Mint félelem hosszú éjszakája
Takar testem kopott bőrruhája
Még lelkembe fonódik kegyetlen
Kötelékével a régi ember.
Bár nem voltam adósa senkinek
Enyém volt Laokoón szenvedése
Béklyót vert rám hűség és szeretet
Szívembe szúrt töviseket érte.
Már nem vagyok adós sem köteles
Lehullik nehéz bilincse rólam
Kikopik az idő is alólam:
Nem vagyok fontos többé senkinek.
Nem érdekel világ kincse-nincse
Mint hosszú gyötrelem éjszakája
Foszlik énem régi rabruhája
S hullik az élet szörnyű bilincse
De nem érdekel már ez a nincs se.
Már nem hajtanak ösztönök vágyak
Megfizettem az ember világnak
Indulok Te-hozzád lábadozva
Leszek, ha kell, az áldozat útján
Jézust hívó „Jáve maradéka”.
Beírtak engem mindenféle Könyvbe
és minden módon számon tartanak.
Porzó-szagú, sötét hivatalokban
énrólam is szól egy agg-szürke lap.
Ó, fogcsikorgatás. Ó, megalázás,
hogy rab vagyok és nem vagyok szabad.
Nem az enyém már a kezem, a lábam,
és a fejem, az is csak egy adat.
Jobb volna élni messze sivatagban,
vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt,
mivel beírtak mindenféle Könyvbe
és minden módon számon tartanak.
Puha heverőkön bágyadt tengerszemű Nagyasszonyok égő szemében csillogó imádat
Nem csillapodnak a vágyak, oly nagyon kívánnak!
Amíg az aréna játékmestere
Nem ad bizonyságot a világnak
Nem elég a bika gőzölgő, vad ereje
Győz a torreádor művészete
Kifinomult játékszelleme –
Terció de muerte
Addig nem lesz teljes a Fiesta öröme –
Lobog a hölgyek szerelmes tekintete –
Nem lohad égő vágya,
Égre csap szenvedélye –
Az aréna láza tombol
Mikor a bika fekete sűrű vére
A porondon a porba omol –
A gyönyör e kifejezhetetlen függönye
Most már megoldva lehull
El Cid Compeádor
Csak egy pillanatra lemeztelenítve
Az ember és az állat küzdelme –
Legyőzve ott áll a bika
Bambán megadón kifáradva
Alig mozdítva farát –
Amikor a büszke matador éles kardja
A csigolyák közt utat talált –
A penge megváltó csókja:
Az „igazság pillanata”
A sors jelölte úton szisszen alá –
Elmetszve élete fonalát –
Az élet-halál keresztútján,
Mint villámsújtotta fa
Élő szoborként
Lábon állva hal meg a bika
Mert nem egyszerre járja át
a boldogság a testet:
előbb csak a tekinteted
száll a tárgyakra vissza,
s derengő emlékeidet
kezded megint szeretni.
Aztán a puszta levegőt
zamatosabbnak érzed,
s hosszan, türelmesen figyelsz
mások nehéz szavára;
utóbb, ha egymagad vagy is,
nem csak magadra gondolsz,
s rövidülnek bár napjaid -
a jövővel beszélgetsz.
S lassan otthon érzed magad
szerveid vadonában,
felejted beteg csontjaid -
életed végtelenség.
Megállsz a földön, rengeted -
nem fordul ki alólad;
és egy jószóra fölrepülsz
a villogó egekbe.
Pedig nem történt semmi más,
csak a rend helyrezökkent:
kerengtél árván, céltalan
a gomolygó sötétben,
s fölötted egy csillag kigyúlt -
nyíló arany pupilla -,
beragyogta a létezés
megtestesült csodáit;
lombokból lugast kerített
a füstös városoknak,
kicsalt egy röppenő mosolyt
a csüggedt emberekből;
elhívta tévelygő szived
az úttalan utakról,
testvéreire mutatott
a vad testvértelennek;
s mert másban lelsz magadra csak
- értette ő a titkod -,
most benned él, s te benne élsz,
egybe-szőtt csillag-ábra;
s tudod, már többé nem hagy el
tündöklő tisztasága.
Tégy engem, mint egy pecsétet a te szívedre, mint egy pecsétet a te karodra; mert erős a szeretet, mint a halál, kemény, mint a sír a buzgó szerelem;lángjai tűznek lángjai.
Hárman vagyunk, ha egymagam vagyok. A háromságomat
ki érti meg?
Egyikünk bölcs, mint a kő és éppoly rideg, hideg.
Másikunk nyárspolgár és langyos-meleg, akár a szörp a nyári napon.
Harmadikunk dilinós kicsit és költő is és gyerek nagyon.
Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.
Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.
Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.
Szeretteim emlékeztek:
Egy Szívbe írtátok a nevetek
-Milyen nagyon gazdaggá tettetek-
Úgy adtátok nekem
Isten szívét, és benne magatok.
Én veletek olyan boldog vagyok.
Oly tiszták,drágák vagytok mind a ketten,
A szíveteket hogy is érdemlettem,
S hogy veletek ilyen boldog vagyok?
A nap leszáll, hanyatlik életem,
A nap leszáll.
Kérlek, maradjatok
Ebben az emmausi éjszakában
Egymással - és velem.
Most zsong a tűz és meghúzódsz mellettem
s pattognak bennem, kis nóta-szilánkok.
