May könyvei tele vannak "gonosz" indiánokkal (is).
Viszont az is igaz, hogy a huszadik század elején Amerikában is élt és virágzott ez a kérdés. Legalábbis a korabeli apacs témájú missziói irodalomban ezt látom. Egyrészt voltak lelkészek többen is (W. J. Harsha, G. Harders, stb.), akik szépirodalmi műveikben hasonlóan idealizált képet festettek a hőseikről, mint May. Főleg Harders, aki egyébként szintén német volt és eredetileg németül is írta a könyveit. Yaalahn című regénye például egy Jorjilla nevű apacs férfival kötött mély barátságáról szól, aki kezdetben igen ellenséges volt vele szemben, satöbbi. Harders különben Globe környékén volt lutheránus lelkész, később az egész apacs misszió szuperintendense lett, szóval azért képben volt. És nagy véleménnyel volt sokukról, még egy medicine man is van a regényhősei között. A pozitív csengésű történet persze a misszióra is jó fényt vet, ami nem mellékes, de ebbe most nem mennék bele mélyebben. Ellenpontként említeném James O. Arthur meszkalerói ref. lelkészt, akinek a levelezését pár éve adták ki az örökösök. Ő a kiküldetése kezdetén (1914) elég hevesen bírálja az akkoriban ezek szerint már eléggé elterjedt romantikus képzeteket, és ellenpéldákat hoz. (Most így fejből az alkoholizmust, a nőkkel való kegyetlen bánásmódot és a "nem dolgozni-nem fizetni" életstratégiát tudom mondani, ezek közül az első kettő nem kifejezetten a rezervátumi korszak problémája). Na most ezt miért is kezdtem írni? :) Na mindegy, késő van, mindenesetre szerintem ez egy érdekes téma, sok irányból meg lehet közelíteni.
George de Forest Brush: Indian and the Lily, 1887. Ez a kép a csirikava apacsok Floridába internálása után néhány hónappal készült, tehát nem a nosztalgia ihlette. És szerintem ezzel az "angyalforma ragadozó" ábrázolással valamit elképesztően telibe talált. (És csak halkan írom, hogy itt már a kollektív tudattalan témájára tévednék át, ha nem gyakorolnék önmérsékletet és nem hagynám gyorsan abba.)
Na jó, de ennyi erővel említhetnénk Robin Hoodot, Rózsa Sándort vagy Toldi Miklóst is! Sőt, ők legalább tényleg léteztek, csak egy kicsit szépítettek az életpályájukon.
De az említettek tisztán mesehősök, még szép, hogy meglehetősen idealizáltak. Szerintem, egyetlen felnőtt sem gondolja, hogy minden indián ilyen. Még mi sem, akik szimpatizálunk velük.
Nem akartam megbántani senkit, az é-amerikai indiánok leszármazottait főleg nem, csak jeleztem, hogy a bennünk élő romantikus "nemes vadember" képzete aligha felel meg a történelmi valóságnak.
Maradjunk annyiban,hogy a gonoszság-----mégha néha "csak" vallási téboly vagy rituálé szülte is-------nem fajfüggő.
Így igaz. És azon is elgondolkozhatunk, hogy melyik a rosszabb: az amerikai őslakos fésületlen vadsága, vagy a magukat civilizáltnak és kereszténynek mondó emberek hideg, számító közönye és könyörtelensége, amivel végignézik koncentrációs táborokba zárt nők és gyerekek halálra éheztetését. Gondoljunk csak pl. a sziú háborúk után néhány évtizeddel vívott búr háborúra, hogy időben ne menjünk túl messzire.
