy eszi le a fene róla.
Ezen a kritikán nagyon elkeseredtem - zörögve reszketett kezemben az árjegyzék - és Pista bácsi már értette arcom ilyen elborulását. Kiment a szerszámos kamrába, én pedig felrohantam a házba, hogy a szükséges engedélyt a szánkógyártáshoz megszerezzem.
Esett a hó akkor két napig és két nap alatt elkészült a gólyalábú új szánkó. Olyan lett volna, mintha egy fejőszék alá talpakat vertek volna. De ott, az istállóban, nagyon kényelmes ülés esett rajta.
- Remek! - mondtam.
- Az - helyeselt az öreg -, ha ezen ki nem töri a nyakát, akkor már az életben nem töri ki.
Apámnak azonban nem voltak ilyen aggályai. Kissé mintha elmosolyodott volna, aztán megjegyezte, hogy ők most elmennek az erdőre fáért és ha netán mégis kitörném a nyakam, hát haza ne merjek jönni...
Én tehát két szánkóval vonultam ki ebéd után ispánék kertje mögé, ahol már kellően ki volt síkosítva a domboldal, és messziről hallatszott a serdületlen ifjúság visongása.
Megérkezésem először csendes közbámulatot és - később, be kell vallanom - közderültséget keltett.
- Ki csinálta ezt a rondaságot? - kérdezte Ödön, mire Berta Jancsi azonnal mellém állt, mert Jancsi mindig és mindenütt az ellenzéket képviselte.
- Az igaz, hogy nem szánkó - mondta -, hanem fakutya, de majd meglátjátok, röpül, mint a szél. Na, eredj, Pista! Ezekután nyeregbe ültem és noszogatva kissé a fakutyát, valóban röpültünk. A keskeny, rövid talpak azonnal direktbe lendültek és már a diadal sustorgott fülem mellett a szédítő rohanásban, amikor a szánkó egyszerűen kiment alólam, de külön is elég gyorsan leértünk.
- Meg kell szokni - mondtam és megkerestem a kabátgombjaimat, amelyek lemardtak a "röpülésben"...
De hát nem lehetett azt a furfangos szerszámot megszokni, és amikor már tizedszer is hason érkeztem a célba, szégyen ide, szégyen oda, átültem a régi szánkóra, amely megtűrt magán, a "fakutyát" pedig félrelöktem.
- Megpróbálhatom, Pista?
Ezt Péter kérdezte, aki jó barátom volt, talán legszegényebb gyerek a faluban. Azonban napokkal előbb valamin összevesztünk, s most ez a kérés a teljes kibékülést jelentette.
Azonnal tele lett a szívem melegséggel, de egy kis aggódással is, mert szerettem Pétert, aki nem mindig volt egészséges.
- Szívesen, Péter, de úgy jársz, mint én.
- Megpróbálom.
Az első lemenettel neki sem sikerült, de a másodiknál már nyeregben maradt és azután egyre jobban, egyre gyorsabban és biztosabban repült a szánkó, át a völgyön, és még a túloldali dombra is messze felfutott.
- Csoda - mondta Berta Jancsi -, persze érteni kell hozzá...Láttad Pétert? Nem úgy ül rajta, mint macska a köcsögszárítón...
Ettől egy kis irigység kezdett felhőzni bennem.
- Add ide, Péter azt a szánkót, majd én megmutatom...
- Lemehetek addig a másikkal?
- Nem. Várj...
Az irigység már komiszságba csapott át bennem, s az a szánkó szinte megbokrosodott alattam. Ment az erre, ment az arra, néha megbillent, mintha le is akarna vetni, végül rászaladt valami vakondtúrásra, amin nem volt hó, lefékezett s én, mint a hullócsillag...
Csúnyán megütöttem magam, s a keserű, irigy harag úgy elöntött, hogy szinte fuldokoltam.
Pórázra vettem a két szánkót.
- Hazamegyek...
- Nem hagynád itt az egyiket? - kérdezte Péter szerényen.
- Nem!
Elindultam hazafelé, fuldokova a méregtől, megalázottságtól, nem tudom én, még mitől, s a két szán úgy kalimpált utánam, mint a rossz lelkiismeret.
Késő délután volt már. Fázni kezdtem, egyre lassabban mentem. Gondolataim fáradtan tisztultak, a szívem hidegen vergődött, aztán nem éreztem semmi mást, csak nagy szomorúságot és szégyenkezést, hogy ostobán és gonosz eszeveszettséggel megbántottam szegény beteg barátom. - Megálltam.