Áldom az Istent, hogy oly szelíd lettem,
ölelem benned az egész világot.
Apró, bolond kis nóta-töredékek,
csillogó, csendes, csip-csup cserepek
-amikből nem lesz soha ének-
játékosak, pajzánok, gyerekek...
Szeressed őket! Ártatlan koboldok,
Születnek, s aztán vígan meg is halnak,
csak az az óra csendes, boldog,
amikor bennem ilyenek fogannak!...
A szeretet csodát művel minden nap:
Elgyengíti az erőst és erőssé teszi a gyengét;
Bolondot csinál a bölcsből és bölcset a bolondból;
kegyeli a szenvedélyt,És feledi az értelmet,
Egyszóval mindent a feje tetejére állít.
Most, hogy minden újra kezdőponthoz ér
Mint egykor válaszutak kezdetén
Minden úton várt a harc az életért
És egyik sem volt jobb a többinél –
Mégis mind, már útrakelni kész –
És mégis, újra vándorútra lép!
Most, már minden út új metszésponthoz ért
Mint tegnap, új csapások kezdetén
Vad csaták között csak megpihent a vér
Gyepünk előtt a hősök mezején
Hullott vér és könny a nemzetért
A Száva, Maros, Tisza szegletén.
Most, hogy minden új a kezdőpontra ért
Jobbak leszünk-e majd a réginél?
Minden úton vár a harc az életért
És melyik szív lesz jobb a többinél?
Népünk előtt túlélés a tét
És megmaradni – ez a küldetés!
Mert a Végzet most utolsó parthoz ér
Már minden végső számadást ígér
Fenn csak az marad az idő mérlegén
Ki fordít majd balsorsa tengelyén
S bátor lelke változásra kész
Jobbá lenni – ez végső menedék!
Késő van.Talán aludni fogok.
Mielőtt behúnynám szememet,
Nehezen szerzett nyugodalmamat
Szeretném megosztani veletek,
Testvéreim a végtelen világban.
Ma kiderült, ma csillagokat láttam,
Ma rendet láttam és harmóniát.
Mielőtt behunynám a szememet,
Elvégzem még e vigiliát,
Ajtótokra varázs-jelet teszek.
Leborított lámpámat: lelkemet
Ajtóitok előtt meghordozom,
Halkan,halkan, lábujjhegyen megyek,
S magam módján talán imádkozom:
Aludjatok, szépet álmodjatok.
Gyermek ne ríjon, anya ne remegjen,
A lány lássa meg első kedvesét,
Az öregek hadd kalandozzanak
Emlékeik honában szerteszét.
A férfi lássa célnál önmagát.
Békesség most tinéktek, emberek.
Övendezzél, derék világ,
Hangozzatok, jámbor legendák,
Zsolozsmák, bibliák, imák.
Kicsi gyertyák, lobogjatok föl,
Bóduljunk tömjénnek szagán!...
Szép dolog ez!... Így kell csinálni
Minden karácsony-éjszakán...
Hejh, szép az istenes legenda,
A csillag, a jászol, az élet,
Ki lehetne még vele húzni
Talán még néhány ezer évet...
Békesség hát néktek, emberek,
Örvendezzék a vak, a béna:
A jászol benne van a legendában
S a jászolban benne a széna...
Különben is az élet csupa vígság,
Útvesztőkből csillag vezet ki,
A pásztorok és bölcs királyok
Szinte futnak - egymást szeretni
S a betlehemi félhivatalosban
Miként egykor meg vala írva:
Mindenkit jászolánál várja
Az arany, a tömjén, a mirrha...
Örvendezzél, derék világ,
Harsogjatok, jó, égi villik,
Örvendezzél, derék világ,
Te meg vagy váltva tudniillik.
Lobogj, kis gyertya! Meg nem árthat
Ennyi kis fény tán a világnak.
Odakint szörnyű nagy a kétség,
Odakint szörnyű a sötétség.
Odakint szörnyű vaksötétben
Sirály sikoltoz, vércse vijjog,
Bagoly huhog, kóbor eb szűköl...
Odakint valami nagy titkot
Rejteget a sötét világ,
Jó lesz mormolni szaporábban
A szent zsolozsmát, bibliát.
A föld könnyektől terhesült meg
S a terhesült föld ing, remeg,
A vajudó kínnak gyümölcse
Nem lehet más, csak szörnyeteg...
Ami sóhaj, nyögés, kín, szenny volt
És rettentett a földgolyón,
Vad orkánban kitörni készül,
Világot törve, rombolón,
Évezredes tragédiának
Bosszuló vége fenyeget,
Vad-éhesen, vad harcra készen
Állnak iszonyú seregek...
A Messiást nem várják immár,
Nem kell többé a Messiás,
Hazug a megváltás meséje,
Szentségtelen a szentirás,
Hazug minden, amit az ember
Évezredekkel istenné tett,
Csak egy igazság - közös jussú
S egyenlő végű - ez az: élet...
Ám ne nézz ki az éjszakába,
Örvendezzél, derék világ,
Hangozzatok, jámbor legendák,
Zsolozsmák, bibliák, imák,
Ne halljátok a föld-dübörgést,
Menjen tovább a szürke élet,
Közelg a földi végitélet...
Addig lobogj csak, kicsi gyertya,
Harsogjatok csak, égi villik,
Örvendezzél, derék világ,
Te meg vagy váltva tudniillik