A portyázások addig folytatódtak, amíg a keleti delavárok 1758 októberében, a pennsylvaniai Eastonban, végül aláírták a békeszerződést. Pennsylvania egyoldalúan visszavonta az irokézektől „megvásárolt”, az Appalache-hegységtől nyugatra elterülő földekre vonatkozó igényét. Az egyezmény híre gyorsan eljutott Ohióba, aminek eredményeképp a sónik, a delavárok és a mingók nem fejtettek ki ellenállást, amikor a britek novemberben elfoglalták a Duquesne-erődöt. 1759 júliusában a sónik és az ohiói delavárok is békét kötöttek a britekkel, s felhagytak a határvidék pusztításával. Ősszel elesett Quebec és a Niagara-erőd is, és Montreal 1760-as kapitulációjával az észak-amerikai kontinensen véget ért a háború. Az ohiói törzsek több mint 650 fehér foglyot ejtettek a háború idején. 1761-ben az ohiói Muskingum-folyónál került sor a foglyok kicserélésére, de meglepő módon a fehér foglyok fele nem kívánt visszatérni, és inkább annál a törzsnél maradtak, mely adoptálta őket. Most, hogy a háború véget ért, a foglyokat kicserélték és a fehérek hivatalosan lemondtak Ohióról, a sónik és szövetségeseik azt várták, hogy a britek távoznak földjeikről. Ők azonban ehelyett a Duquesne-erőd helyén felépítették a Pitt-erődöt, melybe 200 fős katonaságot helyeztek. Amikor a sónik és a delavárok 1762-ben Lancasterben aláírták a végső békeszerződést, úgy érezték, hogy a fehérek ismét jól becsapták őket.
Mivel többé már nem kellett versengeniük a franciákkal, Lord Jeffrey Amherst, az észak-amerikai brit gyarmatok katonai parancsnoka úgy döntött, hogy a franciák indián szövetségeseit legyőzött ellenségként kezeli. A szövetségkötés fejében a főnököknek évente osztogatott ajándékok megszűntek, a kereskedelmi áruk forgalmát korlátozták (főleg a puskaport és a rumot). Mivel a törzsek ekkorra már függővé váltak ezektől az árucikkektől, a válaszreakció heves volt. A szenekák már 1761-ben körülhordozták a harci övet és általános felkelésre szólították fel a törzseket, a britek ellen. Csak a sónik és a delavárok válaszoltak a felhívásra. Az indiánügynök, Sir William Johnson nyomára jutott a szervezkedésnek, amikor Detroitban tárgyalt a franciák egykori szövetségeseivel. Az általános nyugtalanság egyre erősödött és 1763 tavaszára Pontiac, a detroiti ottava főnök vált a szervezkedők vezérévé. A Pontiac-felkelés készületlenül érte a briteket. Az Appalache-hegységtől nyugatra lévő kilenc erődjük közül hat elesett. A sónik, a delavárok és a mingók a Pitt-erődöt ostromolták, és újra dúlni kezdték a pennsylvaniai határvidéket, 600 telepest gyilkoltak meg.
A detroiti helyőrséget csupán egy informátor mentette meg a pusztulástól, a Niagara- és a Pitt-erődöt körülzárták és elvágták a hátországtól. Amherst végső elkeseredésében azt írta Simeon Ecuyer kapitánynak, a Pitt-erőd parancsnokának, hogy az erődöt ostromló indiánokat talán megpróbálhatná hímlővel fertőzött takarókkal és kendőkkel megbetegíteni. Ecuyer parancsként értelmezte és végrehajtotta az Amherst levelében foglaltakat. Ez a fajta biológiai hadviselés különösen hatékonynak bizonyult, mivel az ohiói törzsek nemigen rendelkeztek immunitással, hiszen az 1757-58-as járvány – mely a franciák indián szövetségesei között a William Henry-erőd elfoglalása után ütötte fel a fejét - elkerülte őket. Ez idő tájt a sónik Tennessee-ben harcoltak a cserokikkal, így rájuk is átvitték a ragályt, azután pedig a Krík Törzsszövetség körében élő sónikat is megfertőzték. Innen a járvány átterjedt a csikaszókra és a csoktókra, végül pedig az egész délkeleti vidékre. A kór ezreket ölt meg, míg kitombolta magát. Az áldozatok között még brit gyarmatosok is voltak.
