Nem áll szándékomban a mesterséges feszültségkeltés, hazaértem, és eljutottam Lesenceistvándig is, de tekintettel a körülményekre, úgy gondoltam, két részletben írok kalandjaimról.
Mély nyomokat hagyott a lelkemben a túra (testi sérülésről nem tudok), de én is hagytam mély nyomokat a hóban.
Úgy is fogalmazhatnék, hogy húzós túra volt, de erről meg az ugrik be, hogy gyakran kellett huzigálni a lábaimat, nehogy ott maradjak a mély hóban.
Kezdjük Keszthelyen, ott nem sok hó van, na és aszfalt Gyenesdiás "kapujáig".
Ezt a szakaszt most kihagytam, hisz egy évvel ezelőtt a Hévíz - Keszthely sétát követően a körforgalomig mentem, ott szálltam buszra.
A 9:55 - ös gyorsjárat nem áll meg a körforgalomnál, ezért Gyenesdiás községházától visszafelé kellett bandukolni egy kicsit, majd irány észak, már a kéken.
A szokásos kávét a K-/P- csatlakozásánál lévő presszóban fogyasztottam, eltettem a blokkot:-)
A lőtérig jó járható, kissé havas aszfalt, majd a K- / P- elágazástól földút.
Ez már havas volt, de a széles keréknyomokban jól lehetett haladni, nem olvadt, nem volt jeges. Kissé meredek az elején, de ennyi kell.
Szinte végig, a keresztező aszfaltos útig felfelé kapaszkodik, hol mélyebben, hol szintben, nagy élet nem volt az erdőben.
Nagyon élveztem viszont a Napot, kellemesen melengetett hátulról.
Így jutottam el az aszfaltos útig, nem gyorsan, de még elfogadható időn belül.
Vastag hó, kereknyomok, majd indult az út lefelé, szép erdőben.
Úgy döntöttem, nem kerülök az aszfaltos úton, lesz ami lesz!
Tegnap délután elballagtam az Underground Kiadó irodájába, és megvettem a HEV által linkelt kéktúrás könyvet. Már délután elkezdtem olvasgatni és nyugodtan mondhatom, hogy a könyv letehetetlen! Ha valaki belekezd, végig kell olvasnia! Nem szeretek lelkesedni, de azt hiszem, egy hiánypótló mű született! A szerzője Tóth Viktória, címe: A KÉK – Túranapló kezdő kalandoroknak.
A könyv nagyon szép kiállítású, ez az árán is meglátszik, a bookline-on jóval 7000 HUF felett lehet megrendelni, én a kiadónál megkaptam 6900 pénzért. De vajon mit kapunk mindezért? Egyrészt a könyvben szereplő fényképek csodálatosak! Megtalálhatóak benne a két lapon végignyúló panorámaképek, de vannak egész oldalas fotók is egy-egy szebb helyről. De a képek nagyobbik része a túra közben elkapott pillanatokat mutatja: szieszta és szundikálás az erdei pihenőkben, erdő- és házrészletek, kisveréb egy pocsolyában, békalencsés dagonya az erdő közepén, és még folytathatnám hosszan a sort. Minden kép figyelmet érdemel, nem lehet csak úgy átlapozni őket! Egyáltalán nem sablon tucatképek az egyedi nézőpontjuk miatt! Apró fekete-fehér grafikák tűnnek fel a sorok között: egy cserebogár, egy cincér, gombák, kórók, ráadásul nagyon sok (vagy talán valamennyi), a pecsételő füzetből beszkennelt bélyegzőlenyomat is látható az oldalakon. Ötletesek az egy bekezdésen belüli gondolatokat elválasztó kis kék jelzések is.
A szövegről: ebben a könyvben hiába keresnénk az „itt fordulj jobbra, a nagy tölgynél pedig balra” stílusú útvonalleírásokat, mert ez a könyv nem arról szól! A történet az, hogy két egyetemista lány hogyan vág bele a „Nagy Kalandba”, az Országos Kéktúrába, szinte minden rutin és tapasztalat nélkül, aztán hogyan válnak a hónapok során egyre rutinosabbakká, felkészültebbekké. Érzések, gondolatok, emléktöredékek bukkannak fel a sorok között, együtt éljük meg a szereplőkkel a kalandjaikat, szinte velük együtt járjuk a kilométereket. Méltó, az őt megillető helyre fog kerülni ez a könyv polcomon! Bár amúgy eléggé ki fog lógni a sorból a 20 X 20 cm-es méretével: az A5-ös könyveknél ugyanis jóval szélesebb, az A4-es formátumnál pedig alacsonyabb, de nem is baj, mert így legalább könnyen a kezembe akad majd, ha éppen olvasgatni akarom!