A kertek alatt hideg füst szállongott, a kenderkóró, kukoricaszár és akácgallyak ősi tűzhelyszaga s a garádok alatt már az alkony bujkált, mintha félne a nappaltól, de félne az éjszakától is.
És ekkor letértem az útról, ami hazafelé vezetett. Letértem, pedig semmi akarat nem volt bennem, hogy máshova menjek, mint haza, csak akkor, amikor Péterék kertjében húztam már a két szánkót, amelyek most már úgy jöttek utánam, mint két jól nevelt kutya.
A pitvarban senki, a konyhában sötétség.
- Rozi néni?
- Te vagy az, Pista? Gyújtom a lámpát.
A lámpa fellobbant, s a fény a fehér falakról lassan lecsúszott a földre. Ott álltam, kezemben az egyik póráz s mögöttem a megszelídült fakutya.
- A szánkót is behoztad?
- Be, Rozi néni, be...mert ezt a szánkót én Péternek adom...karácsonyra.
*
Sötét volt már, amikor hazaértem, csak a hó világított. Apámék akkor rakták le a fát.
- Hát a másik szánkó?
- Péteréknél hagytam. Péternek nincs szánkója...
Apám, kezében egy nagy hasábfával, megállt egy pillanatra, aztán - mintha eldöntött volna magában valamit - feldobta a fát és eligazította.
- Mire vársz? Eredj be és húzd le a csizmát. Gondolom, hogy nézel ki...
Nem, azt még én sem tudtam, hogy nézek ki, de nagyanyám, amikor felém fordította a lámpát, azt mondta:
- Jézusmária!...apád agyonver...
Gyorsan levetkőztetett, s én már csak az ágyból sóhajtottam ki:
- Nagymama, a kabátgombok a nadrágzsebben vannak...
- Hát, tudod fiam, megérdemelnéd...és az orrod, Atyaisten, mi van az orroddal?
Másnap is ágyban maradtam, és akkor éreztem, hogy én még így összeütve, nyúzva, törve nem voltam soha életemben.
Ezt a történetet réges-régen mesélte a nagyapám, aki az ő nagyapjától hallotta egy hideg, téli estén. Azért jutott eszembe, mert most, ahogy itt állok az ablak előtt, épp’ olyan jégvirágos este van, mint akkor, amikor nekem mesélte.
De miket mondok! Hisz’ ez nem is mese, hanem valóban megtörtént!
Szeles este volt, odakint a hófödte domboldalon úgy táncolta szél a hóval, mintha nászukat ünnepelnék.Süvitve járták végig ők ketten a lankás dombokat és ahol házat láttak, ott vidáman mulatoztak. Táncukat tucatnyi gyermek nézte a kis házak ablakából, egészen addig, amig nászuk elcsendesedett. Kigyúltak az esti fények és a feldiszitett házak szines ablakai csalogatóan világitottak az éjszakában. Kicsik és nagyok izgatottan lestek ki a havas útra, hátha közeledni látják a Mikulást.
Az üres utcákon egyedül kóborolt egy kiskutya, aki apró lábaival hetykén szökdelt a puha hóban. Játéknak egy fenyőtobozt hurcolt szájában, melyet olykor letett, és bohókásan körülugrált. Végigjárta az utcákat, és a házak előtt meg-megállva várta, hátha valaki játszik majd vele. Hamarosan elfáradt a kicsi jószág és egy bokor alá húzódott be a szél elől. Kis fejét a mancsára hajtotta és nagyot sóhajtott:
-De jó a gyerekeknek! Annyi mindent kivánhatnak, s a Mikulás teljesiti!
Sok ideje nem maradt a búslakodásra, mert az utca végén termetes kutya jelent meg, öblös hangon jelezve közeledtét. Kisérője egy kedves öregember volt, aki néha csendre intette büszke kutyáját. A kiskutyához érve megálltak, és a büszke kutya békésen üdvözölte őt.
-Szép esténk van! – csaholta.
-Nekem ugyan nem! – vakkantott vissza a kicsi.
A nagyobbik sehogy sem értette kis barátja rossz kedvét, igy tovább kérdezősködött: - Mond csak kis barátom, mi a neved?
A kicsi kibújt a bokor alól és farkát csóválva válaszolt:
-Buksi a nevem. Hát a tiéd?
-Vezér! – húzta ki magát, hogy még tekintélyesebbnek látszon.
-Megkérdezhetem, mit keresel itt egyedül?
