Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,
mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az ujra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...
Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...
Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.
Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Gyilkosok élnek, ártatlanok
halnak, igazságtalan
világ, melyben ha jó vagy
eltipornak. Árva gyermekek,
kikkel kegyetlen az élet..
Mi áttaposunk rajtuk,
Nem vesszük észre könnyeiket.
Ott vannak a gazdagok,
kik pénzükért életeket tettek
tönkre, s a szegények,
kiket az élet oktalanul
megvetette. Nem illik ránk
az a név, hogy ember....
Isten ajándéka romokban hever.
Több elemből indul,
nagy néha egyből,
egynek szól,
egyről szól ez is,
egyszerű a képlet is,
ha valamit tehetek,
hát szólok, amit
alkotsz, annak
van élete, belőled,
rólad, másnak,
valami lesz tőle,
naplóra is gondolhatsz,
hinnéd, kifejezőbb lesz közben,
elfeledted tán, a küzdelmes
mozdulat nem látszik mögötte,
ha nincs, sem baj,
lehet pótolni, rutinnal,
rejtvényekkel, megannyi képpel,
bármivel, csak legyen valami még,
vagy feledik hirtelen,
a zuhany meg forralhat hidegen ...
- Csiszolatom érdektelen? -
Kísérletezz, keverd újra,
magaddal legyél csak kíméletlen,
ez az út az, melyen közlekedik
a jelzés, az edény mellékes lesz,
vagy bölcsen kővé dermed, hallgatni
arany, aztán többé nem veszítesz
Áldozattal felmagasztalt nász
Voltál nékem - mondhatatlan vágy
Éj-látomása - s hajnal mosoly
Régi emléke egy verslapon –
Te szép szerelem komédiás!
Csábító holdfény csoda-varázs
Lennél kerítő holdas istenasszony?
Sóvár hajnal – s csak mindig alkony?
S lennél száz dalommal nem múlt láz(?)
Csábító holdnővér –
Lennél nékem olthatatlan vágy:
Féktelen szerelem lobogás?
És éji lámpás csak és holdfény mosoly
Kerítő vágy volnál csak - csókos fantom -
Sóhajos máshajnalig lázas alkony -
Egy régi-régi édes asszony
Kit ölelésem megostromol –
Óh Te szép szerelem ragyogás!
Elvarázsolt Eldorádó és komédiás
Bűbájos csalfa Istenasszony:
Csábító holdfény- Babilon
Varázslat kagyló-kívánság parton -
Sosemvolt hajnal csak mindig az alkony!
És voltál nékem - voltál
Megsiratott nász
Vágymarta Királynője
Tűnt árny –
Tarajos felhője
Mondhatatlan Hárfazokogás –
Vágyott-kicsim –
Felhő mosoly édes asszony
Voltál nékem, voltál – olykor
Álom-játék a vágyadon -
S lettél szerető drága lobogás:
Éji lámpás és felhő fodor –
Nász voltál Édes –
Játék – mosoly és kéjes sikoly
Emléke most kínzó vágy –
Tűnt szerelmi idol:
Halálos láz-varázslat tikkatag parton -
Fogadj magadhoz Édes Kicsim
Örök Szerelmem – ölelj szerelmesen
Te drága kicsi csókos asszony !
Mert látá az Úr, hogy ott egyik-másik
szívben még Jónás szava kicsirázik
mint a jó mag ha termőföldre hullott,
s pislog mint a tűz mely titkon kigyulladt.
S gondolta: "Van időm, én várhatok.
Előttem szolgáim, a századok,
fújják szikrámat, míg láng lesz belőle;
bár Jónás ezt már nem látja, a dőre.
Jónás majd elmegy, de helyette jő más", így gondolá az Úr, csak ezt nem tudta Jónás,
s azért felette megharaguvék,
és mondta: "Mikor ide kijövék,
s azóta napról-napra s egyre többen
jöttek a városból kérdezni tőlem,
kicsit gúnyolva, kicsit félve-bánva,
hány nap van hátra még? S én számról-számra
közlém pontossan. S most szégyenben hagytál!
