Egyiptomban széles körben használták már a középkorban is az ún. saqiya-t, a vízemelő kereket (Al-Dzsazari a 12. században leírta). Indiában is használták, ott a legrégibb utalás i.e. 3. századi, akár Egyiptomban, ahol a feltűnését az i.e. 4-3. századokba teszik (de nyilván azért, mert a legkoraibb alkalmazásának jelei a Ptolemaiosz-korból kerültek elő).
Ez már használta a fogaskerék-elvet. Rendszerint szarvasmarhák hajtották a vízemelő kerekeket. Az elvet Thorkild Schielernek a Roman and Islamic Water-lifting Wheels c. könyvéből (1973) vesszük:
(a) tengelyrúd és hajtómű; (b) hajtómű és vödörkerék
De ezek még a 20. században is használatban voltak:
Ez utolsó kép 1880 körül készült.
A római mérnökök szinte tökélyre vitték ezeket. Egy angliai maradvány alapján rekonstruálták, majd újjáépíttek egy római kori (2000 éves) vízemelő szerkezetet:
Ebben többek közt ezt írtam: "Hármat mutatnak, de mindenképp érdemes lenne ezeket tüzetesebben is megvizsgálni. Most az a kérdés, ezek fogaskerekek vagy csak fogaskerékhez hasonló, s nem is fogaskerékként funkcionáló tárgyak volt.
Az első fogaskeréknél, mintha csak a felső peremen lennének kiálló ék-szerű nyúlványok, egyfajta díszként. A másik kettő nehezebb dió: ezek eléggé fogaskeréknek tűnnek."
De ott is írtam, hogy: "Sajnos, semmilyen infót nem találtam a Kairói Múzeumban lévő 3 fogaskerékszerűségről."
Azóta találtam több nagyobb méretű fotókat is ezekről. Pld. ez is:
Úgyhogy eléggé világos, hogy a fogaskerekek nem azok, aminek gondolják sokan. Ezek a fogaskerekek valójában az óegyiptomi koronák fém koronatartói, a fogaskerék fogai valójában kis kígyók (ureuszok), ha jobban megfigyeljük. Tehát bizonyosan használhatatlanok lettek volna fogaskerekekként. Hiszen a fogak teteje nem egyenes, hanem egy hajlott, a fejénél ágaskodó kígyót mutat (de ez csak oldalról látszik, s nem szemből), s így nem is tudnának összekapaszkodnia a "fogak"...
Ettől függetlenül, még felvetődhet a cargo-tárgy jellege, mint a - szintén használhatatlan - kaliforniai kőfogaskerekek esetében.Tehát mintha egy nagyon régi technikai tárgyról mintázódott, anélkül, hogy a másolók használni tudták volna vagy ismerték volna használatát. Ez persze csak feltételezés, hisz éppenséggel mondjuk egy napraforgó is adhatta a mintát, az is szimmetrikus korforma, viráglevelekkel körben...
És még az ősi "fogaskerekekről" (ha egyáltalán van közük hozzá?):
Igen, ebben a csoportban is vannak elvarázsolós képek, mint az alsó sor második illusztrációja!
Nekem még mindig a krétai/égei kultikus pecsétek tetszettek a legjobban.
Ezek a képek szobrokat mutatnak az ún. kükladikus kultúrából, nagyjából az egyiptomi Óbirodalom idejéből (i.e. 3. évezred) Ekkor még nem a görögök éltek itt, ők csak pár száz év múlva érkeztek, és árják voltak. De mennyire átvették a zenéjükbe a hárfát...
A harmadik 1-2 képein feltűnő, kúpos, hegyes tetejű "rakéták" éppenséggel a keleti és főleg az ősi egyiptomi galambdúcokat juttatták eszembe. Ezekről közöltem már pár képet:
Hozzáteszem persze, hogy ezek kivitelezése, formája is érdekes, s az eredetük is.
Nemrég írtam arról, hogy több építésztörténész a muzulmán minaretek sémáját az alexandriai világítótoronyban látta (ami szerint csak félig-meddig bizonyítható/érthető/magyarázható ezzel).
A képek munkája: felkészítés a meredekebb tanok befogadására. A beavatást láthatatlanul vérzik el.
