"Ha meg kéne határozni a szeretetet, az egyetlen szó, amely méltóképpen kifejezné mindazt, ami benne foglaltatik, - az élet lenne. A szeretet maga az élet a maga teljességében. Ha elmulasztod a szeretetet, elmulasztod az életet. Ne tedd!"
Ülök a kerti padon, elmélázok egy dalon. Itt kószál mellettem a nyár, égetőn, - forrón... Két kézzel szórja lángjait. Megül a csend a fák között,s behunyom a szemem, és a rózsaszín fényben álmodom tovább... Megjött a nyár, az én szerelmes-boldog nyaram. Lecsapott rám szédítőn, szikrát gyújtva. Vad viharral táncra perdül szirteken, kéklő tengeren. Behunyom a szemem és álmodom tovább...
Ne rohanj, ne fuss el, úgyis megtalállak! Mindenütt velem vagy, áprilisi hideg szélben, vad viharban, éjszakai csöndben, sápadt hajnalokban. Ne fuss, ne rohanj el, úgyis megtalállak! A vén hold elvezet, mutatja az utam, lágy szellő felröpít, s a fák súgják hol vagy. Ne rohanj, ne fuss el, úgyis megtalállak! Itt vagy a szívemben, csöndben vigyázok rád...
(ÁLOM A REPÜLŐTÉREN) ... Ó, repülés! röpülünk mi is, kedvesem -: te, aki megszerettél s én, aki úgy lettem ember, hogy beléd tudtam szeretni, s velünk száll minden, ami a szívünkhöz, az álmainkhoz tud igazodni, benépesítjük az engedelmes űrt, mosolyaink kezes bolygókon sétálnak, felhők országútján menetelünk, és - nem álom ez - a ma a holnapba árad - végtelenbe a véges - - nem álom ez, kedvesem, s ha álom: sosem létezett ennél valóságosabb, oly igaz, mintahogy itt vagyok, itt vagy, oly igaz, mint a csókod, a szavad, szavad, mely erőt adott akkor is, mikor a jövőn kívül semmim se volt, szavad, piros csillag-szavad, mely biztatón szívem fölé hajolt - -
Ó, repülés! Ó kedvesem, hadd álmodjam végig e zengő életet veled s ezt a percet - most meghallhatom, meghallhatod, ha éber szívvel figyeled, a molekulák koccanását s a Mars, a Hold, a Vénusz üzenetét - fönn gép köröz, a béke kék fölszínét hasítja, nekünk küldi üdvözletét, te tudod, hogy a béke is végtelen, mint az emberben az akarat, végtelen a béke, mint - én hiszem ezt - végtelen a legmagasabb fokon szervezett anyag - -
Ó, repülés, hadd álmodjalak tovább, s hadd álmodjam tovább, kedvesem, magunkat, amint nézzük az érkező-induló gép-galambokat, s összekoccintjuk poharunkat.
Nyugalom! -csak türelem, csak akarat és fegyelem: ha tévednél... ha tévednél, nincs kegyelem, hát nyugalom! Csak türelem, és fegyelem, csak figyelem, és akarat, - mert akarom! Még várni kell, még tűrni kell, csak nyugalom! - A rúd szorítja markomat, de nincs még itt a pillanat. Az ösztön őriz itt, belül: alattam háló nem feszül . Hát nyugalom! - és fegyelem, és akarat. Nem jött el még a pillanat. Kevés. Kevés a lendület. túl mély a lent, magas a fent. Igen, kevés. Kevés a lendület.
Minden helyén: a tér, idő, a józan ész, a gondolat, - nem jött el még a pillanat. Még vissza húz, még fogva tart a ráció, a fegyelem, a félelem: a gravitáció. - Csak türelem! - és nyugalom, kevés a szó, hogy akarom, míg fogva tart a félelem. Ha tévednél... ha tévedsz, nem lesz kegyelem. Hiába hív, hiába vár a végtelen. Csak nyugalom! Csak akarat, és türelem. - A rúd felsebzi markomat, közel van már a pillanat. És egyre nő. És nőttön nő a lendület, fetebb a lenn, lentebb a fenn. Igen. Kihívás lett az életem, legyőzni hív, legyőzni vár a végtele Ha fegyelem, ha akrat: elérkezik a pillanat.
Az ösztön ébred itt, belül, az látja át a tér-időt, - múltat lezár, kizár jövőt. Nincs többé más, csak a jelen, csak akarat, csak fegyelem, s csitulni kész, csitulna már a félelem: nincs tévedés, ha tévednél, nincs kegyelem. Csak türelem.