Hazudtam én, és hazudott a naptár.
És hazudott az Isten! Ezt akartad?
Bűnbánók jószándékát megzavartad.
Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni!
Azért vágytam hajón Tarsisba futni...
Mert te vagy aki fordít rosszat jóra,
minden gonosznak elváltoztatója.
De már az én lelkem vedd vissza tőlem,
mert jobb nekem meghalnom, hogysem élnem."
Tudnivaló pedig itt hogy kimenve
a városból Jónás, ül vala szembe,
a város ellenébe, napkeletnek,
árnyékban, mert egy nagylevelü töknek
indái ott fölfutva egy kiszáradt,
hőségtől sujtott fára, olyan árnyat
tartottak, ernyőt eltikkadt fejére,
hogy azalól leshetett Ninivére
fátylában a nagy fények fonta ködnek.
S örüle Jónás módfelett a töknek.
Aztán egy reggel, hajnaltájra, szerzett
a nagy Úristen egy kicsinyke férget,
mely a töknek tövét megrágta volna
és tette hogy indája lekonyulna,
levele megpörögve kunkorodna
s az egész tök elaszva szomorodna.
Oly vékonnyá fonnyadt, amily nagyra felnőtt:
nem tartott többet sem árnyat, sem ernyőt.
S akkor az Isten szerze meleget
s napkeleti szárasztó szeleket
s lőn hogy a nap hévsége megsütötte
Jónás fejét, és megcsapván, felette
bágyadttá szédítette, úgyhogy immár
úgy érzé, minden körülötte himbál,
mintha megint a hajón volna; gyomra
kavargott, és gyötrőn égette szomja
s ezt nyögte csak: "Lelkem vedd vissza, kérlek,
mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek."
S monda az Úr Jónásnak: "Lásd, valóban
méltán búsúlsz s vádolsz-e haragodban
a széleslombú, kövér tök miatt,
hogy hűs árnya fejedről elapadt?" S felelt, kitörvén Jónásból a méreg:
"Méltán haragszom azért, mígcsak élek!"
És monda akkor az Isten: "Te szánod
a tököt amely egy éjszaka támadt
s egy másik éjszaka elhervadott;
amelyért kezed nem munkálkodott;
amelyet nem ápoltál, nem neveltél,
lombja alatt csak lustán elhevertél.
És én ne szánjam Ninivét, amely
évszázak folytán épült vala fel?
melynek tornyai vetekedve kelnek?
mely mint egy győztes harci tábor terjed
a sivatagban, és utcái mint
képeskönyv amit a történet írt,
nyílnak elém? Ne szánjam Ninivének
ormát mely lépcsőt emel a jövőnek?
A várost amely mint egy fáklya égett
nagy korszakokon át, és nemzedékek
éltek fényénél, s nem bírt meg vele
a sivatagnak annyi vad szele?
Melyben lakott sok százszor ezer ember
s rakta fészkét munkálva türelemmel:
ő sem tudta, és ki választja széllyel,
mit rakott jobb-, s mit rakott balkezével?
Bízd azt reám, majd szétválasztom én.
A szó tiéd, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem.
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem. Eljön az ideje még,
születni fognak újabb Ninivék
és jönnek új Jónások, mint e töknek
magvaiból új indák cseperednek,
s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi
az én szájamban ugyanazt jelenti."
Így szólt az Úr, és Jónás hallgatott.
A nap az égen lassan ballagott.
Messze lépcsős tornyai Ninivének
a hőtől ringatva emelkedének.
A szörnyü város mint zihálva roppant
eleven állat, nyúlt el a homokban.
Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe, nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra, megtaláljam,
mielőtt egy még vakabb és örök
Cethal szájában végkép eltünök,
a régi hangot s szavaim hibátlan
hadsorba állván, mint Ő súgja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
Szőkén, szelíden mint a szél
Csak hallgatom csendesen: ki mit beszél?
