Köszi a választ. Olvasgattam a fórumot,de vízálló-terepcipő-pronáló kombinációval nem találkoztam.Kettő ilyen cipőről tudok,az egyik a Salomon XA Pro 3D Ultra 2 GTX,a másik a Kalenji Kapteren TR3-as cipő. Korábban már olvastam,hogy a Gore-Tex cipők is beáznak egy idő után,úgy tűnik nem kell erőltetni ezt a vonalat...
A Te sebessegeddel nem lehet gond : egyszeruen kezdj el rohanni az elejen (na jo, ha felertel a dombtetore es indulsz le az Oroszlan szikla felé, akkor is elég beindulni), és csak arra figyelj, hogy ne hagyd abba. :o)
Nekem nagyon ideális időm volt, tizenparfok, még frissiteni se nagyon kell akkor...
Holnap akarok egy idei balboát felmérni, megnéztem a részidőidet, hát ez az oda 55 perc ez nagyon ütős volt, nekem 57+50 volt a két fele, de odafele sem lazsáltam.
Kétféle véleményt fogsz kapni: egyik szerint nem érdemes "vízállót" venni, mert az is beázik, csak nem azonnal, hanem 50 perc után. És cserébe ki viszont nem fog menni a víz, garantált lesz a folyamatos hidegvizes tocsogós lábáztatás. Nem goretexes cípőnél a víz nagyrésze ahogy bejött, úgy hamar ki is megy (kipréselődik a szöveten), jó keringés mellett nem okozhat gondot az átvizesedett cipő kifűtése. (Én ezt a véleményt osztom.) Másik álláspont szerint szerint nagyon jó a goretex, ők majd megírják a javasolt típusokat.
Mellesleg érdemes visszaolvasni, más is kérdezte ezt korábban.
Múlt csütörtökön lefutottam a Mátrabérc első, kicsit több mint felét. A terv az volt, hogy a négynapos ünnep alatt péntek-szombaton még kocorásszak az erdőben, aztán vasárnap lefussam a második felét is. Aztán nem így alakult...
Az első felének (a Vöröskői kilátóig) tudományosan fogtam neki. Egy héttel előtte megszaggattam magam maximum közeli terheléssel a Balboán, így itt pont fordított volt a terv. Síkon 140 körüli pulzus, emelkedőn 150. Ez volt az előzetes terv, és bár tudtam, hogy sok sík nincs ezen a részen, konkrétan semennyi, menet közben kiderült, hogy ezen a terepen ennek így nincs értelme. Az emelkedőkön hamar elértem a 155-160-at, ekkor gyaloglásra váltottam, a lefeléken meg rendre 115-120 körülire esett, itt a kövek és az avar miatt nem mertem jobban szaggatni. Szóval amolyan futókirándulás lett belőle, a pontos számokra nem emlékszem, de így 3 óra alatt értem a kékesre.
Itt frissitettem a büfében, mert kék kutat nem találtam, aztán haladtam is tovább. Néhány km után, még a merdek rész előtt, a lankás sárga jelzésen aztán jött a kaszás : egy pillanatra nem figyeltem, és ráléptem valamire az avarban, és ki is fordult a bokám. Egy kis ordítozás és ugrálás után elkezdtem tipegni, próbáltam terhelni, lassan ment is. Jött a sombokor, a húzós lefelén óvatoskodtam, úgy éreztem kezd helyrejönni. Aztán ahogy laposabb lett, rájöttem, hogy rendesen futni nem tudok, nem is a bokám fájt, hanem pont a talpam közepe, a kedvenc húzós részem a mátra nyeregig nem esett jól. Aztán felfele tudtam futni a talpam elülső felén, lefele a sarkamon, óvatosan, és lassan, de a Csór-hegy után egy csomó jól futható lankás részen csak szenvedtem. Így Szentlászlóra végül 5 és háromnegyed óra körül értem oda.
Aztán persze másnap nem bírtam ráállni, bevérzett a külső talpélem, de mivel ugye futni tudtam vele még az eset után jó 15 km-t, nagy gond nem lehetett, három nap alatt nagyjából helyrejött, csak a talpam erősen befele döntésekor fáj kicsit. Persze azóta sem futottam, a hétvégén kezdem újra, mostanra már teljesen jó.
A Mátrabérc második fele így kimaradt. Majd télen, vagy tavasszal megnézem. Viszont jó, hogy láttam az első felét, a Kékesig is el lehet tévedni pár helyen, és most már szintre is látom mi vár majd rám. Ezzel a tempóval úgy lett meg a 35km, hogy egy kicsit se fáradtam el, izomlázam se lett, a Kékesre is egész frissen érkeztem, a keresgélés miatt is hagytam benne pár percet, úgyhogy jópár moderáltabb emelkedő megfutásával simán 2:30-2:40 közelire hozható a Kékes szerintem, megszakadás nélkül is.