Ez a könyv pont az, amit azoknak adnék a kezükbe, akiket rá akarnék venni arra, hogy kéktúrázzanak! Mert magával ragadja az olvasót, és bár lehet szeretni vagy nem szeretni a vidám, közvetlen stílusát, úgy gondolom, pont egy ilyen könyv az, ami közelebb hozhatja az átlagemberekhez az Országos Kéktúrát. Azt hiszem, tudjátok, hogy betegesen irtózom minden reklámtól, de ennek a hozzászólásnak itt a helye a kéktúra fórumon! Nyugodt lélekkel ajánlom bárkinek a könyvet megvásárlásra, amennyiben a szavam jelent itt bárkinek bármit is!
Hát mindent azért nem, de a szervezett dolgokból (számomra) eleget...
Fejben... Na igen, az sokkal keményebb lesz szerintem is, mint fizikailag. Igaz, hogy a legjobban egyedül szeretek az erdőbe menni, de azért itt nyilván lesz egy-két olyan pont, amikor tele lesz a tököm az egésszel:)
kicsit irigyellek, mert amikor még időm és erőm teljében voltam nem csináltam végig - ma meg már a családtól nem szakadnék el ilyen hosszú időre, meg nem is biztos, hogy fejben és testileg bírnám. viszont így maradt elfoglaltságom a maradék éveimre :)
Köszönjük a történetet! Azt hiszem, a körülményekhez képest nyugodtan mondhatjuk szerencsés kimenetelünek, hiszen csak a túrát kellett feladni, az pedig bármikor bepótolható.
És most a múlt hetemről, amit nagyrészt Rebeccával és Nick-kel töltöttem, hogy hogyan, arról alább olvashattok majd. Gondolkoztam, mennyit írjak le az egészből, de azt hiszem, az a legjobb, ha leírok mindent részletesen. Írok majd a túráról is, de most először inkább arról, miért is fognak elrepülni Budapestről ma délután... Mielőtt elbúcsúztunk, azt mondták, nyugodtan leírhatom ide a történetet, már csak tanulságképpen is.
Akkor a túráról bevezetésképpen:
Hétfőn, amikor Rebeccával és Nickkel találkoztam Kőszegen, a vasútállomáson, hideg volt, de nem volt hó, csak a két héttel azelőtti fél méter csekély maradéka: néhány piszkos hókupac az utcák járdáin. Délután körbesétáltuk a várost, aztán kedden indultunk neki a túrának. Éjszaka kezdett el havazni, reggel kilencre, mire elindultunk, leesett már vagy 15 centi. Szűz hóban, jókedvűen ballagtunk át Tömördre, fél négyre már meg is érkeztünk, pedig nem siettünk. Szerdán nyolc felé vágtunk bele a Szelestéig vezető távba, itt is jól haladtunk, bár a kincsédpusztai földeken átvezető úton már kezdtek kialakulni az erős szélben a hófúvások. Jó tempóban haladva kettő felé már csak talán másfél órai járásra lehettünk Szelestétől, a célunktól. Itt történt aztán a baleset, bár talán tragédiát is írhatnék, hiszen mint később kiderült, egy centin múlt az egész!
Már csak pár száz lépésre voltunk a Szelestére vezető széles, murvás erdei úttól, amikor átvágtunk a régebben még bekerített fiatal fenyvesen a szűk keréknyomokon. Gidres-gödrös út volt ez, de erre esett vagy 30 centi hó, ami mindent belepett. Ekkor én voltam legelöl, és hirtelen beleléptem egy mély kátyúba, combközépig elmerülve a hóban. Csápoltam egyet a karjaimmal, aztán pofára estem a hóban. Már esés közben hallottam meg Rebecca sikítását közvetlenül a hátam mögül. A hátamra fordulva láttam, hogy mindkét kezét a jobb szemére szorítva áll nyögdécselve az úton. Felálltam, Nickkel együtt már ott voltam, ekkor értettem meg, hogy esés közben a csuklómra hurkolt botok parittyaként vágódtak hátra és az egyik belecsapott a szemébe!