A mélyebb misztériumokba való bevezetéséhez azért egy 20-30 éves adaptációs (majd rehabilitációs) időszakra is szükség van, méreghez hasonlatosan apró, de rendszeres adagolás javallt. Tradíció és apokalipszis érettség nem akasztható le a fogasról. Képesnek érzi magát, hogy felülkerekedjék a sors és a végzet hatalmán? Akkor készen van. Már csak pillanatok választhatják el a kozmikus erők befolyásolásától!
Míg kitermelődik eme isteni létét felismerő, mindenhatóságára ráébredt, mindannyiunkat megváltó individuum, addig ezt elősegítendő folytatni kell a képzést! (Ami paradox módon a látvány elmére ható útján szakít vagy fon, tehát ezúton megerősít és így rögzít, langymeleg elkárhozás útján marasztal majd pokolra taszít. A másik út keveseket tesz hévvé vagy jéghideggé, hogy megszabaduljon, képessé váljon elhagyni (elégni) az anyagi világi tagságiját és az érzékek rabságát.)
Vállaltan predesztinált koncepcióm sincs, és igyekszem kerülni minden unalmas tematikát. Azért hozom vegyesen a képeket, hogy mindenki felfigyelhessen a mintázatokra! Elég unalmas, sziszifuszi és egyben felesleges vállalkozás lenne rendszerezni. Egy-egy halmazt képtelenség lezárni. Amire figyelek: elkerülöm azokat a zsákutcákat, amelyek jellemzőek pl. a múzeumi gyűjteményekre.
Rejtélyek, piramisok, meglepetések; ez a fő ami sodor. Vallom, hogy teli serleg - látni kell mindent. Eddig két képbeni alternaív manipuláció róható fel amit különös kegyetlenséggel követtem el, le is buktam rögtön. Megtanultam, hogy ami nem holtbiztos azt nem vegyítem búzával. Vannak hétpróbások is, akik rögtön kiszúrják az elvetemültebb, rámenősebb alternatív felhozatalból származó kontár spekulatív -lelkes sarlatánok, illetve dörzsölt nagyágyúk- által kultivált képeket, de akár ezek is játszhatnának.
Az alternatív világnak is megvannak a saját rezervátumba /koncentrációs táborba/ száműzött tagjai, és a súlyos keménymag. Vannak még az alternatív bőrbe bújt farkasok; és a szekció alvó, (bejegyzésre hirtelen felriadó) tudományos láncszemei. Előfordulnak csalók, akik hátrafelé járnak, hogy elsöpörhessék a nyomaikat.
A lényeg: a mintázat ! Erre a felsejlésre hangolódjunk, és az igazság átüt, mint vér a kötésen.
Alekszandr Gorbovszkij: Történelem elzárt lapjai (1988.
Szintén a könyv elejéből van ez a részlet.
KOPOGTATNI A HALHATATLANSÁG AJTAJÁN
1. Azok, akik úton vannak
Az embernek mindig is úgy tűnt, hogy a természet igazságtalanul cselekedett, amikor ilyen rövid életet szánt neki, és halálra ítélte. Jóval a nagy Xerxész előtt az ókori Sumer lakói, akik a Tigris és az Eufrátesz mocsaras partjainál laktak, fájdalmasan töprengtek ezen. Miért nem ruházták fel az istenek, akik az embernek értelmet adtak, halhatatlansággal? Az ékírásos jelekkel borított agyagtáblákról, ötezer év sötét alagútjain keresztül, egy zavarodottsággal és gyásszal teli hang jut el hozzánk:
Hogyan maradjak csendben, hogyan nyugodjak meg? Szeretett barátom földdé vált, Enkidu, szeretett barátom, földdé vált! Ahogy ő tette, én sem fogok lefeküdni, hogy nem fogok felkelni örökkön-örökké?