Csak ez a rohadt sok avar ne lenne mindenhol... :o(
OFF. Hogyne! Nálunk pont most "indul" a szezonja. Bár most még csak a kiló alatti zöldes színű kínai példányokat láttam 600 HUF körüli áron. Várom, hogy a zöldségesem hozza a szép nagy kétkilósokat. Hasonlít a grépfrutra, de a kesernyés íz nélkül. Szokták mondani, hogy érdemes a reggelt egy kifacsart citrom levével kezdeni (lúgosítás), akár vízben feloldva. Na én ezt szoktam, csak pomelóval. ON.
Ha edzettebek vagyok, akkor valóban nincs görcs és talán meccselhettünk volna. De sok a "ha"...
Nagyon szépen mentél, az én görbém ennek inverze lehetett: a végén eléggé leszálló spirálban toltam, érthető az olló szétnyílása. (Fekete-fejtől olyan 15-18 percet kaphattam és ez csak részben magyarázható az engem már érintő, de Téged még nem érintő fejlámpázással).
"A lista Colorado sokezer méter magas hegyekkel tarkított hatalmas nemzeti parkjainak ösvényeire vonatkozik. A kevésbé vad magyar tájakon természetesen egy ennél szerényebb lista is megteszi. Te mit viszel magaddal?]"
Van, hogy vesztes meccset is jó végigizgulni. Ez most ilyen volt. Gratula (ha kicsit savanyúan is! ;)
Mindamellett motivál, hogy a kb 5 év alatt szinte teljesen elvesztett állásaimat újrahódítsam, de el kell ismerjem szép munkát végeztél, nehéz dolgom lesz így Masters korosztályban. Igaz, van olyan bástya ahol csak pár perc a védőárkod, vannak lebetonozott erődjeid is...
Majd ha szobakerékpáron felépítettem pár bástyát, visszatérek, nehogy elveszítsd a külső motivációdat.
Idén sajnos csak egyedül képviseltem az SSC-t, ilyen-olyan okokból a többiek mind távol maradtak az idei megmérettetéstől. Bár edzettségem korántsem idézi a 2010/11-es formát, azért megpróbáltam a team-et megfelelően képviselni.
Korábbi hetekben többször teszteltem az első falat (3-4 óránál mindig jön egy fizikai hullámvölgy), háromszor visszapattantam, negyedszerre azért relatíve jól átvészeltem. A második falra (6-7 óra magasságában) viszont már nem tudtam felkészülni, márpedig a Piros ennél hosszabb meccsnek ígérkezett…
A reggeli összeszedelőzködés kicsit kaotikusra sikeredett és persze ilyenkor nem jön a busz, a villamos. Gyors újratervezés és végül autóval robogok a rajthelyre. Így is csak az utolsó pillanatban esek be, Anheuer Egon segítségével gyors rajtszám felvétel, depós cuccok szétosztása és máris ellövik a rajtot. Ez úton is köszönöm Egonnak a közreműködést! (Persze másnap már minden klappolt az autó vissza hozatalát célzó kimenetelnél, de ez már csak így van, Murphy rulez:-))
A rajt után a szokásos koreográfia zajlik: Ispi megindul, Kiss Miki rákontráz, majd ketten szépen eltávolodnak a közvetlen üldözőktől. Csillaghegyig, de legkésőbb a Róka-hegyi „beülőig” szép lassan berendeződik a mezőny. Élénken élnek bennem a tavalyi emlékek: itt bizony már küszködött a rendszer, hamar a mezőny közepén találtam magam. Idén ennek nyoma sincs: kellemes, de jó tempóban utazom Zenyik Robi mögött jó 20-30 méterrel. Kevélyre menet kicsit lassulok, ketten is beelőznek, de nem vészes a sebességkülönbség. Egy ideig Pap Gabi „farvizén” utazom, de furcsa kaffogó hangokat hallok, talán a cipője vagy valami más? Esetleg a könyvtárnál csönget? De hisz az még zárva van! Inkább kicsit lemaradok.:-) A csúcsra bő 47 perc alatt érkezem, régi Kinizsis időket idézi, igaz, akkor Csillaghegytől indultunk. (Kicsit elmerengek, hogy a mai mezőny milyen időket menne a K100-on, de nincsen „ha”).