Lefejtettük Rebecca kezeit a szeméről, én minden rosszra fel voltam készülve: hogy dől a vér, vagy kiszúrtam a bottal a szemgolyóját, de látszatra nem volt nagy baj, csak a könnyei patakzottak mindkét szeméből egyformán. Egyszerre kaptuk elő Nickkel a zsákjainkból a két elsősegély csomagot, de hirtelen nem is tudtunk mit kezdeni. Óvatosan letisztogattuk a havat, amit Rebecca a kezeivel kent az arcára, aztán Nick tett a szemére egy kötést, hogy védje az erős széltől. Odaszóltam Nicknek, hogy előremegyek az erdei útra, megnézem, milyen állapotban van, oda kérek majd mentést!
Felkapva a zsákomat kimentem az útra, lekaptam közben a GPS-t a hátizsákomról, hogy megnézzem a koordinátákat, és már a kezemben volt a teló is, láttam rajta, hogy van térerő! Nem sok, de volt! A széles úton, a vastag hóban csak egy-két keréknyom volt, az is valami széles kerekű traktortól. Ide mentő be nem jön! Eszembe jutott a helikopteres mentés is, de az felejtős volt a viharos szél miatt. És akkor meghallottam a távoli traktorzúgást, aztán pár másodperc után fel is tűnt a monstrum Szeleste felől az útkanyarban! Hátranéztem: Rebecca és Nick abban a pillanatban tűnt fel mögöttem. Nemes egyszerűséggel kiálltam az út közepére, hogy a traktoros ne tudjon kikerülni, aztán csápoltam ezerrel. Meg is állt a traktor, felmásztam a vezetőfülkéhez, és mutatom a srácnak, hogy nyissa ki az ajtót! Csak lassan nyílt ki a hermetikusan záródó ajtó (a srác ingujjban ült benn a hidegben), elhadartam, mi történt, és hogy a lányt sürgősen orvoshoz kéne vinni, Szelestére, ha az van legközelebb, vagy olyan helyre, ahová egy mentőautó is el tud jutni.
A srác nem szólt egy szót sem, nem kérdezett, nem vitatkozott, ránézett az út szélén bekötött szemmel álldogáló Rebeccára, aztán csak annyit mondott, hogy álljunk félre, amíg megfordul a géppel! Ipszilonban megfordult, aztán felsegítettük Rebeccát a fülke pótülésére, bedobáltuk a hátizsákokat és mi fiúk felkaptunk jobbról-balról a fülkéhez vezető lépcsőkre, a traktoros pedig mutatta, hogy kapaszkodjunk meg a visszapillantó tükrök tartóiban és az ajtó kiálló zsanérjaiban.
Nekilódultunk az útnak, a srác nem kímélte a gépet, húsz perc alatt elértük Szelestét, én is kaptam épp eleget a jobb oldalon, de Nick állt a szél felőli oldalon, láttam rajta a végén, hogy már alig bírja tartani magát! De kiértünk Szeleste főutcájára, aztán pár lépés után megálltunk az orvosi rendelő előtt. Kiemeltük Rebeccát a fülkéből, lepakoltuk a motyókat, közben a traktoros srác mondta, hogy ilyenkor nincs rendelés, de kerüljünk hátra az udvaron az orvoslakás ajtajához! Épp annyi időnk volt, hogy megköszönjük a segítségét, aztán már indult is a traktor. Előreszaladtam, szinte bedörömböltem a lakásajtón, aztán az azt kinyitó középkorú hölgynek elhadartam a sztorit röviden. Ő se szólt semmit, csak nyitotta az ajtót. Előkerült a doktor bácsi is (még hozzám képest is idős volt) és átcsattogtunk a havas bakancsokkal a házon az orvosi rendelőig.
Gyors szemvizsgálat elemlámpával, az asszony elszalajtva szemcseppekért, aztán amikor kérdeztem, a doki csak annyit mondott, hogy nem lát komolyabb sérülést a szemgolyón, az a lila folt, ami pedig a szem alatt egy centivel alakult ki, az majd elmúlik pár nap alatt. De az alsó szemhéjon keresztül egy ütés érte a szemgolyót, amit egy szakorvosnak is meg kellene néznie, be kéne menni Szombathelyre! Igen ám, de a hófúvás! A doki felesége szerint az első hókotró talán egy órája ment el a főutcán, addig mozdulni sem lehetett a faluban! Járható-e az út Szombathelyig? Mindegy! Már pötyögtem is a 104-et, második csengésre fel is vették, újra elmondtam a sztorit, a hölgy a vonal túlsó végén csak annyit mondott, hogy indítja a mentőt Sárvárról, de hogy mikorra ér Szelestére a hó miatt, az kérdéses!