Miután nem sikerült elfoglalniuk a Pitt-, a Niagara- és a Detroit-erődöt, valamint a franciák is elutasították, hogy segítsenek egykori szövetségeseiknek, a Pontiac-felkelés összeomlott. Augusztusban Henry Bouquet ezredes a Bushy Run-nál vívott két napos ütközetben megverte a sónikat, a delavárokat és mingókat, akik ezután felhagytak a Pitt-erőd ostromával. Visszavonultak nyugatra, Ohióba, és folytatták a Pennsylvania elleni rajtaütéseket. Bouquet hadserege azonban követte őket, míg John Bradstreet ezredes a Detroit körül gyülekező odzsibvák, viándotok és ottavák ellen vonult. Pontiac kénytelen volt Indianába hátrálni, miközben szövetségesei sorra kezdték magára hagyni őt, különbékéket kötve a britekkel. Amherstet Thomas Gage váltotta fel, aki visszaállította a kereskedelmi cikkek áramlását a korábbi szintre. Novemberben a delavárok és a sónik Coshoctonnál aláírták a békét a britekkel, és elengedték 200 fehér foglyukat. A brit kormányzatot megrendítette a felkelés váratlan ereje, ezért kibocsátotta az 1763-as Proklamációt, mely megtiltotta a fehérek további letelepedését az Appalache-hegységtől nyugatra. A proklamáció sajnos csak lélegzetvételnyi szünetet biztosított az ohiói törzseknek, viszont hatalmas szerencsétlenséget zúdított a britekre.
Én csak a "barbár irokézek" kontra "civilizált déliek" összevetést furcsálltam ill. azt állítottam, hogy a huronok kb. ugyanazt csinálták, amit az irokézek.
No és a konkvisztádorok,vagy a középkori inkvizítorok kínvallatásai ? Ráadásul "Isten" nevében...Maradjunk annyiban,hogy a gonoszság-----mégha néha "csak" vallási téboly vagy rituálé szülte is-------nem fajfüggő.
"...akik gyakran a közeli rokon törzseket is megtámadták és kegyetlenül kiirtották, mint ahogy azt az irokézek és a huronok példájából láthattuk."
Bár nyelvileg rokonok, de ők amúgy halálos ellenségek voltak. Kb., mint a crow-lakota viszony, ők is mindketten a sziú nyelvcsaládhoz tartoztak.
"No meg az északi indiánok nem is tudtak olyan magas szintű civilizációkat létrehozni, mint mexikói, yucatáni vagy andoki rokonaik."
Mondjuk, az vicces, hogy előbb lebarbározod az irokézeket, utána pedig pozitív példaként említed pl. az aztékokat, akik, ugye százszámra tépték ki a hadifoglyok szívét. Élve!
Én azt olvastam egy könyvben, a címére már nem emlékszem, hogy az 1650 körüli irokéz - huron testvérháborúban az irokézek elképesztő kegyetlenkedéseket követtek el a huronok ellen.
Olyannyira, hogy az még a francia gyarmati hadsereg edzett katonáit is elborzasztotta.
Szerencsétlen huronok a francia gyarmati hatóságoknál és a jezsuita atyáknál próbáltak menedéket keresni az irokézek megveszekedett dühe elől, de hathatós segítséget a franciáktól nem kaptak.
Ezek után az irokézek gyakorlatilag kiirtották a huronok nagy részét.
Ezek után nekem ne írogasson senki olyat, hogy az irokéz nemes lelkű nép meg hasonlókat!
A nemeslelkű észak-amerikai indiánokról szóló fejtegetéseket is erős fenntartással kell fogadni!
Köszi. Érdekes, hogy micsoda csavarok vannak a Shawanik történetében.
Persze ezek is csak megerősítik azt a korábbi megállapításomat, hogy a háttérből az angol és a francia gyarmati hatóságok mozgatták a szálakat...
No és persze arról se feledkezünk meg, hogy bár csodáljuk az északi indiánokat a bátorságukért és szabadságszeretetükért, végső soron csak barbárok voltak, akik gyakran a közeli rokon törzseket is megtámadták és kegyetlenül kiirtották, mint ahogy azt az irokézek és a huronok példájából láthattuk.
No meg az északi indiánok nem is tudtak olyan magas szintű civilizációkat létrehozni, mint mexikói, yucatáni vagy andoki rokonaik.