-Már hogyne kérdezhetnél! – vakkantotta Buksi – Az igazság az, hogy nekem nincs gazdám, igy egyedül járom az utcákat.
-Nos, ha barátra vágysz, rám számithatsz! – ajánlotta nagylelkűen Vezér.
Buksi boldogan ugrálta körül új barátját és néhány percig önfeledten mókáztak. A kis fenyődobozzal immár ketten játszottak, egészen addig, amig Vezér gazdája füttyentett egyet:
-Gyerünk, Vezér! Vár a vacsora!
Vezér elbúcsúzott Buksitól ás elindultak hazafelé.
-Keress magadnak gazdit! – tanácsolta visszafordulva, majd eltűnt az utca végén.
Buksi ismét egyedül maradt és azon gondolkozott, hogy valóban gazdát kellene keresnie. Elindult hát, hogy keressen magának valakit, ám hiába járta az utcákat, egy lélekkel sem találkozott.
-Hogy találhatnék gazdát, ha senki sincs idekint?! – adta fel végül, és leheveredett egy farakás mellé.
Ekkor azonban szokatlan dologra lett figyelmes. Nem messze tőle egy hatalmas szánt pillantott meg, melyről éppen akkor kászálódott le valaki. Piros kabátot viselt, jókora pocakja volt, és fehér szakállán megcsillant a hó. A szánról súlyos zsákot emelt le, majd a vállára vette. Buksi most ismerte csak fel ajándékkal teli zsákjáról, és rögtön odafutott.
-Jó estét Mikulás! – ugatott vidáman.
-Neked is jó estét, kedves Buksi! – válaszolta mosolyoga a Mikulás.
-Te tudod a nevem? – csodálkozott a kiskutya.
A Mikulásnak mindenkit ismernie kell! – kacsintott rá, és elindult zsákkal a hátán.
-Mond csak, Mikulás, te minden kivánságot teljesitesz? – kiváncsiskodott Buksi, miközben a Mikulást kisérte.
-Az attól függ. Miért, talán te is szeretnél kivánni valamit?
-Tudod, én is szeretem a csokoládét és a cukorkát, de ha kivánhatnék egyet, még sem azt kérnék.
-Nosza, mondd csak bátran, mire vágysz! – ezzel letette zsákját és Buksira nézett.
-Egy gazdira vágyok, semmi másra! Jó lenne együtt ébredni és együtt aludni el valakivel, aki szeret, és akivel jókat mőkázhatnék – mondta Buksi és várakozva tekintett a Mikulásra.
-Azt hiszem, ez könnyen teljesithető kérés. – válaszolta a Mikulás és megsimogatta a kiskutyát. – Tudok is neked egy kedves gazdit, azt hiszem, kedvelni fogod.
Ezzel szaporázni kezdtelépteit,hogy feladatait időben elvégezhesse. Nem kellett sokáig menniük, nem sokára megpillantottak egy lócát, melyen egy ember feküdt. Rögvest odasiettek, és megálltak a pad előtt. Mikulás halkan csendre intette Buksit:
-Ne ijeszd meg, éppen alszik!
A kiskutya azonban nem tudott betelni a boldogságtól, egyre hangosabban vakkantott, és izgatottan csóválta a farkát. Erre már csak felébredt az ember és csodálkozva nézett a Mikulásra.
-Valóban te vagy az?! Az előbb éppen azt álmodtam, hogy megkerestél engem és ajándékot hoztál.
-Hoztam is! – mutatott Buksira a Mikulás. Te barátra vágytál, ő pedig gazdira.
Buksi örömmel fészkelte be magát az új gazdája ölébe, de az ember nem tudta mit mondjon. Végül csak ki bökte:
-De nekem sosem volt kutyám! Azt sem tudom, hogy kell vele játszani!
-Mondjuk igy! – válaszolta a Mikulás, és lekapta fejéről piros sapkáját, amit aztán messzire hajitott.
Buksi vidáman szaladt a sapka után és ugrándozva hozta vissza a Mikulásnak. A jó ember nagyot nevetett, majd ölbe vette kis barátját. Azóta ők ketten elválaszthatatlanok, együtt járják az erdőt, mezőt, telente pedig kettesben várják öreg barátjukat: a Mikulást.