Kevély-nyeregtől tolom lefele, meglepően biztosan lépek, pedig ez bokaforgatós szakasz. Aszfalton elnyomom a nálam lévő MARS csokit, majd a ponton (Kiscsikóváralja – 1.13) gyorsan frissítek. De nem eléggé gyorsan, pillanatok alatt besűrűsödik a környék, sorra érkeznek a versenytársak. Elmenetelkor megakad a szemem egy neonszínű aszalt gyümölcsön, mivel dupla vagy semmit játszom, ezt meg kell kóstolnom. Íze valami frenetikus, pillanatig gondolkodom, hogy visszamenjek még egy adagért, de sajnálom a plusz 50 métert, azért mégis csak verseny, és amíg Lúdtalp bástyájának ledöntésére nyílik esély, addig nem engedek a szirénhangoknak! (Lúdtalppal számon tartjuk a rendszeresen futott útvonalakon a PB-inket: akié jobb, azé a bástya. A Piroson 9.03-mal az övé. (volt ;-))). Csak reménykedni tudok, hogy a neon zöld szín talán elriasztja a többieket e csodától, így a későbbi pontokon is felbukkan az étek, de hiába vizslattam az asztalokat, ez bizony csak ott, csak akkor volt elérhető:-(. Úgy látszik túl hivalkodó volt az a zöld szín… (Ebola sajnos nem tudta, hogy milyen név alatt fut az az aszalt cucc, de ha esetleg van megfejtés...)
Tölgyikrek felé kicsit küszködök, bár nem vészes. A ponton átbukva újból felpörögnek a lábak. Végig kontrollálom magam: elfutottam, nem futottam el? Tapasztalat alapján a Kiscsikóvárlja-Dömös szakasz már mintegy gyorstesztként megadja erre a választ. Tölgyikrekig inkább az elfutást, azt követően az optimális tempóválasztást érzem. A Szőke – forrás völgyéhez kifejezetten jó állapotban érkezem, Kovács Zsolttal beszélgetek, majd elmarad egy „A célban egy sör mellett folytatjuk” üzenettel. Úgy legyen!
Tavaly itt Jakus Bélával gurultam, én szenvedtem, ő szárnyalt, most én is „flow”-ban megyek. Messze tőlem Pap Gabi, próbálom bemérni, de hiába tolom rendületlenül, csak nem érek fel rá, sőt egy-egy hosszabban belátható szakaszon sem látom már. Kinyitott volna a könyvtár? Vagy ennyire elkapta ő is a fonalat? (A helyes válaszok: a könyvtár később nyitott, de a fonalat ettől függetlenül nagyon elkapta:-)).
Dömösre (2.33.) is jó erőben érkezem, nincs meg bennem a korábbi évek görcsös „csak már érkezzek meg Dömösre” hangulata: minden gyorsan jön, a légzésem egyenletes, a lábaim pörögnek, fejben előre gondolkodom a frissítésről. A pontra 2,5 dl tömény sponzert és egy csokit küldtem, amit sikerül Szakó-nyereg felé gond nélkül lenyomnom. Pap Gabi szép lassan eljoggol, Körtvélyesen már komolyan elmaradok tőle, nem is látom már Budaörsig.
Egyenletesen haladok, előzöm a futós gyalogosokat (meglepően sokan futócuccban és cipőben vannak, még ha nem is a versenyre neveztek), statisztikázom a cipőmárkákat (a tradicionálisan erős Adidas mellett igen népszerű a Salomon és – ezen csodálkoztam leginkább – az Asics). A Szakó-nyeregnél kis(?) holtpont, itt a 3-4 órás fal? Vagy mégis elfutottam volna? A gerincen lévő viharos és hideg szél formájában gyorsan jön a segítség, pillanatok alatt leviszi a pulzusom, rendeződik a keringés (legalábbis nem kell visszavennem a tempóból), egyedül a gyomrom labilis. Aznap az időjárás nagyon alám játszott: nem csak az ideális futóidővel és a jó terepviszonyokkal, hanem az időben jött hideg széllel, majd a számomra kellemes esővel.
Dobogókőnél (3.31) újabb depós felvétel (fél liter sponzer, csoki) és gurulás tovább. Bár a mozgás rendeződött és a tempó jó, azért a gyomromat nem akarom egyből tesztelni a csokival. Várok vele, de valamikor le kell tolnom, hiánya később nagyon megmutatkozna. Fagyoskatonához lerongyolok, ez is bokaforgatós szakasz, de most valahogy nem lassít be, átgördülök rajta. Pilisszentkereszten már teljesen rendben vagyok, minden gyorsan jön, pedig emlékeimben ez is egy hosszú falu. Szántói-nyereg fel is, le is gyors, a ponton teletöltöm a készleteket. Innentől kezd komolyodni a helyzet: gyors szakaszok erős emelkedőkkel tarkítva egészen Nagykovácsig, benne egy hosszú (9,5 km.) frissítés nélküli résszel. Ha kicsit is meginog a rendszer, azonnal értékes percek mennek el.