A franciáknak is megvolt a maguk problémája. A György király háborúja idején Kanada ellen alkalmazott brit blokád megakasztotta a kereskedelmi cikkek áramlását, ennek eredményeként a Nagy Tavak környékén élő törzsek és a franciák szövetsége szétesőben volt. Ebből előnyt kovácsolva a brit kereskedők elözönlötték az Ohio völgyét. A viándotok nyíltan kereskedtek velük, míg a többi hűséges szövetséges fű alatt tette ugyanezt. Azért, hogy a briteket távol tudják tartani, a franciáknak meg kellett tartaniuk régi szövetségeseiket, a sónikat és a delavárokat pedig át kellett csábítaniuk a saját oldalukra. Ámbár a britek még mindig úgy tekintettek a sónikra és a delavárokra mint az irokézek alárendeltjeire, az a tény, hogy e törzsek elutasították a visszatérést a Susquehannához, egyértelműen jelezte, hogy valami gond van. Az 1748-as Lancester-szerződésben sürgették az Irokéz Törzsszövetséget, hogy állítsa vissza az ohiói törzsek régi szerepét, vagyis ütközőzónaként működjenek a franciák ellen. Az irokézek erre megalkották az „alkirályok” rendszerét, azaz felhatalmazást adtak a sóniknak és delavároknak, hogy képviseltethessék magukat a Törzsszövetség tanácskozásain. Ez az új rendszer kielégítette az ohiói törzseket, és amikor 1749-ben egy francia expedíció megpróbálta kiűzni a brit kereskedőket s ólomlemezekkel megjelölni a határt Ohióban, a mingók azt kérdezték tőlük, hogy milyen jogon próbálják megszerezni maguknak az irokézek földjét?
Az elkeseredett franciák elhatározták, hogy erőszakot alkalmaznak, de a Detroit környéki törzsek baráti viszonyban voltak az ohiói törzsekkel, és nemigen akaródzott nekik megtámadni őket. 1752 júniusában egy Charles Langlade nevű mesztic Michilimacinac-ből összetoborzott 250 odzsibva és ottava indiánr, akik készek voltak a harci ösvényre lépni, és lerombolták az ohiói Piquánál lévő májámi falut és brit kereskedelmi állomást. Az erőfitogtatás hatásos volt, mert az eddig ingadozó szövetségeseik gyorsan visszatértek a franciák védőszárnyai alá, akik, hogy kiaknázzák a sikert, új erődláncot húztak fel Nyugat –Pennsylvaniában, hogy megakadályozzák a brit behatolást az Ohio-völgybe. A sónik és a delavárok nem akartak francia uralom alá kerülni, ezért felkérték az Irokéz Törzsszövetséget, hogy lépjen közbe. Az irokézek a britekhez fordultak, és 1752-ben aláírták a Logstown-szerződést, melyben engedélyt adtak nekik egy blokkház építésére az Allegheny- és a Monongahela-folyók egybefolyásánál (e két folyóból születik az Ohio, itt terül el ma Pittsburgh városa), nem mellékesen pedig végleg lemondtak az 1744-es szerződésben a briteknek adott területeikről. A franciák azonban lerombolták az épületet, mielőtt a britek egyáltalán befejezhették volna az építését, és ugyanazon a helyen elkezdték építeni a saját erődjüket, a Duquesne-erődöt. Virginia gyarmat George Washington őrnagyot küldte a helyszínre, hogy követelje a franciáktól: hagyják abba az új erődök emelését, a már megépítettekből pedig vonuljanak ki! Első alkalommal, 1753-ban Washington csupán udvarias hangú visszautasítást kapott a francia parancsnoktól, de az 1754-es második expedíció során már fegyveres harcra került sor, mely kirobbantotta a francia és indán háborút (1754-63), mely az európai kontinensen hétéves háború (1756-63) néven vonult be a történelembe.
1754 nyarán a sónik, a delavárok és a mingók készen álltak rá, hogy csatlakozzanak a britekhez a franciák ellen, de ősszel, miután értesültek róla, hogy a májusi Albany-i Konferencián az irokézek a britek kezére adták Ohiót, minden megváltozott. Az ohiói törzsek nem csak az irokézekbe vetett bizalmukat veszítették el, hanem ezek után ellenségként tekintettek a britekre is, hiszen bebizonyosodott, hogy a földjeikre fáj a foguk. Mindazonáltal a franciákkal sem kötöttek szövetséget, s elutasították, hogy segítséget nyújtsanak nekik és megvédelmezzék erődjeiket. A franciáknak végül sikerült összegyűjteniük 300 kanadai franciát és 600 szövetséges indiánt a Szent Lőrinc-folyó és a Nagy Tavak vidékén élő törzsekből, hogy megvédelmezzék a Duquesne-erődöt a britektől, de ezek között mindösszesen négy sóni volt, delavár pedig egyetlen egy sem. A sónik és a delavárok dühösek voltak, de semlegesek maradtak miközben a britek sereget gyűjtöttek a Duquesne-erőd bevételére. Sajnálatos módon a britek szemében nem tűntek semlegesnek. Dél-Carolinában 1753-ben elfogtak egy Büszkeség nevű sóni főnököt, aki a katavbák ellen vezetett portyát. Miután meghalt egy brit börtönben, gyászoló rokonai megtorlásként végigdúlták az észak-carolinai határvidéket.