Aztán várakozás, egyre hosszabb várakozás. Közben lassan Rebecca is megnyugszik, talán hat a fájdalomcsillapító szemcsepp, még ő nyugtatja Nicket. Kilátok az utcára, fél óra alatt egyetlen autó sem ment végig a szelestei főutcán egyik irányba sem! Aztán csörtetés hallatszott az előtérből: megjöttek a mentősök! A doki elmondta, mi történt, aztán én mondtam, hogy mi vagyunk a hozzátartozók, mi is mennénk! A mentőtiszt csóválja a fejét: csak egy személy jöhet! Az nem jó, mondom, az egyikünk a férj, aki egy szót nem tud magyarul a köszönésen kívül, én meg a tolmács, aki nélkül a beteggel sem lehet kommunikálni! Na jó, mondja a mentős, jöjjenek mindketten, majd kissé összébb húzódunk! Mutatom a nagy zsákokat: azok sem maradhatnak, mert mindenünk bennük van! Erre már csak legyintett egyet: jöjjenek azok is!
Bezsúfolódtunk a mentőbe, sose hittem volna, hogy ilyen kicsi belülről! Rebecca a mentőágyon, Nick mellette az egyik széken, fogta a felesége kezét, a mentőtiszt a másikon, én a vezetőfülke felőli harmadikon. Elől, az anyósülésen a három hátizsák. Kínlódva haladtunk a hóbordás úton, a szél keresztben fújt, keményen tette jobbra-balra az autót. Talán tíz kilométert mehettünk, amikor beértünk egy, az úton álló autót. A sofőr kiugrott, körülnézett, aztán csak annyit mondott, hogy egy sor vége ez, de hogy milyen hosszú, azt nem látta a hófúvásban! Gyors rádióhívás a központba, mi történt? Szinte azonnal jött a válasz: árokba csúszott egy kamion Szombathely előtt talán két kilométerrel.
A sofőr és a mentőtiszt halkan tanácskozik, hogy ki merjék-e előzni a sort, mert hullámokban jöttek szemből az autók, kamionok vegyesen. De aztán megindultunk mi is, ráadásul egyre folyamatosabban. Nick felállt Rebecca mellől, előrejött mellém, filmezni a hófúvásban araszoló autósort. Később megnéztük a felvételt: szenzációs! Egy óra alatt értünk be szinte lépésben haladva Szelestéről a Markusovszky kórházba. Amikor megálltunk, Rebeccát már vitték is a hordágyon, szaladva indultunk utána Nickkel, gyorsan megköszönve mindent a mentősofőrnek. A sürgősségi recepcióján értük utol, a mentősök épp akkor adták át az útközben felvett adatlapot, amit betűzve írt meg a mentőtiszt. Furcsa adatok voltak: születési hely: Massachusetts, lakóhely New York City. Születési idő: 1984. február 10. A hétvégén volt Rebecca 29. születésnapja!
A recepciós lányok épp csak egy pillanatra akadtak fenn az adatokon, itt hangzott el először: van-e biztosítás? Nick mutatja az okostelefonján az e-mailben küldött kötvényt: érvényes február 1-től április 1-ig. Oké. Indul a mentőtiszt is, jobbulást kíván. Megköszönjük. Közben az egyik recepciós már mondja is, hogy telefonáltak a szemészeti osztály ügyeletes orvosának, mindjárt benn lesz, addig menjünk át a szomszéd épületbe, a szemészetre. Mire átértünk, egy nővérke már várt minket. Gyors szemészeti ellenőrzés: látásvizsgálat, gyors kikérdezés, hogy érzi magát? Pár perc alatt végeztünk, de mire leültünk a vizsgáló előtti padra, már megjött a főorvosnő.
