Tegnap felmentem Pócsmegyerig (vigyázzatok, a fröccs büntető), de nem találkoztam eggyel sem. Feljebb meg, csak a térkép alapján tudom mondani, hogy nincs.
Ma bámészkodtam a mountexben, éshát úgy látom a Point 65-ös ladikok eléggé le vannak árazva. Mondhatni verhetetlenül olcsók. Ha valaki ujenre vágyik mennyen, és vegyen. Láttam egy állítólag javított lamináltat is, ami eléggé megfogott. Szép hajók ezek, és nem találtam semmi kivetnivalót a kidolgozásukban sem.
Ideális körülmények között folytattuk utunkat. Silba mentén olyan bícselős lapátolással haladtunk. A sziget partvonalán nem találtunk kikötésre alkalmas helyet, de ez most nem okozott problémát. Egy helyen szokatlan természeti jelenséget látva megálltunk. Jól láthatóan a kikötőhely valamikor öböl volt. Nem is kicsi, szép íve volt, ahogy a növényzet alapján ezt meg lehetett ítélni. De az öböl egészét "magnószalag" lepte vastagon. A tengeri füvet - Saintus majd megmondja, mi is ez pontosan - neveztük így. Ez az elszáradt növény hihetetlen mennyiségben, több méteres vastagságban borította az öblöt. A legtöbb helyen az elszáradt növényzeten, mint szőnyegen ehetett lépdelni, volt olyan helye a területnek, ahol combig süllyedtem, megijedve, hogy itt nyel el ez az anyag. Továbbálltunk. A következő öböl a szörf-iskola volt. Az észak-nyugati szél módszeres alapossággal képezte a hullámokat, az öböl homokos talaján azok megtörtek. Látszott, a parton itt is van magnószalag rendesen, de a part magasabbnak látszott, szárazabbnak. Kikötöttünk. Mindannyiunk hajóját elborította a magnószalag, de alvásra alkalmasnak értékeltül a helyet. A homokos öbölben, a hullámokat élvezve strandoltunk a kora estében. Optimistán nem vertünk fel sátrainkat, a szabad ég alatt hajóink szélárnyékában éjszakáztunk. Optimizmusunk bejött. Kellemesen telt az éjszaka, szép volt a reggel is. Szép napnak néztünk elébe. A Nap szépen sütött, a szellő kellemesen borzolta a vizet, a hullámok ringattak, mintha csak a tenger bocsánatot akart volna kérni az előző napok zord viselkedéséért. Megbocsátottunk és nekivágtunk a Silba-Ilovik átkelésnek. Az út úgy cc. 9 km. Ez volt utunk talán legszebb szakasza. Előttünk Ilovik, mögöttünk Silba, nyugatra Grujica, a kis világítótorony-sziget, dél-nyugatra, kicsit messzebb Premuda emelkedett ki a tengerből, keletre a Velebit tiszteletet parancsoló másfélezres csúcsai, a tengerparttal párhuzamosan futó hegygerinc látványa nyűgözött le és mi ott voltunk hárman, a Nagy Sós Víz közepén, - alattunk 70 m víz - kicsiny hajócskáinkban, a magunk erejéből. Nem tudom azt mondani, hogy ezért érdemes lapátolni. Ezért is. Mindig keresünk valamit. Néha nem is tudjuk megmondani mit. Egyszer csak rátalálunk és akkor villan belénk, ezt kerestük. Ezen az úton többször volt ilyen érzésünk. Ilovikon az indulásunk alkalmával már megismert homokos öbölben kötöttünk ki. Most is sokan voltak, de még jutott is maradt is hely bőven. A program most is kellemes volt. Fürdés, kaja, pihike váltva. Délután a kikötő felé indultunk. Gyorsan odaértünk, áteveztünk Losinjba, megnéztük, megvan-e még az Öreg Oroszlánkirály és az ő ufoja. Megvolt, megnyugodtam. Csak az a szerpentin ne idegesített volna. A történet eme pontján kell bekapcsolni egy másik hajós társasággal kapcsolatos élményeinket. Folyt. köv.
