Mondjuk :) Naiche is perfekcionista volt önmagával szemben, mint Pál. Tökéletes portyázó volt, Jason Betzinez szerint még veszélyesebb ember, mint Geronimo, főleg részegen. De amikor úgy döntött, hogy kultúrát vált, akkor tökéletes marhatenyésztő akart lenni, és tökéletes keresztény. 1901-ből van az első emlék erről, akkor azt nyilatkozta, hogy bár ő már öreg, olyan gyorsan és olyan messzire akar jutni a "Jesus Way" követésében, amennyire csak képes. Jellemző, hogy keresztnévnek a Christiant választotta, nem kispályázott. És ehhez is tartotta magát elveiben mindvégig. De azért ez nem volt diadalmenet, mert alkoholista volt és depressziós is, és nagyon sok gyász érte. Amikor a fénykép készült, még mindig ilyen hosszú periódusokkal hullámzó állapotban volt. A mintakeresztény időszakokat kemény ivás váltogatta, ami viszont mégsem sodorta el, talán mert autotelikus személyiség volt. A szabadulás után viszont igencsak összekapta magát, és Rev. Harper szerint az utolsó éveiben (1914-19) már egyáltalán nem ivott. Az unokája úgy emlékszik rá, hogy "nagyon vallásos ember lett a halála előtt". Sokan megerősítették ezt, ellenvéleményt nem ismerek. A White Tail ref. gyülekezet presbitere lett, aktív missziói munkát végzett a jicarilla rezervátumon, és egy másik lelkész (J. Dykema) úgy emlékezett meg róla jóval a halála után, hogy "lélekben és igazságban imádta Istent". (Ami nem kis dolog, mert szerintem te is tudod, hogy ezek Jézus szavai arról, hogy milyen imádókat keres Isten.)
No azért Rogers őrnagy rangerei is értettek az erdei-lopakodó harcmodorhoz és sajnos jelentős pusztításokat vittek végbe a franciapárti indiánok között ( pl. a Saint Francisi abenakik lemészárlása ) ! Arról nem beszélve,hogy az angolszászok már akkor is bevetették a biológiai fegyvereket,pl.a himlővel fertőzött takarókat,mint azt már itt a fórumon többen meg is említették.
A franciáknak több indián szövetségesük volt, mint az angoloknak, ha jól tudom.
Ezen felül az erdővidéket jól ismerő kanadai francia félvérek is támogatták őket.
Az Alleghany-gerincektől nyugatra elterülő vidéket a franciák sokkal jobban ismerték, mint az angolok, akik korábban alig-alig jártak az Alleghanytől nyugatra.
A háború első négy évében a britek számbeli fölénye ellenére inkább a franciák könyvelhettek el sikereket Észak-Amerikában. Ekkor még azért meglehetősen kétséges volt, hogy a vadonhoz meglehetősen nehezen alkalmazkodó brit hadsereg képes lesz-e felülkerekedni ellenfelén. A fordulat csak 1758-ban következett be a Frontenac-erőd és Louisbourg elfoglalásával.
A következő hónap folyamán egy másik csapat Hosszú Kés mészárolt le egy békés mingó csoportot a Yellow Creek-nél (Steubenville, Ohio). Az áldozatok között volt Ringókőnek (Logan), egy mingó harci főnöknek sóni felesége is. Néhány nappal később Ringókő testvérét és állapotos nővérét szintén meggyilkolták. Mindezek ellenére Kukoricaszár (Cornstalk), a sóni főnök, megpróbálta elkerülni a háborút és elment a Pitt-erődbe, megkérni a virginiaiakat, hogy „temessék el a holtakat”. Eközben azonban Ringókő Wakatomicában, egy sóni-mingó faluban, csapatot toborzott a bosszúállásra. Amíg Kukoricaszár a Pitt-erődben tárgyalt, Ringókő bosszúszomja 13 telepes életét oltotta ki a Muskingum-folyónál. Lord Dunmore (Cresap) háborúja 1774 júniusában kezdődött. Júliusban Ringókő megpróbálta elmagyarázni gyarmati tisztviselőknek, hogy az öldöklésnek vége, de a virginiaiak az erődökben gyülekeztek, a keletről érkező erősítésekre várva. Ahelyett, hogy tárgyalások útján próbálta volna megoldani a konfliktust, Virginia kormányzója, John Murray (Dunmore 4. earlje) hatalmas, milicistákból álló hadsereget toborzott össze, és nyugatra, Ohióba vezette őket.