A szántói pont (4.00) utáni dózeren elfogyasztom a harmadik és egyben utolsó csokit, ennyit terveztem, ennyi kell a sikeres menethez. Több kötelező szilárddal nem terveztem, persze az asztalok ad hoc jellegű, elsősorban aszalt gyümölcsös kóstolóját leszámítva. Eseménytelenül telnek a következő kilik, a szemembe természetesen még most, november elején is belerepül egy-egy bogár, de aznap ez sem zökkent ki. Majd megérkezem a Vörös (Fehér?) – hegyhez, amin – állítólag – rendkívül élvezetes futni: a jobbos-balos kanyarok kellemes ritmusban jönnek, hangulatos a fenyőerdő és a jó ütem miatt csak úgy „suhannak” a kilik. Nos ez az, amit még sosem élveztem. Általában ide már erősen kivérezve érkeztem. Most sokkal jobban mozgok, de a Vörös (Fehér?) – hegy beülőjéhez érkezve egyszer csak begörcsöl a jobb combfeszítőm. Gyorsan reagálok és szinte az összes nálam lévő folyadékot magamba öntöm. Javul a helyzet, de nem merem igazán feszíteni: innentől végig megmarad az „húzd meg, ereszd el” jellege a futásomnak. Fejben viszont egyben maradok, aznapra ez volt leosztva. Nem sürgetem a haladást, nem ülök fel a néha meg-megerősödő, tízes úttól jövő zajnak: tudom, hogy még sok-sok ÉLVEZETES jobbos-balos kanyart kell megtennem, hogy valóban megkezdhessem a tízes úthoz és egyben a Kopár-csárdához az ereszkedést. Egy kanyarnál Csanya és csapata negyedszer és egyben utoljára üdvözöl síppal-dobbal-nádihegedűvel. (Jó ötlet volt ez a szurkolói szerveződés, sokat dobott a hangulatomon. Köszönet érte!)
A Kopár-csárdánál (5.10.) újabb töményebb sponzeres frissítés, majd fél liter folyadék (nem túl tömény sponser) és egy sponzer gél társaságában elhagyom a pontot. Infóként megkapom, hogy Robi nem sokkal előttem, Pilisszentiván utcáján már látom is magam előtt. Próbálok lélekben felkészülni az elkövetkező monoton szakaszra. Itt könnyű lelassulni, ritmus nélkül rengeteg percet lehet bukni a T100 becsatlakozásáig. Ennek megfelelően a Vila Negra után erővel próbálom fenntartani a ritmust, de valahogy most sem kapok lábra, ezért a gél felét bedobom. Egyből jelentkezik hatása, az eddig csak fel-felbukkanó Robi már a rövid szakaszokon is látótávolságon belül marad, végül a következő pontnál utol is érem. Közösen indulunk tovább, de a gél még mindig pörget (másik felét a ponton fogyasztottam el), így hamarosan leszakad. Egyenletesen kocogok, egyre jobban emelkedik az útvonal, keringésben bírnám, de megint begörcsöl a combfeszítő, ezért lépésre váltok. Néha megpróbálok kocogni, de a lábam szinte egyből jelez, ezért visszaállok tempós gyaloglásra és így érem el az emlékfalat. Az eső időközben egyre-jobban rákezd, de nekem jól jön: mintegy hideg zuhanyként természetes hűtésben van részem. Nagykovácsiba a lefelét nem szerettem (sem az erdei bakugratót, sem az aszfaltosat), de most kifejezetten jó érzéssel és tempóval abszolválom ezt a szakaszt is.
Nagykovácsinál (6.22.) a ponton előzöm a már korábban „beazonosított” Urbán Zsoltot és még egy gyorslábú gyalogost. Negyedik és egyben utolsó depómat magamhoz veszem (fél liter izo és egy sponser gél), eredetileg ide is terveztem egy töményebb 2,5 decis „alapozót”, de ez a reggeli kapkodásban kimaradt már a csomagból. A pontról kifelé (6.24) találkozom Robival: görcs ide vagy oda azért szépen „áthúzta” magát ezen a combos szakaszon.