Nem. A peremen a spicó rendesen ült. A kéményt a mell alatt gumi szorította a teshez és ez a gumi csúszott le úgy, hogy hátul már a perem szint alatt volt, ott folyt be a víz. Nehéz ezt az ámítógép előtt ülve pontosan elmagyarázni. Ott, a szélben, a hullámokon billegve is csak egy-két pillanat volt, amíg rácsodálkoztam, hiszen azonnal cselekedni kellett, megakadályozandó, hogy további vizek jussanak a beülőbe. A tapasztalat, a javaslat akkor is áll: az a jó spricó, amelyiket vállpánt biztosít lecsúszás ellen.
KEEP OLIB CLAEN! HELL ON WHEELS! A felirat magával ragadott. A szigetvilág, az egyes szigetek maguk, Olib, ez az öböl, ahová vetődtünk, mind olyan kedvesek és szépek, tényleg meg kell őriznünk a természetes szépségüket. A skadrai vitorlás öbölben, ahol az ist-i éjszakázás tippjét kaptuk, éppen a kikötői díjat szedte a kikötőmester, amikor odaértünk. Láttam, azt is ellenőrzi, a szemetet viszik-e magukkal a hajósok. Be kellett mutatni a szemeteszsákot. Gyorsan mondom, mi is vittük hajóinkban a kiürült konzervdobozokat, palackokat, tejes- és sörös dobozokat. Úgy szól a legenda, a teremtésmítosz a szigetvilágban, hogy amikor az Isten vidám volt, gyémántot szórt a vízbe. Így jött létre az adriai sziget-világ. Mostanáig azt gondoltam, aki ezt kitaláltra, néhány pohárral többet ivott valamilyen susaki borból. Ezek a sziklák lennének a gyémántok? Igen. Csak meg kell érni a hajós embernek ahhoz, hogy észrevegye e "gyémántok" csillogását. Ekkor gondoltam az út során először arra is, hajóm nevét meg kellene változtatni. Nem mintha az Öreg Küszködővel bajom lenne. Ez a név rám passzol A HAJÓ-hoz nem illik. Gondoltam, kapcsolódjon a próbatétel utáni élmény hajómhoz. Keep Olib clean! Hell on wheels! Ez egy mélyenszántó, bölcs gondolat. Azután valahogy beugrott egy gimis élményem. Lehet, hogy a matrózblúz és a matrózblúzos lányok mosolya kellett ehhez. Amikor Rousseau-ról tanultunk, említette Tanárunk a természetfilozófia fontosságát a francia felvilágosodásban, azt a divatot, amit Rousseau is követett. Menedéket, latinosan asylumot kerestek maguknak a derék franciák, ahol emberek és polgárok lehettek. Rousseau-nak Ermenonville volt ez az asylum. Nekem a csigazabáló (by Saintus) mérnökök zseniális alkotása (Rotomod Ysak) és a hozzá tartozó körítés adja ezt az asylum-élményt. (A szótár szerint a kifejezés még az elmegyógyintézet megjelölésére is használatos. Nem vagyok távol ... egyesek szerint.) Olibról elindulva tehát volt lehetőségünk a kedélyes evezésre, beszélgetésre, töprengésre. A tenger békés arcát mutatta, amerre elláttunk motoros-vitorlásokat láttuk (tízből nyolc vitorla nélkül ment, nem csak ekkor), néhány motorcsónakot, csendes és békés volt a táj. Egy ilyen csendes öbölben, ahol szemmel láthatóan maszek (nem szabvány szerinti) kikötő is épült leltünk rá két világ különbségére. A parton egy szétesőben lévő fa hajó, mellette a mi PE kajakunk. Az a hajó valaha szebb napokat látott, egy család megélhetését biztosító halászhajócska lehetett, mára visszafordíthatatlanul csak roncs. A mi karcsú hajóink szebbnél szebb napokat látva kedvtelésünket szolgálják és fogják szolgálni még nagyon hosszú ideig. A merengés után az átkelés következett. Olib és Silba között nincs nagy távolság, a szél sem zavart bennünket. Egymás közelében, iparkodva haladtunk. Sainus mérése szerint 7-8 km/h-val haladtunk. Átérve a silbai kikötőben szálltunk partra. A déli hőséget itt is a parton, árnyékos padon ücsörögve vészeltük át. Később Gergővel elindultunk boltot keresni. Saintus a GPS alapján precíz útbaigazítást adott. Mközben a szigeti boltok esetében azt tapasztaltuk, hogy 12-17 között zárva vannak, ez úgy 15.00 körül nyitva volt. Nem lett volna szépséghibája a dolodgnak, ha a kasszírsa nem vágott volna át a pénztárnál. Egy üveg 1,5 l-es janával több (7,5 kn) nem a világ, de hülyének akkor se nézzenek. Reklamációmat elfogadták, legalább ez legyen enyhítő körülmény. Még melegen sütött a Nap, amikor nekilendültünk.