De sohasem válna az ember azzá, aki, ha csak siránkozásra szorítkozna. Ezért indul Gilgames, a világ első eposzának hőse veszélyes útra a távoli tengeren túlra, hogy ott keressen egy "tövisekhez hasonló virágot", amely fiatalságot ad és elhalasztja a halált. Évek és évezredek teltek el, a jó és a rossz fogalma változott, istenek haltak meg és újak születtek, de az álom, a hit, hogy van egy út, az egyetlen a sok közül, amely a halhatatlansághoz vezet, megmaradt. Az emberiség becsületére legyen mondva, hogy mindig is voltak őrültek, akik ezt az utat keresték. Ki tudja, hányan, ismeretlenek és névtelenek merészkedtek Gilgames nyomába, de nem érték el céljukat, letértek az útról és tévutakon pusztultak el? A Gilgames eposz egy virágról beszél, amely a halhatatlanságot hordozza. "A Mahábhárata, az ősi India eposza említést tesz egy fa nedvéről, amely 10 000 évvel meghosszabbítja az emberi életet. Az ókori görög történészek, Megaszthenész és Sztrabón is említik. Aelianus, egy római szerző, aki a 2. és 3. században élt, pedig olyan fákról mesél, amelyek gyümölcse állítólag képes visszaadni az elveszett fiatalságot. Más ősi szövegek kitartóan beszélnek valamilyen "örök élet vizéről". Ez a hagyomány létezett az afrikai népeknél, az amerikai népeknél és a szlávoknál az "élő vízről" szóló legendák formájában. Az orosz monda az élő víz forrását az óceán közepén álló Bujan szigetére helyezi. Az óceáni terek lakói az örök életet adó vízforrást keresték a "sok napra innen" fekvő földeken.
000
Hasonlóképpen, a szomszédos országok lakói Kínában helyeztek el egy ilyen élővízforrást, ugyanezt a logikát követve, maguk is elindultak, hogy megkeressék azt bárhol, de minél messzebb, az országuk határain túl. Az egyik ilyen expedíció Csin Si Huang-ti kínai császár (Kr. e. 259-210) nevéhez fűződik. A császár volt az, aki egyesítette az országot és elkezdte a Kínai Nagy Fal építését. A fal megvédte az országot a nomádoktól, a császárt pedig a katonai gondoktól, amelyek annyira gyötörték elődjeit. De az egyik aggodalom mindig átadja helyét a másiknak. Ami a császárt foglalkoztatta, arra más uralkodók még gondolni sem mertek: Csin Si Huang-ti úgy döntött, hogy örökké fog élni. És nem sajnálta sem az időt, sem a fáradságot, hogy megtalálja azt az utat, amely elvezethette őt ehhez a célhoz. ...A Tiltott Városba, ahol a császár rezidenciája volt, kívülálló nem léphetett be. Aki túl közel merészkedett a kapuhoz, azt az őrök azonnal megölték. Még azokat a madarakat is, amelyek óvatlanul megpróbáltak átrepülni a csatornán a császári rezidencia felé, hosszú vörös nyilakkal felszerelt íjászok lőtték le repülés közben. Ez az intézkedés nem volt felesleges - egy gonosz szellem vagy vérfarkas madár alakot ölthet, hogy a császár személyének közelébe férkőzzön, és kárt okozzon neki. Úgy hitték, hogy a gonosz szellemek csak egyenesen haladhatnak előre, vagy derékszögben fordulhatnak el. Ezért a Tiltott Város minden bejáratát, a palota összes átjáróját és a császári parkban lévő utakat úgy alakították ki, hogy sehol nem voltak egyenes vonalak. Még a palota tetejének szélei is íveltek voltak, hogy a gonosz szellemek ne tudjanak rajta haladni. De mindezen intézkedések és tilalmak ellenére volt egy szörnyű látogató, akit semmi sem tudott megállítani. És a császár minden nap és minden órában emlékezett rá.
Hiába beszélt erről Csin Si Huang-ti államának legokosabb embereivel. Ügyesek voltak a hatalom megszerzésében és megtartásában, a hadviselésben vagy az adóbehajtásban, de egyikük sem tudta megmondani urának, hogyan győzze le a természetet és kerülje el a halált. Ezután a császár elvonult palotájának távoli szobáiba, és beszélgetni kezdett azokkal, akik már régen eltávoztak az élők sorából, válaszokat keresve az ősi könyvekben és kéziratokban. "Azt mondják - írta egy ókori szerző -, hogy a Keleti-tenger közepén három rendkívüli sziget található. Ezek nincsenek olyan messze az emberek által lakott helyektől, de sajnos, amint valaki megpróbál elhajózni hozzájuk, feltámad a szél, amely messzire viszi a hajót. Ha igaz, hogy az ősidőkben voltak emberek, akiknek sikerült elérni ezeket a szigeteket. Halhatatlanok élnek ezeken a szigeteken, és van egy készítmény, amely megvédi őket a haláltól. Ott minden élőlény, még a madarak és az állatok is fehérek." Egy legenda szerint az egyik szigeten egy jáde színű borforrás található. Aki megissza, halhatatlanságot nyer.