1755 júliusában a Duquesne-erőd felé menetelő Edward Braddock tábornok 2.200 fős hadoszlopán rajtaütöttek a franciák és a velük szövetséges indiánok. A brit katonák fele életét veszítette (köztük Braddock tábornok is). Amikor a katasztrófa híre elérte a kolóniákat, a kezdeti hitetlenkedést hamarosan a minden indián iránt érzett féktelen gyűlölet váltotta fel. Ámbár a sónik és a delavárok nem vettek részt a csatában, a legszerencsétlenebb pillanatot választották arra, hogy követséget küldjenek Philadelphiába, tiltakozásul amiatt, hogy az irokézek túladtak Ohión. Pennsylvania felakasztatta őket, mire a sónik és a delavárok hadiösvényre léptek a britek ellen. 1755-ben portyázó indiánok dúlták végig Pennsylvania, Virgina és Maryland határvidékét, halált és pusztulást hozva a telepesekre. 2.500 gyarmatos veszítette életét a következő két esztendő folyamán. Mindeközben a sónik végső bosszút álltak a katavbákon is 1707-es kiűzetésükért Dél-Carolinából. Amikor megölték Haiglart, az utolsó jelentős katavba főnököt, a katavbák napja végleg leáldozott. Az irokézek megálljt parancsoltak a sóniknak és a delavároknak, de ők fikarcnyit sem törődtek vele.
Én azt olvastam, hogy hihetetlenül naívak és gyermetegek voltak, amit az angol és francia gyarmatosítók nagyon csúnyán kihasználtak, becsapták és kizsákmányolták őket. Földjeiket elrabolták, társadalmukat szátzilálták, gyakran egész törzseket fizkailag is megsemmisítettek.
Eléggé borzasztó Amerika történetének ez a fejezete.
Nem ezekre az észak-amerikai bennszülött törzsekre mondta egy történész, hogy csupán gyalogok voltak abban a globális sakkjátszmában, amit a brit és a francia birodalom vívott egymással a 17-18. században?
Eközben a Kelet-Pennsylvaniában élő sóniknak is távozniuk kellett, de más okból. 1737-ben Pennsylvania állam csalással rátette a kezét a delavárok Lehigh-völgyben lévő még megmaradt földjeire. Emiatt a sónik is rákényszerültek, hogy elhagyják a vidéket. Egy ideig a manszíkkal és más delavárokkal együtt irokéz földön telepedtek meg, a Wyoming és a Susquehanna völgyében, de a szűkös élettér miatt hamarosan Nyugat-Pennsylvania felé vették az irányt. Azon a területen a Hód-háborúk óta igen kevesen éltek, csak a viándotok, akiket az irokézek próbáltak elcsalogatni a francia szövetségtől, és néhány mingó csoport (huronok, semlegesek és írik leszármazottai, akiket az irokézek magukba olvasztottak az 1650-es években). Az Ohio felső folyása mentén felütött néhány kis vadásztábort hamarosan felváltották az állandó sóni települések, és a mingók nemcsak hogy nem ellenezték ezt, hanem még össze is költöztek a sónikkal. Ezen felbátorodva a sónik a delavárokat is meghívták, hogy csatlakozzanak hozzájuk, így aztán az 1740-es években ezernyi delavár és sóni hagyta ott az irokézek uralta Susquehanna-völgyet és vándorolt Nyugat-Pennsylvaniába.