November 30. – András napja – Téli évnegyed kezdőnapja
„Aki böjtöl András napján/Vőlegényt lát iccakáján”
*
Egy Lábnik faluból származó csángó mese elmondja, hogy egy öregember három fia beállott juhásznak. Amikor elérkezett András estéje, a legkisebb elment meghallgatni, hogy András, aki most szokta a farkasokat szétosztani, hova küldi őket. Föl is hágott egy nagy fára. Éjfél táján András fehér lovon megjelent, és megmondta az összesereglő farkasoknak, hol találnak maguknak egy-egy birkát, malacot, tehenet. Egy sánta farkas azonban elkésett, neki már nem jutott semmi. András azt mondta neki, hogy azt egye meg, ami a fán van. A vad kezdte is a fát rágni, de a legényhez nem tudott hozzájutni. Megvirradt, amikor testvérei meglesték a farkast, elzavarták. Az öccsük lejött a fáról és hazamentek. Hiába vigyáztak. Az esztenában (birkakarámban) öccsüket mindig kettejük közé fektették, a farkas mégis elrabolta és felfalta. A farkast sem tudták megölni. Többet nem is jött arra, mert csak a legkisebb testvért adta András a farkasnak.
Hogy tehát András ne osszon farkast a juhoknak, ünnepét primizsgyés, azaz jeles, dologtiltó napként szokták megülni. A somoskaiak nem fonnak, a lábnikiak a söprűt, harapófogót, kést összekötik, hogy még véletlenül se dolgozzanak velük, a gajcsánaiak András estéjén fokhagymával kenik meg a kaput, ajtót a farkasok ellen. Ezen a napon nem söprűvel, hanem kapcával söprögetnek. Klézse faluban fokhagymával keresztezik meg a házon, istállón az ajtót, ablakot, hogy a farkas elkerülje a hajlékot, családot, mert éppen András hetében van legnagyobb hatalma az ember megtámadására.
*
Kezdődnek a disznóvágások, disznótorok, igy karácsonyra elkészül a füstölt hús is, innen a tréfás Disznóölő Szent András megnevezés.
Mazsola ítéletnapig is eltanyázott volna a kályhalyukban, mert ott mindig volt egy kis meleg hamu, Manócska azonban nem tartotta ezt megfelelő hálóhelynek. Ő maga jól megtömött, dundi szalmazsákon aludt, amit nappalra saját gyártmányú kecskeszőr takaróval borított le.
Neked is lesz jó kis ágyad, ne félj! Mondta Mazsolának. Ha eláll az eső, hozunk szalmát a kazlakból.Úgy is történt. A nagy petrence szalmából puha ágyacska lett Mazsolának. Mazsola mindjárt bele akart hemperedni úgy, ahogy volt, sáros csülköcskével, hamus orrocskával.
Ohó, nem addig ám! Szólt rá Manócska. Előbb megfürdetlek!Mazsola megijedt.
Nem szoktam én fürdeni!
Manócska vállat vonva mondta.
Márpedig nekem nem kell piszkos malac!
Mazsola eltűnt a kályhalyukban. Egyetlen porcikája sem kívánta a vizet.
Rég elmúlt a nyár, amikor jólesett útszéli tócsákban hempergőzni!
Pedig Manócska már jelentette.
Lehet fürdeni!
Nem fürdöm! Röfögött Mazsola. Inkább elmegyek, és keresek magamnak egy disznóólat, ahol nem kell fürdeni, hanem csak belefúrom magamat a szalmába, és kész!
Jó, jó, menj! Hagyta rá Manócska.
Mazsola nem akart hinni a fülének. Egy darabig várt, hátha tartóztatják. Azután mikor belátta, hogy erre hiába vár, kisomfordált az ajtón.
Odakint hideg volt és szuroksötét. Amerre csak a szem ellátott, sehol egy icurka, picurka fény.
Bezzeg a tökházban szép világos volt! Az ablakon át látni lehetett, ahogy Manócska árnyéka ide, oda libben a falon.
Mazsola felágaskodott, és orrát az ablaküveghez nyomta. Szerette volna, ha így látják őt, amint a kinti hidegből vágyakozva les be a meleg szobába. Manócska azonban a tüzet piszkálta, és még véletlenül sem fordult volna az ablak felé. Akkor Mazsola köhögött. Nem volt ez igazi köhögés, csak műköhögés, hogy Manócska megijedjen, és azt gondolja magában.
Még utóbb megfázik ez a szerencsétlen kismalac, és tüdőgyulladást kap itt nekem!
Sajnos, nem lehetett tudni, hogy Manócska mit gondol magában, mit nem az azonban kihallatszott, hogy vígan fütyörész.