Amikor Csin Si Huang-ti befejezte az olvasást, rájött, hogy ez a végzet jele. Ettől a naptól kezdve császári parancsra két tucat nagy hajó építését kezdték meg, hogy a tengerre merészkedjenek. De senki, egyetlen alattvaló, a császár egyetlen csatlósa vagy minisztere sem volt tisztában azzal, hogy milyen céllal építették ezt a példátlan flottillát. Minél tovább haladt azonban az építkezés, annál több kétség fogta el a császárt. El tudja-e hagyni a palotát és a Tiltott Várost anélkül, hogy kockáztatná a birodalom elvesztését? Amint a sárga selyemvitorlák alatt álló hajóflotta - ami annak a jele volt, hogy az egyik hajó a császárt személyesen képviseli - a horizont alá süllyedt, a fővárosban lázadás tör ki. A távoli tartományokból számtalan ezer trónkövetelő sietett a Tiltott Városba, hogy igényt tartson az ideiglenesen üres trónra. A császár tudta, hogy ez fog bekövetkezni, és ez arra késztette, hogy újabb és újabb ürügyeket keressen az építkezés befejezésének elhalasztására. Időnként nem volt elégedett a kíséretének helyiségével, ezért az ácsoknak mindent a semmiből kellett újjáépíteniük. A sárkányok sem olyanok voltak, mint amilyennek a császár elképzelte, ezért kivégeztette a fafaragókat. De az építkezés még mindig folyt, és előbb-utóbb a császárnak döntést kellett hoznia. Ezért volt időszerű, hogy a beadványt a kancellária főszolgabírája akkor adta át neki, amikor az építkezés a végéhez közeledett. Az alany, egy Su She nevű férfi, akit a császár nem ismert, a nagyúr számára fellebbezett a magas lábai előtt. "Könyörgünk - írta -, hogy a kellő megtisztulás után megengedjék nekünk, hogy a fiatal férfiakkal és nőkkel együtt a halhatatlanság szigeteit keressük." A császár meg volt győződve arról, hogy a sors ismét meghallotta gondolatait.
A kijelölt napon mind a húsz hajót vízre bocsátották. A gonosz szemet és a gonosz gondolatokat megtisztító fuvolák fényes hangjára az evezősök felkapták az evezőt, és a flottilla háromezer fiatal férfival és nővel, valamint számos különböző munkással, szolgával és kézművessel a fedélzetén kihajózott a Keleti-tengerre. Hosszú napok teltek el, hetek, végül hónapok. Su She nem jelentkezett. A császár sok órát töltött a parton, a homályos horizontot bámulva. De a hajók soha nem tértek vissza. "Su She kihajózott" - írta egy kínai történész az expedíció végéről - "és olyan földeket fedezett fel, amelyek békességük és termékenységük miatt figyelemre méltóak. Ott letelepedett, király lett, és soha többé nem tért vissza". Amikor világossá vált, hogy Su She és emberei nem térnek vissza, a császár más utakat keresett a halhatatlansághoz. Hírnökei országszerte felkeresték az ősök tudását, a magasabb bölcsességet és a mágiát ismerő embereket. Különösen kedvelte a taoista szerzeteseket - ki másnak, mint nekik kellene nyitottnak lennie erre a titokra! A császárnak volt oka ezt gondolni. Az ókori Kínában sokan úgy hitték, hogy a taoista szerzetesek féltékenyen őrzik bizonyos "halhatatlansági pirulák" titkát, amelyek állítólag korlátlanul meghosszabbíthatják az emberi életet. Az erről szóló szövegek a mai napig fennmaradtak. Azonban egyetlen egy sem említi ennek a tablettának az összetételét. Csak egy forrás említi, hogy többek között "nyolc értékes összetevőt" tartalmaz. Hosszú és fáradságos út vezetett a "halhatatlanság pirulájának" elkészítéséhez: "A Napnak, a Holdnak és a csillagoknak hétszer kell befejezniük a körüket, és a négy évszaknak kilencszer kell visszatérnie. Addig kell mosnod a vegyületet, amíg fehérré nem válik, és addig kell kopogtatnod, amíg vörössé nem válik - akkor olyan elixíred lesz, amely tízezer korszaknyi életet ad." Csin Si