A Vörös-pocsolyás hát kellemesen „ránt be”: alapvetően futok, joggolok. Julianna majort (7.01) elérve kapom az infót: 2-2 percre vannak előttem a versenytársak (Pap Gabi és még valaki?), illetve a 3. helyezett sincs nagyon messze. Kicsit hihetetlennek tűnik mindez, de azért a hangulatomon tovább emel. Fekete-fejnél befogok még egy gyalogost (ő lehetett az egyik 2 percre lévő?), lassan hagyom el, mert a combfeszítőm megint jelez. Hárs-hegyi körútra – köszönhetően a félig benyomott gélnek – jól érkezem, de a dinamikám már nem a régi. Megyek becsületből, de már nincs meg a tónus. Azért próbálom a mozgást összerakni, Szép Juhásznénál betolom a gél maradékát. Hazai pályán megyek, így taktikusan, erőmet jól beosztva beesem a kilátóban található pontra (7.43). Már csak 10 kili, ismerem is a terepet, de talán a versenyen először igazi holtpont kerülget, folyamatosan esik a pulzus. Fogat összeszorítva küzdök, de így is nagyjából percet kapok kilinként a környezetemben futóktól. Makkosmária (8.10) után még próbálok egy utolsó rohamot indítani, valahogy felküzdöm magam a Végvári – szikla utáni „emelkedőn”. Az egyre nagyobb sötétségben próbálok észrevétlen maradni, hiszen lámpát kapcsolva esetleg észrevesznek a tempómból adódóan erősen közeledő versenytársak. Végül lámpát kapcsolok, hátra is nézek, de nem látok senkit sem jönni. Aztán elkezdődik a lejtés. Gyenge lámpámmal, gyenge erőnléttel botorkálok lefele. Végre kiérek az aszfaltos részre (8.44), kicsit gyorsítok, jobbos kanyar, még utoljára felpörgetem a rendszert, háttérben meglátom a főútnál álló jelzőlámpát. Számolom a lépéseket, a lámpánál még hátranézek, de sehol senki. Innen jó 500 méter a cél, órámra tekintek, a 9 óra megvan, a 6. hely megvan. Beesek a célba, stopper lenyomva (8.52), bástya ledöntve. Sok nem maradt bennem, talán 50-ből egyszer jön mindez így össze, de szerencsére ez az egy pont most volt. Aznap Lúdtalp egy bástyával kevesebbel, én meg egy „flow” típusú élménnyel gazdagabban hajtottam fejem a párnámra. Persze előtte pótoltam az elveszett kalóriákat (Ebola megint kitett az igen minőségi virslivel!), pár sört is letoltam (Kovács Zsolttal befejeztük a valahol 7 órával ezelőtt megszakadt beszélgetést:-)), illetve a többiekkel is megbeszéltük a nap történéseit.
Zárszóként még egyszer gratulálok a rendezőknek. Ezt nem győzöm elégszer aláhúzni: sajnos a negatív, sok esetben igazságtalan kritika mindig jobban fáj és azt csak 10 vagy 20 pozitív visszajelzés tudja – részben vagy egészben - feledtetni. Ez is egy ilyen „feledtető” iromány akart lenni (meg persze a bástyadöntés semmi máshoz nem hasonlítható érzésének újbóli átélése is motivált:-)).
Ebola évről évre emel a rendezvény színvonalán, akár csak a tavalyi évvel összevetve is szembetűnő a változás, a pontőrök is nagyon készségesek. Talán nem mindannyian futók, de az évek folyamán kicsit megszokták a futók hülyeségeit, és felvértezve kezelik a sok tekintettben nem teljesen gyalogos kompatibilis szokásainkat (ez alatt értem elsősorban a gyors frissítésből és/vagy fáradtságból adódó kapkodást, sürgetést). Az ellátás, az útvonaljelzés, a logisztika (négy depózási lehetőség) mind nagyon jól működött. A fentiek miatt ajánlom mindenkinek ezt a rendezvényt, őszre továbbra is alapversenyként tervezem a Pirost. Bástyatulajdonosként meg kötelez is:-).
Én csak az nem értem, hogy miért több óra elteltével jön elő? Csobánkán ugyan, kicsit éreztem a lábam ereszkedés után, de a pulzus ezt nem mutatja. Egyébként pár perc alatt elmúlt a dolog, és többet elő sem jött.
Csak mert ismerős,nálam így van általában, a felszabadult lejtőzéskor magasabb átlagpulzust érek el, mint felfelé. Jó lenne odafigyelnem rá, de van amikor szándékos és nem érdekel.
Lejtőket nem tudok gyakorolni, így valószínű az ott dolgoztatott izmok sem lehetnek annyira teherbíróak, talán ez az oka a kiugrásnak. Kíváncsiságból megnéztem, a T100 végén is produkáltam hasonlót.