A nemrégiben Missouriba elköltözöttek miatt meggyengült sónik harci övet küldtek a Detroit környéki törzseknek, akik azonban elutasították az ajánlatot. A delavárok többsége szintén semleges maradt, így aztán a fehérek hatalmas létszámfölényben vehették fel a harcot a sónik és a mingók ellen. Dunmore milíciája lerombolta Wakatomicát öt másik faluval egyetemben, és októberben Point Pleasant-nél (Nyugat-Virginia) gyülekeztek egy újabb invázióra készülve, amikor Kukoricaszár és 300 harcosa váratlanul rájuk támadt. A csata csaknem egy egész napon át tombolt, súlyos veszteségekkel mindkét oldalon, de végül Kukoricaszárnak kellett visszavonulnia az Ohio másik partjára. Egy hónappal később Kukoricaszár aláírta a Camp Charlotte-i egyezményt, melyben feladták az Ohio-folyótól délre lévő területekre vonatkozó sóni igényeket, és megígérték, hogy nem fognak ott letelepedni. Rögtön ezt követően a Hathawekela-sónik maradékai is eltávoztak Ohióból és Észak-Alabamában, a kríkeknél telepedtek le. Lord Dunmore háborúja megnyitotta Kentuckyt a telepesek előtt, és 1775 márciusában James Harrod megalapította Harrodstownt, az első állandó amerikai települést Kentuckyban. Mire Daniel Boone átvezetett egy második expedíciót a Cumberland-hasadékon, és egy hónap múlva letelepedett Boonesborough-nál, a Massachusetts-i Lexingtonnál és Concordnál már eldördültek az amerikai forradalom első puskalövései.
Kukoricaszár állta a szavát és megtartotta a békét a Hosszú Késekkel 1774-et követően – de nem beszélhetett valamennyi sóni nevében. A forradalom kitörése után a britek felhagytak passzivitásukkal, s biztatni kezdték a sónikat és a többi törzset, hogy támadják meg az amerikai településeket. Néhány törzs a semlegességet választotta, de amikor a britek azzal érveltek, hogy az amerikaiak el fogják venni a földjeiket, a Detroit környéki törzsek, a St. Joseph-i potavatomik, mingók és a szaginók, valamint a Macinac vidéki odzsibvák hadiösvényre léptek. Szövetséget kötöttek a sónik és a cserokik (csikamaugák) háború párti frakcióival. 1776 júliusában a csikamaugák megtámadtak két határvidéki erődítményt, mire az amerikaiak valamennyi cseroki ellen megtorló intézkedéseket foganatosítottak. Eközben csikamauga és sóni harci osztagok zúdultak keresztül Kentuckyn, támadást intézve az amerikaiak ellen. Mielőtt 1777-ben az irokézek maguk is belekeveredtek volna a háborúba, a törzsszövetség követelte a sóniktól a támadások leállítását, ezúttal azonban még saját maguk is titokban azt kívánták, hogy a sónik ne fogadjanak szót nekik.
A bátorítás mellett a britek fegyvereket is biztosítottak az amerikaiak ellen forduló törzseknek, és vérdíjat fizettek minden amerikai skalpért – korra és nemre való tekintet nélkül. Az eredmény egy borzalmas helyi háború lett az ohiói törzsek és a Kentucky-i telepesek között, mely elszeparáltan zajlott az Appalache-hegységtől keletre zajló nagy fegyveres konfliktustól. 1776 júliusában Boonesborough közelében Daniel Boone 14 éves leányát és két barátját ejtette foglyul egy sóni-cseroki harci osztag. Három napon át tartó üldözés és elkeseredett harc után Boone-nak sikerült kiszabadítania őket. A helyzet gyorsan elfajult, személyes gyűlölködések és bosszúállások sora következett, minek következtében már Kukoricaszár sem tudta kordában tartani az embereit. 1777-ben fia kíséretében a Randolph-erődbe (Point Pleasant) ment, hogy figyelmeztesse az amerikaiakat: a sónik a britek oldalán fognak harcba szállni. Hálás köszönetül a figyelmeztetésért, az amerikaiak nyomban elfogták őt és túszként tartották egy ideig, majd egy fehér ember halála miatt meggyilkolták. Kukoricaszár utódja Feketehal (Blackfish) lett, az amerikaiak elkeseredett ellensége, aki Kentuckyba és Nyugat-Pennsylvaniába vezetett portyákkal állt bosszút a főnök haláláért.