Huang-ti parancsára a palota hátsó részében elkülönítettek egy lakást, ahol furcsa, csendes embereket szállásoltak el. Titkos vegyületeket és titkos bájitalokat kellett készíteniük a császár számára. Az utolsó alattvalói is tudták, hogy a császár megparancsolta legbölcsebb embereinek, hogy örökké éljen. Nem volt olyan ember a birodalomban, aki ne tudta volna, hogy urának akarata szent. És hogy alattvalói közül senkiben - a pásztortól a legmagasabb méltóságig - ne csírázzon kétség e gondolat igazságosságával kapcsolatban, Csin Si Huang-ti uralkodásának minden hosszú évében könyörtelenül kivégeztette azokat, akik másként gondolták. Ezért van az, hogy amikor a császár az előre jelzett órában mégis meghalt, alattvalói és udvaroncai nehéz dilemma elé kerültek: mit tekintsenek fontosabbnak - hogy a császár szent akarata, örökké élni kívánt, vagy jelentéktelen tény, ami a szemük előtt zajlott. A tétovázás azonban rövid ideig tartott. Úgy döntöttek, hogy a császárt életben kell tartani. Holttestét a trónra helyezték, és egy paraván mögül napokon át néma audienciákat tartott a méltóságoknak, kormányzóknak és diplomatáknak. A császár még mindig némán és mozdulatlanul ült a trónon, bejárta az országot, és csak a hónap végén, félelmét és kétségeit legyőzve, merték udvaroncai elpusztítani azt, ami egykor az ő császáruk volt. Ez a krónikák története.
A "halhatatlanság elixírjének" hieroglifája, a taoista szerzetesek által őrzött titok:
"1968-ban a mexikói tábornok, Osti Melo a mexikóvárosi
olimpia megnyitóünnepségén a pódiumon a kiválasztott
vendégek között volt. De nem csak katonai karrierje
miatt került a dobogóra. És még a kora miatt sem,
ami valószínűleg a világ legidősebb tábornokává
tette - akkor 112 éves volt. A lényeg az, hogy
ez a tábornok nő volt." (A. G.)
Gorbovszkij az első olyan szovjet-orosz szerző volt, aki számos új szemléletű kérdést vizsgált, mint Atlantisz, ókori űrhajósok, alkimisták, halhatatlanság itala, amazonok, óriások stb. Már az 1960-as évek elejétől megjelentek magyarul cikkei, mint a Van-e örök élet?, a Fáklya hetilapban (1968). Ezt a témát több könyvében is előszedte, mint a Történelem elzárt lapjaiban is (Закрытые страницы истории, 1988), amit a kémregényíró Julian Szemjonovval írt.
KOPOGTATNI A HALHATATLANSÁG AJTAJÁN
Van egy történet, ami 2500 éve írtak le, és arról szól, hogy a tavaszi Nishan hónapban, az újhold második napján a királyok királya, a világmindenség ura, minden perzsák ura, Xerxész seregszemlét akart tartani milliós serege felett...
"Amikor Abüdoszba értek, Xerxész szemlét akart tartani a teljes sereg fölött. Parancsára az abüdosziak már előre faragtak neki egy fehér márvány trónszéket, és felállították egy domb tetején. Ebbe ült Xerxész és megszemlélte szárazföldi seregét és hajóhadát. Majd kifejezte azt a kívánságát, hogy hajósversenyt szeretne látni: gyorsan versenyt rendeztek, és a szidóni phoinikiaiak győztek. Örült Xerxész a verseny és a sereg látványának. Amikor látta, hogy hajói beborítják a Hellészpontoszt, és katonái tömege ellepi az egész partot és az abüdoszi síkságot, boldognak mondta magát, majd sírva fakadt. Meglátta őt a nagybátyja, Artabanosz, aki korábban nyíltan elmondta véleményét a királynak, és igyekezett lebeszélni a hellén hadjárat tervéről; látva tehát, hogy Xerxész sír, azt kérdezte tőle: "Hogy lehet az, királyom, hogy épp a fordítottját csinálod, mint néhány pillanattal ezelőtt? Akkor boldognak mondtad magad, most meg sírsz!" "Igen – válaszolta Xerxész –, mert elfogott a szánalom. Elgondoltam, hogy milyen kurta is az emberi élet, s hogy ennyi ember közül száz év múlva egyetlenegy sem él már." (Hérodotosz).