A direkt tapasztalatok egyike lehet az, hogy nem árt, sőt mármár hasznos, de az se kizárt, hogy esszenciális, hogy a spricónak legyen vállpántja. (már, ha nem neoprén kéménye van). Vagy ha nincs, érdemes rendesen felhúzni, és összeszorítani, és rávenni a mentőmellényt.
Másik fontos tapasztalat, hogy ha te vagy a leggyengébb kajakos egy olyan csapatban, amelyiknek nem erőssége az együttmaradás, ráadásul életed legnagyobb hullámverésében kell egy 10 kilóméteres átkelést abszorválnod, vedd fel a mentőmellényed. Hamár ottvan a dekkháló alatt...
Nem csak az emlékek megörökítése érdekében írjuk tapasztalatainkat, hanem örök tanúságul, mert tudjuk, habár fölül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr. Meg kell tehát fogalmaznunk majd direktebb formában is a tapasztalatokat. Most egyenlőre feltolulnak az emlékek a maguk közvetlen módján, ilyen-olyan stílusban. MOST (!) én is kacagtam Saintus szövegén, de úgy van, ahogy írta: Oldstruggler látható örömmel (érkezett), hogy végre vége. De ha már Aeroe szóba hozta: a csapat összeszokottsága, együttműködése valóban nagyon fontos. Sajnos a túra előtt csak egy RSD délutánt tudtunk együtt eltölteni. Időben ez kevés volt ugyan, a helyzet sem volt szinte semmiben hasonló a tengeri körülményekhez, de ahhoz elegendő volt, hogy Saintus fekészültségét le tudjam tesztelni, ő is láthatta, ki ül vele egy csapatban a szomszéd hajóban. Ami Gerit illeti, Saintus véleményében én megbíztam. A dolog vegyes, de végül is őket igazolta. Gergőnek tengeren tapasztalatlan nem volt, lapátja nem tengerre volt való, néhány bakit tapasztalatlansága miatt vétet, ezek nem bizonyultak súlyosnak. Lehet szerencsénk is volt. Mégis két alkalommal is bizonyította alkalmasságát. Amikor visszafordult a skardai átkelés alkalmával és amikor átért Olibra. A napok tapasztalatából gyorsan tanultunk. Ilovik felé az átkelés közel sem volt olyan vészes, mint az előző napokban, ennek ellenére hallótávolságban eveztünk át, tartósan 7-8 km/h-s sebességgel mentünk a mihamarabbi átkelés érdekében.
nekem is égnek áll az összes kevés maradék hajam, ahogy olvaslak titeket. az álmoskönyvek azt mondják, hogy edzett, tengerálló kajakosból min 2 hajó kell együtt, kezdőbb fajtából meg min 3 hajó együtt, hogy szükség esetén ki tudják egymást menteni
a leírt szél / hullám / tapasztaltság alapján én is inkább együtt maradtam volna. eccer már írtam róla (kikerestem - 1948), de még egyszer beidézem: "a man who is not afraid of the sea will soon be drowned, for he will be going out on a day he shouldn't. but we who do be afraid of the sea, and we do only be drowned now and again."
azért folytassátok a beszámolót, mert szemmel láthatóan mindhárman túléltétek :)
Hát igen, a szétszegadás nagy hiba volt, amit mind elkövettünk, Gergők kivéve. Ő inkább csak leszakadt ilyenkor. Nem voltunk elég összeszokott banda, és mindenki más stílust és irányt talált üdvözítőnek.
A katonait jobb híján írtam, hirtelen nem ugrott be az álcaszín :-). Később én is láttam más színben, de ez már így maradt meg. Köszönöm a képeket. Így már beugrott, hogy láttam ezeket a lapátokat, csak nem nagyon próbálgattam, mert ott volt a Voyager, a Master és a többi "nagy hal" tesztelni.