1700.ban még csak negyedmillió angol volt az Újvilágban, 1725 körül már félmillió, 1745 körül pedig már kb. egymillió, 1763-ra a francia háború végére pedig kb. 1,5 millió.
Így is elég imponáló szaporodási ráta, beleértve természetes szaporulatot + a bevándorlást.
1740 körülre a rézbőrűek számszakilag már kissebbségben lehettek.
Ehhez a kérdéshez még annyit, hogy csúnya kifejezéssel élve É-Amerikában az angolszász telepesek egyszerűen "leszaporodták" riválisaikat. A franciákat is, a bennszülöttekről meg már nem is beszélve.
Olvastam egy könyvet az USA korai történetéről + a gyarmati időkről, abban volt leírva, hogy a XVIII. században az átlagos új-angliai angol farmercsaládban a nők 6-8-10 gyereket szültek. Mivel az egy főre eső szántóterület viszonylag magas volt és így bőven jutott élelem mindenkinek, az angolszász telepesnőknek bőven volt tejük, több gyermek érte meg arányait tekintve a felnőttkort, mint ideát Európában.
Magyarán szólva a keleti partvidéken robbanásszerűen szaporodott az angolul beszélő europid népesség, amivel a más társadalmi és szaporodási mintákat követő franciák nem tudtak lépést tartani. A kanadai francik többsége ugyanis nem telepes, hanem katona, kereskedő, tisztviselő vagy prémvadász volt.
A rézbőrű népeket meg megtizedelték a járványok, bár az ő éeltformájuk egyébként sem tett lehetővé nagy népsűrűséget.
1607-ben hozták létre az angolok az első észak-amerikai kolóniájukat, 100 év elteltével már több angol élt Észak-Amerikában, mint rézbőrű. 1700 körül kb. 1 millió angol (+ír, skót, német), nagyjából ennyi vagy valamivel kevesebb rézbőrű.
Fura, kicsit talán nehezen is hihető, de ha hiszünk a történeti demográfia sazkértőinek, akkor így volt.
Mi a tanulság? Azt még nem tudom. De az biztos, hogy nem mindennapi fickó volt Sat apó, függetlenül attól, hogy folyt-e indián vér az ereiben vagy sem. Jó lenne látni a teljes filmet. Sajnos a lengyelek nem válaszolnak nekem, talán unják már, hogy mindenki olyan kérdéseket tesz fel nekik, amelyekre ők sem tudják a választ. Próbálom olvasgatni a róla szóló lengyel és orosz fórumokat. A "Sós sziklák völgye" megjelenése (1958) után Stanislaw Suplatowicz rendkívül ismertté vált Lengyelországban. Egyik alapítója volt az Amerikai Indián Mozgalom Lengyel Barátai elnevezésű szervezetnek, mely kiállt az amerikai őslakók jogaiért. Rengeteg emberrel ismertette meg az észak-amerikai indiánok világát, anyagi és szellemi kultúráját, hogy milyen is lehet "indiánnak lenni". A 70-es években a szovjetek is ráharaptak a témára, bizonyára kiváló propagandalehetőséget láttak benne a kapitalista ellenség lejáratására. Mindenesetre Sat-Okh a Szovjetunióban is ismertté vált, még diafilmet is csináltak róla. A rendszerváltás után azután egyre többen kezdték megkérdőjelezni a sztori igaz voltát, az "indiánszakértők" rámutattak arra, hogy a könyv tele van ellentmondásokkal és nyilvánvaló képtelenségekkel, gyakorlatilag szinte semmi sem stimmel benne. Suplatowicz igyekezett védekezni a vádakkal szemben, és méltósággal viselte a néha már útszéli hangú támadásokat. Sokan hazugnak, szélhámosnak nevezték. Mi az igazság a kanadai gyermekkorral kapcsolatban? Nem tudom, senki sem tudja. Tény az, hogy ő és az édesanyja 1938-ban érkeztek vissza Lengyelországba. Tény, hogy Stanislaw részt vett a lengyel ellenállási mozgalomban. Tény, hogy úgy tudott osonni, tájékozódni és vadászni a rengetegben mint senki más. Tény, hogy akkor még törve beszélt lengyelül. Viszont az is tény, hogy a "Sós sziklák völgye" inkább irodalmi alkotás, semmint egy igazi memoár. Képtelenségek halmaza. Egyelőre ennyi, amit tudok.