"Kezdetben Ozirisz alighanem csak helyi isten volt a Nílus-delta keleti részében. Amikor azonosult a város másik istenével, annak jelképeivel (jogarral és korbáccsal) mutatták, ezek később minden ábrázolásban megjelentek. Miután az uralkodói kultuszban elfoglalta ezt a központi helyet, különösen Abüdoszban tisztelték, ahol felváltotta Anubiszt, a holtak istenét, aki úti- és segítőtársa lett.Mint a földisten Geb fiát, aki halála után lement a föld alá, a föld mélyének isteneként is tisztelték: az ő vállain nyugszik a világmindenség és karjának verítékéből ered a Nílus."
"A tudás visszatartása ... mozgatóelve az, hogy a tudás ne kerülhessen az arra érdemtelenek birtokába. Ezáltal a gondolkodás folyamata dialektikus lesz, mivel egyrészt feltár, másrészt elrejt, és felhívja a figyelmünket arra, hogy nem mindenki képes bárminek a befogadására. Ez a szemlélet az oktatás módszerének egyik sarkköve lesz a misztériumvallásokban, továbbá a gnosztikus és hermetikus irodalomban."
"Ime, magasodjék a láng felfelé,s (törjön) tüze az ország ellenségei ellen. Íme, akit sólyomként temettek el, (most) ravatalon van. Amit a piramis rejtett, üressé lesz.
Íme, azon vannak, hogy fellázadjanak az ureusz kígyó, Ré (védője) ellen, aki elégedetté teszi a két országot. Íme, az ország titkát, melynek határai nem ismeretesek, felfedték.Íme, a Kerhet-kígyót elhurcolták a barlangjából. A felső- és alsó-egyiptomi királyok titkait felfedték. A (jogar) ura zűrzavart idéz fel..."
Az orosz Alekszandr Gorbovszkij orientalistának és sci-fi írónak az Egy másik élet? (Другая жизнь?) c. értekezése, a "Знак вопроса" (Kérdőjel) 1992/4. számában jelent meg oroszul. Amit adtam az csak a bevezetője ennek. Egyébként találtam egy cikket 2000-ből, aminek szerzője annó ismerte ezt az írást.
(annyi szépséghibája van a cikkírónak, hogy kifogott rajta a cirillbetűs átírás: Реми Шовен, nem Remi Soven, hanem Remy Chauvin francia biológus: https://en.wikipedia.org/wiki/Remy_Chauvin)
Egyébként Gorbovszkij magyarul is megjelent könyve az Elsüllyedt legendák magyar fordításban (1986) is szinte alig felismerhetők számos nyugati tudós neve, mert a fordító nem volt képes utánanézni, hogy kik rejtőznek a cirillbetűs átírások mögött. Pld. Gerstenkorn helyett Herstenkorn vagy L. Leakey helyett L. Liecky, stb.
Robert Charroux a Le Livre des secrets trahis (1965) c. könyvében beszél Eugène Falinski parapszichológusról. Falinski a Parapsychologie Pangéométrique c. füzetében (1964) arról elmélkedett, hogy a Teremtéskor az összes racionálisan lehetséges világ létrejött. "Végtelen számú világegyetemi rendszer létezne tehát, ahol minden lehetséges lenne, még a Hüvelyk Matyi, a Télapó és a Kék Madár legendája is: PÁRHUZAMOS UNIVERZUM." Az emberek tanulással képesek áthatolni egyik univerzumból a másikba. Egy szupranormális érzékeléssel rendelkező alany átmehet a határvonalon elhelyezkedő "zsilipen". Okkult szinten a "rés száján" való áthaladás az asztráltestben való tudatos felfedezés, egy párhuzamos univerzumban való beavatkozás lenne, ami megmagyarázná a tisztánlátás és az előérzet mechanizmusát. https://static.livre-rare-book.com/pictures/FAF/100087813.jpg
Charroux az elmélet kapcsán viszont arra gondol, hogy a Grál Másik Világa egy párhuzamos univerzumban lehet. Erről a nagyon rejtélyes másik világról írtak a 11. századi krónikások. Az átkelés művészetéről az ismeretek elkorcsosultak, de "az integráció folyamata rejtett formában megtalálható azokban a próbatételekben, amelyeken a Kerekasztal lovagjainak át kellett esniük".