Újra be a vizsgálóba, elmondom a sztorit újra, már nem is tudom, hányadszor. A negyvenöt-ötvenes doktornő leülteti Rebeccát a vizsgálószékbe, bekapcsolja a gépet, sokáig nézegeti a szemét. Nézzen le, nézzen fel, nézzen jobbra, nézzen balra. Türelmetlenül várjuk, hogy mit mond majd. Aztán megnyugtat minket: úgy látja, nincs nagy baj, de a kontaktlencsét ki kellene venni. Előkap valami csipeszt, egy pillanat, már kinn is van a lencse. Újabb vizsgálat: most is rendben van minden. De mégsem: van valami idegen test a szemgolyó felszínén! Próbálok folyamatosan fordítani, de mire megdöbbennénk, már oda is nyúlt a csipesszel. Na, ez is megvan, csak valami porszem volt, amit Rebecca kenhetett a szemébe fájdalmában. A doktornő hozatott a nővérrel szemcseppet, kenőcsöt. A kezembe nyomta, elmondta, milyen sűrűn kell használni. Készen vagyunk. Másnap reggel jöjjünk vissza kontrolra, reggel negyed nyolcra.
Az órámra nézek: öt óra múlt. Három órája volt a baleset. Kilépünk a kórház kapuján. Kéne valami szállás, mert Szelestére nem érdemes visszamenni, ha kora reggel úgyis vissza kéne ide jönni! Megvan! A Perintparti Panzió! Ott volt a bázistáborom alig több mint egy éve, amikor belevágtam harmadszorra az OKT-be! Telefonszámát nem tudom, azt sem tudom, hol vagyunk most a városban, de beültünk egy, a kapunál várakozó taxiba, és öt perc alatt ott voltunk. Rebecca és Nick a kocsiban várakozott, mikor beszaladtam megkérdezni, van-e szabad szobájuk? Csak egy, mondja a hölgy a recepción! Miért, telt ház van? Nem, csak éppen egyet tartanak fűtve, ha beesik valami váratlan vendég. Akkor minden rendben. Enyém lesz a fűtetlen, majd bemelegszik! Behurcolkodunk, kitöltjük a bejelentőket. A tulajdonosnő profin beszéli az angolt, leckéket vehetnék tőle! Tippet kapunk a vacsorához, aztán mire visszaérünk nyolc után a panzióba, már meleg az én szobám is! Eltettük magunkát másnapra.
Csütörtök reggel vissza a kórházba. Újabb ellenőrzés: megint minden rendben, a szem alatti lila folt is sokkal kisebb már. Még egyszer látni szeretné a szemet, mondja a doki. Oké, akkor maradunk péntekig. De azért ez a nap sem veszett kárba, barangoltunk Szombathelyen, szinte mindent megnéztünk, amit lehetett. Itt hangzott el, hogy inkább nem folytatnák a túrát, átszerveznek mindent, és elmennek még máshová is Európában! De pár napot szeretnének Budapesten eltölteni! Jó, akkor a pénteki vizsgálat után egy délelőtti vonattal feljövünk Budapestre!
De péntek reggel nem volt benn a doktornőnk, sürgősen el kellett utaznia. Akkor nézze meg más Rebecca szemét, mondom! Keresik a kartonját, nincs sehol. Nekünk van valami papírunk? Nem, nekünk sincs. Fiatal doktornő volt a vizsgálóban, hirtelen megértette, de én is, hogy eddig szívességi alapon ment minden! Jó, jöjjenek be, mondja végül. Ő is megnézi Rebecca szemét, ő sem lát semmit. De a megerőltetést ő sem ajánlja pár hétig, meg a kontaktlencse viselését sem. Akkor a túrának végleg lőttek. Már indultunk kifelé, amikor utánunk szólt a doktornő: azért érdemes lenne megfontolni egy pupillatágításos vizsgálatot is pár napon belül, mert úgy többet lehet látni. Nyeltem egyet: itt is elvégezhették volna, de ajándék lónak ne nézzük a fogát!
Visszaballagtunk a panzióba a motyókért, aztán kimentünk az állomásra. A 10:07-es vonattal jöttünk fel Budapestre, már idejekorán felszálltunk, vagy húsz perccel az indulás előtt, de már nem volt üres fülke a vonaton. Végül egy fiatal lány mellé kéredzkedtünk be, kíváncsian hallgatta a társalgásunkat, aztán lassan ő is bekapcsolódott a beszélgetésbe. Egyetemista volt, biológiát tanult Szombathelyen, az egyetemen. Most pénteken indult haza a koleszból Devecserbe. Eszembe jutott az iszapkatasztrófa, rákérdeztem, az ő családjuk is érintett volt benne, el kellett hagyni a házukat, most augusztusban készült el az új otthonuk.