A spanyolok által costano-nak, az angolok által costanoannak, azaz partvidékinek elnevezett felső-kaliforniai tengerparti törzsekről mit lehet tudni?
Én egy cikkben azt olvastam, hogy ezek a törzsek a dél- és közép-kaliforniai homokos tengerpartokon éltek borzasztóan egyszerű gazdasági és társadalmi viszonyok között, lényegében a gyűjtögetés mellett némi halászatot és vadászatot folytatva.
Állítólag az öltözékük is roppant egyszerű volt, lényegében egyetlen ágyékkötőre szorítkozott.
Azért érdekes ez a népcsoport, mert állítólag a 70-es évek kaliforniai hippimozgalmai is ezeknek a törzseknek a természetközeli, egyszerű életmódját tekintették mintául.
Az É-Amerikéában folyó angol-francia gyarmati vetélkedés végkimenetelében nyilván az is szerepet játszott, hogy melyik fél mennyi indián szövetségest tudott maga mellé állítani, de sokkal inkább demográfiai tényezők döntöttek ebben.
A francia és indián háború kirobbanásakor ugyanis É-Amerikában kb. 1,5 millió angol(szász) telepes élt, míg francia a prémsipkás kanadai francia félvéreket is beleértve kb. úgy 300 ezer csak.
Nem volt kétséges, hogy a háború az amerikai telepesek milíciái által is támogatott angolok javára fog eldőlni, míg a gyöngén felszerelt és fegyelmezetlen indián csapatok tényleg csak parasztok voltak ebben a hatalmas sakkjátszmában.
Most lett egy kis időm megnézni, ez a szeptember brutális eddig számomra. Jó arc... Mi a tanulság szerinted?
Négy perc tíz körül van egy zene, ha jól hallom, az Eternal Flames c. CD-ről az egyik szám össze van keverve valami - gondolom - lengyel zenével, jó ötlet :) Az egy nagyon jó CD különben, egy ezo-boltban dolgozó barátnőmtől kaptam, és nem sokat vártam tőle, nagyon kellemesen csalódtam. Úgy vannak hangszerelve a dalok, hogy európai fülnek is élvezhető, mégis nagyon idegen és semmihez sem hasonlító zenei élmény. A legjobb éam indián zene, amit eddig hallottam.
Virginia (nem úgy mint Pennsylvania) sohasem vonta vissza Ohióra vonatkozó igényét, és 1749-ben hatalmas földterületeket adományozott az Ohio Társaságnak a mai Pittsburgh környékén. Virginia igényei sokkalta nagyobbak voltak mint Pennsylvaniáé, magukba foglalták a teljes Ohio-völgyet az Illinois-folyótól nyugatra, beleértve Kentuckyt is, Nyugat-Virginiát és Michigan déli részét. Rengeteg gyarmatos (köztük George Washington) invesztált az ohiói földspekulációkba, így amikor a britek megakadályozták a terület megnyitását a telepesek előtt, sok vagyonos gyarmatos lépett rá a forradalom felé vezető útra. A szegény határvidékiek egyszerűbb megoldást választottak: egyszerűen figyelmen kívül hagyták a proklamációt, és letelepedtek Nyugat-Pennsylvania földjén. Eközben a fehér telepesek kezdtek betolakodni az irokézek földjeire is. Ez volt a helyzet, amikor 1768-ban a britek és az irokézek tárgyalni kezdtek a Stanwix-erődben, melynek eredményeként az irokézek (akik már nem tudták ellenőrzésük alatt tartani az ohiói törzseket) szerződésben mondtak le Ohióról a britek javára (akik már nem tudták ellenőrzésük alatt tartani az amerikai telepeseket).