Hozzáteszem az egészhez, én túl racionális vagyok, s nem feltétlenül hiszek Falinskinek, hogy léteznek a miénkkel párhuzamos, de nem teljesen egybeeső univerzumok, mivel ezek időben és térben eltolódtak. Nehéz arra gondolnom, hogy van egy univerzum, ahol én hasonmásom ott van, csak nem kék pólót, hanem sárgát visel, és nem egy almát evett az előbb, hanem egy körtét, de az összes több mind stimmel...
Az emberi tudatban szinte mindig is jelen volt néhány, mellettünk élő, de az érzékszerveink által nem érzékelt entitás képe. Átjárja a különböző népek vallásait és mitológiai rendszereit. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy az emberiség történetében nem volt olyan időszak, amikor ez az elem ne lett volna jelen a hitrendszerben.
A teológusok, filozófusok és misztikusok nézetei ezekről az entitásokról szintén érdekesek lehetnek azok számára, akik ma megpróbálják megérteni ezeket a jelenségeket. Ezért idézem Arisztotelész néhány gondolatát. Az embereken, állatokon, madarakon és más ismert életformákon kívül úgy vélte, hogy a világban vannak más, érzékszerveinkkel nem érzékelhető entitások is, amelyeknek finomabb, éteri testük van. És ugyanolyan valóságosak, mint azok, amelyeket látni lehet. Arisztotelész, akárcsak a különböző korszakok más filozófusai, akik osztották ezt a meggyőződést, úgy fejezte ki, hogy nem törődött azzal, hogy bármilyen bizonyítékot vagy érvet kínáljon fel. Nem akart senkit meggyőzni. Ráadásul ennek a másik valóságnak a megismerése, létezésének érzékelése inkább a mély intuíció, mint a logika és a racionalizmus birodalma. Ezért voltak a gondolkodók olyan lakonikusak, csak megemlítették, de nem érveltek meggyőződésük mellett. "Bevallom - írta Kant -, hogy nagyon is hajlok arra, hogy az anyagtalan lények létezését a világban megerősítsem...". Talán másoknál határozottabban szólalt meg K. E. Ciolkovszkij. Hitt abban, hogy a világegyetem hajnalán "a miénktől eltérő elrendezésű lények, legalábbis összehasonlíthatatlanul ritkább anyagból származó lények" keletkeztek. A tudós úgy vélte, hogy a több milliárd éves létezés során ezek a lények elérhették "a tökéletesség koronáját". "Vajon képesek voltak-e a mai napig fennmaradni és köztünk élni, számunkra láthatatlanul?" - kérdezte Ciolkovszkij. Az, hogy képtelenek vagyunk érzékelni ezeket a finom struktúrákat, más entitásokat, talán ahhoz hasonlítható, mint amikor a rovarok, mondjuk a méhek képtelenek érzékelni az ember létezését. Az emberek több mint 10 000 éve foglalkoznak méhészettel. Tízezer éve használják a méheket, tanul-mányozzák őket. De a méhek számára, mint kiderült, az ember túl van az érzékelési korláton. A látásuk úgy van kialakítva, hogy csak a közeli tárgyak elmosódott körvonalait különböztesse meg. A ködös körvonalak hullámzó ködében egy ember vagy egy fa körvonalai egyformán megkülönböztethetetlenek és közömbösek számukra. A méhek a híres francia kutató, Remy Chauvin szerint nem is tudnak egy olyan lény létezéséről, mint az ember. Abban a valóságban, amelyben ők tartózkodnak, nincs emberi lény vagy emberség. A méhekhez hasonlóan, akik nem tudnak az emberek létezéséről, mi sem érzékeljük a közelünkben élő más entitásokat. Igaz, feltételezhetjük, hogy léteznek. Nem tudjuk azonban, hogy ezek az entitások milyen lények, milyen indítékok és célok vezérlik cselekedeteiket, ha egyáltalán bennük rejlenek. Lehet, hogy úgy szaporítják az emberiséget, ahogy mi szaporítjuk a méheket? Nem tudjuk. Nos, talán, hála Istennek, ez ismeretlen...