És önmagamtól kérdezem -
Mint országuti krisztus a kereszten:
Kinek lennék én adósa -
Útban az ezredvégi pokolba -
Egy távoli csillag pislákol az égen
Fénye, melege messziről is éget
Néha azt hiszed, a kezeddel eléred
Oly közel van, mint a mesebeli éden
Fátyolos, őszi éjen, ha nézed
Szépen ragyog, de ez csak a fénye
Tüze, melege odalett a nyárral
Csak a fénye vígasztal, ígéretek által
Csalfa, álnok csillag, ne csalogass engem
Összetörted szívem, nincs tovább mit hinnem
Hitem, reményem mindörökre elszállt
Csalóka csillagfény, de csúnyán becsaptál
Szőkén, szelíden, mint a szél,
feltámadtam a világ ellen,
dúdolva szálltam, ténferegtem,
nem álltam meg - nem is siettem,
port rúgtam, ragyogtam a mennyben,
cirógatott minden levél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
minden levéllel paroláztam;
utamba álltak annyi százan
fák, erdők, velük nem vitáztam:
- fölényesen, legyintve szálltam
ágaik közt, szép suhanásban,
merre idő vonzott s a tér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
nem erőszak s akarat által,
ó, szinte mozdulatlan szárnnyal
áradtam a világon által,
ahogy a sas körözve szárnyal:
fény, magasság sodort magával,
szinte elébem jött a cél.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
a dolgok nyáját terelgettem,
erdőt, mezőt is siettettem,
s a tüzet - égjen hevesebben,
ostort ráztam a vetésekben:
- így fordult minden vélem szemben,
a fű, levél, kalász is engem
tagad, belémköt, hogyha lebben,
a létet magam ellen szítom én.
Szőkén, szelíden, mint a szél;
nem lehetett sebezni engem:
ki bántott - azt vállon öleltem,
értve-szánva úgy megszerettem,
hogy állt ott megszégyenítetten
és szálltam én sebezhetetlen:
- fényt tükrözök csak, sár nem ér.
Szőkén, szelíden, mint a szél,
jöttömben csendes diadal van,
sebet hűsít fényes nyugalmam,
- golyó, szurony, kín sűrű rajban
süvített át, s nem fogott rajtam,
s mibe naponkint belehaltam,
attól leszek pusztíthatatlan,
s szelíden győzök, mint a szél.
Én lebontottam minden akadályt és nyitott vagyok minden véleményre. Örülnék, hogy ha időd engedi, akkor írnál véleményt a verseimről a freemail-es címre :-). Tudom hogy köteted jelent meg, és tényleg érdekelne a véleményed úgy "cuzámenn" a verseimről. Várom és mindenképp számítok magára Mr. NTK HS! :-)
Aurora Borealis (Északi fény)
Milyen furcsa és különös,
A szemünkben tündökölt a fény,
Csillogásában gyermekeink hangja,
Az Akarat kék tüzében égtünk.
Milyen furcsa és sokkoló,
Hogy a lázas napokkal úsztam;
Ajkad volt az éteri nyugtató,
Mosolyodért a földön csúsztam!
És most kívül vagy minden érzéken,
Mert senki e Földön nem értheti,
Hogy mosolyunkat a fényképen
Az idő vaskeze eltörheti.
S látod, Te sem voltál különb.
Hidegvérrel ölted a lényem,
Na nem gyorsan, ne gondold:
Cseppenként mérgeztél, kimérten.
Én meg álmaimban folytatom
Sziszüphosz mítoszát,
Rendületlenül taposom
A reménytelenség útját.
És Te majd beengedsz mást is,
Ahonnan én már kitiltva vagyok,
Kitárod lelked súlyos kapuit,
S én leshetem lángba borult ablakod.
* * * * * * *
Ádáz vágta
Egyre gyorsabban
Felfaljuk a napokat,
Masírozunk a nem-létbe,
Állandó és múlandó összemosódik.