Fényképeket mutatott a mobilján a régi falurészről, ahol méter magasan volt barna minden ház fala, meg filmfelvételeket, amiket ő készített a katasztrófa utáni héten. Az okostelóján keresett egy angol nyelvű honlapot, ahol le volt írva az egész történet. Az amerikaiak őszinte döbbenettel hallgatták az első kézből származó történetet, de még engem is megragadott a dolog, pedig már többször olvastam róla. De most beszéltem először egy szemtanúval! Aztán később másra terelődött a szó, kiderült, hogy imád lovagolni, lelkesedik a kutyákért. Szóval jól eltelt az idő Devecserig, de sajnos a Somlót nem tudtam megmutatni, mert beleveszett a ködbe.
Fél kettő felé értünk fel Kelenföldre. Bepakoltam őket egy taxiba, én pedig hazamentem egy másikkal. Négyre beszéltük meg a találkozót, addig itthon kerestem a neten egy magánszemészetet, és előjegyeztettem egy hétfő délutáni időpontot a szemvizsgálatra. Levittem a kocsiba a kőszegi postán még hétfőn feladott három dobozt, amiben az utcai ruháik voltak – úgy gondoltuk akkor, hogy csak hetek múltán látják viszont őket, amikor Budapestre érkeznek, aztán az autóval elmentem a szállásukhoz. Felhordtuk a csomagokat, aztán városnézésre indulva felgurultunk a Gellérthegyre, ott éppen alkonyodott, akkor kapcsolták be a díszkivilágtást. Alaposan körülnéztünk, aztán az Alkotás utcán és az Alagúton keresztül értünk a Lánchídhoz. Megálltam a budai oldalon a parkolóban, átsétáltunk a hídon Pestre, aztán a másik oldali járdán vissza Budára. Csak úgy nyüzsögtek a turisták mindenhol! Továbbindulva megálltunk a Batthyány téren is, itt elkészültek a parlamentes képek. Aztán a Komjádi uszoda előtt visszafordultam, a Margit-hídnál lementem az alsó rakpartra és végigkocsikáztunk rajta a Lágymányosi-hídig. Innen már csak egy rövid menet volt a szállásuk a Corvin negyed mellett.
A hétvégén kettesben csavarogtak a városban, tegnap délután pedig voltunk egy szemészeti magánrendelőben - nagyon jól felszerelt hely volt, talán szebb és jobb, mint egy szakrendelő az SZTK-ban - a doktornő is nagyon lelkiismeretesen megvizsgálta Rebeccát. Most már biztos, hogy minden rendben van, nincsen semmi maradandó károsodása a szemének! Már én is megnyugodtam, nagy kő esett le a szívemről, de úgy láttam, ők is nagyon megkönnyebbültek. Utána már nem maradt más, mint a búcsúzás, én még átadtam egy kis ajándékot: felírtam egy DVD-re a túrán készített összes képemet, meg pár tucat esti budapesti képet, amiket még tavaly december készítettem, ugyanis péntek este a közös sétánkon láttam, hogy Nick próbál fényképezni, de nem nagyon sikerültek a képei! Letöltöttem a GPS-ről a tracket is Kőszegtől a szelestei orvosi rendelőig, azt is felírtam a lemezre. Ma délután négy felé indul a gépük Genfbe, mert úgy döntöttek, Svájcban is el fognak tölteni pár napot, aztán talán Korzika következik majd. Hát, annyi volt!
Nos, én úgy gondolom, hogy az MTSZ egyelőre csak megköszönheti azt, amit mi teszünk a kéktúra mozgalomért, mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Azonban még ezt sem teszi. Lelke rajta. Egyébként én nem is igénylem ezt a fajta elismerést. De azt minimum elvárom, hogy legalább ne kukacoskodjon (eddig nem is tette, hál' istennek). :-)
Persze, azt még megérhetjük, hogy egyszer csak kapok egy felszólító levelet, hogy azonnal távolítsam el, mert az OKT az MTSZ védjegye, és fizessek izibe tízmillió pénzérmét, hogy kompenzáljam az okozott kárt :D
Az az ő dolguk, ha kijönnek valami hasonlóval :) Az csak OKT, no meg különben sem verseny ez, ezt is magamnak készítem, mint az elsőt, csak ezt is használhatja más is :)
Elkezdtem írni a szakasz-nyílvántartó egy bővített kiadását, ahol már nem csak az OKT, hanem más mozgalmak követésére is lesz lehetőség, sőt, akár saját mozgalmakat létre lehet hozni. Ha vannak ötletek, szívesen várom őket, most az elején még könnyebben bele tudom tuszkolni a kódba az elképzeléseket.