...Átkelni Olibra ismét nem tűnk túl jó ötletnek. Alig kisebb szél, mint tegnap, de immár jó 10 Km táv. Még a csendesebb részen hozta úgy a sors, hogy a vízmerő hiánya gondot jelentett... Azaz úgy terveztem a vízmerős dolgot, hogy a válam levő frissen vásárolt Fantás üveget széjjelvágom, a zsebemben lévő késsel. Egy gond volt csak: volt még nemkevés abban az üvegben, nekem meg nem a tengervíz kimerésére kellett edény... A visszaadást nem láttam túl sürgetőnek, egyrészt előrehaladottabb tísztítás okán, másrészt mert Gergőnél volt. Ezért is csodálkoztam később, miért is szivaccsal kellett kimerni a vizet, és miért csak Oldstruggler felszerelése és asszisztenciája mellett ment ez.. Mondjuk az a méllyenszántó kreativitás ahogy Gergő már korábban is próbát rájönni, hogy is működik az az igen bonyolult és összetett szerkezet, amit mi csak merics véven becézünk valóban jelezhette volna felém, hogy az, hogy ott van az orra előt az ezköz, még nem jelenti azt, hogy ha derékig vízben ül, tudja is hogy mi a leglogikusabb megoldás a problémára.
Én szépen mentem Olib felé. A kodiak jól vett minden hullámot. Gergő beszámolója hogy előző nap hányszor borult majdnem, meg is azért ment vissza mert nem tudta tartani az irányt, kicsit aggodalommal töltöttek el, hogy vajon nem e leszek egyedül a célban, de gondoltam majdcsak lesz valami, most nem megyek vissza keresgélni hol lehetnek a többiek. A hullámok közt nem láttam őket. A GPS szerint 5 km/h-s átlaggal jöttem. Nem húztam nagyon. Élveztem a hullámokat. Szépen komótossan átértem. Kicsit túlzásbavittem a szél ellen evezést, így volt egy pár száz méteres tiszta szörf szakasz a célul kitűzütt öbölbe. Ott viszont megált az élet. Egy 2-3 méteres hullám hátán sikottam be, de ott vége volt mindennek. Csönd és nyugalom fogadott. Világosan kéklett az öböl homokos allja, és csak a távolban láttam gyülekezni valamit az égen, ami arra késztetett, hogy mégse időzzek már soká a vízen. Fotóztam párat, majd kieveztem a partra. Előszedtem a száraztuháimat, és látva az eget, valamit tudva, hogy a sátor Gergőnél van, előkészítettem a ponyvámat. Átöltözve mindent visszazártam víhhatlanra, majd elindultam megnézni a partot. A kis alvófülke a Rettenetes Dzsindzsában nagyon meglepett. Nem tudom ki csinálta, de lehetett vele munka rendesen.
Kicsit már félve hol lehetnek a többiek, bekapcsoltam a mobilomat, és előszedtem a lámpámat, hogy majd világítótornyozok az öböl nyelvéröl. Nem értem ki a célig, mikor már láttam, hogy jönnek az Yzsákosok is. Gergő eléggé lepusztult állapotban, Oldstruggler látható örömmel, hogy végre vége.
Percekkel miután partotértek leszakadt az ég. Oldstruggler egy belógó boroókaág alá menekült, ami inkább csak lelki támaszt nyújtott, gergő meg a vizes ruháit ledobva egyszál alsóban ugrált körbe körbe a saját tengelye körül, nemtudva milegyen. A ponyva jól jött. Rádobtam a kajakomra, beültam alá. Nem tudom mi járhatott a töbiek fejében ekkor, de úgy kellett kiördítanom, hogy jöjjenek már be alá...
Nagy szél volt az, az már biztos. Hamar mindenki a maga útjára indult. Én itt is a toronyiránti utat választottam, és néztem hogy fogy a táv a GPS kijelzőjén. Félúton járhattam, amikor feltűnt mellettem a Cápa (a németek hajójának a neve volt ez). Ordibáltak valamit, de elképzelésem se volt mit. Kötelet próbáltak utánnamdobni, de az meg mindíg messze esett le. Végül odaeveztem melléjük, félve, hogy a bazinagy hajócsavarjaik bedarálnak. Ekkor végre el tudták mondani mi a fennáló helyzet, hogy Gergő visszement, és hogy mennyek én is. Gondolták, majd visszavontatnak... Kaptami is a kezembe 1 kötelet. Mondom Fasza, ez remek lesz így. Persze nem értették. Eleinte valahogy sikerült irányban maradnom a hajó mögött, persze a fél kazemben a kötél, másikkal próbálom a kajakra szorítani az evezőt, el ne vigye a szél, lábakkal kormánylapot nyüstölöm... Fárasztóbb mint evezni... A motorok hihetetlen füstöt, és hullámzást húztak maguk után, meg persze engem aki nem volt annyira kibékülve az előző kettővel, mint azok egymással... Egy darabig tudtam hátrébbcsúcsni a kötélen, de szépen vassan kisodródtam a hajyó mellé, amit a vebesség miatt nem tudtam a kormánylappal korrigálni. Mikor már majdnem beborultam inkább futni hagytam a nagy hajót, és eveztem utánnuk.