Mindez nem szokatlan:
Láthatjuk a mélyülő ráncokat
Ahogy csalnak minket lépre
S most összes fényéved összeadódik.
Elbújnál – de nem teheted,
Mondd: a nyitott ég alatt ugyan hova?
Elfutnál, de utolérnek a fellegek,
Soha semmi, csak pupillád nyílik tágabbra!
Szép szemedbe - fájva, félve nézek:
Újra remélek, s megcsalattatom, -
De Jób fiakért, lehet-e okom
Hinni az idő ígéretének?
Már nem kérdem meg, mért vert az élet,
Hozzád hajolok Drága Asszonyom:
Kérlek téged, légy társam utamon,
És mindent kárpótol kedves lényed.
Már nem kápráztatnak hamis fények,
Mégis fénylő világ az otthonom,
Ahol felmagasztosul a lélek,
Ahol törvény az igaz ítélet:
A hittel meghódított partokon,
Tudom, szeretet vár, a jutalom.
Kezed kezembe,
tekinteted tekintetembe már
mint folyó a mederbe, mint
szájra a pohár.
Alakod könnyű képe
rezge fénnyel-színnel tömött fejembe,
mint őszi fák lombjába
ha csak egy madár.
Halászok mesélik, hogy messze délen egy olajos, fűszeres szigeten, hol drágakő szikrázik a homokban, volt egy madár, amely a földön állva csőrével magas törzsek koronáját szét tudta verni; s ha bíborcsiga- színű szárnyait nehéz, alacsony repülésre nyitotta: hát akár egy sötét felhő, egészen olyan volt. Napközben, mondták, az erdőbe bújt, esténkint pedig kisétált a partra s az algaszagú és sós szélben oly édesen dalolt, hogy a delfinek, a dal barátai, mind odaúsztak az aranytollas és sziklás vizekben. Így élt, ősidők óta, és csak a hajótöröttek látták, senki más. Mert amikor az emberek fehér vitorláit először vitte jó szél a sziget partjaira, birodalmát még egyszer belátni a dombra hágott, s azt mondják, széttárta nagy szárnyait és tompán sírva, jajgatva kimúlt.
Túl a virágdíszes szép kapun, már
végre csak lélegzetünkben élve,
megkaptuk-e vágyott boldogságunk?
Gyöngén, mintha nádszál volnék s volnál,
emlékszem, némán remegni kezdtünk.
Érintések, gyengén féltve -
A szemek határa megszünt -
Egymás mellett így sokáig álltunk.
A harmatgyöngy, figyeld,
A hajnal kebléből lehull
Feslő rózsakehelybe,
S e lak nem ejti meg;
Hol éledt makulátlanul,
A hely övezi egyre:
Gömbjébe tömörülve még
Formázza létrehozó elemét.
Bíbor szirmon bősz megvetés:
Alig érinti meg;
Visszabűvölné az eget,
S gyászból csillanva néz,
Könny ön-szemén,
Mit fakaszt a vesztett éggömbnyi fény.
Reszketve gördül szüntelen,
Hogy ne fertezné a szenny,
Míg a Nap irgalmaz neki,
S a mennybe visszaleheli.
A lélek, e sugár, e csöpp,
Melynek forrása a Fény, az örök
Ha ember-virág tárná bensejét,
Látnánk, tudja: élt legfelül;
Taszítja a zöld zsengeség;
Világa befelé vetül;
S míg felível egy tiszta gondolat,
E csöppnyi mennyben jelen vagy a Nagy.
Mily összegömbölyödött,
Félrehúzódó alak:
Kívüle reked a föld,
Beléhatolhat a Nap;
Lent éj, fent legfényesebb,
Harag itt, ott Szeretet.
Mily illanékony és szabad,
S a mennyig mennyi vágyat feszít !
Egyetlen ponton megtapad,
S hajít mindent az egekig.
A manna is eképpen harmatoz:
Szűz, makulátlan, bár merev, fagyos;
S ha fölenged e földi zúzmara,
A Mindenható Nap diadala.