A sónik tiltakoztak az irokézeknél, válaszként azonban csak azt a fenyegetést kapták, hogy kiirtják őket, ha nem tartják be a szerződést. A sónik tehát arra kényszerültek, hogy saját kezükbe vegyék a dolgok irányítását. Egy nagy nyugati szövetség összekovácsolásának nyitányaként tárgyalásokat kezdtek az ilinoj, ví, pjankasó, májámi, kikapu, potavatomi, viándot, ottava, delavár, maszkuten, odzsibva, cseroki és csikaszó indiánokkal. Tárgyalások folytak Ohióban a Sciota-folyónál 1770-ben és 1771-ben, a földspekuláns William Johnsonnak azonban sikerült megakadályoznia a szövetség létrejöttét, így aztán a sóniknak, a delavároknak és a mingóknak egyedül kellett szembenézniük a Hosszú Késekkel (a virginiai és pennsylvaniai határvidékiekkel). Az irokézek Ohióról való lemondása magában foglalta Kentuckyt is, mely területre azonban a cserokik is bejelentették igényüket – az, hogy vadászterületként a sónik is igényt tartottak Kentuckyra senki sem érdekelt. Watongánál (1774) és Sycamore Shoals –nál (1775) a briteknek sikerült rávenniük a cserokikat, hogy eladják Kentucky keleti és középső részét a Transylvania Land Company-nak (Henderson-vétel).
Ezek a szerződések, melyek megnyitották az Ohio völgyét a telepesek előtt, földspekulánsok által kötött földvásárlási szerződések voltak, melyek megsértették az érvényben lévő brit törvényeket. A Stanwix-erődben megkötött szerződést követően azonban a brit kormányzat pusztán „mosta kezeit”, nem ismerte el hivatalosan a Wabash Company indianai földterületekre vonatkozó igényét. A britek bezárták a Pitt-erődöt (csak Michilimackinac-ban, Kaskaskia-ban és Detroit-ban maradt helyőrség), aztán kényelmesen hátradőlve nézték a kibontakozó ribilliót. 1774-ben már 50.000 határvidéki fehér nyüzsgött az Appalache-hegységtől nyugatra, harcra éhesen. A legtöbbjük már generációk óta háborúzott az indiánokkal, és ugyanolyan vadak és könyörtelenek voltak, mint bármelyik indián harcos. Amikor a cserokik eladták Kentuckyt, megpróbálták figyelmeztetni Daniel Boone-t, hogy a sónik harcolni fognak az amerikaiakkal, ha azok megpróbálnak letelepedni a vadászterületükön, de Boone addigra már tudta, hogy mi a helyzet. 1773-ban a sónik megölték legidősebb fiát, James-t, egy vadászexpedíció során.
Addigra már igen feszült volt a helyzet az Ohio felső folyása mentén lévő fehér településeken, Pittsburgh és a Muskingum-folyó torkolata között. Mind Virginia, mind Pennsylvania magának követelte Pittsburgh környékét, és vetélkedésük kis híján fegyveres harcba torkollott. Látva a helyzet elmérgesedését a delavárok úgy döntöttek, hogy továbbállnak, és 1770-ben engedélyt kaptak a májámiktól, hogy letelepedjenek Indianában. A harc akkor robbant ki, amikor Virginia földmérőket küldött a Kanawha-folyótól nyugatra, hogy térképezzék fel Kentuckyt a leendő telepesek számára. Jól tudva, hogy ez mit jelent, a sóni harcosok folyamatosan zaklatták őket. Azon az őszön 650 Kispoko- és Piqua-sóni hagyta el Ohiót és nyugatra indultak, Spanyol-Missouri felé. 1774 elején a virginiai milícia birtokba vette az elhagyatott Pitt-erődöt, hogy bázisként használhassa azt egy, a sónikkal vívandó, esetleges háború során. Azon a tavaszon Kentuckyban több összecsapás is történt a földmérők és a sónik között, így aztán Michael Cresap és egy csapatnyi milicista – abban a hitben, hogy a háború már megkezdődött – áprilisban Wheeling közelében megtámadtak egy csoport kereskedési szándékkal érkezett sónit, és megöltek egy főnököt.