Hasadni kezd a tér, idő, nincs józan ész, csak gondolat. Nincs múlt, jövő, csak pillanat, s hajszál kevés, mi visszatart: a ráció, a fegyelem, a félelem, a gravitáció. - Nincs nyugalom. Nincs türelem. Csak akarat és fegyelem. Nincs tévedés, ha tévedsz, - nem kell kegyelem. Szaltó előtt kihívás lett az életem - A rúd felvérzi markomat. - elérkezett a pillanat. Az ösztön szólít itt belül: hiába háló nem feszül, elég. Elég lendület, már fent a lent, és lent a fent. És fegyelem, és akarat. Igen. Elérkezett a pillanat.
Szilánkra tört a tér-idő, nincs józan ész, nincs gondolat, semmi sincs, mi fogva tart. Helyet cserél a lenn, a fenn, elmúlt a múlt, csak a jelen. A jövő is új ráció: legyőzhető. Legyőzhető a félelem, a gravitáció.
Tudod arra gondoltam, az ember az élete folyamán sokat, sokszor változik, ha olyan hatások érik, virágáruslányból is lehet elbűvölő hercegkisasszony, változhatnak, még a biztosnak hitt szokások, rendetlenből, csodák csodájára rendes is lehet, a rossz is megjavulhat, akarat, és elvárás kérdése minden, szőkéből barna lehet, képes alakítani önmagát kívül belül az ember, valamilyen célért tud másnak is lenni, ma ilyen, egészen más holnap, lehet otthonülő az örök csavargó, az idő múlásával, a körülmények változásával az ember sokszor alakul, sokszor alkalmazkodik, hogy legyen helye, a világnak ne legyen magányos farkasa, van úgy, hogy valaki nem akar változni, a szeretet megváltoztatja mégis, nem a szokásait, nem a színeit, csupán bátorrá teszi, azzal bátorkodik előbújni, amin változtatni nem lehet, csupán elrejteni mélyre, ha érzi, hogy őt szeretik, önmagával bátran áll elő, a legcsodálatosabb dolog az embernek önmagának lenni, de ahhoz kell valaki, aki szeretetével bátorít, aki nem mást, aki pont őt szereti, nem az alkalmazkodni képest, a kaméleont, hanem elvárások nélkül öt, változtatás, és maszk nélkül, ha bután, hát bután ha csetlőn botlón, hát csetlőn botlón, ha okosan, hát okosan, ha szárnyalón, hát szárnyalón, nagy bátorság kell ebben az alkalmazkodó, önmagát nem vállaló világban, hogy valaki önmaga lehessen, de aki elhiszi, hogy kár lenne másnak lenni, hiszen őt, önmagáért szeretik, az bátran próbálgatja a szárnyait, tudja, a másik pont azt szereti, aki a szárnyait próbálgatja. 2009. szept. 05.
Emlékek cseppjeiből álmodok egy tengert, Hűs habjain ringatlak el esti napnyugváskor, S mikor a parázsló alkony ránk simítja leplét, Szerelmet gyújt szívünkben az átosonó mámor. Milliónyi gyertyalángként megcsillan a szemed, Kék felhőt rejt fényében szenvedélyes vágyad, S míg álmodozón nézel a csillagfényes éjben, Egymásra csókoljuk a lázas éjszakákat… Bújj hozzám és ölelj át, vonj magadhoz némán, Éledjen a szép szó bennünk érzelemmé válva, Hogy valós képet tükrözzön a gondolat nyomán, Minden ajándékként kapott féltő pillantása. Sosem hagyd elkóborolni a késve jött szerelmet Vigyázz minden titokra, mit a sors ma nekünk adhat, Mert lehet, a holnapunk, rossz irányba halad, S télbe szökött hópehelyként múltemlékké fagyhat.
Szerelem, boldogság, rózsaszín virágok, meg tudnád váltani az egész világot. Talán csak álmodod, tán csak egy pillanat, mely mikor felébredsz elfut egy perc alatt.
Álom vagy valóság, gyönyörű álmaid, mézédes vágyakból kibontod szárnyaid. Alattad fellegek, feletted csillagok. Virágzó kertekből felszálló illatok. Ilyenkor szíveden jégpáncél olvad szét, érzed is belülről éltető melegét. Kikelet szívedben s a jégcsapok lehullnak, fagyos hideg télből tavaszba fordulnak. Ha múlik a szerelem eljő egy förtelem, belülről mardos a fájdalom s gyötrelem. Örökös sötétség, egy hosszú éjszaka, elhagyott utcákon szétesve térsz haza. Könnyeid áradó patakként ömlenek, szemedre félhomályt s bús ködöt töltenek. Eltölti szívedet gond, baj és bús ború, lelkedet feldúló pusztító háború. A szerelem kétélű kardod és fegyvered, szárnyakat adhat vagy fordulhat ellened.