Mazsola hangulata percről percre romlott. Már egészen közel állt a síráshoz. Lekuporodott a fal tövében, és nagyon szerette volna, ha nem mondja azt a dolgot a disznóóllal kapcsolatban.
Egyszerre csak nyílt az ajtó, és Manócska sétált ki saját készítésű cirokseprűjével.
Jé! Kiáltott csodálkozva, amikor észrevette Mazsolát. Hát te még itt vagy?
Itt! Rebegte Mazsola, azután várta a következő kérdést, hogy nem fázik-e, nem akar-e bemenni vagy ehhez hasonlót. Manócska azonban nem kérdezett semmit, hanem nekiállt, hogy elsöpörje az ajtó előtt összegyűlt esővizet.
Szinte jólesik a hideg levegő! Mondta seprés közben. Odabent már olyan meleg van, alig lehet kibírni!
Én kibírnám! Gondolta Mazsola, és közelebb húzódott a nyitott ajtóhoz, amelyen keresztül fény és meleg áradt ki a szobából. Később megkérdezte.
Manócska! Nem hűl ki?
A szoba? Dehogy hűl! A tűzhely ontja a meleget.
De a víz... a víz sem hűl ki?
A fürdővíz? Nem, az sem hűl ki tájékoztatta Manócska Mazsolát. Ha valaki meg akarna fürdeni benne, hát épp most volna a legjobb.
Mazsola hallgatott, hallgatott, azután mikor már a foga is vacogott a hidegtől, megszólalt.
Tudok valakit, aki meg akarna fürdeni.
Ne mondd! Csodálkozott Manócska. És hol az a valaki? Itt a közelben?
Mazsola behúzta a nyakát.
Itt... egészen közel.
Érdekes! Mondta Manócska, miután jobbra, balra tekintgetett. Nem látok itt egy lelket sem rajtad kívül.
Hát nincs is röfögte Mazsola.
De hiszen most mondtad, hogy van itt valaki, aki szívesen megfürdene.
Hát van, hát van mondta röstelkedve Mazsola, és odasettenkedett Manócskához, hogy megint annak nadrágszárába törölje az orrát. Szerencsére Manócska már ismerte ezt a mozdulatot, és egy zsebkendővel ügyesen ki is tudta védeni.
Csak nem rólad van szó? Kérdezte Mazsolától orrtörlés közben.
De igen vallotta be Mazsola.
Manócska nagyon megörült.
Lám, ez nagyszerű! Gyerünk hamar, mielőtt még kihűlne a víz!
Mazsola úgy szaladt be a szobába, mintha farkasok álltak volna a ház körül. Nagy csodálkozására a fürdővíz már a dézsában gőzölgött.
Manócska, te tudtad, hogy itt ma valaki fürdeni fog? Kérdezte később, mikor már nyakig ült a jó meleg vízben.
Sejtettem válaszolta a manó, és jól beszappanozta Mazsola feje búbját.
Mazsola visított, hogy csípi a szemét a szappan. Később meg azért visított, mert nem akart kiszállni a jó meleg vízből.
Még fürödjünk! Még fürödjünk! Sivalkodott torkaszakadtából.
Mára elég volt! Csitította Manócska. Különben is már annyi vizet kipancsoltál, hogy úszik a szoba.
Szárazra dörgölte Mazsolát, lefektette a zizegő szalmaágyikóba, azután nekilátott, hogy feltörölje a kipancsolt vizet.
Máskor nem csinálok olyan nagy pancsot, Manócska, meglátod! Fogadkozott Mazsola. De bizony másnap, mikor a dézsában ült, megint csak elkezdett lubickolni, fickándozni, víz alá merülni, bugyborékolni, fröcskölni, és Manócskának megint jó csomó kilötykölt vizet kellett feltörölnie. És éppen akkor állított be a varjú, aki Manócskát még a Futrinka utcából ismerte.
Mi volt itt? Tengeri csata? Károgta elképedve.
Ó, semmi, csak Mazsola tisztálkodott magyarázta Manócska. Tudod, Varjú barátom, hogy a kismalacok szeretnek pancsolni.
A tisztára mosdatott Mazsola már régen aludt, mikor a varjú és Manócska még mindig róla beszélgettek.
Nagy gond a házban egy ilyen kismalac vélte a varjú. Nem is mindenki vállalná.
Manócska erre mindössze annyit mondott.
Persze az egyedüllét legalább olyan gond. És így mégiscsak vígabban telik az idő.