Cooper és May is romantikus regényeket írt, és a romantika jellemzője az idealizálás, a szabadságvágy, a kalandok, az egzotikus tájak és emberek.
Ezért lettek ilyenek a hőseik is.
De ettől még nem gondolja senki (közülünk legalábbis), hogy valóban ilyenek voltak az indiánok.
Másfelől volt egy ennek gyökeresen ellentmondó kép is: a XIX. században, a határvidékeken (ezek aztán uralták is a westernfilmeket kb. a hatvanas évekig), úgy gondolták (és gondolják a mai napig is) hogy barbár vademberek, akik szinte állati sorban élnek, ami ugyanúgy nem igaz, ugyanolyan erősen leegyszerűsített, szélsőséges vélemény. Pláne, hogy mellettük a fehér hősöket gáncsnélküli lovagoknak ábrázolták, pedig a határvidék "hősei" szintén megérték a pénzüket.
Aztán megint jött egy fordulat, a hippikorszak, a kivonulás a természetbe, amikor megint pozitív lett az indiánokról alkotott kép.
Az igazság pedig - szerintem -, valahol a kettő között van: köztük is voltak jobbak és roszabbak, nekik is voltak hibáik, de azért erényeik is, mint mindenkinek. Csak nem nagyon illettek bele egy olyan felívelő szakaszban lévő, iparosodó, agresszív, minden erőforrást száztíz százalékosan kihasználni vágyó, kapitalizálódó, individualista társadalomba, mint a korabeli Amerika, ez volt a balszerencséjük.
hasonlóknak. De azt hiszem, hogy van egy másik olvasata is a dolognak, ahol ez kevésbé számít. A személyes véleményem szerint, amivel azért nem vagyok egyedül, a "nemes vadember" egy archetipikus kép, és éppen ez adja az erejét. És úgy látom, hogy ez valamiképp ellenáll a mi szocializációnk ölés-tabujának, úgy értem, nincs jelentősége az ilyen természetű morális összefüggéseknek. De mivel ez tudatossá válva már kognitív disszonanciát okozhat, szükséges lehet hazudozni is akár.
Nemes vadember? Ez valóban inkább az európai kalandregényírók, Amerikában pedig a keleti parton élő irodalmárok által kreált kép.
Bizonyos értelemben szerintem is. A nemes vadember képzetét általában a felvilágosodásig szokták visszavezetni, az indiánokra vetítése pedig tényleg az általad leírt módon történt. És ez nyilván kevés átfedést mutat a történelmi valósággal, ha egyáltalán. Ebben a vonatkozásban tényleg van jelentősége a harci szokásoknak és
Nemes vadember? Ez valóban inkább az európai kalandregényírók, Amerikában pedig a keleti parton élő irodalmárok által kreált kép. A nyugati, az őslakókkal állandó konfrontációban álló fehérek körében sokkalta negatívabb volt az indiánok megítélése, mint a keleten, ahol dívott a „nemes vadember” mítosza is. E mítosz valóságos megtestesítőjét látták a nez-percék vezetőjében, Josephben is. A szívhez szóló beszédeiről elhíresült Joseph főnök köré rögtön valóságos legendáriumot költöttek a mítoszgyártó újságírók:: a katonai zseni, a rézbőrű Napóleon, aki „tiszta” háborút vívott a fehérek ellen, csak a katonák ellen harcolt, a civileket megkímélte. „Tiszta” háború természetesen nem létezik, az mindig piszkos dolog, még az olyan hősi eposzként megénekelt harc sem volt az, melyet a nez-percék vívtak. Ők is legyilkolták az útjukba kerülő telepeseket, sőt a nemrégiben megalapított Yellowstone Nemzeti Parkba bemerészkedő turisták közül is áldozatul estek néhányan a nez-percéknek. Összesen 36 civilt öltek meg a hadjárat folyamán. Joseph katonai zsenijéről pedig csak annyit, hogy neki valójában szinte semmi köze sem volt a harci cselekményekhez, mert azokat öccse, Ollokot, Látó Üveg, Fehér Madár és az öreg harcos, Toohoolhoolzote irányították.