"Pedig a szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhenhalunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk, és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig, vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta. Mert abban a pillanatban, amikor elindultunk keresni a szerelmet, ő is elindult, hogy megtaláljon minket. És megvált." P. Coelho
“Pedig, én csak egy kis szeretetet kértem, Most már mindegy, beteg lett a lelkem, És egyszer egy nap, azt vettem észre, Hogy a semmiből kerültél képbe, Úgy éreztem, mindennek vége, De szavaid szívedből szálltak szívembe, Szemeid szeretetet szórtak szerte, Meggyógyítottál köszönet érte!”
"A tánc a pulzusod, a szívverésed, a légzésed. Ez az életed ritmusa. Ez a kifejezés az időben és mozgásban, boldogságban, örömben, szomorúságban és irigységben.
Amikor táncolsz, nem az a célod, hogy egy bizonyos pontra megérkezz a táncparketten, hanem, hogy minden lépést élvezz míg odaérsz."
"Azon a napon, amikor az ember beengedi szívébe az igaz szeretetet, mindaz, ami jól el volt rendezve, összekuszálódik, és megrendül minden, amit helyesnek és igaznak tartottunk. A világ tehát akkor válik valódivá, amikor az ember megtanul szeretni - egészen addig csak hisszük, hogy tudjuk, mi a szerelem, de nincs bátorságunk szembenézi igazi valójával. A szerelem vad erő. Ha meg akarjuk zabolázni, elpusztít. Ha börtönbe akarjuk zárni, a rabszolgájává tesz. Ha meg akarjuk érteni, cserbenhagy és összezavar."
hívna már a hang, a belsőt szaggató vágyna már a kar, ölelve volna jó hogy is mesélhetném el, milyen, mikor az édes arc tenyeremben megpihen ahogy a felkelő nap a földet simogatja, ahogy a csendes kis patak, csobbanó csókját a medernek adja, ahogy az ormokat a lágy felhő magába zárja, ahogy a nyári éj, minden csillagával ráborul a tájra, hívna már a száj a mindig szomjazó, szemed tiszta fényében tükröződni volna jó lehetnék-e apró vér lemez ereidben suhannék sebesen s Te magadban hordoznál örökkön kedvesem vagy lehetnék tüdődben lágy szövet, mely érted, Neked az oxigént szűri meg bármi lehetnék csak mi legyünk egymásban alakuljunk át, vagy szülessünk újjá eggyé kapcsolódva, örök körforgásban
Ott zene zúg; az éj itt nesztelen, a virágokból álom-illat száll fel: én mindig, mindig rád emlékezem, aludni vágynék, de neked a tánc kell.
S a zene őrjöng, csepp nyugtot se hagy, a gyertyák égnek, és a vonók sírnak, táncos körök csukódnak össze s nyílnak, mindenki lángol; sápadt csak te vagy.
S neked a tánc kell. Nyúlnak már utánad karok, szíved felé; s te engeded! Látom fehér, ellibbenő ruhádat, és lepke-könnyű, gyöngéd termeted.
És árad éji illat édesen, virágkelyhekből álmodóbban száll fel. Én mindig, mindig rád emlékezem, aludni vágynék, de neked a tánc kell.
Azóta szeretem az õszt. Már nem az elmúlást jelenti, hanem a kezdetet. Izgalmas felismerésekkel teletûzdelt, átlényegülés kezdetét. Aranyló napsütésben séta közbeni hallgatni a másik hangját, remegve figyelni a gondolatfolyamot, s közben beleszeretni a hangba, ami bármit mond, annyira szép, mert oly sok éven át szomjúhozta a lélek. Azóta szeretem a fákat. Az erdõ zúgását szemerkélõ esõben, alkonyatkor hallgatni a vízesés robaját. Barlangban énekelni könnyel teli szemmel, mert annyira szép rubintos kedden késõ éjjel. Meztelen lélekkel együtt állni az éjszakában. Megélni fájdalmat, gyönyörûséget, keserûséget és a méz édességét. Együtt könnyezni, és együtt kacagni bele a világba szemben a széllel. Azóta szeretek álmodni. Biztonságban átkarolva. Érezve minden pillanatban, hogy nem vagyok egyedül. Hogy kincset tartok a karomban s valaki kincsként őriz engem. Őrzi a kezem, a testem, a lelkem. Ha nem őrizne, akkor sem mennék el. Soha nem megyek már el. Azóta szeretem a hajnalt. Amikor dereng a fény és láthatom a kezét, ahogy simogatva kapaszkodik belém. Jó felébredni, mert folytatni lehet az álmot ébren is. Azóta a hajnal íze a számban gyönyörű. És szeretem a könnyeket, mert értem kiáltanak, mert én sírok általuk. Azóta szeretem a világot. Az embert, a tengert, a vizeket és a sivatagokat, a hegyeket és a síkságokat. A kék eget és a felhőket, a nap sugarát és a vihart, esőt és szelet, virágot és a nedves anyaföldet. Mindent. S mióta elhagyott, siratom azóta az őszt