Mi a jo a sator/bivak/halozsak cipelesben? Az hogy alhatok ott ahol akarok?
Persze ez is, de számomra a fő ok egyértelműen az élmény! Sok feledhetetlen éjszaka, este és hajnal maradt volna ki ha nem így tennék. Nem szívesen adnám fel a kint alvás hangulatát, így napokig csak a természetben, szinte mint az otthonomban vagyok. A kulturszállás megtöri ezt a hangulatot.
Persze megvan a maga ára, leginkább, hogy cipelni kell a felszerelést. De számomra ez bőven megéri.
A felszerelés már kipróbált, a hálózsákon gondolkodom (kimarad és fleece takaró jön helyette). A sátor mindossze 1kg, és leginkább pszichikailag kell (kell az intim zóna esténként).
A szeptember-október nekem azért jó, mert évek óta el vannak csúszva az évaszakok, és a meleget rühellem. A jelzett két hónap az, amikor pólóban-rövidgatyában szoktam túrázni, és este kell max egy polárfelső. Éjszaka ilyenkor alszom a legjobban az erdőben:) A tavasz is jó, de ősszel több a gomba:)
A kintalvás evidens, minél kevesebbet kell szálláson aludnom, annál jobban érzem magam. Amolyan személyes kis kaminó lenne ez az út, legfőképpen azért csinálom, mert kamaszkori álmom, hogy végigcsináljam egyben. Még azt a szentségtörést is elkövetem, hogy magas ívben teszek az igazolófüzetre, mert ahogy elnézem, a kék legjava a pecsétkeresésből, a hiánya feletti anyázásból áll, majd a vitatkozásokból, hogy mekkora a jelvény, ki adja és kinek, és kinek mit kellene csinálnia az út teljesen hosszán, és mindazt ki fizesse:) Minden tiszteletem azoké, akik még hisznek a szervezett túrázásban; - én már kicsit kiábrándultam belőle (lásd Tauron, vagy a TeSz budapesti intézőbizottsága. Nekem ennyi elég volt).
Főző: valóban nem kell, helyette egy egyedi készítésű hobókályha jön, ami fél kiló. Már használom egy ideje, télen-nyáron percek alott bárhol tüzet lehet vele csiholni, és főzni, sokkal gazdaságosabb, mint a főzőt+palackot cipelni.
Ebook vagy tablet nem jön, szimplán egy kisalakú kockás füzetbe fogok jegyzetelni, digitalizálni majd az út végén, itthon. A kapcsolattartás egy okostelefonon megy majd, a blogba is néha bejelentkezek, bár ezeket is igyekszem majd hanyagolni (mivel az út másik célja a bátor informatikus elszakadása a kütyüktől).
GPS jön (Dakota 20), ahogy a jelzéssel kapcsolatos leírásokat olvasgatom, ez lesz a túra egyik legfontosabb felszerelése. (AA akksik és napelemes töltő jön.)
A 24 kilós cucc tesztelése ősszel volt, akkor 20km-et gyalogoltam le, elég későn (8 órakor) indultam hazafelé, és 12-re értem a lakásba. Tehát a napi 25km (az első hozzászólásban elírtam), szerintem teljesíthető, még akkor is, ha a Zemplén és a Kékes alaposan szivatni fog, tehát nyilván lesznek csúszások a megtett távban negatív és pozitív irányban is.
Élelmiszer a helyi boltban: ez is evidens, minél kevesebbet akarok fixen cipelni. A víznél a 2 liter szerintem kevés, kétszer annyit akarok vinni, főleg a mosakodás miatt.
Túrabot! Na ezen agyalok egy ideje. Sosem éreztem még szükségét, a kutyákat késsel szoktam riogatni, attól is félnek (mondjuk nem kicsi kés:), de annyian használják/írják, hogy gondolkodom. Szerintem őszig még ki fogom próbálni túrákon, hogy kell-e bot nekem (mármint vágok útközben), és ha beválik veszek egy pár gyárit.
a dzsindzsával igazad van. akkor meg már télen kell menni :)
a nappalok hossza szerintem nem tényező, 10-12 óránál többet mindennapi menetelésben nem érdemes menni.
a táborozás inkább szenvedély kérdése, no meg tényleg abszolút kötetlen a beosztás. nekem volt hogy csalódottan kiszálltam a tervezett táv előtt, de volt, hogy 1 nappal korábban érkeztem Írottkőre és jobb híján hazautaztam.
találkoztam egybekéktúrázóval, aki megszállt adott helyen és onnan buszozott ki valamelyik végpontra és így egy szálláshelyről több szakaszt is begyűjtött a bejárás irányát is lazán kezelve. szerintem ő se szervezett le semmit, térképe se volt csak az igazolófüzet.
mindenki úgy járja be a kéket ahogy megfelelőnek érzi - és ez benne a jó.