Visszaérve a német jaktosok már Oldstrugglet úszó maradványait keresték távcsővel az öböl védelméből. Kicsit hülyélnek vagy naívak is néztek, amikor a legnagyobb lelki békével elkezdtem SMS-t írni neki, miután csak a hangpostája válaszolt a telefonba... Persze nemsokkal később már hívott is, hol vagyunk...
Szóval át kellet jutni a túlpartra, ami elnézve Gergő elszántságát az ügy iránt, nem tűnt a legegyszerűbb dolognak. A németek túl lelkesen ajánlgatták, hogy ők átvontatnak, ahhoz, hogy ő lelkessen nekiálljon átevezni. Szóval vontatni fogunk. Lepakoltunk mindent a dekkhálók alól, felraktuk a spricókat, kéményüket bekötve a saját összehúzó madzagjaival. Kötél föl a kaajkok fogantyúira, aztán irány előre... Persze a lóerőkek engedve szegény ysak 1 csavaros füle megadta magát, a szél meg vitte Itáliába... Elő a csákja, akkor most megszállunk. Körözünk, persze nem megy a dolog, A nagy hajó hullámai mindíg ellökik a kis kajakot a csákjázás hatósugarán kívülre. Aztán megjesz, de ekkor nincs hotá kötni a kötelet. A német megpróbál valamit, hogy csak ráhurkolja, aztán az majd jó lesz, de persze csak arra lett jó, hogy újra vadászhatunk. Megpróbáljuk kiemelni, de a beülő tele vízzel, a spricó már lejött, megin elmegy az ekkor biztosan jóval napfényesebb Itália felé az Ysak. Elegem lett beugrottam érte. Persze a mentőmellényen kívül egyáltalán nem úszáshoz voltam öltözve, az is csak úgy lógott rajtam, hogy máshova nincs kedvem letenni... Kiborítottam az Ysakot, de megérdemelte, ő kezdte velem. Persze Gergő volt szíves kreatívan a beülőbe is cuccolni,majd semmit sem kikötni... Még az Usergt által lelkiismeretesen jó hosszú kötéllel ellátott vízmerő is ment amerre látott. Befejeztem a vízmentesítést, majd összeszedtem a cuccokat. Polifoam, üvegek, vízmerő visszaszór, ez utóbbi oda is kőt, hamár, akkor-alapon. Ami elsülyed, így járt.
Kiemelték a kajakot, én meg magam, ísmét óvatosan a hajó hátulja felé közelítve a 2 volvó penta vicsorgása között. Immár félve, hogy a Kodiak se bírja jobban a vontatást (ekkor még nem tűnt fel az 1 csavaros dolog) a hajó végén ültem végig a maradék utat, gumikötelet játszva, és szívva az üdítő benzingőzt...
Az aznapi alvóhely szerintem elég jó volt. Egyetlen baja a szélnae való kitettsége volt, és az, hogy a sátrat csak a kajakhoz lehetett kötni, mert cövek ott aztán be nem ment a talajba...
Álítólag nem jó ötlet a kajak hátujlával vontatni. Pl azért, mert nehéz úgy fordulni, hogy a kajak végét húzzák. Jobb a mentőmellényhez kötni, és jó, ha van valami rugalmas elem a vontatókötélben. (egy darab Obis vastag gumukötél pl, vagy a drága pigtail)
Kis kikötő, Gergőre várva.
Kikötve a mólóhoz.
Ysak a parton.
Kikötőre fordulva.
Elhagyott kőházikó a kikötő mellett.
Korok lélekvesztői.
Az utolsó nap vége. (azt hittük)
Csak 2 mérföld!???????
A vontatás kezdete.
Végre nyugodt vizen, és kajakban.
Nagy a szél még a parton is.
Olibra átérve a nyugalom öble.
Hátramaradt Ysakok.
A Kodiak már kipihenten a magnószalagon.
Vihar urátáni ég.