Csaknem egy évszázados kényszerű elkülönülés után a sónik különböző csoportjai végül visszatértek eredeti otthonukba, de a végső újraegyesülés felé vezető út néha igen göröngyösnek bizonyult. Egy csapatnyi pennsylvaniai sóni például délre vonult, s miután 1746-ban békét kötöttek a cserokikkal, újra letelepedtek a Cumberland-medencében. A csikaszókkal azonban nem kötöttek békét, így azok megtámadták őket és a Nashville-i csatát követően (1756) kiverték őket Tennessee-ből. Ezután északra vonultak, Ohióba, ahol ebben az időben már a legtöbb sóni csoport élt. Eközben egy nagyobb csoport cumberlandi sóni 1745-ben Dél-Illinois-ban, egy Ohio menti új francia erőd közelében telepedett le, Shawneetown-ban. A település azonban túlságosan csábítónak bizonyult a csikaszók számára, akiknek folytonos támadásai miatt, röpke két év múlva, a sónik már tovább is álltak Nyugat-Pennsylvaniába. 1758-ra csaknem valamennyi sóni – kivéve azokat, akik még Alabamában voltak a krík indiánokkal – az Ohio-folyó északi partján élt, az Allegheny- és a Scioto-folyók közötti területen.
1740-ben Ohiót és Nyugat-Pennsylvaniát maguknak követelték az irokézek a hódítók jogán, a franciák a felfedezők jogán, a britek pedig a Vilmos király háborúját (1688-97) lezáró békeszerződés jogán, amely az irokézeket brit „védnökség” alá helyezte. Az irokézek, akik persze sohasem folyamodtak efféle „jótéteményért”, végül a viándotokat tették meg kormányzóikká Ohióban, dacára annak, hogy ez utóbbiak annak a franciabarát Algonkin Törzsszövetségnek az oszlopos tagjai voltak, mely 1687 és 1701 között kiszorította az irokézeket a Nagy Tavak nyugati vidékéről. Röviddel azután, hogy a sónik és a delavárok kezdtek letelepedni Nyugat-Pennsylvaniában, a viándotok jelezték nekik jószándékukat, és hívták őket, hogy telepedjenek meg még nyugatabbra, Ohióban. Az irokézek nem ellenezték a dolgot, mert így a szövetségeseik telepedtek meg Ohióban, és így megakadályozták a franciabarát törzsek esetleges benyomulását a területre. A franciák is elégedettek voltak, mert már az 1720-as évektől kezdve próbálták a sónikat északra csalogatni, hogy kereskedjenek velük, s megpróbálják szövetségeseikké tenni őket, a britek pedig nagyszerű lehetőséget láttak a sónik beköltözésében arra, hogy kereskedőik előtt megnyíljon az Ohio völgye.
Sajnálatos módon e közmegelégedettség nem tartott sokáig. 1744-re az ohiói törzsek (sónik, delavárok, mingók) túlságosan nagyra növekedtek ahhoz, hogy fontosságukat meg lehessen kérdőjelezni. A Sandusky-folyótól Északkelet-Ohión át az Ohio-folyóig húzódó hatalmas ívben álltak vegyes népességű falvaik, melyeknek populációja elérte a 10.000 főt, legalább 2.000 harcossal. Gyakorlatilag nem sok harc folyt Ohióban György király háborúja idején (1744-48), de a kereskedelmi verseny egyre kiélezettebben folyt. A franciák tovább udvaroltak a sóniknak egy Pierre Chartier nevű mesztic (francia apa és sóni anya gyermeke) segítségével. Chartier-nek végül sikerült rávennie néhány sónit, hogy brit kereskedőket támadjanak meg. A britek ekkor megijedtek, hogy az Ohio völgye francia befolyás alá kerülhet, és arra biztatták az irokézeket, hogy parancsolják vissza a Susquehanna-folyóhoz a sónikat és a delavárokat. Az Irokéz Törzsszövetség éppen meglehetősen dühös volt amiatt, hogy a britek úgy értelmezték az 1744-es Lancaster-szerződést, mintha az irokézek lemondtak volna Ohióról, holott ők csak egy kereskedelmi állomás létesítésére adtak engedélyt a briteknek. Végül aztán mégis csak elfogadták a britek kérését az ohiói törzsek áttelepítésével kapcsolatban, hanem aztán hamarosan rá kellett döbbenniük, hogy parancsaik e törzseknél süket fülekre találnak. Fenyegetés fenyegetést követett, de egy árva lélek sem hagyta el Ohiót. Most aztán az irokézek ijedtek meg.