Mondjuk szerintem az aprilis-majus sokkal jobb, mint a szeptember-oktober. Összel sokkal rövidebbek a nappalok, hideg a reggel meg az este raadasul a sok szunyog meg bogar nem fagyott meg meg, ja es a nyaron felnovekedett csalan/dzsindzsa szeptemberben meg vigan tud problemat okozni.
Tavasszal a vilagos miatt hosszabb etapokat is lehet csinalni, illetve több idöd van ugyanarra a szakaszra.
(tudom, akkor minek indultam neki augusztus 24-en a DDk-nak? mondjuk Mesztegnyonel abba is hagytam...)
A masik. Mi a jo a sator/bivak/halozsak cipelesben? Az hogy alhatok ott ahol akarok? Ugyis van egy sacc/kb szakaszolas-terv, ha megvan hogy 45 nap alatt akarok vegigmenni, akkor meg eleg, ha megvannak a kovetkezo napokra szallasok telefonszamai, es elotte mindig felhivom.
Ha most indulnek, akkor egy camelbekes mini hatizsak, amibe belefer az atlasz, meg az igazolofuzet, 2 db valtas ruha, es tajegysegenkent kuldenek a postara ruhakat. Pl. Encsre, Putnokra, Sirokra vagy Egerbe es igy tovabb. Budapesti lakosoknak meg meg konnyebb, mert kb. a Vertes- Cserhat szakaszt csinalhatjak otthoni alvassal.
alapvetően én is súlycsökkentés párti vagyok (kivéve a fogyókúrát:)
a szeptember jó választás, meg ha elfogadod a 4-5 naponta a szállás igényevételét a túra máris nem olyan nomád. a feladat ekkor nem más mint jópár 4-5 napos túra zsinórban.
ahol szerintem lehet csökkenteni (persze minden egyéni ízlés dolga)
- helyi boltban vett hideg élelmiszer, falvakban meleg tea, leves, szálláson dőzs. főző nem kell
- egy normális több napot kibíró teló egy GPS, egy fejlámpa, egy hálózati elemtöltő, 4 garnitúra AA akksi, kompakt fotógép, esetleg diktafon. olvasni ha muszáj, ebook - ebbe feltölthető pl. a teljes Hörpölin elétmű is, itíner stb. 1xpár óra töltéssel kiszolgálja a teljes túrát.
- 1x2l-es pillepalack víz, vagy két katonai kulacs.
+ egy pár túrabot
ha könnyebben mozogsz rugalmasabban belefér 2-3 óra kitérő egy szálláshoz, esőházhoz, nevezetességhez stb. rugalmasabban tervezheted a napi hosszakat (ma 5 kilométerrel kevesebbet megyek mert van egy jó bivakhely, holnap ennyivel többet), tartaléknap ultragány időre.
a geokesinges kéktúrán találkoztam pár fakírral, akár 30+ kilós zsákkal tolták, de ott ha jól emlékszem rövid napi távok voltak.
Nem tudom, milyen gps-t használsz, régebbi tipusnál, ahol kötött volt az img fájl neve, érthető, de újabbaknál, ahol szabadon választható, ott azért eléggé felesleges a változatlan adatokat utaztatni. Amíg csx-et használtam, ezért inkább külön kártyán voltak a ritkán frissülők, egy img-ben, és külön a tuhu, amit sokkal gyakrabban érdemes volt frissítei.
Nálam tuhu+topo+navi egyben megy fel minden frissítéskor a készülékre - elindítom, aztán valamikor kész lesz, nem érdekes. Havi frissítésnél sűrűbbet úgysem csinálok, legfeljebb akkor, ha ismeretlen környékre megyek.
Én fel nem raknám az egészet... Eleve nem járok az egész lefedettségi területen, tehát feleslegesen foglalná csak a helyet, másrészt, ha beindul a nagyüzem, akkor csak elég az érintett részeket áttolnom a gps-re, ha frissíteni akarok.
